From yesterday - A túlélősztori
2050-et írunk(vagy valami ehhez hasonlót:P). A városok pusztulásnak indultak, a kártevők, zombik és rémlények elszaporodtak a nyagvilágban. A túlélők, akik dacoltak 50 évvel ezelőtt a békességért halottak. Illetve az iagzi túlélők nem.
Az új nemzedék, a Realisták és a Foo Fighters titokzatos katonái, és annak családjai a föld alatti laborokban bújkálnak, és örzik az igazi harcosokat hibárnált formában. Hogy ha itt az idő, közdhessenek a békéért.
Egy Edward Hetfield nevü férfi hirtelen ébred fel, és nem tudja, hol van. Menekülése során csapdába esik az Öngyógyítók támadása miatt, de szerencsére úton a segítség.
Vajon képes lesz harcolni? És megérteni, hogy a sorsa az, hogy végigcsinálja MINDEZT az emberiségért? Hogy dacoljon AZOKKAL odakint?
És vajon visszatérnek az emlékei?
ui: eléggé kezdetleges, de büszke vagyok rá:D imádom az ilyen zombis, fedős sztorikat. Figyelem: Morbid!
01.
Sötétség vette körül, mély vörössel átszőtt, fájdalmasan kavargó sötétség, mely bekúszott a szemhéjai alá, és megzavarta a hosszú, reménytelenül hosszú álmát. Már az is alaposan megviselte őt, hogy megpróbálta elzavarni az élettelen tudatából azt a kellemetlenül fagyos érzést, hogy hamarosan véget ér az álma.
Érezte, ahogy teste önálló működésbe kezd, mintha a világmindenség peremén megemelkedett volna, és ő lenne a semmiben az egyetlen élő, lélegző életforma.
Aztán ahogy kiszáradt ajkaival beszívta az áporodott levegőt, már teljesen biztos volt benne, hogy az álom véget ért. Úgy nyelte a bűzös levegőt, mintha újra tanulna lélegezni, mintha most született volna meg, és ezek lettek volna a teste első önálló mozgásra és életre képes percei.
Homlokát a hűvös üveglapnak nyomta, miközben könnyek futottak végig az arcán. Nem bírt megmozdulni, a tagjaiba még nem tért vissza teljesen az élet. Azt sem fogta fel, hogy hol van, és hogy hogyan került ide.
Egyszer régen ő…
Az, hogy nem bírta megmozdítani a karjait, és a lábait, olyan szinten pánikba kergette, hogy elszorult a torka. És ráadásként be volt zárva. Hideg volt. Beharapta az ajkát, aztán az erőlködéstől összeszorított fogakkal a homlokát az üvegnek feszítette.
…ölt.
Meg sem akart moccanni. Több erőre lenne szüksége, de honnan? Ha meg tudná mozdítani a kezeit…
Behunyta a szemét, és próbált újra visszazuhanni a fájdalommal átszőtt álomvilágba, de lehetetlen volt. Ha el is aludna újra, nem tartana örökké, már pedig úgy nem akart szemet hunyni a dolgok fölött, hogy meg sem próbált szabadulni. Nem akart újra a homályba zuhanni, azt akarta, hogy a testrészek, az izmok, ízületek, idegek, hogy az összes sejtje egy egészként mozduljon, és cselekedje azt, amit az agya parancsol.
Volt egyszer egy belső háború, ahonnan fogalma se volt eddig, hogy hogyan került ki…
Kifújta a levegőt, és nyugalmat erőltetett az elméjére.
Győzött vagy…
Az ellenségen is mindig a legkisebb, legészrevehetetlenebb célpontot kell sebezni. Most ő a legkisebbtől kezdte. Megmozdította a lábujját, mire a testén roham futott végig. Megérezte eddigi élete talán legelső izzadtságcseppjét, ami végigszaladt a gerince mentén.
… őt győzték volna le? És azért ébredt most itt?
Fokozatosan visszatért az élet a bal lábába. Meg tudta mozdítani a térdét, és feszült figyelemmel nézte, ahogy a lába nekifeszül az üvegnek, és megrepeszti azt az illesztés mentén. Végül, mikor már úgy érezte, mindene él, újult erővel nekivetette magát az üveglapnak, és kilökte.
Felült, és percekig csak kifejezéstelen arccal fürkészte maga körül a világot. Végigfutatta a tekintetét, a csupasz kőfalakon, addig, amíg meg nem pillantotta az ajtót. Tömör acélból lehetett, kilincs nélkül. Egyedül egy fura szerkezet árulkodott arról, hogy miféleképpen működhet.
Kibújt a börtönéből, és remegő lábakkal elindult a kijárat felé. Tüdejében bent rekedt a sóhaj, amint csupasz talpával, valami, eddig ismeretlen dologhoz ért. Lenézett, és ujjait a földön heverő halott ujjaihoz érintette. Jéghideg volt.
Ellépett tőle, és körbe fordult a teremben. A dologból, amibe bezárták, számtalan másik volt még a helységben, de csak az övének volt rés a tetején.
Egy hibernációs kapszula, öregem!
Furcsa érzés futkosott lilabőr képében a karján. Mintha már látta volna valahol őket.
