VII. Fejezet: Az első nap – avagy Lily és Potter eget rengető ötlete
- Hay, már megint rajzfilmet nézel? – hallottam meg anyám kiáltását a konyhából.
Fejjel lefelé lógtam az ágyamon, és a távirányítót szorongattam. Igen, anya, megint rajfilmet nézek. Mint mindig, ugyebár megszokhattad volna.
Mandy éppen nagyban osztotta a kis Billyt, miközben a Kaszás kedvesen nevetett a gyerekeken, ujjal mutogatva, teli torokból. Imádtam ezt a rajzfilmet. Billy és Mandy kalandjai a Kaszással! Azt hiszem, soha nem növök fel.
- El fogsz késni! Apád kivisz kocsival, gyere már le, szívem!
Nyögve feltápászkodtam, a géphez lépkedtem, és egy rúgással leállítottam. Megfogtam a bőröndöm fogantyúját, és húzni kezdtem magam után. Lezúgott az egész a lépcsőn, én meg zsebre dugott kézzel, vigyorogva üdvözöltem álmos képű húgom, aki ekkor dugta ki az arcát az ajtaján, hogy szép szavakkal dicsérje meg tettem.
- Hello, Dais, vasárnapra itthon leszek – köszöntem neki, és mielőtt még bevághatta volna az orrom azelőtt az ajtót, gyors csókot leheltem a homlokára. Aztán, bamm, és kizárt a saját kis, privát világából. Mindig ilyen morcos görény reggel. Szerintem fel sem fogta, hogy elmegyek, de majd csak feltűnik neki estére, hogy a nővérkéje nem jött haza.
Gyorsan elbúcsúztam anyámtól, aztán fél fülembe beledugtam az mp3at, és követtem a fatert a kocsihoz. Még mindig az a sokat megélt BMW volt. Persze mit is várok, ez egy igazi műalkotás, és kincs. Mondja ezt apám… szerintem meg egy roncs, amit csak a jóisten tart össze. Meg az a rengeteg belefektetett pénz, amiért hetente hordja apám a műhelybe. Ennyi erővel, vehetne egy újat is akár…
Beszálltam, bevágtam az ajtót, és elhelyezkedtem apám mellett, az ülésen.
Álmos voltam, és nyomasztott ez az egész kirándulás dolog. Na meg Black sms-e, amit még szombat este írt. Valamiért be voltam tőle parázva, mert fenyegetésnek éreztem, hogy a mai naptól nem fog leszállni rólam. Miért én, miért pont én?
Ha nem lett volna kötelező, szerintem el sem megyek!
Dugóba keveredtünk, mire sikerült felébrednem teljesen, megértettem, hogy apám mért szekírozott, hogy induljunk el korábban. Hiába dudált, csak ránk ordítottak szépen, kedvesen, hogy: hé, öreg, engedd el azt a kibaszott dudát! Ilyenkor mindenki ideges, nem is értem mért… egy röpke pillanatra meg apámra néztem, és láttam, ahogy idegességben lüktet a nyakán az ütőere. És ahogy görcsösen szorítja a kormányt, belefehéredtek az ujjai.
A vállára tettem a kezem, de aztán le is ejtettem, mert elindultunk végre. Hátradőltem az ülésen, és kényelmesen elhelyezkedve hallgattam a zenét.
Negyed óra múlva megérkeztünk a gyülekező helyre. Ránéztem az órámra, és láttam, hogy hétóra, negyven perc van. Még senkit nem láttam odakint, sőt egy darab buszt sem. Egy darabot sem!
- Apa, biztos, hogy jó helyre hoztál? – tettem fel a költői kérdést.
- Biztos, ez van itt, az ofőd is ezt mondta – mondta nekem egy ásítás közepette. Kiszállt, kinyújtózott, kiadta a bőröndöm a csomagtartóból, aztán gyorsan csókot dobott, és elsietett, otthagyva egyedül.
Mivel főorvos a St. Patrick kórházban, sietnie kellett, hogy nyolcra odaérjen. Anya ma szabadnapos, a húgom meg már biztosan lent parádézik a konyhában, hogy juj, el fog késni a suliból.
