A démonok sosem sírnak...

anonym

2008.10.12. 12:44 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Ez csak egy kezdetleges művem, nemtom, elkapott valami hév szerű.... fogalmam sincsen, folytatom e. Talán majd egyszer.

Don't Copy!!!

Sokszor eszembe jut, hogy ha egyszer elindulnék, vajon meddig lennék képes elmenni? Képes lennék e mindent magam mögött hagyni, és csak menni-menni szüntelen, amerre a lábam visz, hogy egy új világban találjam magam? Képtelenség. Olyankor felmerül bennem az a kérdés is, hogy képes lennék e rá? És hogy lenne értelme? És akkor talán megvilágosodnék? Meg hát... ugyan, kinek akarok én bizonyítani?

Azon a napon a szilfák ugyanolyan gyönyörű, makulátlan zöldek voltak, mint minden nyárvégén, a levegőt betöltötte az édes nektár illata, s ahogy cipeltem azokat a nehéz csomagokat, akaratlanul is megtorpantam egy percre, hogy élvezhessem ezt a ritka csodát.

Az épület, ami előttem állt, csaknem ötven éves volt, málladozó falakkal, kültéri mosdóval. Amit úgy kell érteni, hogy volt a háznak egy hátsó terasza, ahol volt egy zuhanyzó, de a toalett - csak hogy hivatalosan fogalmazzak -, házon belül volt. Arra gondoltam, kicsit macerás lesz így télen mosakodni, na de ez legyen a legkisebb gondom. Ugyanis e volt az egész óvárosban a legolcsóbb diákszállás, amit! Negyedmagammal voltam kénytelen megosztani.

Havi százhúsz dollár lakbér, dél-nyugati fekvésű szobák, tetőtér, elő terasz... más nem is kell. Meg persze a mellékállás, az egyetem mellett.

Magamhoz öleltem a táskám, és kopogtattam. Azt hittem, nincsen otthon senki, nekem meg ugyebár nem volt még kulcsom, amikor megszántak, röpke öt perc várakozás után, és kinyitották az ajtót.
Egy fiú volt. Először meglepődtem, vajh' mit keres egy srác, ráadásul PIZSAMÁBAN!, egy leányszállóban, de aztán arra gondoltam, biztos valakinek a pasija És most jön az a rész, hogy bemutatkozunk, illetve a többi formaság. Hogy ezt hogy rühelltem...

- Hello, én lennék a lányok új kolesztársa, a nevem Adelinde Aden, a barátaimnak csak Ande. - A fiú hatalmasat ásított, aztán megállt a mozdulatsor közepén, és megdöbbenve nézett.
- Ezer százalék, hogy jó helyen vagy? Ez nem lánykolesz... itt én lakom, meg két haverom... szerintem eltévedtél...
- De... de a cím stimmel... - néztem rá a karomra. Nagy igyekezetemben oda írtam föl egy filctollal. - Az utca az a... Royalton sétány, óvárosi része, és a szám is jó...
- Hát akkor... - vigyorodott el a srác hirtelen - , üdvözlet köreinkben, drága Adelinde! - Én meg köpni-nyelni nem tudtam.
- Hé, adj egy percet nekem! - kérdeztem gyorsan, és a lába elé dobtam a cuccaim, miközben heves kutakodásba kezdtem a mobilom után.

És végül is nagy nehezen megtaláltam a telefonomat, csak hogy két darabban. Benne volt a táskámban, amit nagy vehemenciával ledobtam a fiú lába elé az imént.

- Csak nem valami gond van? - kérdezte színtelen hangon, karba tett kézzel. - Tudod mit? Ne mondj semmit, gyere, van bent is telefon... legalább bemutatlak a többieknek.
- Kiknek? - kerekedett el a szemem, miközben a telefonom kettétört hátlapját, az aksit, és magát a készüléket szorongattam.
- Hát az új lakótársaidnak. - És az a vigyor a képén, hát attól megrettentem.

Segített bevinni a táskám, de közben a járdára felsorakoztatott dobozok ugyanúgy keményen várakoztak a bepakolás-kicsomagolós művelet után, ahogy az előbb ott hagytam őket.
Egy tágas előszobába jutottam, bár az ember ilyenkor azt várná, hogy amilyen tágas, olyan fényes. És olyan tiszta, olyan jó illatú... már a szagából éreztem, ami arcon csapott, hogy vérbeli fiúlakás. Jaj édes Istenem, mit keresek még itt?!
Felszakadt belőlem egy sóhaj, de csak rezzenéstelenül követtem idegenvezetőm a szörnybarlangba.