A világítás pislákolt, így a színtelen kőfalaknak földöntúli, zöld aurát képezett. Ujjait a karjába fúrta, hogy érzékelhesse a fájdalmat, mely a végtagjaiba visszatérő élet első jele volt. Végigdörzsölte a felkarját a tenyerével, hogy átmelegítse a fagyott testét. Csak egy köpeny volt rajta, semmi több.
Hátat fordított az addigi irányának, és az íróasztal felé indult. Ahhoz, hogy kijusson innen, szüksége volt az ajtónyitó kulcskártyára, amely minden bizonnyal valamelyik fiókban lapulhatott, vagy a halottnál. Más különben lehetetlen lenne innen bárhogy is kijutni.
Megfordult a fejében, hogy vajon a férfi, aki a földön hever, hogyan halt meg, de a gondolatai szárnyak és cél nélkül csapongtak a fejében, képtelen volt egy egésszé formálni őket. Olyan kusza volt minden…
Mint azelőtt, mielőtt…
A második fiókban megtalálta a kártyát. A férfi véres ujjainak nyoma már megalvadt a keskeny műanyag lapocskán. Szerencsére a zárat nyitó, gondosan burkolt mágneses része hibátlannak látszott.
Eltartott egy kis ideig, míg az ajtóhoz ért, anélkül, hogy megtorpant volna, a csupa ismeretlen és a csupa ismerős tárgy között. Azok a műszerek a szobában… valahogy olyan érzése támadt, mintha életekkel ezelőtt lett volna, hogy azokhoz hasonlókat látott. És ez a hideg. Vajon a többi hozzá hasonló még él? Mindenesetre neki elsőnek a legfontosabb az volt, hogy kijusson innen.
A kártyát a lehúzóba csúsztatta, és erőtlenül belenyomta a szélét az analizálóba. A zár váratlanul kattant egyet, aztán a hosszan kiadott géphang után, az acélpántok a falba csúsztak, és az ajtó kitárult.
Egy zöldes falú folyosón találta magát. Gyéren megvilágított, hosszú helység volt. Ahogy látta, meggyőződött róla, hogy a végén balra elkanyarodott a járat.
Belesett az ajtó mögé, nem e lapul ott valami váratlan dolog, azután lassan elindult. Mintha már járt volna itt, csak nem tudja össze rakni, hogy mikor és… és minden olyan zavaros.
Éppen mint azelőtt, nem is olyan régen…
A léptei visszhangot vertek a falakon. Hűvös, áporodott levegőtlen levegő csapott az arcába. Félresöpörte a szemébe hulló szőkésbarna fürtöket, azután futni kezdett.
A lába a rohanás közben néha-néha megbicsaklott, és úgy tűnt, mintha össze akarna csuklani a súly és a tempó miatt. Nekitántorodott a hideg falnak, és szaggatottan vette a levegőt. Próbált megnyugodni.
Elsőnek elkezdhetné ott, hogy elteszi a kártyát. Igen. Mert lehet, hogy több zárt ajtóval is szembe fogja magát találni, és akkor hasznát veheti még.
Csendesen lüktetett a homloka, és a bal halántéka. A szeme környéke is erősen fájt. Arcát a kőnek nyomta, és figyelte, ahogy fokozatosan lassul a lélegzete. Lába egyik pillanatról a másikra összecsuklott alatta, és térdre zuhant. A fejét továbbra is a hűs falnak nyomta. Saját fülében hallotta, ahogy zakatol a szíve, és ahogy apránként a teste minden zugába újra eljut a friss, meleg vér. Lehunyt szemmel élvezte, ahogy felolvadnak az izmai, ahogy az élet, a léte minden zugába újra beszivárog.
De mi történt ami miatt nem tud visszaemlékezni?
Valaminek történnie kellett, hogy itt ébredt, ezen a helyen. De vajon mennyi idő telhetett el, amíg aludt? Meddig aludhatott vajon zavartalanul? És addig kint zajlott az a háború, ami befejezetlenül ért véget a számára? Mi lett a társaival? Mi lett azzal a világgal, ahonnan elindult az életútja?
Nem értem!
A teste összes fájó és immunis pontja sikoltott az erőlködéstől, hogy emlékezni tudjon, de az eredmény csak a tarkójáig terjedő lüktető fájdalom lett.
Már egy jó ideje érezte, hogy az épület kihalt szakaszában, ahol volt, nincsen egyedül. A fájdalomfüggönyön keresztül is hallotta azt az egyre erősödő, szürcsögő-hörgős hangot, ami a sarkon túlról szűrődött a tudatába. Csak eddig nem akart vele foglalkozni, mert azt hitte, csak egy érzékcsalódás, és ha összeszedi a józan eszét, akkor abba marad. Hogy a hang csak a fejéből hallatszik, nem a környezetéből.
Talpra állt, és ugyanakkor borzongás szaladt a bőrén keresztül. Hezitált, hogy elinduljon, vagy visszamenjen a többi „alvóhoz” és kerítsen valami használható fegyvert – szikét, pisztolyt, vagy vasrudat -, akármit, csak hogy ne érezze magát ennyire kiszolgáltatottnak. De jól tudta, hogy ha lett volna valami használható fegyver abban a szobában, ahonnan az egész elkezdődött, akkor most nem itt állna, hanem egy sarokkal alrébb.