Magam után húzva a bőröndöm, elindultam a megálló felé. Ott volt egy pad. Szépen lepakoltam magamat, és csak vártam, vártam, hogy jöjjön valaki, de senki nem volt sehol. Kezdtem pánikba esni, hogy itt vagyok a külvárosban, egyes-egyedül, és elkések, eltévedtem, rossz helyen vagyok. De aztán feltűnt Lilyék kocsija, és még vagy három másik utánuk.
Lily gyorsan búcsút vett a szüleitől, aztán a bőröndjét cibálva, futni kezdett felém. Két puszi az arcra, plusz egy ölelés. Aztán lehuppant mellém, és kényelmesen kinyújtotta elzsibbadt végtagjait.
- Nem is tudtam, hogy a többiekkel jöttél együtt… - jegyezte meg.
- Hát mert nem is.
- Pedig nézd, mindenki most érkezdett.
Az ofőnk, mint mindig, csak két percet késett. Ő mindig késik. Lilyék után közvetlen Cam és a tesója, Judy szálltak ki a merciből, utánuk másik pár évfolyamtársunk, és utolsónak az ofő. Ahogy elnéztem a kilencfős társaságot, arra gondoltam, van még kikre várunk.
Lily kellemetlenül felsóhajtott, és a vállamra dőlve bevágta a szunyát.
Negyedkilenc volt, mire megérkezett a buszunk, és mire az utolsó emberek is ide értek. Utolsónak természetesen kik érkeztek? Hát a Tekergők. Malfoy Honda terepjárójával jöttek. Malfoy idén töltötte be a tizennyolcat. Tavaly bukott le hozzánk. Le a metakkal!
A kocsiról szépen sorban leugráltak a fiúk, Peter cipelte az erősítőket, Black nyakában két gitár is lógott, Malfoy szépen elcsomagolta a dobszerkóját, mondjuk alig bírta el, de odacipelte a többi motyóval együtt a busz csomagtartójához. Először azt hittem, nem fog elférni, de aztán beügyeskedték a sofőrrel. Úgy tűnt, ismerik egymást. Vigyorogva nevetgéltek, miközben kidobálták a mi cuccainkat, hogy az ő halálfölösleges felszerelésük beférjen. Csodás!
És akkor lepődtem igazán meg, amikor utolsónak, Narcissza szállt ki a terepjáróból. Elkezdett felénk rohanni. Lily nagyot ugrott, aztán felordított, és elkezdte a kezével csapkodni Cisszát, hogy mi a fenét keresett a fiúkkal.
- Tudjátok, mint Lucius jövendőbelije, ragaszkodott hozzá, hogy kihozzanak. Amúgy meg nagyon kedvesek… tényleg – ezt úgy tette hozzá, mintha bizonygatni akarna.
Akaratomon kívül is előre néztem, és megláttam Blacket, ahogy engem bámul. A hideg végigfutott a hátamon. Csak egy pillanat volt, aztán elfordult, és nem fordított rám több figyelmet.
Jól van, akkor szálljuk fel arra a buszra! De ez sem volt ám olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Illetve sikerült felnyomakodni, csak hogy közben az ember nem tudta, hogy éppen kinek a keze fogdossa a hátsóját. Mondjuk én nem estem ebbe a hibába, ilyenkor mondom, hogy áldás a tudatlanság. Black állt mögöttem, kezét a seggemen pihentetve. A vállam fölött hátra néztem, de nem szóltam neki semmit.
- Tapmancs, mozdulj már! – lökte valaki őt hátba. Eliszkoltam a társaságtól, és Lily mellé rohantam. Foglalt nekem helyet, sajna, csak leghátul volt, alig pár méterre, attól a négyestől, ahol a fiúk terpeszkedtek, illetve Narcissza, Malfoy ölében. Luciuséban. Ő már Lucius. Kiérdemelte.
