Hajnalcsillag és fenyő
Másnap reggel Murtagh arra ébredt, hogy Tövis, a tóparton hasal, és magát nézi a víztükörben. Elmosolyodott, pár nap óta először, és lehajolt, hogy felvegyen egy kavicsot a földről. A sárkány azonnal összerezzent, mert valami felzavarta a tükörképét a vízben. Felállt, és idegesen hátrakapta a fejét. Murtagh nevetett, mert nevetségesnek találta sárkánya rémült ábrázatát.
Mi az. Csak nem megrémültél? Elméjét kinyújtotta a sárkány felé, és megérintette vele az övét.
Ugyan már. Csak meglepődtem. Egy sárkány sosem fél, az ismeretlentől, egy sárkány bátran néz szembe a…
Hát nem a halállal, az biztos.
Nem, nem azzal, az ismeretlennel!
Aznap reggel többet nem szóltak egymáshoz. Tövis megint elment reggeliért, addig Murtagh a vizet bámulta, és kicsit rémülten hátrált vissza, mikor meglátta önmagát a vízben. Arca nyúzott volt, fáradt, bőre szürkés árnyalatú, olyan, mint aki nagyon régen volt mát napfényben. Úgy nézett ki, mintha már túl lett volna régen a húsz éven, pedig még csak most volt tizenkilenc. Aztán arra gondolt, hogy nem sok embernek adódik meg az a kegy, hogy egy nagyhatalmú sárkányt birtokolhat. Némiképp büszke volt emiatt magára, viszont, ha belegondolt abba, hogy ha nem lett volna áruló, akkor nem lett volna sárkánya, hiszen, akkor nem fogta volna el Galbatorix, könnyen megszökhetett volna tőle, így meg megadta magád, és elmondott mindent, amit tudott Eragonról, Saphiráról, és arról, hogy a vardenek hol laknak. Mindent, amit csak tudott. Utálta magát emiatt, legszívesebben belevetette volna magát a tóba. De már ahhoz sem volt, kedve, nem akart megmerülni a hideg vízben, már semmit sem akart.
Tövis még nem jött vissza alig fél órája ment el, és mondta, hogy messzire kell mennie, mert a tegnapi vadászat alkalmával az állatok többet messze elkerülik ezt a helyet, ahol most ők vannak.
Murtagh a markába fogott egy kavicsot, és elhajította a tóba. Mikor a kavics nagyot loccsant és elmerült a vízben, az ifjú sikoltásra lett figyelmes. Megfordult, és egyhelyben fülelt. Egy fekete nyílvessző süvített el a füle mellett. Azonnal előkapta a Nyomorúságot, és elkezdett rohanni előre a fák között. Urgallok lehetnek a közelben, gondolta, és máris rohant tovább, nem törődve azzal, hogy az ágak, és a fákra felkúszott rózsatövisek szaggatják a ruháját, és a bőrét.
Egyelőre nem szólt Tövisnek, nem akarta, hogy megsebesüljön. Elvégre őt könnyebb lett volna eltalálni, mint Murtaghot aki könnyűszerrel elbújhat bármelyik fa mögé, vagy máshova.
Megint megütötte a fülét a sikoly, és beleborsódzott a háta mikor újra meghallotta. Sebes léptek hallatszottak utána, és még több nyílvessző röpködött a levegőben.
- Hagyjatok békén! Menjetek el innen! – kiáltotta egy fiatal lány. Murtagh hallotta, hogy az urgallok röhögnek, és a lány után rohannak. Nem tudott mit tenni, segíteni kellett a lánynak, megmenekülni.
- Hé! Itt vagyok, erre gyertek! – hírtelen csend támadt, aztán az ifjú éppen időben hajolt el egy feléje süvítő nyíl elől. – Erre gyertek! – elkezdett rohanni az erdő széle felé, a tóhoz. Úgy gondolta, ott csapdába csalhatja őket. Ha jól gondolta, akkor olyan fél tucat urgall lehet, és szerencséjére kullok nem voltak velük. Csak rohant előre, amíg meg nem látta a tavat. Az urgallok a nyomában voltak, de azért ő megállt egy kicsit kifújni magát. Mire az urgallok kiértek, ő már kivont karddal állt, és mereven nézett ellenségei szemébe.
