Feledés homálya
- Olyan rengeteg idő telt el, mióta, megvívtuk a háborút…
- Igen, de nem töltöttük ezt az időszakot tétlenül! – vágta Roran, Eragon sóhajára. – de én bízom a segítségedben! Mikor akarsz indulni?
- Holnap reggel, legvégső esetben ma este már elindulnék, de még van egy dolog, amit el kell intéznem.
- Segíthetek benne? – Kérdezte buzgón Roran.
- Igen. – Eragon egy összegöngyölt levelet húzott elő ujjasából. – Kérlek, add ezt át Elvának. Mindenféleképpen tudnia kell, ami ebben áll… és ne nézz bele.
- Úgy lesz, mindenképp – azzal Roran feltépte a szoba ajtaját, és egy szempillantás alatt eltűnt.
Eragon lerogyott az ágyára, és behunyta a szemét. Egyik karjával eltakarta a napot, ami besütött az ablakon. Ez alatt a közel egy hónap igyekezet alatt el is felejtette bátyja árulását. Ki is ment a fejéből minden. Annyira el volt foglalva a vardenekkel, és a romos épületek, a felégetett mezők rendbe hozásával, hogy meg sem fordult a fejében az, hogy Murtagh után kéne mennie. Vagy rájönni az igazságra, hogy mit, miért, és így tovább. Ezen kívül törte a fejét rengeteget, hogy hogyan szabadíthatnák ki Katrinát a ra’zacoktól, mert teljesen biztos volt benne, hogy ott van, hogy ők tartják fogva. Csak még kéne egy épkézláb ötlet, egy terv, amit használhatnának. Rengeteget gondolkodott ezen, és rengeteg embertől, törptől, tündétől kért tanácsot, meg persze Saphirától. Eldöntötte már rég, mikor bátyja elrepült Tövisen, hogy neki Murtagh nem vérrokona. Sokkal inkább úgy érezte, hogy jobban kötődik Roranhoz, mint Murtaghoz. Rorannal nőtt fel, sőt, Roran nem árulta őt el. Roran meghalt volna, hogyha úgy adódik, neki fontosabb lett volna, az öccse és a becsülete, mint az élete. Murtagh áruló volt, és Eragon semmi mást nem érzett magában iránta, csak szánalmat. Csak sajnálni tudta, hogy ilyen könnyen odaadta a lelkét a gonosznak. Bár nem tudta, mi lett volna, ha neki kell azt a szenvedést elviselnie, mint Murtaghnak. Nem tudta, hogy ő mit tett volna.
Nem árultam volna el soha senkit!
Ne hozz elhamarkodott döntéseket Eragon! Soha ne mond az, hogy soha… nem tudhatod, te mit tettél volna, ha olyan helyzetben lettél volna. Mondta neki szelíden, ugyanakkor kioktatóan Saphira, valahonnan fentről a sárkányerődből.
Ne merd védeni azt az árulót! Förmedt rá durván Eragon. Te is csak azért mondod ezt, mert Tövist akarod védeni. Attól, hogy ő az utolsó előtti hím sárkány nem kéne Murtaghot a szárnyaid alá venni!
Én csak arra akartam célozni, hogy…
Te csak ne akarjál semmire se célozni!
Saphira dühösem elzárta az elméjét. Eragon mondani akart még valamit, de ekkor sziklaszilárd falakba ütközött. Most duzzog. Gondolta. De akkor is nekem van igazam. Ő csak ne védje azt a Tövist. Én akkor sem tettem volna, ilyet, ha viaszt öntenek a fülembe! Vagy úgy egyébként is…
Elképzelte, ahogy Murtagh Galbatorixnak hízeleg, és émelygés fogta el. És ő vele utazott hónapokon át, együtt harcolna Farthen Dúrban és megbízott benne, a barátjának tekintette, és megvédte, mikor börtönbe csukták, pedig hagyni kellett volna őt, megrohadni ott! Nem kegyelemért könyörögni a vardeneknél, hanem ott hagyni őt. Hogy enni se kapjon, akkor biztosan nem lett volna ez. Ajihad már azonnal átlátott rajta. Rossz vér… Gondolta és megint hányinger fogta el, hogy az ő apja Morzan, a bátyja pedig Murtagh. Az Áruló. Neki is volt egy neve: Árnyékölő, Rorannak is: Vastörő, és Murtaghnak is: Áruló… nem, nem; Az Áruló…
Elnyomta az álom… és még ekkor is émelygett. Aztán elcsitult minden érzése. Azon kapta magát, hogy Saphira hátán ül, és ébredezik. Kinyitotta a szemeit, és beszívta a hajnali levegő friss fuvallatát. Megcsiklandozta az arcát a szellő. Meglátott maguk alatt egy folyót, és szólt a sárkánynak, hogy szálljanak le. A folyó partját fűzfák szegélyezték. Eragon nem volt szomjas, és fáradt sem, hisz nem rég ébredt, de érezte, hogy le kell szállnia. Ahogy a sárkány talajt ért, halk sírásra lett figyelmes. Hallgatózott, hogy gyermek, nő vagy egyéb lénynek a keserves zokogása ez, de egy kis idő után rájött, hogy egy fiatal lányé. Elindult abba az irányba, ahonnan a zajt hallotta, közben gondolati úton megparancsolta Saphirának, hogy maradjon a folyóparton, és csináljon azt, amit akar, de csendben. Puha léptei nem hallatszottak a harmatos fűben. Sokáig lépkedett, végül félrehajtott egy ágat, és egy lány pillantott meg egy fűzfa tövében. Hosszú barna haja a vállaira, és a hátára hullott, arcát tenyerébe hajtotta, és csak sírt. Közelebb lépett hozzá, mire a lány elhallgatott és megemelte az arcát. Eragon csodálattal látta, hogy milyen gyönyörű, meleg barna szemei vannak a jövevénynek, és milyen finom vonásai. Nem tünde volt, hanem ember, mégis volt benne valami mágikus eredetű. A lány letörölte a könnyeit, és Eragonra emelte a tekintetét.