Benyomakodtam az ablak melletti ülésre, és összehúztam magam olyan kicsire, amennyire csak tudtam. Pont Black ült mögöttem, puff nekem. Teljesen becsúsztam az ülés alá, hogy ne lásson. Megszorítottuk egymás kezét Lilyvel, és azt suttogtuk egyszerre: - csak éljük túl ezt a hetet!
Mondjuk az ő közelébe Potter szombat óta nem is ment, még meg volt a monoklija. De csak halványan látszott, fenébe, holnapra biztos nem lesz már meg. Biztos Potter-mama jól lejegelte neki, vagy valamelyik szőkeség ellátta a srác sebeit rendesen.
Mindenesetre biztos voltam benne, hogy Lily kész újra felvenni a harcot a saját szörnyetegével. Míg nekem itt van Black.
Hallgattam a zenét, miközben néztem az elsuhanó tájat, megmozdulni is alig mertem, nehogy észrevegyen és zaklasson. Aztán mégis meg kellett mozdulnom. Feljebb ültem, de szerencsére nem vett észre. A hátunk mögött gitároztak Potterrel. És persze megint PONT ugyanazt a számot! Potter még énekelni is kezdett. Sajnos, Lilyvel egymás kezét szorongattuk, és teljesen hangerőn hallgattuk a lejátszót, de még ez sem segített. Aztán próbáltam nem rájuk figyelni. Csak azért csinálták, hogy bosszantsanak. Áh!
- Lily, sütöttem sütit – szedtem elő a kaját a táskámból.
- Nahát, én is! Tudnád tegnap mennyit tököltem vele… jaj, hol van már? – Lily nekem dőlt, és tudtam, hogy ez nem önszántából történt. Két lány szökdécselt oda a fiúkhoz. Az egyik Cameron volt, a másik Gaby. Cam belehuppant Black ölébe, átölelve a srác nyakát, míg Gaby megkörnyékezte Pottert. Peter magányosan gitározgatott, és dúdolt hozzá, Lucius Cisszával volt elfoglalva. Amúgy igaza volt Cisszának, látszott rajta, hogy szereti a lányt. Cissza esetében meg tudtam, hogy mi az igazság.
Hallottam a cuppogó hangot a fülembe, és megint azon voltam, hogy mp3azzak, de aztán összenéztem Lilyvel, és dühösen a számba tömtem egy marék aprósüteményt.
Lelki szemeimmel láttam, ahogy Black szájában mászik a csaj, és ő még ráadásul élvezi is. Mindegy, gondoltam mellé gyorsan, addig se engem zaklat.
- Hú de jó, legalább nincs olyan érzésem, hogy a nyakamba liheg az a lúzer… - Potterre célzott. – Mert más nyakába liheg…
Elnevettük magunkat, aztán megettük a maradékot, és azt hiszem, elaludhattunk. Esett, be volt minden borulva, kíváncsi lettem volna, hogy vajon milyen a tengerpart arculata, de aztán unalmamban és zaklatottságomban elnyomott az álom. Barátnőmmel, egymás vállára bukva aludtunk el.
Arra ugrottam fel, és pattantak fel a szemeim, hogy Lilyan, mellettem vihog. VIHOG! Lily sosem szokott csak ÚGY vihogni! Sőt, ő nem az a vihogós fajta. Elnéztem kábultam jobbra, és megláttam, hogy Perselusszal beszélget. Mi beszélget, jól érzi magát. Perselus Piton, alias régi jó barátom, alias egy ritka nagy görény, a szemközti ülés karfájának dőlve, szórakoztatta mosolyogva Lilyt. Már akkor gondoltam, hogy lesz itt valami. A barátnőm és a görény, régebb óta ismerték egymást, mint én Perselust. Csak Lily ízlése sokban eltért a srácétól, ezért egy időben én lógtam vele sülve-főve. Amúgy már régóta tudom, mondhatni elég régóta, hogy Perselusnak bejön Lilyan.