- Ez itt nappali... és ott a szőnyegen... hát az ott, Teddy... - mutatott egy szöszi fiúra, aki kényelmesen elnyúlva aludt a padlón, talpig... talpig pucér volt!
Olyan hevesen fordultam el, ahogy csak tudtam, még az volt a szerencsém, hogy hason feküdt. Nem is tudom, mi lett volna, ha... Mély levegő, és kedves mosoly.
- Nagyon... szimpatikus. Megmondanád, hogy téged hogy hívjalak?
- Engem megtisztelsz, ha a nevemen szólítasz. A nevem pedig...
- Nathan! - harsant fel egy, számomra még ismeretlen fiú hangja, közvetlenül tőlünk szemből, az emeletre vezető lépcső tetejéről. Felnéztem, és megkönnyebbülve láttam, hogy a srác, aki lejött, se nem volt pizsamában, se ádámkosztümben. Inget, és farmernadrágot viselt, és éppen elénk mezítlábazott le. Gondolom nem azért, hogy üdvözölhessen.
- Mi van, Leon?
- Már megint rajtad volt a zoknim! És hányszor kértelek, meg Edwardot is, hogy ha elmész a mosdóba, hajtsd le magad után a vécé... öhm... hát te meg ki vagy? - Köszönöm, hogy észrevettél, de drága vagy Leon! Persze ezt nem mertem volna a képébe mondani. Csak bazsalyogtam rá halálkedvesen, és kezet nyújtottam.
- Szia, a nevem Adelinde Aden...
- De a barátainak csak, Ande... - szúrta közbe gyorsan Nathan, az idegenvezető fiú.
- Köszi, örülök annak, hogy megjegyezted - pirítottam rá. - Szóval - fordultam vissza Leonhoz, aki még mindig értetlenül pislogott, hol rám, hol a kezemben tartott roncsra. -, én... izé, ez semmi, csak történt egy kis baleset... - hárítottam gyorsan.
- Széttörte a telefonját. - Úgy tűnt, Nathaniel baromira viccesnek találta a helyzetet. Kac-kac, örültem, hogy rajtam kívül valaki jól szórakozik.
- Te vagy az új kolesztárs? - vonta fel Leon a szemöldökét. Ahogy közelebb hajolt, megcsapott a cigarettabűz. Nahát, tizenhét évesen az ember micsoda nagyfiúnak hiszi magát... Ez olyan fura, eddig én is azt hittem, hogy mindet tudok, pedig szart se sikerült megtanulnom. Csak eddig az önbizalmam növekedett meg. Szart se érek vele, főleg, hogy már egy csepp sincs meg belőle.
- Én lennék.
- De, te lány vagy...
- Tudom. De valami csoda folytán, mégis ide kerültem... - az ajkamba haraptam. - Baj?
- Ne... nem azt mondtam - mentegetőzött gyorsan a srác. - Hát akkor, légy üdvözölve... kérsz reggelit? Gyorsan csinálok valamit...
- Ö... oké, kösz.
- Haver, tőlem már meg sem kérded? Nem is szeretsz?
- Szállj le rólam Nanthaniel, ne légy óvodás...
- Jól van, Mr. Tökély. Majd csinálok magamnak! Nem szorulok a te segítségedre!
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem csinálok. De ha magad akarod...
- De hogy akarom!
- Akkor reggelire fel! Gyere Ande, erre a konyha... - Szíven ütött a tény, hogy Leon úgy hívott, mint a közeli barátaim. Összemosolyogtunk, és már ekkor tudtam, hogy talán még sem olyan rossz ez, hogy rossz helyre kerültem. Talán ez most valami új dolognak a kezdete lesz. Talán...

- Említette valaki a reggelit? - pattant be valaki hihetetlen sebességgel a látómezőmbe.
- Ááááá! - ordítottam föl azon nyomban, ahogy megláttam a meztelen srácot magam előtt.
- Edward! Legyen már egy kis eszed, öltözz föl, hogy képzeled, hogy így rohangálj! - förmedt rá Leon. Nathaniel belekuncogott a tenyerébe, na meg az én képembe. Így is tök vörös volt a fejem, de szerencsére időben leállítottam az agyamat, hogy ne fogja fel a dolgokat. Okos kislány.

- Hello, te meg ki vagy? - nézett rám a srác. Jó magas volt, nálam vagy másfél fejjel magasabb, mondjuk nálam mindenki magasabb volt, százhatvan valahány centimmel, ki sem tűntem a földből. De szerencsére sosem hívtak Törpillának. Na addig éljenek!
- He...hello, én... a nevem az Ade...Ande! - Egyenesen fölfelé néztem, bele a képébe, hogy nehogy máshova tévedjen a tekintetem. Edward meg csak állt, és bárgyún vigyorgott rám. Láttam, ahogy csillognak a szürke szemei.
Aztán megelégeltem, hogy így bámul, pucéran, és lenyeltem a zavarom, hogy kitudjak nyögni egy értelmes, kerek-egész, emberi mondatot:
- Szóval, én vagyok az új házinéni, Teddy fiam! Öltözz föl, de azonnal, vagy nem állom jót magamért! - A szövegem vége egész jóra sikeredett, sőt, ha úgy vesszük az egész is. Ted csak vigyorgott tovább, Nathan dőlt a nevetéstől, de lehet, csak az álmosság miatt, elvégre, reggel törtem rájuk. De aztán nem is érdekeltek többé, követtem az íncsiklandó kakaó illatát, és beléptem a konyhába, követlen a tűhely mellé, amellett Leon serénykedett, hogy pofás kis reggelit dobjon nekünk össze.