Nyelnie kellett, mert a torka olyan volt, mint a száraz papír. Most ébredt csak rá, hogy szomjas. Sokszor egymás után nyelt, minél több nyálat próbát a torkába juttatni, hogy ne legyen az a kelletlen kaparó érzés, de a teste még nem éledt föl egészen, ha kívülről nem is, de belülről mindenképp reszketett. És akkor ott volt még az a valami, ami a hangokat adta ki, és ez a kísérteties zöld folyosó.
Rohanni kezdett, nem érdekelte, hogy mibe szalad bele, csak futott, el amellett a valami mellett, ami visszafojtott torokhangon hörgött, amikor maga mögött hagyta. Tudta, hogy most már nincsen megállás.
Még egy, még egy, még egy kanyar, ki tudja, hogy van e út, ebből a végeláthatatlan szarságból!
Szorított a tüdeje, nem szokott még hozzá teljesen a rohanáshoz. A távolban egy ugyanolyan, tömör acélajtó sziluettje rajzolódott ki.
Az ajtótól pár méterre lelassított, és a háta mögé lesett, hogy nem e követi az a… Ugyan nem tudta, hogy mi az, de időben el akart előle ugrani, ha már idáig eljutott.
Ujjaival erősen megragadta a hideg műanyagot, és mikor az ajtóhoz ért, beleillesztette a zárba. Ugyanaz történt, mint azelőtt, halk kattanás, és az ajtó hosszú pittyegés után kitárult. És alkalma volt közelebbről is szemügyre venni, hogy mi is volt az a valami, ami az imént kiadta azt a hátborzongató hangot. Nem volt ideje, hogy félreugorjon. Meg akart hátrálni, de az a másik ott termett mögötte, ki tudja, hogy, hogy.
Emberszerű teremtmény volt, felhólyagosodott, elszürkült bőrrel. Lomhán csúszott felé, kopasz feje, teste mellett ügyetlenül lelógó karjai, elfeketedett, üres szemürege, és pengeéles rohadásnak indult fogai olyanszinten undort keltett benne, hogy majdnem rosszul lett. Érezte azt az orrfacsaró bűzt, amivel pillanatok alatt megtelt a tüdeje. Mint az évek óta rohadó hús, a szilárddá alvadt vér, és a halál szaga.
Az előtte álló lény, ami már első ránézésre termetesebb volt mint ő, beletépett a húsába. Felordított, és próbálta ellökni magától, de aztán a hátsó is úgy döntött, hogy követi a társa példáját. Jóformán neki álltak a tehetetlen férfi vérét szívni, mintha az kellene nekik ahhoz, hogy élhessenek még tovább.
FÁJ!
A férfi vérző tagokkal térdre rogyott, és a fölé tornyosuló lény mellett hosszan elnézett előre. Valami mintha mozgott volna ott…
Segítség!
Először azt hitte, hogy még többen jönnek, hogy szétmarcangolhassák, de aztán érezte, ahogy a súlyos, lomhán bűzlő test az övén landol. Eltompult érzékeivel hallotta, ahogy egy félautomata pisztoly rikácsolta halálos dalát, de aztán képtelen volt tovább nyitva tartani a szemét. Belezuhant arccal abba a bűzlő, ragacsos váladékba, ami a halott lény pólusaiból szivárgott ki a fényre.
Arra riadt fel, hogy emberi hangokat hallott. Olyan hangokat, amely bár cseppet sem volt ismerős, de reménykedni kezdett, hogy nem ő van csak egyedül a világon. Ugyan nem tudta, hogy kiké, de a nyelvet értette, ahogy beszéltek, és már ez némiképp megnyugtatta. Különben is, az utóbb eltelt tíz percben, amit félálomban észlelt, az összes elhangzott, szó és mondat, róla szólt.
- Kérem… - nyögte gyenge sóhajjal a leragadt szemhéjai mögül. – Kérem… - képtelen volt kinyitni a szemét, annyi ereje sem volt, hogy felidézze azokkal a… azokkal a valamikkel azt a csatát. Csak a vállán és a kulcscsontja környékén érezte azt a mérhetetlen fájdalmat, ami tanúskodott az elmúlt eseményről. Föl akarta emelni a fejét, de megingott, a vérveszteség miatt képtelen lett volna rá.
- Asszonyom, asszonyom a paciense, úgy néz ki, hogy túlélte… egy ilyen fokú támadást… - mintha üvegen keresztül beszéltek volna hozzá. A bizonytalan, de kételyekkel teli férfi hangja nem akart teljesen tisztán csengeni.
- Dr. Angel, mit gondol, milyen fokú fertőzéssel állunk szemben? – kérdezte egy, a hang alapján nagyon fiatal lány. Alig lehetett tizenhat-tizenhét éves.
- Az öngyógyítók fegyverei halálos veszélyt jelentenek, lehetetlen lenne megmondanom, mennyi az esélye, hogy túléli, sőt azon is csodálkozom, hogy azután él, hogy rázuhant egy, meg hogy megtépték. Egyenlőre rajtam kívül senki ne nyúljon hozzá, nem tudni, hogy mennyire fertőződött. Mikor Alexis kihúzta alóla, vérrel, gennyel, és egyéb testváladékkal volt szennyezett, több ezer vírus hemzseghetett rajta. Meglátjuk, mostanra, hogy… - A nő, aki beszélt, képtelen volt tudomást venni az ébredező férfiról. A férfi a mondandója felét nem tudta felfogni, de abban biztos volt, hogy ha nem adnak neki most inni, akkor biztosan meghal.