Mondjuk most eléggé gonosz voltam, de csak így belülről. Arra gondoltam, hogy segítség, Lily nehogy összejöjjön a sráccal, mert akkor én egyedül leszek, és ez azt jelenti… hogy nem bújhatok senki háta mögé el, ahol nem lát majd meg Black. Mi a fenéhez fogok én egyedül kezdeni? Reggel azért imádkoztam, hogy ne legyen ramatyabb a helyzetem… úgy érzem, elindultam lefelé azon a bizonyos lejtőn. Most akkor tényleg nincs isten, vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen? Éljen az ateizmus!
Azon gondolkodtam, hogy vajon hány kilométerre lehetek otthonról (de ezt is csak amiatt, hogy visszafelé milyen gyorsan tudnám lefutni, ha úgy adódik), amikor megéreztem, hogy valaki bámul. Nem tudom másképp leírni, de bizsergett a tarkóm, és csak azért is mereven előre bámultam, hogy nehogy valami fizikai, vagy mentális kapcsolatban kerüljek Blackkel.
Aztán hiába tettem ott magamnak az ártatlan hülyét, egyszer csak valami koppant a fejemen. Magamban a már jó régóta betanult és megfogadott szöveget mondogattam, mint valami mantrát: Nem lát, nem hall, nem pofázik. De nem vált be.
Miután másodszor is fejbe vágtak, kénytelen voltam hátrafordulni. Az a lehetőség csak később jutott a kis eszembe, hogy lejjebb csússzak, hátha akkor több az esély arra, hogy leszállnak rólam. Ügyes vagy, Bennett, gratulálok, megint nagy szarban vagy, mint mindig!
Mikor érzem, hogy rezeg alattam a léc, vagy mikor tudom, hogy előbb cselekszem, mint gondolkozom, akkor általában megszólal bennem a rejtett valóm, és veszekedni kezdünk. Inkább kíváncsi sem vagyok arra, hogy a tekintetemen lejátszódó érzelemváltakozás milyen gondolkodásra készteti a többi embert, aki ilyenkor engem bámul. Körülbelül azt mondatják rám, mint Perselus Piton: Fogyatéééék!
- Szia, miben segíthetek? – bámultam rá térdelő helyzetből a mögöttem vigyorgó Blackre. A kedvességem valahonnan tavaly nyárról származott. Akkoriban diákmunkát vállaltam, kíváncsi voltam, miféle az. Egy Mc’Donaldsban kaptam állást, ott aztán minden a vendégé. Hogy a fenébe ne! Ki is léptem egy hónap után, nem bírtam, sok kövér, hülye ember, akiknek nagy a pofájuk, és vigyorogni kell rájuk, akármekkora parasztok is. Ez nekem nem ment. Black az más tészta. Vele úgy kell bánnom, mint egy kölyökkel. Türelem, Bennett, meg tudod csinálni…
- Csodálkozom rajtad, mi üthetett beléd, eddig még nem ordítottad le a fejemet… - Ezt most komolyan úgy mondta, mintha egy mazohista szadista ember lenni, aki szereti, ha ütik.
- Mivel még csak kommunikációs kapcsolatba sem kerültünk – Még ez a szerencse! Tettem hozzá magamban.
- Nem válaszoltál az üzenetemre… pedig vártam.
- Ugyan, mit írhattam volna arra? Ne… ne, Black, hagyjál mááár! – behúztam a nyakam, és visszaültem rendesen az ülésre. Elkezdett zaklatni a gitárjával. Ütögetett vele.
- Bocsi, sajnálom, ugye nem fájt? – hallottam, hogy a hangjában nevetés bujkál. A fene egye meg a fajtáját!
- Nem – mondtam durcásan. – Kérlek, hagyj élni!
- Ezt kéred tőlem? Élhetnénk esetleg együtt?
- Black, ne…
- Sirius! – Á, ez az, Cam visszatért kedvese ölébe, ennél több nem is kell. Mérgesen rám nézett, de aztán vissza fordult Blackhez, és birtokba vette a száját. Nem bírtam tovább nézni őket, kissé feszülten összegömbölyödtem az ülésen, és néztem ki a semmibe. Tiszta köd volt minden, és megállás nélkül esett. Embere, ezt nevezik nyárnak, itt Angliában!