Az urgallok támadásra készen álltak, egyszerre, mind a hatan nekirontottak Murtaghnak. Kettőnek azonnal levágta a fejét a kardjával, a maradék négy előkapta az íját, és elkezdte vele őrülten lövöldözni a lovast. Ekkor feltűnt az égen Tövis, szájában egy döglött állat tetemével. Ahogy látta, hogy gazdája bajban van, azonnal lecsapott, eldobta a dögöt, ami beleesett a tóba, de azzal senki sem törődött. Tövis három urgalt tépett ketté, a maradék egy, megpróbált kereket oldani, mert látta, hogy veszélyben van, de Murtagh elhajította a kardját, ami éppen homloka közepén találta el az ellenséget. Így mind a hatot elpusztították.
Remekül csináltad. Dicsérte meg a sárkány Murtaghot.
Te is. Mi ketten nagyon jók vagyunk együtt. Mosolyodott el az ifjú. Aztán eszébe jutott, hogy valakiről megfeledkezett.
Most meg hová mész? Állt fel a sárkány.
Mindjárt visszajövök, addig maradj itt. Majd szólok, ha kellesz. A sárkány csak morgott, és figyelte, ahogy Murtagh eltűnik a fák között.
A fiú ment egy darabig, végül elérkezett arra a helyre, ahonnan a legtisztábban hallotta a lány sikoltását. Végignézett. A fák törzseit beszennyezte a friss vér, és fekete urgal nyílvesszők álltak ki a földből, és a fákból is.
Ment még egy darabig toronyiránt, végül megtorpant, mert meglátta, hogy valaki a földön fekszik. Körülötte jókora vértócsa volt, és mikor közelebb ment, rémülten látta, hogy az, az a lány, akit az urgallok támadtak meg, és kergettek végig az erdőn. Hátából, és lábaiból fekete nyílvesszők tömkelege állt ki, véresen. Volt olyan is, ami csonkig bele volt törve a lányba, meg olyan is, amit készakarva szúrtak bele, miután magatehetetlen volt már.
Murtagh lehajolt, és megfordította a testet. A lány szeme csukva volt, bőrét beszennyezte az alvadt vér, és a mocsok. Megtapogatta a lány pulzusát, és megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor érezte, hogy nem halt meg. Végignézett rajta, aztán ölbe vette, vigyázva, hogy a nyilakat bele ne törje még jobban, és elindult vele az erdő széle felé.
Tövis már várt rá. Idegesen széttárta majd összecsukta, sátorméretű szárnyait, és gazdája elé sietett.
Ki ez? Kérdezte a sárkány.
Egy lány. Őt üldözték az urgallok. Szerencsétlen állapotban van. Még él, meg kell tennünk, ami tőlünk telik. A sárkány nem szólt semmit, csak tette, amit az ifjú mondott neki.
Murtagh letérdelt, a lányt lefektette a mohaszőnyegre, hasra és elkezdte kihúzogatni a nyílvesszőket a hátából és a lábából. Neki jobban fájt, mint a lánynak.
A nyíl, ahogy kijjebb került a húsból, finom cuppanással hagyta csak el a testet, és a helyén elkezdett patakzani a friss vér. Murtagh epét érzett a szájában, de lenyelte, és addig nem hagyta abba, amíg ki nem húzgálta belőle az össze nyilat. Aztán kötszert vett elő, és kimosta, majd bekötözte a sebeket.
Este lett mire végzett velük, az égen feltűnt az első csillag, a Hajnalcsillag.
Murtagh leült a fűbe, és feltekintett az égre. Nézte a csillagot. Emlékezett rá, hogy régen egyszer egy nő mesélte még neki, mikor kisfiú volt, hogy ez a csillag mindig megmutatja, hogy merre van a haza. Ha eltévedsz éjszaka, és a szíved remeg, mert nem találsz haza, fázol, akkor csak meg kell keresned a legfényesebb csillagot, és az majd haza vezet, akárhol vagy.