- Nathan majd megmutatja a szobádat, fent van az emeleten. Nekem sietnem kell, mert vár a munkám.
- De hisz ma szombat van, ilyenkor pihenned kéne, nem?
- Tévedsz, Ande, ilyenkor van itt a pénzkeresés ideje! - Örült. Basszus, teljesen fel volt dobva!
- Hány éves is vagy te?
- Tizenkilenc.
- Én meg tizenhét. Előkészítős leszek a művészkaron...
- Akkor Edwarddal és Nathannal fogsz együtt járni.
- Na ne... - nyögtem fel. - Mégis, miért? Azt hittem, úgy volt, hogy minimum mindenki idősebb lesz nálam!
- Minimum mindenki az... én évekkel, ők hónapokkal. Kérsz kakaót?
- Ne már! Akarom mondani igen, csak...
- Hé, ne legyél már így letörve, majd mi elszórakoztatunk téged. - Edward lépett be köreinkbe, immáron felöltözve. Magára rángatott egy egyszerű melegítőnadrágot, meg egy olyan pólót, amit valószínűleg még a kutyám se vett volna fel. Már ha lett volna. Ha nem ért a térdéig, akkor túlzok. Nekem pont megtette volna hálóingnek.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Címkék: élet

Pillangó

2008.10.12. 12:41 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

(Abimeconra ment volna, ha elküldtem volna...:S Don't Copy!!!)

BLOOD+

Pillangó

Kai! Kai… KAI!

Rohanok le a lépcsőn, téged keresve. Az alkony csendes, csak a szellőt érzem, ahogy az arcom csiklandozza. Merre vagy? Mikor azt mondták, elmentél, nem akartam elhinni. De most, hogy sehol sem talállak, be kell látnom, igazuk volt.

Mért olyan nehéz ez?

Ahogy leülök a legalsó fokra, és csendesen sírni kezdek, arra gondolok, hogy megint semmit sem hagytál hátra magadból. Egyetlen levelet, pár sort, hogy merre talállak. Azt akarod, hogy hagyjalak békén, de képtelen vagyok rá. Mégis hogyan kérhetnél tőlem ilyet?

Évek alatt, annyi minden történt… ha nem lenne ekkora önbizalmam, azt hinném, csúnya vagyok, és még sok egyéb más, hogy nem kellek Neked, csak Saya.

Most is éppen az jár a fejemben, hogy mi van, ha Miatta halálos sebet kapsz? Meghalsz? Eltűnsz örökre? Hiszen neki csak egy testvér vagy. De nekem Te jelented a Mindent! Tudom, hogy tudod, de nem érdekellek.

A nap utolsó bíbor sugarai, ahogy eltűnnek a horizont alatt, egy éjjeli lepke halk neszezése kelti fel figyelmem. Ahogy oldalra pillantok, meglátom a csöppnyi testet szemmagasságban lebegni. A rovar vakon követi a fény útját, és most bohókás táncot lejt egy éjjeli lámpa sápadt körtéje körül.

Eszembe jut egy emlék.

Pár évvel ezelőtt, mikor még nem volt Saya, mikor kisebbek voltunk, az a nyári tábor, ahova Te is, meg én is mentünk. A tábortűz, a pillecukor keserédes illata, ahogy a tűz fölé tartottuk őket, hogy piruljanak ropogóssá, a hangod, ami monoton mesélt… Azt mondtad, hogy az éjjeli lepkék – emlékszem, azon az éjjelen is rengeteg ténykedett a lángok körül -, elvezetnek az igaz baráthoz. Hogy mindig mutatják az utat, a barát, az otthon a szeretteink felé. Mint egy eleven esthajnalcsillag.

Akkor még gyermekek voltunk, tudatlanok, naivak, gondtalanok, de boldogok.

Én akkor elhittem Neked, mert azt mondtad, örökké barátok maradunk. Bár lennénk most is barátok, bár tudnék most is barátként tekinteni Rád. De nem tudok, lehetetlen. És ezt Te tudod a legjobban, mégsem teszel semmit.

Fölpillantva meglátom a lepkét, ahogy a bejárat felé siklik. És aztán megpillantlak Téged is. Csak állok ott és Rád meredek, azt remélve, értem jöttél vissza. De aztán, mikor az arcomhoz kapok, és megdörgölöm a szememet, aztán újra kinyitom, látom, hogy csak egy délibáb. Egy illúzió, a vágy, hogy újra lássalak testet öltött, hacsak egy pillanatra is.