Az ofő bejelentette, hogy hamarosan megérkezünk, és nekem akaratlanul is olyan Battle Royal-os* hangulatom lett. Szinte már vártam, hogy mikor állunk meg, mikor tűnnek föl azok a katonák, mikor nyomatják e nekünk az altatót. Már éppen azon törtem a fejem, hogy ha kapok, milyen fegyvert fogok kapni, és hogy kivel fogok végezni legelőször, amikor megálltunk. Zúgolódás támadt, hogy mért történt ez, de aztán azt mondták, hogy uzsgyi, megérkeztünk.
Lily összenevette Perselusszal, aztán kikászálódott, és boldogan kinyújtózott.
- Össze fogtok jönni?
- Csak idő kérdése, és igen. Azt hiszem, szerelmes vagyok – mondta ábrándozó tekintettem barátnőm.
- Potter mérges lesz.
- Érdekli a nyavaját! – Láttam Lilyn, hogy megbántottam, hogy nem kezdtem el sikoltozni és ugrálni örömömben, de egyszerűen előző okokból kifolyólag nem tudtam örülni, másrészt, úgy gondoltam, hogy egy ilyen hosszú, szinte már gyerekkorba nyúló barátságot, kár elbaltázni egy kapcsolattal. Mindig is utáltam az ilyesmit. Remusszal tök más volt a kapcsolatunk, belé soha nem lettem volna szerelmes, és ő se belém. Csak barátok voltunk, akármilyen hihetetlen, de igenis mi bebizonyítottuk, hogy létezik még fiú-lány BARÁTSÁG!
És biztos voltam abban is, hogy nem lesz hosszú távú. Lily és Perselus… ezer és ezer dologban különböznek. Bár mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de szerintem ez csak részben igaz. Lily túl pörgős, Perselus pedig túl rossz. Nem hinném, hogy Lily benne lenne a kis bandában és akkor közösen élnék ki szerencsétlen csöveseken a piromániájukat. Milyen kegyetlen dolog ez! Most hogy így ez eszembe jut, arra gondolok, hogy ezek mellett, Black egy szent! Basszus, nem! Black egy görény!
De mindazonáltal… cseppet sem akarom, hogy az ÉN Lilym összejöjjön az egyik legjobb haverral. Nem, elrontanának mindent. De én most nem állhatok közéjük. És valahogy, én kezdettől fogva támogattam a Ptter-Lily szálat. Talán… ha ezek összejönnek, segíteni fogok Potternek, hogy beteljesüljön a sorsuk. Vagy, ne kavarjak bele? Fenébe, tanácstalan vagyok! Hol egy fal, hadd verjem bele a fejem! Vagy Lilyét!
- Hay, ma chérie, megmozdulnád? – hajolt oda valaki a fülemhez. Éretem, hogy Black mellkasa a hátamhoz tapad, éretem, ahogy veszi a levegőt. Megrémültem.
- Persze. Mi ez a francia cucc már megint? Nem vagyok a kedvesed!
- Te is találj ki nekem valamit! Csak hogy lássam, te is milyen leleményes vagy, mint én – baromi büszke volt magára. Úgy lefaragnék egy kicsit egójából, talán akkor emberibb formákat öltene.
- A…hm – úgy tettem, mintha elgondolkodnék, és közben eszembe jutott, hogy Lilyt mindig úgy szólítottam franciaórán, hogy: -, mon amie?
- Mi? Nem vagyok a barátnőd! – nézett rám felháborodva Black.
- Sajnálom, mon amie, ez lesz az új neved.
- Mozduljatok már meg! – hallottam meg Lucius felháborodott hangját. – Elálljátok az utat, ne itt romantikázzatok!
- Tudod, nem itt szándékozunk – vágott vissza Black. – Hanem egy sokkal meghittebb helyen.
És amíg ők elveszekedtek egymással, gyorsan magamhoz vettem a táskámat, és leléptem, amíg még nem késő.
