(Abimeconra ment volna, ha elküldtem volna...:S Don't Copy!!!)
BLOOD+
Pillangó
Kai! Kai… KAI!
Rohanok le a lépcsőn, téged keresve. Az alkony csendes, csak a szellőt érzem, ahogy az arcom csiklandozza. Merre vagy? Mikor azt mondták, elmentél, nem akartam elhinni. De most, hogy sehol sem talállak, be kell látnom, igazuk volt.
Mért olyan nehéz ez?
Ahogy leülök a legalsó fokra, és csendesen sírni kezdek, arra gondolok, hogy megint semmit sem hagytál hátra magadból. Egyetlen levelet, pár sort, hogy merre talállak. Azt akarod, hogy hagyjalak békén, de képtelen vagyok rá. Mégis hogyan kérhetnél tőlem ilyet?
Évek alatt, annyi minden történt… ha nem lenne ekkora önbizalmam, azt hinném, csúnya vagyok, és még sok egyéb más, hogy nem kellek Neked, csak Saya.
Most is éppen az jár a fejemben, hogy mi van, ha Miatta halálos sebet kapsz? Meghalsz? Eltűnsz örökre? Hiszen neki csak egy testvér vagy. De nekem Te jelented a Mindent! Tudom, hogy tudod, de nem érdekellek.
A nap utolsó bíbor sugarai, ahogy eltűnnek a horizont alatt, egy éjjeli lepke halk neszezése kelti fel figyelmem. Ahogy oldalra pillantok, meglátom a csöppnyi testet szemmagasságban lebegni. A rovar vakon követi a fény útját, és most bohókás táncot lejt egy éjjeli lámpa sápadt körtéje körül.
Eszembe jut egy emlék.
Pár évvel ezelőtt, mikor még nem volt Saya, mikor kisebbek voltunk, az a nyári tábor, ahova Te is, meg én is mentünk. A tábortűz, a pillecukor keserédes illata, ahogy a tűz fölé tartottuk őket, hogy piruljanak ropogóssá, a hangod, ami monoton mesélt… Azt mondtad, hogy az éjjeli lepkék – emlékszem, azon az éjjelen is rengeteg ténykedett a lángok körül -, elvezetnek az igaz baráthoz. Hogy mindig mutatják az utat, a barát, az otthon a szeretteink felé. Mint egy eleven esthajnalcsillag.
Akkor még gyermekek voltunk, tudatlanok, naivak, gondtalanok, de boldogok.
Én akkor elhittem Neked, mert azt mondtad, örökké barátok maradunk. Bár lennénk most is barátok, bár tudnék most is barátként tekinteni Rád. De nem tudok, lehetetlen. És ezt Te tudod a legjobban, mégsem teszel semmit.
Fölpillantva meglátom a lepkét, ahogy a bejárat felé siklik. És aztán megpillantlak Téged is. Csak állok ott és Rád meredek, azt remélve, értem jöttél vissza. De aztán, mikor az arcomhoz kapok, és megdörgölöm a szememet, aztán újra kinyitom, látom, hogy csak egy délibáb. Egy illúzió, a vágy, hogy újra lássalak testet öltött, hacsak egy pillanatra is.
Ekkor tudom, már mit kell tennem.
Szorít az idő.
- Okamura! – kiáltom, mire a férfi, kezében a fényképezőgéppel, és a slusszkulccsal megáll a galérián.
- Mi van már? – kérdezi unottan, miközben élvezettel szívja a cigarettáját.
- Indulnunk kell! – toppantok idegesen. Ez az Mao, örülök, hogy kikecmeregtél végre az önsajnálat melankolikus bugyraiból. Mondom magamnak.
- Hogy gondolod? – vonja föl a szemöldökét.
- Párizsba kell mennünk. Kai odament. Utol kell őket érnünk.
Ő csak bólint, még valamiért visszamegy a szobába, és aztán elindulunk.
A járműben zötykölődve meglátom azt a pillangót, ahogy az autó karosszériájára telepedve, rezzenéstelenül figyel. Engem figyel. Biztosít arról, hogy jó fele megyek. Jó iramban. Amíg a lepke velem van, addig tudom, hogy Kai valahol vár… Remélem rám vár. Mindegy. Mindenesetre azt remélem, újra láthatlak.
És majd egyszer vége lesz ennek a háborúnak, ennek az öldöklésnek. Egyszer majd véget ér. És Saya beteljesíti a sorsát, akkor Te már semmit nem tehetsz.
Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült, halálra vár…
De ne aggódj, úton vagyok, sietek Hozzád, még ha Te ezt nem is akarod.
Én tudok várni, megtanultam.
És mikor az éj leszáll, már tudtam, hamarosan odaérünk, hogy láthassalak.
Egész végig látni akartalak, de mikor aztán mégis találkoztunk, alig pár órával a távozásod után, idegesen bevágtad előttem az ajtót.
Mondjuk nem erre számítottam, és iszonyatosan fájt, de én tudok várni.
Mindegy meddig, mikor hol… mindegy a tér az idő, én megvárlak.
VÉGE
Utolsó kommentek