Ekkor tudom, már mit kell tennem.

Szorít az idő.

- Okamura! – kiáltom, mire a férfi, kezében a fényképezőgéppel, és a slusszkulccsal megáll a galérián.

- Mi van már? – kérdezi unottan, miközben élvezettel szívja a cigarettáját.

- Indulnunk kell! – toppantok idegesen. Ez az Mao, örülök, hogy kikecmeregtél végre az önsajnálat melankolikus bugyraiból. Mondom magamnak.

- Hogy gondolod? – vonja föl a szemöldökét.

- Párizsba kell mennünk. Kai odament. Utol kell őket érnünk.

Ő csak bólint, még valamiért visszamegy a szobába, és aztán elindulunk.

A járműben zötykölődve meglátom azt a pillangót, ahogy az autó karosszériájára telepedve, rezzenéstelenül figyel. Engem figyel. Biztosít arról, hogy jó fele megyek. Jó iramban. Amíg a lepke velem van, addig tudom, hogy Kai valahol vár… Remélem rám vár. Mindegy. Mindenesetre azt remélem, újra láthatlak.

És majd egyszer vége lesz ennek a háborúnak, ennek az öldöklésnek. Egyszer majd véget ér. És Saya beteljesíti a sorsát, akkor Te már semmit nem tehetsz.

Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült, halálra vár…

De ne aggódj, úton vagyok, sietek Hozzád, még ha Te ezt nem is akarod.

Én tudok várni, megtanultam.

És mikor az éj leszáll, már tudtam, hamarosan odaérünk, hogy láthassalak.

Egész végig látni akartalak, de mikor aztán mégis találkoztunk, alig pár órával a távozásod után, idegesen bevágtad előttem az ajtót.

Mondjuk nem erre számítottam, és iszonyatosan fájt, de én tudok várni.

Mindegy meddig, mikor hol… mindegy a tér az idő, én megvárlak.

VÉGE

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Címkék: pillangó

Egy mozdulatban egyszer, majd újra megtalálsz...

2008.10.12. 12:40 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

(animeconra készítettem, de sajna nem ért oda. Don't Copy!!!)

Death Note

Egy mozdulatban, egyszer majd újra megtalálsz…

Kedves Ryuuzaki!

Nem is tudom, hol kéne kezdenem. Még így, az évek múlásával is ég a hiányod. Nem tudom, mért történt az akkor, ami történt. De megtörtént, és én nem tudom visszacsinálni. Pedig jó lenne.

Most itt ülök, valamikori házunk nappalijában és ezt a levelet írom. A ház üres, egyedül vagyok. Apám halála óta, anyám és Sayu egy kisebb lakásba költöztek, a külvárosban. Tudod, ott olcsóbb minden, nem kell annyira megfizetni a környéket. Anyámnak pedig nem lenne rá pénze. Amíg apám rendőr volt, és amíg élt, ő hordta haza a pénzt. Most anyámnak kell dolgoznia.

Sayu mostanra ment egyetemre. Szerintem sokra fogja vinni. Nővérnek tanul, eddig szép eredményekkel, amin csodálkozom, mivel régen olyan kis ostoba volt, mindig a nyakamban csüngött, hogy: Light, segíts megcsinálni a leckét!

De mostanra, tényleg minden rendbejött velük.

Azért vagyok most itt, mert érzem, hogy valami készül. Érzem a levegőben, mintha a szél is halálról suttogna. Talán jobb lesz így, hogy elrendezek mindent. Valamikor kell, hogy vége legyen, ez a céltalan hajsza nem mehet tovább ilyen körülmények között.

Mikor meghaltál, akkor értelmét vesztette az egész. Talán gyűlöltelek, utáltalak téged, de csak is azért, mert velem egyenrangú félként tekintettem Rád. A riválisom voltál, ugyanolyan voltál, mint én. Te voltál a jófiú, én pedig a rossz.

Azt hiszem, igaz az a mondás, hogy csak a jók mennek el.

Sajnálom, Ryuuzaki, sajnálom, hogy ez történt. Annyi időnk lett volna még. Hogy megmérkőzhessünk. Hogy megküzdjünk. Csak Te meg én, a világ ellen.

De halott vagy.

És azt hiszem, azóta én is meghaltam. Talán nem fizikailag, hanem mentálisan. Valaminek vége szakadt bennem, és azt a tért az őrület töltötte ki. Azt akarom, hogy vége legyen.

Érzem, hogy nincsen már sok hátra. Remélem, meg tudsz nekem bocsátani…

Tudod, Ryuuzaki, mire gondolok épp? Ahogy itt ülök, és izzadok e levél fölött? Ahogy forog körülöttem minden? Ahogy remeg a kezemben a levél?