- Ja nee! – sírt hangosan Cameron. Az ofő, alias Jane néni, mert a nevét még nem említettem, éppen akkor jelentette be, hogy este tizenegykor ágyban van mindenki.
Úgy terveztük az első napot, hogy az ofő, és Mr. Vaughan, a néger csóka, a kísérőtanár, ő volt az öreg Mrs. Vaughannak – a nőgyógyásznak -, az egyetlen fia. Rajztanár. Még elég fiatal, csendes, de Jane néni majd elpátyolgatja. Szerencsétlen ember!
Na, szóval az első nap ki volt nekünk adva, hogy ismerkedjünk a tereppel, fedezzünk fel mindent. Először csodálkoztam is, hogy mi a fene, semmi unalmas városnézés? Egy várba se térünk be tárlatvezetésre? Aztán vállat vontam, és Lilyvel együtt örültem. Egészen addig, amíg meg nem láttam a szállást.
- Mi ez? – kérdetem elmerengve az évszázados falakon, ahogy néztem a lőréseket, s ahogy a tekintetem végigfutott az ódon kastélyon.
- A Christ Church College**. Itt fogunk megszállni!– tárta ki a karját az a nő. Őrült! Hova hozott minket? Biztosan telis-tele van pókkal! A fene vigye el!Meg szellemekkel. Lilyvel egymásba kapaszkodtunk, és csak tátogtunk, mint a halak. Aztán Black megadta a kezdő lökést.
- Király! Tök király ez a hely, nem Bennett? – Na mi az, most már Bennett?
- De, nagyon állat – préseltem ki a fogam közül.
- Na, akkor majd fogócskázhatunk. De, csak ha te is akarod – kacsintott rám vigyorogva.
- Azt felejtsd el…
Először azt hittem, le akar smárolni, de csak a fülemhez hajolt, és belesuttogott valamit. Inkább nem mondom, hogy mi volt az. Így is, ahogy ott hagyott, belevörösödtem. Szemét!
- Ezt pedig végképp verd ki a fejedből… - Édes Istenem, mi a fenét keresek még mindig itt?!
- Bemegyünk? – rántott vissza a valóságba Lily.
- Menjünk. – Vontam vállat. Nem láttam más lehetőséget.
Hatalmas tölgyfa ajtók vezettek az épület belsejébe. Egy szigorú tekintetű nő állt az ajtóban, ajkai vékony vonallá préselve, haja szigorú kontyban, és valami iszonyatosan furcsa ruhát viselt. Olyan volt, mint egy talár, mint azokban a régi boszorkányos filmekben. Eljön a banya és magával visz… kíváncsi voltam, a seprűjét, hol rejtegeti.
- Legyenek üdvözölve, a mai naptól, egy héten keresztül ez lesz az otthonuk. Az én nevem, Minerva McGalagony***. És mielőtt belépnének ezeken az ajtókon, tisztázzunk pár dolgot, szabályokat, amelyeket kötelességük lesz betartani. Ha pedig nem teszik meg, akkor nagy bajba is keveredhetnek. – Összehúzta a szemét, és úgy méregetett minket, mintha biztos lenne benne, hogy az én kézitáskámban kézifegyver van, Lily hátizsákjában egy fél tucat kézigránát, és mintha Black egy vadászpuskát, vagy motoros fűrészt rejtegetne a bőröndjében. Bár, mondjuk nála, sohasem lehet tudni. Az is lehet, hogy a fogócskát úgy értette, hogy életre-halálra. Hogy majd ő kerget a fűrésszel.
- Szóval ő a házinéni – súgtam bele halkan Lily fülébe. – Fura egy osztálykirándulás de, hallod, megint nagyon megszívattak minket, de csak azért, mert túl naivak voltunk.
- Bizony. Megint kifogtuk a legjobbat. Hol a fenébe van itt tengerpart? – És Lily úgy tett, mintha azt keresné. Ide-oda kapkodta a fejét. – Sehol az égvilágon.
- Parancsol, kisasszony? – emelte fel a hangját a nénike.