Murtagh elnézett a csillag fele, hogy mi van arra, és meghökkenve látta, hogy az Farthen Dur felé mutat.
Ugyan, gondolta, oda nem térhetek vissza. A vardenek gyűlölnek az árulás miatt, sohasem nyerném el a bizalmukat, soha. Ez baromság, hiszen elárultam az egész népüket!
Felállt, és visszament Tövishez, aki a lányt melegítette, hogy nehogy megfagyjon az esti szélben.
Hogy van? Történt vele valami, azóta?
Egyszer megmozdult. Nyögött, mert fájdalmai voltak, aztán többet nem történt semmi. Felelte Tövis, és gazdájára nézett. Murtagh leült a lány mellé, és jobban megszemlélte.
Mit gondolsz, hány éves lehet?
Nem tudom, nálatok embereknél én… fogalmam sincs.
Szerintem olyan tizenhét éves biztosan van. Ha nem kevesebb. Murtagh kisöpörte a lány arcából a sötétbarna fürtöket, és megszemlélte az arcát. Eléggé csinos volt, nem volt olyan hosszúkás, mint Aryaé régen, mikor látta, de nyugalmat sugárzott. Hírtelen a lány megvonaglott, és a szemeit összeszorította, véres szemhéja alatt.
Murtagh gyorsan hozott, egy vizes kendőt, és letörölte a lány arcáról a vért és a sarat, ami ráragadt. Ahogy az utolsó simításokat végezte, a lány szeme hírtelen kinyílt. Murtagh megmerevedett, és Tövis felhorkantott. A lány nehézkesen megpróbált felülni, de felszisszent, mikor megérezte a hátán húzódó friss sebeket.
- Nem ajánlanám még az ülést. – mondta neki a lovas. A lány odakapta a fejét, és ijedten látta, hogy az ifjú mellett egy sárkány áll. Azonnal fájdalmait leküzdve felült, majd megpróbált, talpra állni, de a lábai összecsuklottak, mert azokban is nyílvesszők voltak, mielőtt Murtagh ellátta a sebeit gondosan.
- Ki vagy te? – kérdezte sziszegve. Murtaghnak tetszett a lány hanga. Kicsit vékony volt, és kellemes csengésű, de most egyből meg tudta állapítani, hogy rettegés csengett benne.
- Murtagh. Ő a sárkányom Tövis. – a lány végignézett mindkettejükön. – ne félj nem fog bántani.
- Engem… Alisának hívnak. – mondta a lány Murtagh szemébe nézve. Az ifjú észrevette, hogy Alisának milyen meleg barna pillantása van. – meddig voltam eszméletlen? És te láttad el a sebeimet?
- Reggel találtam rád, ez idáig nem tértél magadhoz, és igen én voltam.
- Nem akarsz megölni ugye?
- Már mért akarnálak? – kérdezte szinte nevetve Murtagh.
- Mert eddig általában azok fogtak el, és voltak kedvesek velem, akiket megbíztak azzal, hogy fogjanak el. Ezért tettem fel a kérdést, mert tudnom kell, mi a terved velem.
- Én… nekem semmi tervem nincsen veled. Csupán láttam, hogy segítségre van szükséged, és megmentettelek azok elől az urgallok elől.
- Tehát akkor nem akarsz megölni, sem… bármi mást csinálni velem? Mert ha igen, akkor most tedd meg, mert fegyvertelen vagyok, képtelen vagyok varázsolni, harcolni, levédeni a gondolataimat, bármit, ami ezekkel a képességekkel áll kapcsolatban.
- Mondom, nem akarlak bántani, ha meg akartalak volna ölni, akkor megtehettem volna akkor is, amikor rád találtam, akkor nem mentettelek volna meg.
- Értem, bocsáss meg. És… köszönöm.
- Mit?
- Hogy megmentettél.
- Semmiség. – perceken keresztül hallgattak csak. Tövis elment élelmet vadászni, addig Murtagh ott maradt Alisával.