Arra, hogy míg itt volt az idő, nem éltem igazán, de most, hogy érzem a saját halálom közelségét, mindennél jobban élni akarok. Neked csak annyi bűnöd volt, hogy le akartál engem leplezni. Kezdettől fogva tudtad, hogy én vagyok Kira.

Beismerem, én vagyok/voltam, és mindig is én maradok Kira.

Remélem, halálodig igaz barátodnak tekintettél. Az elvesztésed mutatott rá, hogy én is barátként tekintettem Rád. De nem. Te több voltál, mint egy barát. Mint egy igazi barát. Mert Te voltál az én másik felem.

Már alig bírom fogni a tollat, de érzem a mellkasomban szétáradó megkönnyebbülést. Érzem, hogy ha most meghalok, lesz elég időnk, hogy megvitassunk mindent. Ryuuzaki? Itt vagy? Mért nem felelsz nekem?!

Ryuuzaki!

Úgy látszik, képtelen vagy megbocsátani. Nehéz ez így. Bűntudattal együtt halni…

Olyan mókás most. Tudod mi jutott az eszembe? Hogy a halálunk előtti negyven másodperc a legértékesebb. Nem tudom eléggé megbecsülni… Próbálok kapaszkodni a még meglévő, kevéske életembe, de nem megy.

Már látlak Téged…

…

A halálisten fekete szárnyain, még egyszer utoljára elrepült arra a helyre, hogy végső búcsút vehessen egy igazán érdekes embertől.

Sápadtan csillogó, elevennek tűnő szemekkel pásztázta végig Yagami Light holttestét, ahogy élettelenül feküdt valamikor nappalijuk szőnyegén.

Ryuk szemét nem kerülte el a fiú kezében tartott levél.

Finom mozdulatokkal lefejtette róla a halott ujjait, és olvasni kezdte.

Miközben megjegyezte, hogy akármi is történjék, akármeddig is éljék, nem fog érdekesebb és bolondabb teremténnyel találkozni, mint az ember, elkerülte a figyelmét egy alászálló papírfoszlány.

A fecni kecses ívet írt le, és megtalálta végső nyughelyét Yagami Light mellkasán, pont a szíve fölött.

A papíron csak egy mondat állt:

Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz,

Egy mozdulatban, egyszer majd újra megtalálsz…

Viszlát, Yagami!

VÉGE

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Címkék: egy mozdulatban egyszer...

AnitaxEdward

2008.10.12. 12:30 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Szar dolog a félelem, de ha az ember lánya a stukker másik végéről lenéz az előtte kuporgó áldozat szemébe, akkor némi megkönnyebbülés szalad végig sötét lelkén, hiszen mégsem neki kell bugyit cserélnie, hanem a másiknak.
- Te rohadt kurva, ezzel nincs vége. - A vámpír arca eltorzult, ahogy az előbb említett félelem elködösítette az elméjét
- Szerintem inkább gondolt át, amit az előbb mondtál, tekintettel arra, hogy nem én vagyok az, akit mindjárt kicsinálnak. - A nő mosolya kegyetlen volt...kegyetlen, de ugyanakkor bájos is
- TEE!!!
A vámpír hirtelen felugrott és támadásba lendült, ám mielőtt komolyabb kárt tehetett volna a nőben, az hezitálás nélkül lőtt. Az ezüstgolyó a vérszívó szívébe csapódott. Vér fröccsent a korhadt fadeszkákra. A vámpír ernyedten összecsuklott.
- Én megmondtam - suttogta Anita, és eltűntette a kezéből a pisztolyt és egyik csizmájának oldalából előhúzott egy ezüsttel bevont karót. Sóhajtása élesen hatott a dermedt csendben, ami körülvette. Óvatosan megközelítette a vámpírt, de látta, hogy már nincs miért aggódnia. Letérdelt az egyre csak terjedő vértócsába és keresztül szúrta a vámpír férfi szívét. Néhány karmazsin piros csepp a lány arcába csapódott., amikor hirtelen támadás érte hátulról.
A nő érezte, hogy megtántorodik és érezte, ahogy durva tépőfogak marnak a nyakába. Felsikoltott, a karót messzire hajította félelmében.
Biztos volt benne, hogy mér pár vérszívó lézeng bent a házban, de hogy ilyen hirtelen találjanak rá, és támadják őt meg...
Sikoltott, de nem volt ideje előhúzni a fegyverét, érezte, már túl késő. A vámpír lakomázni kezdett. Anita nem tudott semmit se tenni ellene, mert ekkor jeges félelem markolt a szívébe. Az előbbi vámpír, akit szíven talált, bénultan éledezni kezdett, s ez egyáltalán nem volt jó jel.
Már éppen azon volt, hogy elrebeg egy gyors miatyánkot, és behunyja a szemét, bár nem akarta elhinni, hogy így lesz vége, amikor felcsendült egy férfihang az ajtóból:
- Anita! Hajolj le!
Anita nem kérdezte, hogy mért, tette, amit mondtak neki.
Lángok csaptak át a fején, megégetve a hátán, megperzselve a bőrét. A két vérszopó dög hörgött, ordítozott, vagdalkozott, de már nem tudtak menekülni. Végük lett.
A férfi az ajtóban, leállította a lángszórót, és a sebesült nőhöz lépett.
- Jól vagy, Anita?
- Csak egy harapás… - nyögte a lány. - Jól odapörköltél nekik, Edward…