- Semmi, asszonyom, csak…
- Örülnék, ha nem szakítana félbe. Nos, igen… amit kellett, azt tudattam magukkal, aztán nehogy rám fogják azt, hogy nem voltam következetes, ha bajt okoznak. És most, legyenek szívesek követni! – azzal hátat fordított, és suhogó talárral elindult. Egy lökéssel kitárta azokat a hatalmas, tömör és nehéz ajtókat, mi meg követtük, mint a kiskutyák.
- Tiszta zizi a nő – lépett mellém Black. – Biztos agyára ment a magány…
- Több tiszteletet, fiatalember. Hallom ám! – szólt hátra sem nézve Minerva McGali.
- Mi a fa…
- …sz? – torpantunk meg Blackkel együtt. – Ezt hogyan csinálta?
- Biztosan poloskákat tett ránk! – és elkezdte magát fogdosni. A homlokomra csaptam, hogy nem bírom tovább. A sor elején a nő felnevetett.
- Minden esetre, félek az öregtől… - motyogtam savanyúan. – Milyen hátborzongató alak, és milyen hátborzongató kastély.
- Csak nem félsz? – kérdezte kajánul tőlem a srác, azaz Black, mire leakadta a saját magát fogdosás dologról.
- Be vagyok szarva – jelentettem ki színtelen hangon. Minek hazudni, ha mondatok az életben egyszer igazat is?
- Biztos elég szélesek az ágyak ahhoz, hogy együtt aludhassunk. És akkor majd gondoskodom, hogy…
- Aludjon veled a halál, Black, ezt most komolyan mondom. – Azzal ott hagytam őt, miközben végig kísért az utamon a gúnyos nevetése.
Hamarosan felzárkóztam Lilyhez. A nénike éppen azt magyarázta, hogy hát választási lehetőségünk van, hogy hol akarjuk felverni a sátrunk. Ezt persze képletesen. Két véglet volt: Torony, vagy Pince. Én utáltam a föld alatt lenni, ezért választottam a tornyot. Lily jött velem, illetve, ahogy Black tudomást szerzett afelől, hogy magaslatra vágyunk, ő is emellett döntött, meg Potter, meg Peter, és a rajongói tábor, az ikrekkel az élen: Cam és Judy.
Lucius mindenképp Blaise-vel akart menni, és mindketten pince mellett döntöttek, Narcissza sajnálkozva mondta, hogy baromira sajnálja, de inkább megy Malfoy után, mert ő a leendőbelije. Bella csatlakozott a húgához, aztán hozzájuk csapódott Perselus is, Lily legnagyobb bánatára, és az én legnagyobb örömömre. A többiek nem érdekeltek. Bár többen döntöttek a Pince mellett, mint az emeleten. Mondván, hogy sokat kell lépcsőzni. Hát az már biztos, de rám fér. Ezt Lilyvel is közöltem, és majdnem bemosott egyet, hogy mit akarok én az ötven kilómmal.
Körbevezettek minket az ebédlőben, a NAGYTEREM nevet kapta, gondolom azért, mert nagy volt a terem. Baromira logikus.
Hatalmas helység volt, szépen kivilágítva, hatalmas tölgyfa asztalokkal, fényesre sikált asztallappal. Belülről nem is volt olyan félelmetes, és ódon. Kezdtem magamat úgy érezni, mint egy kis varázslótanonc, aki belecsöppent egy izgalmas kalandba. Mármint a hely nekem ezt súgta. De ez is csak egy kastély volt a sok közül.
Aztán ketté vált a csoport, minket McGalagony vezetett fel, míg a pincelakókat egy eléggé komor és barátságtalan férfi, Frics úr*, a gondnok igazított útba. Alacsony emberke volt, folyton a kezét tördelte, morgott, és hadonászott azzal az egy szál partvissal a kezében. Úgy érezem, jobban jártunk, hogy a házinénit kaptunk, mint ezt a jóembert. Nem hiányzott cseppet sem, hogy leverje a vesém azzal a bottal.
