Ez csak egy kezdetleges művem, nemtom, elkapott valami hév szerű.... fogalmam sincsen, folytatom e. Talán majd egyszer.
Don't Copy!!!
I.
Sokszor eszembe jut, hogy ha egyszer elindulnék, vajon meddig lennék képes elmenni? Képes lennék e mindent magam mögött hagyni, és csak menni-menni szüntelen, amerre a lábam visz, hogy egy új világban találjam magam? Képtelenség. Olyankor felmerül bennem az a kérdés is, hogy képes lennék e rá? És hogy lenne értelme? És akkor talán megvilágosodnék? Meg hát... ugyan, kinek akarok én bizonyítani?
Azon a napon a szilfák ugyanolyan gyönyörű, makulátlan zöldek voltak, mint minden nyárvégén, a levegőt betöltötte az édes nektár illata, s ahogy cipeltem azokat a nehéz csomagokat, akaratlanul is megtorpantam egy percre, hogy élvezhessem ezt a ritka csodát.
Az épület, ami előttem állt, csaknem ötven éves volt, málladozó falakkal, kültéri mosdóval. Amit úgy kell érteni, hogy volt a háznak egy hátsó terasza, ahol volt egy zuhanyzó, de a toalett - csak hogy hivatalosan fogalmazzak -, házon belül volt. Arra gondoltam, kicsit macerás lesz így télen mosakodni, na de ez legyen a legkisebb gondom. Ugyanis e volt az egész óvárosban a legolcsóbb diákszállás, amit! Negyedmagammal voltam kénytelen megosztani.
Havi százhúsz dollár lakbér, dél-nyugati fekvésű szobák, tetőtér, elő terasz... más nem is kell. Meg persze a mellékállás, az egyetem mellett.
Magamhoz öleltem a táskám, és kopogtattam. Azt hittem, nincsen otthon senki, nekem meg ugyebár nem volt még kulcsom, amikor megszántak, röpke öt perc várakozás után, és kinyitották az ajtót.
Egy fiú volt. Először meglepődtem, vajh' mit keres egy srác, ráadásul PIZSAMÁBAN!, egy leányszállóban, de aztán arra gondoltam, biztos valakinek a pasija És most jön az a rész, hogy bemutatkozunk, illetve a többi formaság. Hogy ezt hogy rühelltem...
- Hello, én lennék a lányok új kolesztársa, a nevem Adelinde Aden, a barátaimnak csak Ande. - A fiú hatalmasat ásított, aztán megállt a mozdulatsor közepén, és megdöbbenve nézett.
- Ezer százalék, hogy jó helyen vagy? Ez nem lánykolesz... itt én lakom, meg két haverom... szerintem eltévedtél...
- De... de a cím stimmel... - néztem rá a karomra. Nagy igyekezetemben oda írtam föl egy filctollal. - Az utca az a... Royalton sétány, óvárosi része, és a szám is jó...
- Hát akkor... - vigyorodott el a srác hirtelen - , üdvözlet köreinkben, drága Adelinde! - Én meg köpni-nyelni nem tudtam.
- Hé, adj egy percet nekem! - kérdeztem gyorsan, és a lába elé dobtam a cuccaim, miközben heves kutakodásba kezdtem a mobilom után.
És végül is nagy nehezen megtaláltam a telefonomat, csak hogy két darabban. Benne volt a táskámban, amit nagy vehemenciával ledobtam a fiú lába elé az imént.
- Csak nem valami gond van? - kérdezte színtelen hangon, karba tett kézzel. - Tudod mit? Ne mondj semmit, gyere, van bent is telefon... legalább bemutatlak a többieknek.
- Kiknek? - kerekedett el a szemem, miközben a telefonom kettétört hátlapját, az aksit, és magát a készüléket szorongattam.
- Hát az új lakótársaidnak. - És az a vigyor a képén, hát attól megrettentem.
Segített bevinni a táskám, de közben a járdára felsorakoztatott dobozok ugyanúgy keményen várakoztak a bepakolás-kicsomagolós művelet után, ahogy az előbb ott hagytam őket.
Egy tágas előszobába jutottam, bár az ember ilyenkor azt várná, hogy amilyen tágas, olyan fényes. És olyan tiszta, olyan jó illatú... már a szagából éreztem, ami arcon csapott, hogy vérbeli fiúlakás. Jaj édes Istenem, mit keresek még itt?!
Felszakadt belőlem egy sóhaj, de csak rezzenéstelenül követtem idegenvezetőm a szörnybarlangba.
- Ez itt nappali... és ott a szőnyegen... hát az ott, Teddy... - mutatott egy szöszi fiúra, aki kényelmesen elnyúlva aludt a padlón, talpig... talpig pucér volt!
Olyan hevesen fordultam el, ahogy csak tudtam, még az volt a szerencsém, hogy hason feküdt. Nem is tudom, mi lett volna, ha... Mély levegő, és kedves mosoly.
- Nagyon... szimpatikus. Megmondanád, hogy téged hogy hívjalak?
- Engem megtisztelsz, ha a nevemen szólítasz. A nevem pedig...
- Nathan! - harsant fel egy, számomra még ismeretlen fiú hangja, közvetlenül tőlünk szemből, az emeletre vezető lépcső tetejéről. Felnéztem, és megkönnyebbülve láttam, hogy a srác, aki lejött, se nem volt pizsamában, se ádámkosztümben. Inget, és farmernadrágot viselt, és éppen elénk mezítlábazott le. Gondolom nem azért, hogy üdvözölhessen.
- Mi van, Leon?