Erőt vett magán és kinyitotta a szemét. De azonnal le is hunyta. A helység, ahol volt, éppen elég fényes volt ahhoz, hogy megvakítsa. Percekig csak csillagokat látott, azután újra megpróbálkozott a látással. Először csak apró résre nyitotta ki, majd mire fokozatosan hozzászokott a mennyezetre szerelt halogén lámpák fényéhez, bátran pillantott fel.
- Kérem, hölgyem… - nyögte gyöngén, a hangja rekedtes volt. Évek óta nem szólalt meg. És ezeket a szavakat is úgy kellett kipréselnie. Fájt a nyelés, a torka iszonyatosan száraz volt, csodálkozott, hogy nem repedezett meg az erőlködéstől. – Adjon inni, csak egy kortyot… kérem…
- Gabriel, hozz neki vizet! Most! – parancsolta Dr. Angel. A férfi közelebbről is megszemlélte a nőt. Olyan harmincötnek saccolta, bár homályosan látott alig bírta meghatározni a korát. Szigorú kontyba és csigákba rendezett sötétbarna haja, olyan esztétikai pontossággal volt elkészítve, hogy egyetlen egy kósza tincs se hulljon az arcába. Feketekeretes szemüveget hordott, és mélyvörös rúzst. Vajon barát, vagy ellenség? Tökmindegy egyenlőre, csak ne legyen emberbőrbe bújt földön kívüli, mint azok, akik rátámadtak… az öngyógyítók. Ők biztos azok voltak. Kizárt, hogy annyit aludt volna, hogy egy másik civilizációban ébred.
Érezte, ahogy egy remegő kéz az ajkához érint valami hűvöset. Egy üvegpohár széle volt. Mohón kapott a hideg és tiszta víz után. Mire a folyadék a testébe jutott, és végigcsorgott a torkán, kicsivel jobban érezte magát. Visszakapta rendesen a látását, és egy köszönömöt is ki tudott nyögni.
-Mi a neve, uram? – Megint felcsendült az a különösen fiatal lány hang.
És a nevére volt kíváncsi. Vajon tudja? Eddig ez a kérdés fel sem merült benne érdekes módon, amióta felébredt, csak menekülni akart. Megpróbált összpontosítani, hogy mi lehet a neve. Régen, a társai úgy hívták, hogy… pedig nem volt valami nehéz, és egészen hétköznapi volt. Igen… igen megvan!
- Edward Hetfield. – A kimondott szavak után köhögnie kellett. A tagjai hirtelen újult erőre kaptak, a kezeit képes volt a szája elé kapni. Lendületesen felült, és jóformán majdnem megfulladt. Valami ragacsos dolog került ki a testéből, amit a jobb tenyerével fogott fel. – Mi ez? – kérdezte iszonyodva.
- Mr. Hetfield, feküdjön vissza. Ez nagyon fontos lenne, kérem ne mozogjon! – A fiú, aki inni adott neki, most lenyomta vissza a műtőasztalra. Edwardnak volt egy kevés ideje, hogy megnézze magának. Hullámos fekete haja ugyan, rövidre volt nyírva, de egy-két hajfűt így is a szemébe hullott. Az orrában egy karika volt, a szemöldökében és a szájában egy-egy ziherejszttű. A fülét eltakarta a haja, de valahogy gondolta, hogy az is agyon van piercingezve. Alig múlhatott el húsz, akkor meg csak pár évvel volt nála fiatalabb. Bár, nem tudni meddig aludt, és az alatt mennyit öregedhetett. Egyáltalán, fogalma sem volt arról, hogy milyen állapotban festett. Csak arról, hogy valamikor, órákkal ezelőtt, hemzsegtek a testén a vírusok, most meg hirtelen vért kezdett köhögni. Semmi sem úgy alakult, ahogy akarta.
- Uram, tegye le a fejét, én közben beadom magának az ellenszert. Elmondaná, hogyan került ahhoz az ajtóhoz? – A doktornő, egy sárgás folyadékkal teli szérumot csatolt be az egyik műszerbe, ami nagy valószínűséggel új gyártmány lehetett, ugyanis az ő idejében nem voltak automata injekciós tűk. Sem kulcskártya zár, bár arról még hallott, azért tudta csak, hogy mi az. Sem öngyógyítók. Sőt, hibernációs kapszulák sem, ahova betuszkolták. Ő biztosan ellenállt, de aki kitalálta, hogy így kell lennie, erősebb lehetett mint ő, különben most nem itt lenne.
- Meg mondaná hölgyem, hogy mi a mai dátum? – Régi rossz szokásai közé tartozott, hogy kérdéssel felelt a kérdésre.
- Ha akarja… Kétezer hatvanöt, október huszonegy. – A nő szavai ugyan eljutottak addig, hogy meghallja őket, de nem bírta felfogni. Az lehetetlen, hogy kicsivel több, mint fél évszázadot aludt át. Akkor most elméletileg nyolcvanhét éves lenne. Vajon ennyinek is néz ki?