Eka fricai un Shur’tugal… Mondta gyengéden Eragon és a lány felé, nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
Ó, Vinr Alfakyn, Argetlam! Mondta a lány finoman és meghajtotta fejét, azután elfogadta Eragon segítségét, és feltápászkodott a földről.
Mért sírsz? Kérdezte Eragon időközben a lánytól szavak nélkül.
Egy régen elvesztett dolog miatt, amit máig sem lelek…
Mi ez a dolog? Kérdezte némán Eragon.
A szerelem… suttogta a lány.
Eragon hírtelen felriadt. Homlokán izzadtság gyöngyözött, szíve hevesen dobogott a mellkasában. Az ajtaján valaki óvatosan kopogtatott.
- Eragon! – szólt egy férfihang.
- Roran? Átadtad a levelet? – Eragon odalépett az ajtóhoz és feltépte.
- Át. Elva azt mondta, hogy beszélni akar veled. Még ma este.
- Értem… - Eragon ásított, és visszaült az ágyra.
- Aludtál?
- Igen.
- Elég kócos a hajad… - mondta kuncogva Roran.
- Mert aludtam… - morogta kelletlenül Eragon és hátrasimította a haját.
- Látom zavarok. Most megyek, beszélnem kell még Nasuadával a katonák számát illetően, akiket magunkkal viszünk Helgrindbe.
- Te nem zavarsz soha. – szólt Eragon ismét ásítva. Roran ezt már nem hallotta, bevágódott mögötte az ajtó.
- Mindegy akkor… - mondta halkan, és ismét végignyúlt az ágyon.
Mi lehetett, azaz álom? Ha egyáltalán álom volt, és nem megint látomás, mint akkor mikor Arya üzent neki? Mi van, ha ez is valami olyan? És mi, az hogy a szerelmet? Miért keresi azt? Eragont teljesen magával ragadta az álombeli lány. Elmerengett azokon a szemeken. Olyan melegséget árasztottak, ugyanakkor olyan szomorúságot is, hogy aki bepillantást nyerhetett egy ilyenbe, mentem darabokra akart szakadni a szíve. Mintha az, aki farkasszemet nézett a lánnyal, ugyanakkor átvette tőle a fájdalmát. Annyira megfogta, magával ragadta az álombeli tünemény, hogy képtelen volt másra gondolni. Egy óra telhetett el úgy, hogy Eragon próbált újra elaludni, újra álmodni, és egyszer mikor sikerült volna neki önkívületi állapotba kerülni, arra ébredt, hogy Saphira magyaráz neki valamit idegesen.
Indulj Elvához! Gyerünk, ne késlekedj! A lány te tetted ilyenné…
Én csak megáldottam! A lovasok jelét, miattad, viseli a homlokán! Vágott vissza morogva Eragon
Igen, de én sem tudtam, mit teszek!
Ti sárkányok okosabbnak tartjátok magatokat minden lénynél, most mégis kételkedés fogott el a hallottak után…
Akkor csak kételkedj! De nincsen vesztegetni való időd! Gyerünk, mozdulj már! Miután végeztél, gyere fel hozzám, beszédem van veled!
Jó, legyen… Adta meg magát Eragon és belenyugodott abba a tudatba, hogy Saphirától az utóbbi két társalgás miatt hatalmas fejmosást fog kapni. De ez most a legkevésbé sem izgatta, mintsem az a kíváncsiság, hogy mit akarhat tőle Elva. Hiszen a levél, amit Roran átadott neki elég érthetően kifejezte, hogy Eragon milyen intézkedéseket rendelt el, arra az időre, amíg ő, Roran és Saphira, meg persze a birodalom katonái odalesznek Helgrind sötét tornyában. Vajon mit nem érthetett rajta? Gondolta komoran. Pedig mindent olyan érthetően írt le benne. Lusta volt megmozdulni és kilépni az ajtón. Sokkal szívesebben feküdt volna vissza, és álmodott volna még annak az ismeretlen lánynak a csodálatos melegséget árasztó mogyoróbarna szempárjáról.
Utolsó kommentek