Anita! Ébredj már, az istenit neki! - a nő felriadt és ugrott egy nagyot. – Edward…
- Igen, így hívnak. - A férfi egy tökéletes Teddy-féle mosolyt villantott rá - Na, gyerünk már, szedd össze magad, indulnunk kell.
- Én, én…

Edward kérdőn felvonta egyik szemöldökét. - Igen?
Anita megrázta a fejét, majd elvigyorodott.
- Arról álmodtam, mikor először mentetted meg az életemet - mondta, miközben felült a kanapén arrébb kényszerítve Edwardot

- Először? - nézett értetlenül a férfi.
- Igen, először...
- Nincs róla tudomásom, hogy volt további alkalom is, amikor megmentettelek...
- Úgy értem - nyelt egyet Anita -, olyan alkalomra gondolok, amikor nem maradt viszonzatlanul... szóval akkor én tartoztam neked. De mikor megöltem Harleyt, akkor is tartoztam, de azt leverted rajtam. Akkor kvittek voltunk...
- Most is kvittek vagyunk, szívem - azzal Edward egy csókot nyomott Anita megdöbbent arcára.
- Ne hívj szívemnek...
Edward nevetett. Anitának fogalma sem volt róla, hogy min nevethet a Halál, és most az egyszer nem is érdekelte. Vele nevetett... arról se volt fogalma, hogy a Hóhérnak mért támadt viháncolni kedve a Halállal, de ez egy bolond nap volt, és Anita tudta, hogy ez a bolond nap, még tartogat a számára meglepetéseket. Fogalma se volt, hogy honnan, de tudta. Hívjuk női megérzésnek.

Edward érdeklődve szemlélte, ahogy Anita körbe ugrálva a szobát, próbálja megtalálni az egyik stukkerét.
- Komolyan mondom, szívesen kölcsön adok neked bármit. - Sóhajtott a férfi, aztán lemondóan legyintett, hiszen tudta, hogy a nő addig nem nyugszik, amíg meg nem leli elveszett játékszerét - Tudod, az idő pénz - folytatta mit sem törődve a rá mért rosszalló pillantással - És igazán nem szeretném, ha lopnád a pénzt.
- Mintha ezt az egész cirkuszt a pénz miatt csinálnád... Edward most mégis kit akarsz becsapni? Neked oly mindegy, csak gyilkolhass, ezt jól megtanultam rólad - motyogta Anita, majd diadalmasan felnevetett. - Hát meg vagy végre.

Anita fogta a Browning Hi-Powerét, s betette a már feltett tokjába.
- Látod, mondtam, hogy megtalálom - mondta Anita. S nem tudni milyen oknál fogva vigyorra húzódott a szája, mely végül mosollyá szelídült.
- Sosem kérnél segítséget igaz? - állt elé szorosan Edward.
Edward Anita fölé magasodott jó pár centivel, de most nem volt zavaró ez a magasságbeli különbség. A szinte fekete valamint a kék szempár zavartalanul vizslatták egymást.
Anita felpillantott, csekély érdeklődéssel azokba a mélykék szemekbe, és várt. Edward vigyorra húzta a száját, és érdeklődve közelített arcához Anitájéhoz. Már csak centik választották el őket egymástól, amikor a férfi megérzett valami kelletlenül nyomó érzést a csípőjénél.
- El a kezekkel, Edward... - motyogta Anita, miközben visszahúzta magához a fegyvert. - Erre most nincs időnk... - azzal sarkon fordult, és zihálva kisietett a szobából, Edwarddal a nyomában. Mi az isten történt az előbb? Még levegő is elfelejtett venni! Hogy lehet a szőke bérgyilkos ilyen hatással reá?
- Úgy van... Fogalmam sincsen, mire céloztál az előbb, Anita...
- Ugyan, Ed... Ted. Mondd csak - fordult végül a férfival szembe -, mikor érkeznek a többiek?
- Olaf késni fog... van egy kis... elintéznivalója, azt mondta. Bernando pedig pontos lesz, mint mindig...
És csakugyan, ahogy Edward ezt kimondta, máris kopogtattak, Anita pedig sietett ajtót nyitni, Browninggal a kezében, mint mindig....