Azon a mohás részen, ahol voltak, fenyők szegélyezték a helyet, kellemes fenyőillat volt, és kényelmesen puha volt az illatos melegséget nyújtó tűlevéltakaró.
- Merrefele tartasz? – törte végül meg a csendet Murtagh.
- Hát én igazából nem is tudom, nem is tartok igazából úgy sehova sem. Inkább menekülök a múltam elől. – a lány nevetett, kicsit úgy csengett, mintha sírna közben. Remegett a hangja.
- Miért, mi történt veled?
- Én… igazából régen, anyám, Adena, és én folyton menekültünk apám elől. Apám kegyetlen gyilkos volt, és Galbatorixot istenítette folyton. Apám nagyon jó barátságban állt Morzannal, az egyik Esküszegővel, - Murtagh megrezzent, de figyelt tovább. – és egyik alkalommal, anyámnak el kellett mennie, én ekkor úgy egy éves lehettem, és apám és Morzan részegek lettek és… szóval egyikőjük sem volt magánál, volt ott egy három év körüli fiú, azt mondták róla, hogy ő volt Morzan fia, és azt is mondták, hogy Morzan megsebesítette a hátát a kardjával. Aztán pár évvel később apám és Morzan szórakozásból hasba szúrtak engem is. Én majdnem belehaltam, még mindig meg van a hege… - Alisa felhúzta a felsőjét, és Murtagh felé fordult, aki elvörösödött. A hold keskeny sarlójának fénye megvilágította a heget, amely a finom bőrön húzódott.
Murtagh nem szólt egy szót sem. Alisa látta, amikor Morzan megsebezte őt, a saját apja, és akkor ő is ott volt. El sem hitte, hogy mennyi közös van bennük. Biztosan a sors műve, hogy most találkoztak. Hírtelen ez jutott az eszébe.
- Azután elszöktem otthonról, mikor betöltöttem a tizenkét éves. Elbujdostam a faluba, apám folyton megvert, anyámat már nyolc éves koromban részegen eltette láb alól, és már akkor nem bírtam tovább. Volt mikor napokig éheztem, meg szomjaztam. Azóta már majdnem öt éve bujdosok a katonák és urgallok elől. Eddig a tolvajlásból éltem… - Murtagh látta, hogy a lány arcát pír önti el. – de aztán feladtam, mert rengetegszer kaptak el. Börtönben is voltam már sokszor, de kiszöktem, mikor enni adtak. Most már a törvény elől is menekülnöm kell. És sehogyan sem tudom magamat megvédeni.
Murtagh el sem hitte, hogy a lánynak milyen nehéz sorsa volt. De még mindig itt van. Nagyon erős lelke lehet, ha eddig kibírta élve. Erős, gondolta, de nem testiekben, hanem lelkiekben. Tudta, hogy olyan lány ő, aki sír, hogyha sírni kell és nevet, ha nevetni. Aki képes kimutatni az érzéseit, és ezt szimpatikusnak találta benne.