Bár ha hatvan évet aludt lefagyasztva, akkor ez mindent megmagyaráz, hogy hogyan került ide, és mik voltak azok a… Most biztosan egy idegen bolygón van, mert a föld elpusztult, és csak úgy tudták megmenteni a túlélőket, hogy álmot bocsátottak rá.
De még mindig nem értem!
- Bassza meg! – a homlokára szorította az egyik tenyerét, míg hagyta, hogy a másik kezébe beadják az ellenszert. – Létezik, hogy közel hatvan évet aludtam?
- Hogyne – a nő hangjából kicsengett, hogy elmosolyodott. – Van önnél öregebb túlélőnk is.
- Mi lett a háború vége? Hol vannak a társaim?
- Ön melyik osztaghoz tartozott? – megint felcsendült az a furcsán ismerős fiatal hang.
- A nevére nem nagyon emlékszem, Roger Amadeus Light volt a parancsnok. A Foo Fighterts-t kiküldték terepre, és rengetegen meghaltak. Valami a levegőbe került, nem emlékszem… onnantól kezdve semmire.
- Azt mondja, Roger volt a parancsnoka? – a lány az asztalhoz lépett, és beharapta az ajkát. Paradicsom szőke haja, alig ért a válláig, ragyogó zöld szemei viszont megint furcsán ismerősek voltak Edwardnak.
- Azt.
- Biztos benne?
- Halálosan.
- Akkor úgy tűnik, maga az egyetlen túlélője annak az osztagnak, amit az apám vezetett. A Realistáknak. – A Realisták! A Reálisan Gondolkodók Ligája, ahova még tizenkilenc évesen jelentkezett, mert meg akarta védeni a hazáját a fölösleges harcoktól a hatalomért. Ahova csak olyanok jelentkeztek, akik képesek voltak azért mindent feláldozni, akiknek nem volt semmilyük, a fenegyerekekből és nehézfiúkból álló osztag a végére, a parancsnokuk vezetésével elesett. De az is csak azért, mert kézzel foghatatlan ellenséggel kellett harcolniuk. Nem tudták milyen mérgező gázt lélegeznek be. Mind meghaltak. Rajta kívül. Mert ő túlélte. Csak ő.
- Te vagy Roger lánya? Clarissa?
- Igen. Az apám gondoskodott róla, hogy én túléljem. Beleerőszakolt az egyik álomőrbe, pár hete tértem magamhoz. – Legutóbb, amikor a lányt látta, jó hatvan éve, akkor is így nézett ki. Mennyi az esélye, hogy ő is megmaradt ugyanolyannak, amilyen azelőtt volt?
- Azt mondod, csak én éltem túl?
- Hála a Foo Fighters két túlélőjének. Az egyik David Dumare, ő a mostani parancsnok a bázison, a másik Gabriel – bökött a fiatal lány a mellette álló fiúra.
- Nem ismerem egyiküket sem.
- Megmentettük az életét, az utolsó pillanatban, a sajátunkéval… - vigyorodott el a fiú. Edward fejében megfordult, hogy vajon mennyi az esélye annak, hogy egy ilyen széles vigyor alkalmával kiszakadjon az a tű, amivel az alsó ajka volt átszúrva, de aztán elvetette, és csak meredt maga elé.
Jóformán hatvan évet végig aludt, biztonságban, miközben az egész osztagot, a Realistákat, sorban megölte az a méreg. Mind meghaltak, az összes, az egész eddigi élete… Micky, Jack, a két legjobb barátja, Harley, és Jill a felettesei, James, az újoncok vezetője, és még ráadásul Luis is, a mestere, akiről el nem tudta volna képzelni, hogy egy légben kavargó méreg vet véget az életének. Olyan erős volt, túl kellett volna, hogy élje, hogy ő legyen az újvilág Rambója. A legjobb mesterlövész, háromszáz méterről fejbe találta a célpotjait, nem volt előtte olyan küldetés, amit ha kell, egymaga ne tudott volna teljesíteni. Edward mindig felnézett rá, a példaképének tekintette, és soha nem tudott olyan jó lenni, mint amilyen az a férfi volt. De most, hogy halott, kit követhetne?
Nem tudta, hogy mit kéne Gabrielnek mondania, megköszönje e, hogy most élhet, vagy vágja az arcába, hogy hagyta volna meghalni.
- Kösz – monda végül, de nem volt képes a fiú szemébe nézni. Egyszerűen nem bírta felfogni, még minden sejtjével kapaszkodott, hogy kiderüljön, hogy ez csak egy iszonyatos álom, vagy egy rossz tréfa, és hamarosan magához tér, hogy segíthessen a társain. De hogy egyetlen túlélő az osztagból… az teljességgel lehetetlen. Pedig igaz, minden jel arra mutat.
Hatvan évet aludtál, ember! Szólalt meg ismét az a fura belső hang, ami már ébredés óta kísértette, és ahogy jobban magához tért, fokozatosan felerősödött. Néha olyan volt, mintha a fülébe ordítottak volna.
Tudom! Tisztában vagyok vele! Hallgass el!