Nem sokkal később, Bern és Anita, Ewdard fekete kanapéján terpeszkedett, és nevetett. Tekintettel a rég történt találkozásra, számtalan dolog volt, amiről a félvér férfinek és Anitának tudnia kellett. Anita éppen azt ecsetelte, hogy kíváncsi, mivel áll elő Olaf ismét, amikor Edawrd lépett a szobába, hozzá szokatlanul nagy vigyorral a képén.
- Mi az, min vigyorogsz? - szegezte neki Bern a kérdést.
- Sejtem, miben sántikál Olaf. Meglepetést akar neked szerezni, Anita...
- Hogy mit csinál?
- Ajándékot hoz neked. Emlékszel? A búcsúlevelében az állt, hogy nem lenne rossz, ha egyszer együtt vadásznátok. Hamarosan, lehet, eljön az idő...
- Az kizárt - rázta a fejét a nő. - Én és Olaf? Ne, Ted, ne ijesztgess... és ne vigyorog rám így.
- Ahogy akarod, szívem.
- Óóóó! - kiáltott fel Bernando.
- Ne hívj szívemnek! - csattant fel Anita.
- Menjetek szobára... - Mindannyian a bejárat felé fordultak, és csodák csodájára, megpillantották azt a férfit az ajtóban, akiről az imént beszéltek. Anita jól megnézte magának, és magában megjegyezte, hogy cseppet sem változott. Semmilyen véres csomagot, letépett emberi, vagy vérszívó fejet nem látott nála dugiban. Cseppet megnyugodott.
Viszont furcsállta, hogy Olaf kerüli a pillantását... mi a lószar?
- Mivel, mindannyian itt vagyunk, ideje, hogy felvilágosítsalak benneteket, mire is készülünk... - vette a szót magához Edward.
- Örülnék neki... - morogta Anita, karba tett kézzel, miközben a Browningt szorongatta, és mereven a kopasz svédre bámult.
- Jaj ne legyél már ilyen durcás, Anita, nem illik hozzád, ilyenkor olyan vagy, mint egy kislány... - Bernando felnevetett, Edward elnézően vigyorgott, Olaf viszont felpillantott, érdeklődéstől csillogó szemekkel.
- Kapd be, Edawrd...

- Nem, a kifejezés nem megfelelő Anita... azt kellett volna mondanod, hogy nyald ki, Edward - válaszolta csillogó szemekkel a szőke férfi.
Anita ledermedt Edward utolsó szavainak hallatán. Csupán annyit érzékelt a körülötte lévő világból, hogy Olaf egyik keze megmozdul, mire Bernando felegyenesedik a kanapéról, Edward pedig egy pisztolyt szegez a kopasz svéd homlokának.
- Na-na, Olaf, csillapodj. - Edward mosolya csöppet sem volt barátságos.

- - Hé, srácok, nyugi... - tárta szét békítően a karjait Bernando – Ted, biztosan nem ÚGY gondolta, igaz?
Edward torkát egy rá nem jellemző horkantás hagyta el.
- Mert ha igen, akkor kurvára semmi közötök hozzá, nem de? - szűrte tagoltan a fogai között a Halál.

Anita tisztában volt vele, hogy Edward tartogat még lepetéseket, na de ennyire? Ráadásul ez az Olaf, ez a degradált állat is mit tett? Megvédte őt, illetve akarta? Szembe szállt a Halállal? Mai nap is érdemes volt felkelni...
- Öhm, emberek... - nevetett zavartan Bernando -, csillapodjatok. Nincs itt semmi probléma, igaz Anita? Edward? Olaf, neked is sikerült lehiggadni? Ha gondolod drága cimbora, akár mesélhetsz is, kiket mészároltál le az utóbbi időben, amíg nem láttuk egymást...
- Bernando, kuss! - csattant fel Anita. - Hajtsunk fátylat a történtekre. Kurvára érdekelne, miért csődítettél megint össze minket, Edward...
- Nos - köhintett egyet, cseppet lehiggadva a bérgyilkos fickó. - Ez a dolog, nem olyan nagyméretű, mint ami Albuquerquében történt, viszont van olyan véres, és titokzatos...
- Ha megint ez a vallásos rituálés, istennős szarság, és ha megint Itzpapalotl keze van benne, akkor én húzok - lépett az ajtó felé Anita. - Elég volt nekem az eset után hallgatni a csajtól, hogy mennyire de nagyon találkozni akar St. Luis Urával... gondoljatok bele, Jean-Claude és egy ilyen... újvilág beképzelt istennője...
- Nem vagyunk túlzottan kíváncsiak a magánéletedre, Anita.
- Kezdj már bele, Edward!
- Hát jó...
A férfi röviden felvázolta a helyzetet. Nem messze, az Új-mexikói várostól, egy temetőben nemrégiben ismételten elszaporodtak a ghoulok. Ráadásul, Edward emlékezett arra az esetre, amikor először akadt ezekkel a primitív emberutánzatokkal összetűzésbe, amikor Anitával majdnem bent égtek abban a kertészlakban, és az járt a fejében, hogy azok a lények, ezekhez, akik végigpusztították azt a temetőt, semmik voltak.
- Értelmes ghoulokkal van dolgunk. Lényegében, okosabbak és ravaszabbak, az eddig látottaknál, mindannyiotok szakértelmére szükségem lesz.
Senki nem kérdezett semmit, tisztában voltak vele, hogy ez nem egy annyira veszélyes feladat, s képesek végigcsinálni. Akkor meg minek félni?
Anita Edward nyomában kilépett a házból, míg bevárták a többieket. Ted a nő füléhez hajolt és halkan belesuttogott:
- Úgy látszik, mégis csak eljött az idő, hogy Olaffal vadássz...