- Most én jövök, ha már így elmondtad a múltad. – nagy levegőt vett, mire Alisa feszengve figyelt rá. – Én ugyan nem emlékszem rád, de azt bevallom neked, most már úgy is mindegy; én vagyok Morzan fia. – csend következett. A lány merengve maga elé nézett. – tudnod kell, hogy nem akarlak megölni téged, én nem vagyok olyan, mint apám, én… erősebb vagyok, mint ő, és gyűlölöm Galbatorixot, és az egész birodalmat. Apám tényleg megvágta a kardjával, a Nyomorúsággal, a hátam. - Megfordult és most ő húzta fel a felsőjét. Most Alisán volt a sor, hogy elpiruljon. Aztán elsápadt. Murtagh hátán egy jókora vágás éktelenkedett, egészen a nyaktövétől a derekáig, vagyis legalábbis annak a valamikori nyomai. – én nem emlékszem rád, nem emlékszem semmiféle lányra, aki ott lett volna, mikor ezt a sebet kaptam, igaz, mondtad, hogy te nagyon kicsi voltál, szinte csecsemő, de akkor sem rémlik semmi. – Leengedte a felsőjét, és visszaült a fenyőtüske takaróra Alisa mellé. – azután apám elment, évekkel később megölték és én Galbatorixhoz kerültem, ő nevelt, de utáltam ezért elszöktem tőle. Árnyat akart belőlem csinálni, de azután nem láttam többet. Szerencsére. Tizennyolc éves voltam, mikor besokalltam és elmentem tőle. Utána rengeteg csatlósa vadászott rám, köztük a két Ra’zac is. Ekkor találkoztam egy Eragon nevű sárkánylovassal, és sárkányával; Saphirával. Csodálatos pár volt, soha nem volt részem annál jobb kalandokban. amiket velük éltem át. Egy alkalommal, mikor menekültünk eljutottunk, a vardenekhez, akik azonnal rájöttek, hogy ki is vagyok, és tömlöcbe vetettek. Aztán eljött a csata a vardenek és a Birodalom között. A vardenek oldalán harcoltam természetesen. Nem mondanám, hogy könnyűszerrel, de győzelmet arattunk, - nagy levegőt vett. – aztán pár felderítő, a vardenek vezetője, két nagyhatalmú mágus, és jómagam elindultunk felderíteni a vardenek birodalmának földalatti járatait, de szerencsétlenségünkre a visszaúton a gyilkos urgallok, és a kullok ránk támadtak, és megölték a vezetőt, és még pár katonát, Eragon és a többiek szeme láttára. Engem, és a mágusokat elragadtak magukkal, de ügyeltek arra, hogy a tünde, akit utánunk küldtek, csak a véres ruhánkat találja meg. Ezek után elvesztették a reményt, hogy valaha is túléltem ezt a szörnyűséget. Utána kiderült, hogy a két mágus összeesküdött Galbatorixxal a vardenek ellen, és a király elé hurcoltak engem és őket is az urgallok. Utána börtönbe zártak, kínoztak, míg végül nem beszéltem, elárultam a vardeneket, és Galbatorix szövetségese lettem. Nem akartam, nem tehettem mást, különben megölt volna, és én… rettegek a haláltól. Nekem túl édes az életem, hogy csak úgy eldobjam. Ekkor kaptam meg Tövist, a sárkányomat, és ekkor derült, ki, hogy Eragon és én testvérek vagyunk. Én elárultam őt, és minden mást, ami jó volt. Azután szembe kellett vele szállnom, a tulajdon testvéremmel, és mégsem végeztem vele, ahogy azt Galbatorix megparancsolta, hanem elvettem tőle apánk kardját és ott hagytam. Képzelem, hogy mit érezhetett. Galbatorixnak az volt a parancsa, hogy fogjam el, öljem, meg vagy hurcoljam elé, de megszegtem a parancsát és elmenekültem előle. Azóta bujkálok Galbatorix elől.
Alisa nem szólt egy szót sem, csak mereven maga elé bámult. Murtagh némán nézte a csillagokat, aztán mikor a lány szóra nyitotta a száját, behunyta a szemét, mert tudta, hogy most már ő sem bízik benne, azok után, amit neki elmondott. De nem tehetett mást, hiszen Alisa is őszinte volt vele.
- Én… nem ítéllek el azért, amit tettél. Szerintem helyesen tetted, és ne legyen emiatt lelkiismeret furdalásod. Szerintem, nagyon fontos az élet, és persze a család, de én ezt nem tudhatom, mivel nekem ilyenem nem nagyon volt. És a sok szörnyűség ellenére tudod, hogy minek örülök a legjobban? – Alisa egy kicsit elhallgatott. – annak, hogy még mindig itt vagyok, és tudok nevetni. A nevetés mindent megold, de ha persze rám jön a sírás, akkor sírok, és nem is hagyom abba. Ez az élet értelme, mert érzelmek nélkül nem létezel.
Murtagh nem szólt semmit, nem is akart, és Tövis is éppen ekkor érkezett vissza két őzzel az álkapcsai között. Murtagh elment tüzet gyújtani, Alisa, pedig ott maradt a fenyők tövében és nézte az égen az ezüstösen szikrázó hajnalcsillagot.
Utolsó kommentek