- Mik voltak azok a…
- Az öngyógyítókra kíváncsi? – pillantott fel Dr. Angel a fertőtlenítős tégely mellől. Éppen a szikéket fényesítette. A férfi fejében megfordult, hogy nem e azért, hogy a borzalmas lények helyett agyonszúrhassák őt, de aztán elvetette a buta gondolatot. Hajlamos volt a paranoiára, bár az ő helyében ki nem? Aki végigküszködi az élete meghatározott részét, annak megengedett ennyi, hogy bármikor rátörhessen az üldözési mánia. Különben is, okkal.
- Igen. Magyarázza meg valaki. Akárki. Hol vagyok? És mért? Mi történt a háború után? Mik ezek? Mi történt az elmúlt hatvan évben? – Úgy szakadtak ki belőle a kérdések, hogy ha neki tették volna fel, biztosan nem tudott volna rájuk olyan gyorsasággal válaszolnia, hogy feltették őket. Ingerült volt, dühös, nem tudta felfogni, miért nem hagyták meghalni a társaival együtt. Nem bírta elfogadni, hogy ő élhet, amíg mások meghaltak, talán azért, hogy ő most itt legyen. De miért?
Azzal hogy nekiállsz asztalt borogatni, a helyzeted cseppet sem lesz jobb…
Egyet értett a hanggal a fejében és most az egyszer nem szólt vissza. Türelmetlenül várta, hogy a nő végre megszólaljon, vagy hallgasson örökre, de akkor engedjék el őt.
- Egy hét múlva indul egy hajó az ikerbolygónkra. Maga, és még pár emberem fel száll, és elviszik oda magát és őket. Többet nem kell ide visszajönnie, ott biztonságban lesz. – A hangja olyan érzelemmentes volt, és hideg, hogy a férfi olyat még életében nem hallott. Kezdett egyre jobban felmenni benne a pumpa.
- De Carla, legalább azt magyarázd el neki, hogy mi történt, ha tudni akarja – lépett a doktornő mögé Clarissa, de az kérlelhetetlenül elfordította a fejét. Edward mérhetetlen ellenszenvet táplált a nő iránt, és cseppet sem örült annak, hogy ő adta be neki az ellenszert. A gondolat még mindig ott motozott benne, hogy ez a nő lelkiismeret furdalás nélkül eltenné láb alól. Vagy rosszul ítélte meg, és tévedett. De ő általában jól ismeri az embereket, hajlamos volt azonnal észrevenni, ha valaki hazudik, vagy van valami hátsó szándéka. Luis megtanította neki, hogy szűrheti ki a hamis embereket a környezetéből.
- Ha ragaszkodsz hozzá – Carla Angel megtörölte egy steril törülközőbe a kezeit -, akkor világosítsd fel te. Nekem erre nem futja. Gabriel – lépett az ajtóhoz -, ha végeztetek vele, akkor vezesd a szállásra.
Edwrad önkéntelenül is elfordította a fejét. Nem is akart tudomást venni a nőről, aki pillanatokon belül magára hagyta őt, a Foo Fighters valamikori katonájával, és halott főnöke lányával.
- Elnézésedet kérem Dr. Angel miatt. Nagyon sok a tennivaló mostanában. Nem maga az első alvó, aki magához tért. Pár hete, felébredt egy férfi, ahogy felbukkant, a csapatunk végzett is vele. Valahogy a szervezetébe jutott a méreg, elvesztette az eszét, öldökölni kezdett. Gondolom, láttad a holttestet a laborban. – Edward némán bólintott. Ez megint mindent kellőképp megmagyarázott. De akkor miért nem takarították el? Annyira elfoglaltak lettek volna, hogy hagytak egy ősi vírussal fertőzött teremben tovább bomlani egy halottat? Nem túl higiénikus megoldás, ha azt akarják, hogy ha a túlélők felébrednek az álomőrökből, egészségesen térjenek magukhoz.
De ennek ellenére, nem kérdezett rá, hogy mért hagyták ott. Lehetséges, hogy távol akarták tartani az öngyógyítókat. Talán a rohadó hús megfékezte őket. Talán, mivel ha jól emlékezett, akkor a lényeknek csak a vérére volt szükségük, a húsa a nem kellett. Már pedig egy több hetes halottnak aligha lenne vére. Ez mindent megmagyarázni. Ugyanakkor kissé megrémítette az a tudat, hogy az ellensége eszével kezdett el gondolkodni, máris, pedig alig tért magához.
- Fogalmunk nincsen, mi lett a harc kimenetele. Voltak hátrahagyott iratok, miszerint a kanadaiak elfoglalták az Észak-amerikai támaszpontunkat, de alig bírtak ki pár napot, a biztonsági rendszer csődöt mondott, a biztonsági szelepek kinyíltak és beengedték a mérget. A saját fegyverük pusztította el őket. – Edward elmosolyodott. Milyen ironikus, mintha a régi jó kis, védelmet nyújtó számítástechnikai csodavívmányaik is bosszút álltak volna értük. Nem hiába, ő volt az egyik, aki hónapokon át, dolgozott a tökéletes tervrajzon, hogy milyen legyen a biztonsági zsilip, ami megvédheti majd őket a magas fokú fertőzéstől. Továbbá nem véletlen, hogy ő volt a harmadik tiszt, aki segített a kivitelezésben. Öten voltak összesen, akik tudták, hogy hogyan lehet használni a rendszert. Mostanra csak ő élt, és semmi haszna nem volt a munkájának. Mára már biztosan fejlettebb lett a technika, mint az ő idejében.