- Már megint rajtad volt a zoknim! És hányszor kértelek, meg Edwardot is, hogy ha elmész a mosdóba, hajtsd le magad után a vécé... öhm... hát te meg ki vagy? - Köszönöm, hogy észrevettél, de drága vagy Leon! Persze ezt nem mertem volna a képébe mondani. Csak bazsalyogtam rá halálkedvesen, és kezet nyújtottam.
- Szia, a nevem Adelinde Aden...
- De a barátainak csak, Ande... - szúrta közbe gyorsan Nathan, az idegenvezető fiú.
- Köszi, örülök annak, hogy megjegyezted - pirítottam rá. - Szóval - fordultam vissza Leonhoz, aki még mindig értetlenül pislogott, hol rám, hol a kezemben tartott roncsra. -, én... izé, ez semmi, csak történt egy kis baleset... - hárítottam gyorsan.
- Széttörte a telefonját. - Úgy tűnt, Nathaniel baromira viccesnek találta a helyzetet. Kac-kac, örültem, hogy rajtam kívül valaki jól szórakozik.
- Te vagy az új kolesztárs? - vonta fel Leon a szemöldökét. Ahogy közelebb hajolt, megcsapott a cigarettabűz. Nahát, tizenhét évesen az ember micsoda nagyfiúnak hiszi magát... Ez olyan fura, eddig én is azt hittem, hogy mindet tudok, pedig szart se sikerült megtanulnom. Csak eddig az önbizalmam növekedett meg. Szart se érek vele, főleg, hogy már egy csepp sincs meg belőle.
- Én lennék.
- De, te lány vagy...
- Tudom. De valami csoda folytán, mégis ide kerültem... - az ajkamba haraptam. - Baj?
- Ne... nem azt mondtam - mentegetőzött gyorsan a srác. - Hát akkor, légy üdvözölve... kérsz reggelit? Gyorsan csinálok valamit...
- Ö... oké, kösz.
- Haver, tőlem már meg sem kérded? Nem is szeretsz?
- Szállj le rólam Nanthaniel, ne légy óvodás...
- Jól van, Mr. Tökély. Majd csinálok magamnak! Nem szorulok a te segítségedre!
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem csinálok. De ha magad akarod...
- De hogy akarom!
- Akkor reggelire fel! Gyere Ande, erre a konyha... - Szíven ütött a tény, hogy Leon úgy hívott, mint a közeli barátaim. Összemosolyogtunk, és már ekkor tudtam, hogy talán még sem olyan rossz ez, hogy rossz helyre kerültem. Talán ez most valami új dolognak a kezdete lesz. Talán...
- Említette valaki a reggelit? - pattant be valaki hihetetlen sebességgel a látómezőmbe.
- Ááááá! - ordítottam föl azon nyomban, ahogy megláttam a meztelen srácot magam előtt.
- Edward! Legyen már egy kis eszed, öltözz föl, hogy képzeled, hogy így rohangálj! - förmedt rá Leon. Nathaniel belekuncogott a tenyerébe, na meg az én képembe. Így is tök vörös volt a fejem, de szerencsére időben leállítottam az agyamat, hogy ne fogja fel a dolgokat. Okos kislány.
- Hello, te meg ki vagy? - nézett rám a srác. Jó magas volt, nálam vagy másfél fejjel magasabb, mondjuk nálam mindenki magasabb volt, százhatvan valahány centimmel, ki sem tűntem a földből. De szerencsére sosem hívtak Törpillának. Na addig éljenek!
- He...hello, én... a nevem az Ade...Ande! - Egyenesen fölfelé néztem, bele a képébe, hogy nehogy máshova tévedjen a tekintetem. Edward meg csak állt, és bárgyún vigyorgott rám. Láttam, ahogy csillognak a szürke szemei.
Aztán megelégeltem, hogy így bámul, pucéran, és lenyeltem a zavarom, hogy kitudjak nyögni egy értelmes, kerek-egész, emberi mondatot:
- Szóval, én vagyok az új házinéni, Teddy fiam! Öltözz föl, de azonnal, vagy nem állom jót magamért! - A szövegem vége egész jóra sikeredett, sőt, ha úgy vesszük az egész is. Ted csak vigyorgott tovább, Nathan dőlt a nevetéstől, de lehet, csak az álmosság miatt, elvégre, reggel törtem rájuk. De aztán nem is érdekeltek többé, követtem az íncsiklandó kakaó illatát, és beléptem a konyhába, követlen a tűhely mellé, amellett Leon serénykedett, hogy pofás kis reggelit dobjon nekünk össze.
- Nathan majd megmutatja a szobádat, fent van az emeleten. Nekem sietnem kell, mert vár a munkám.
- De hisz ma szombat van, ilyenkor pihenned kéne, nem?
- Tévedsz, Ande, ilyenkor van itt a pénzkeresés ideje! - Örült. Basszus, teljesen fel volt dobva!
- Hány éves is vagy te?
- Tizenkilenc.
- Én meg tizenhét. Előkészítős leszek a művészkaron...
- Akkor Edwarddal és Nathannal fogsz együtt járni.
- Na ne... - nyögtem fel. - Mégis, miért? Azt hittem, úgy volt, hogy minimum mindenki idősebb lesz nálam!
- Minimum mindenki az... én évekkel, ők hónapokkal. Kérsz kakaót?
- Ne már! Akarom mondani igen, csak...
- Hé, ne legyél már így letörve, majd mi elszórakoztatunk téged. - Edward lépett be köreinkbe, immáron felöltözve. Magára rángatott egy egyszerű melegítőnadrágot, meg egy olyan pólót, amit valószínűleg még a kutyám se vett volna fel. Már ha lett volna. Ha nem ért a térdéig, akkor túlzok. Nekem pont megtette volna hálóingnek.
Utolsó kommentek