- Most már tényleg vegyél vissza Edward, különben kénytelen leszek szétrúgni a segged! - sziszegte Anita, bár tudta, hogy fenyegetése süket fülekre talált, sőt, ami azt illeti azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy Edward lenne az, aki a végén elgyepálná őt és nem fordítva - Tudod - folytatta gyorsan, mielőtt a férfi válaszolt volna az előbb tett megjegyzésére - nem is értem, mi a francért ráncigáltál megint ebbe a poros kisvárosba. - Anita elhúzta a száját. - Nem hiszem, hogy az irántam érzett, heves vonzalmad késztetett erre a lépésre...
- Anita, én... - kezdett bele Edward
- Miről dumcsizgattok, fiatalok? - kérdezte némi gúnnyal a hangjában Bernando, miközben kilépett az ajtón, Olaf társaságában

- Edward arra gondolt,- lépett elő Anita - hogy mit szólnátok hozzá, ha a helyszínre érve kettes csoportokban kezdenénk meg a keresést. Hamarosan alkonyodik, mindannyiunknak megfelelő társara lenne szüksége. Ezért is gondoltuk úgy, hogy Edward lenne Ol..
- Anita mindenképpen veled szeretne lenni - vágott gyorsan a nő szavába a Halál - Olaf, beleegyezel?
Anita idegesen megbökte Edwardot, de úgy hogy a többiek ebből semmit se vegyenek észre. Ám a bérgyilkos itt nem állt.
- Bernando, velem leszel - intett vigyorogva Edard. - Olaf, így jó lesz?
- Olafnak, jó - bólintott a svéd, mire Anita küldött egy gyilkos pillantást Ted felé. A férfi nem riadt meg, rámosolyogott, kimutatva fehér fogait, aztán fogta a napszemüvegét, és az orrára biggyesztette.
Anitában azonnal felment a pumpa, s ahogy az alkonyi eget nézte, ami hamarosan teljes sötétségbe borul, és beszállt a dzsip hátsó ülésére, csak azért is alapon Edwardba kötött.
- Minek neked éjjelre napszemüveg, Edward? Csak nem félsz a rideg valóságtól?
- Anita, én most inkognitóban vagyok, szóval szállj le rólam.
Anita Edward utolsó pillantásából több dolgot is ki tudott olvasni. De az egyetlen, amit igazán megértett, az azt sugallta, hogy a férfinak igaza volt, itt az idő, hogy a Halál ás a Mészáros kart-karöltve, harcoljanak. Hát nem mesés?

Olaf közelsége a kocsiban némileg feszélyezte Anitát, de próbálta megőrizni a higgadtságát, kisebb-nagyobb sikerrel. Persze Bernandonak, ez azonnal feltűnt, és rá is cuppant a témára.
- Hát nem imádnivaló egy párocska? - kérdezte és Edwardra pillantott
A férfi homlok ráncolva bólintott egyet. - De, nagyon. - válaszolta le sem véve tekintetét a sötétbe vesző útról.
Bernando vigyora egyszerre volt ijesztő és idegesítő. - Szóval... ez lesz az... első alkalom, ugye? - fordult hátra az Anita-Olaf párosra villantva hófehér fogsorát

- Mire gondolsz? - húzogatta zavartana szemöldökét Olaf.
- Hát, hogy te... és ez a szexi szépség... - Bernando hangja elcsuklott, és fájó sípcsontjához kapott.
- Bocs, életveszélyesek ezek a kanyarok... - morogta cseppet sem bűnbánóan Edawrd.
- Ez fájt - nyöszörgött Bernando. Olaf hátul értetlenkedett, amíg Anita pontosan tudta, hogy Edwardnak valami böki a csőrét. Ráadásul, nem is olyan rég, a Halál csókolta arcon... ez semmi jót nem jelent. És itt konkrétan nem a kis hercehurcájukra gondolt Olaffal. Teddel valami egyáltalán nincsen rendben.
- Igazából arra gondoltam... - kezdett bele Bern, amint elült a fájdalom a lábában.
- Ne is folytasd... - intette le Edawrd, mielőtt Anita szólhatott volna. - Fegyverkezzetek fel, megérkeztünk.

(ez nem saját szerzemény, több emberrel együtt alkottam)

...don't copy

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

A démonok sosem sírnak...