- Minden jel arra mutatott, hogy vesztettünk, de nem végleg. Miután az ellenség is elesett, a sugárfertőzöttek, és a harcban megrokkantak a földalatti óvóhelyre menekültek a kihirdetett szükséghelyzet miatt. Ide hoztak le minket is. Többek között, maga, és mi, így éltük túl, hogy azok az emberek gondoltak a jövőre, hogy legyenek pótolható katonák a harcban. Mi vagyunk az utánpótlás.
- És csak alvók vannak itt?
- Nem – ragadta meg a szót Gabriel. – A hatvan éve ide menekült katonák és túlélők leszármazottai üzemeltetik a laborokat, a bázist, ők hozták létre ezt az új fejlesztésű komplexumot. Tudod, ez az egész bázis, ahol most vagyunk, olyan, mint egy rohadt útvesztő. Aki nem ismeri ki magát, az könnyen eltévedhet.
- Akikkel idefele találkoztál azok voltak az öngyógyítók. Valamikor elesett katonák, félholt testéből hozták őket létre odalent. Úgy tervezték, hogy az ellenség vérét véve tudják regenerálni a sérüléseiket. A testük nagy része sebezhetetlen, csak a kisagy és a gége átmetszésével, szétlövésével lehet őket elpusztítani. Ha máshol találod el, akkor azonnal támadásba lendül, és ha iszik a véredből, azonnal képes behegeszteni a sebeit. A tudósaink úgy gondolták, megfelelő titkos fegyverek lesznek a harcban, de ellenünk fordultak. Még nem jöttünk rá, hogy hogyan szaporodnak, de valahogy kijutottak a védelmi vonalunkon, és saját kolóniát hoztak létre. Most pillanatnyilag azon dolgozunk, hogy elpusztítsuk a kaptárukat, ami New York Óvárosban van.
- Ellenünk fordultak? Rendelkeznek önálló akaraterővel? – kérdezte a lánytól hitetlenül Edward. – Ki lenne képes ilyet létrehozni? És miből? Hogyan tudták elérni, hogy emberei roncsból egy ilyen szörnyet hozhassanak napvilága?
- A méreg miatt. Azonosíthatatlan, sejtpusztító vírus. Először elpusztítja a szerveidet, az agyadat persze utoljára hagyja. Hagyja, hogy kimenjen belőled az élet, hogy elhaljanak a sejtjeid, megalvadhasson a véred, azután visszaránt.
- Úgy éreted, zombit csinál az emberből? – kerekedett el a férfi szeme. Már fogalma sem volt, hogy mit kéne hinnie.
- Hát nem egészen. Persze az is előfordulhat, de mint az öngyógyítóknál is, ugyanúgy az emberek is, a halál beállta után, ha képesek visszatérni a testükbe, hogy újra éljenek, képesek önállóan dönteni, akarni és cselekedni. Nehéz kiszűrni, hogy ki a fertőzött, ha csak nem látod. Ezért van kifejlesztve az ellenszer, amit kaptál. Ha fertőzött lettél volna, azon nyomban meghalsz, mert a szer egy sejtpusztító bomba volt, ha a szervezetedbe jut, és az immunrendszered átereszti, akkor véged. Ugyanis a méreg minden korlátot és ellenálló reakciót szétrombol, és csak arra koncentrál, hogy életben tartson. De ez a folyamat is csak pár évig húzódhat. – Gabriel hirtelen nagyon komoly lett. – Kénytelen vagyunk mindenkivel végigjátszani ugyanazt a folyamatot. Ki kell szűrnünk, hogy kik érdemesek arra, hogy éljenek.
Edward feszülten hallgatott, próbálta megemészteni a hallottakat. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mert megint visszatért az az iszonyatos lüktetés a homlokába. Csukott személye mögött újra és újra lejátszódott a szörnyetegekkel való találkozás. Vajon képes lesz e az életben valaha kiverni a fejéből azokat a rohadékokat?
Téged ismerve bármire! A belső hang megint felzúgott valahol az agya mélyén, de most az egyszer úgy nézett ki, az legalább mellette áll, és lelkesíteni próbálja.
Kösz.
A kezét a szemhéjaira szorította, és megpróbálta erősen nyomni a szemét, hogy visszaszorítsa a fájdalmat, de semmi nem hatott.
- Jól vagy? – csendült fel Clarissa aggódó hangja.
- Persze – suttogta elcsukló hangon Edward. Felmerült benne egy másik megválaszolatlan, számára eléggé homályosnak tetsző kérdés. – Mi az az ikerbolygó?
- Egy földkörüli pályán mozgó mesterségesen létrehozott műhold. Elég nagy ahhoz, hogy a túlélők egy jelentős része el éljen ott. A földnek már nincsen jövője – mondta felsóhajtva Clarissa.
- És mi történik akkor, ha én nem akarok oda fölmenni, hanem szívesebben harcolnék ezek ellen a… - nem volt ereje szavakba önteni az ellenségei nevét, inkább egy félig elharapott mondattal hozta a többiek tudtára az akaratát. Nem akart elmenekülni, többet akart tudni arról a világról, ahol ébredt, és harcolni akart. Félt. És a félelmét csak úgy tudta legyőzni, ha szembeszállt vele. Ugyanúgy félt az öngyógyítóktól, mint ahogy azelőtt félt az ellenségétől. De túlélte, egészséges, és ennek örült a legjobban, hogy nem egy félholt sejtbomba élteti legyengült szervezetét. Ha így lett volna, mindenképp meg kellett volna, hogy haljon.
- Hát, elméletileg ha alkalmas vagy rá, lent maradhatsz. De erről nem mi döntünk, hanem a tanács. Ha engedélyezik a további itt tartózkodásod, akkor mi minden további nélkül megtanítunk neked mindent. A védelmezők használatától kezdve, az új harcmodorig, kezedbe adjuk az új fegyvereinket és velünk harcolhatsz. Ha valóban ezt akarod.
- Igen, így döntöttem – nézett bele a férfi Gabriel, komoly kék szemeibe.
- Ez esetben, holnap mindenképp meg kell jelenned a tanács előtt. Majd beugrom érted – nevetett rá bátorítóan Clarissa.
- Édesapád büszke lenne rád, ha láthatna – Edward szavai még szélesebb mosolyt csaltak a lány arcára, és ennek örült a legjobban. A lány ébresztette fel benne azt, hogy folytatnia kell a háborút, akár az élete árán is. Tényleg büszke lenne rá Roger, látszik hogy az ő vére. A főnök mindig azt mondta, hogy soha ne becsüljük le a nőket, mert ha ők nem lennének, értelmetlen lenne az élet. És igaza volt, teljesen igaza. Clarissa az apjára ütött, elszántságban és kitartásban, bár nagyon még nem ismerte, már csak a mosolyából tudta, hogy biztosan nem vezéreli semmilyen hátsó szándék.
Gabriel pedig, a Foo Fighters-es veterán, kész volt neki mindent megtanítani és eljárni az érdekében a tanács előtt. Lehetséges, hogy a világ megromlott, és a föld pusztulásnak indult, de a legfontosabb emberi értékek épek maradtak. És ez legalább boldoggá tette, hogy ezen az unalmas, romlott világon, legalább van valami olyan, ami nem indult pusztulásnak. Ezért már érdemes volt küzdeni.
Biztos volt benne, hogy harcolni akar. Bár régen az ellenfél vele egy súlycsoportban volt, eljöttek azok az idők is, amikor ez változik. És ennek most volt itt az ideje. Talán élete legnagyobb háborújába csöppent, de ki akarta venni a részét. Derekasan akart küzdeni, és tudta, hogy győzni fog. Mert győznie kell!
Ez a beszéd öregem!
A továbbiakban nem volt nagyon szüksége a belső hangra, és titokban reménykedett, hogy talán elhallgat örökre. De már az is a része lett. Mióta felébredt, ha egymaga volt, se volt teljesen egyedül. Ez legalább megnyugtatta. Ha a csatatéren valamiképpen veszteni fog, akkor ott lesz még neki ez a lefordított kártyalap. A hang, ami félelmetesen hasonlított Luis basszusához…
- De jól gondold meg. Sokat fognak várni tőled, főleg ha megtudják, hogy apám irányítása alatt álltál. Akkor mindenképp szívatni fognak, erre készülj. Apámról nem voltak valami nagy véleménnyel, gyávának tartották, mert mindig a háttérben maradt. De érdekes módon, az összes osztag közül az övé húzta a legtovább.
- Én már döntöttem. Harcolni fogok.
Mielőtt letelepedhetett volna megint a csend rájuk, Gabriel ásítása törte meg a hallgatást.
- Oké, akkor menjünk a szállásra. Hulla vagyok, és bűzlök tőlük.
A vizsgálóból kifele menet a két túlélő Edward elé vágott, és a férfi megint meghallotta a megmentője nevét. Alexis. Csak nehogy elfelejtse neki megköszönni, mielőtt már túl késő lesz.
02,
Álmosan összehúzta a szemét, és a jobb karját a feje alá téve, a kabin ablaka felé fordult. A bal tenyerét az ablakra támasztotta, és laposakat pislogva figyelte, ahogy a szél tépi a fákat odakint, és üvölt az éjszaka sötétjében. Soha nem hitte volna, hogy még ennek a búskomor, túlságosan is nyomasztó látványnak is ennyire képes lesz örülni. Ez is azt bizonyította, hogy talán még van remény, hogy visszacsinálják a múltat.
Elvigyorodott. Talán egy időgéppel. Ehhez, nem hogy egy egész országnyi túlélő katona, de egy egész világnyi se lenne elég. Ő meg nem boldogulna egyedül.
Átfordult a másik oldalára, és a fejére húzta a takarót. Az is ugyanolyan fehér, steril anyag volt, mint ebben az épületben bárhol. A fentebbvalói túlságosan paranoiásak voltak. Bár az okuk meg volt rá, a vírus mindenhol ott volt. Ezerféle képen tudott támadni, és terjedni. A bőrön, a levegőn, és a kötőhártyán keresztül a leginkább, ugyanis ezek voltak a legsűrűbben előfordult esetek, amikről tudomást szereztek.
Utolsó kommentek