Számtalan lépcsőfokon másztunk felfelé, nyakunkban és kezünkben a csomagok iszonyat nehezek voltak, minden lépés után. Lily egyszer a hónom alá nyúlt, hogy el ne taknyoljak. Bizony, nehéz volt felmenni, és mikor végre elértük a célt, lenéztem, és azt hittem, megőrülök. Leettünk, vagy kismillió mérföldre lentről. Az idegen vezetőnk egész idő alatt úgy siklott végig a fokokon, mintha csak egy laza séta lenne. Még csak nem is lihegett, mire felértünk. Megáll az eszem!
- És itt volnánk – mutatott egy festményre, amely, egy meglehetősen jó húsban lévő hölgyeményt mutatott. Hatalmas, rózsaszín csipkés ruhája ugyan elrejtette az alakját, de olyan volt, mint egy hatalmas sertés.
Nagyot nyeltem. Mit kell ezzel csinálni? Keresztülmászni rajta?
- Most pedig, megmutatom, hogy működik az ajtó. – Azzal odalépett a portréhoz, és kitárta. Csak ekkor vettem észre a kép szélén a kilincset. Belestünk a válla fölött, és megláttuk, hogy az elénk tárló helység tiszta vörös. Először pislognom kellett, mert nagyon tömény volt a szín, de aztán ki tudtam venni a többit is, ami a helységből kilátszott.
Vörös bársonnyal borított ülőgarnitúra, kandalló, vörös-arany színben játszó falikárpitok, és egy galéria rész, ahogy egy lépcső vezetett fel, ami középtájon kétfelé ágazott, és két felirat hirdette: balra – FIÚK, jobbra – LÁNYOK.
- Azta… - füttyentett mellettem Potter. – De marha jó!
- Innen gondolom, már elboldogulnak egyedül is. Hétkor jelenjenek meg lent, a vacsora akkor lesz tálalva. És csak egy percre fordultam el és McGalagony néni már sehol sem volt. Az utolsó ember becsukta maga után a portré-ajtót, és egyedül maradtunk a toronyszobában.
Ledobtam magam mellé a csomagokat, és mélyet szippantottam. Közben láttam a szemem sarkából, hogy Cam és a sleppje felfelé igyekszik. Megragadtam barátnőm kezét, és mondtam neki, hogy igyekezzünk, nehogy már a libákok happolják el előlünk a legjobb helyeket.
Végül csak úgy tudtuk megoldani, hogy egy szobába kerültünk Alice nevű évfolyamtársunkkal, és Andreával. Barátainak csak Andy.
Négy ágy állt a szobában, és Blacknek igaza volt, mindegyik olyan széles, hogy két ember bőven elfért volna rajta. Bele sem akarok gondolni, hogy miket fog az rajta művelni.
Lilyvel két ablak mellettit választottunk, aztán szépen felhordtuk a holmikat és kipakoltunk. Aztán átöltöztünk. És még csak délután fél négy volt. Hát gyorsan telt az idő. Alice és Andrea egy szó nélkül elhúzott kastély-felfedező kőrútra, Lily meg ott hagyott engem egyedül, mert meg akarta keresni Perselust, hogy baszélgessenek… Nagyon mérges voltam, ahogy elment. Reméltem, hogy semmi nem lesz köztük.
Odakint még mindig megállás nélkül esett, kénytelen voltam lemondani arról, hogy kimenjek egy nagy sétára. Feltéve, ha letalálok. Végül végignyúltam az ágyon, lerúgtam apacsom, és csak feküdtem ott, a baldachinos ágy mennyezetét stírölve.
Hallottam, ahogy kopog az eső az ablakon, s éretem azt a kellemes szantál illatot, ami belengte a szobát. Kellemes félhomály, csend és nyugalom… magával ragadott álmaim édes világa.
Nem sokkal később, legalábbis nekem csak pár percnek tűnt, arra ébredtem, hogy Lily finoman ébresztget. Engem. Azonnal felültem, és a telefonom kijelzőjén azonnal megnéztem az időt. Háromnegyed hét. Szóval akkor ezek szerint, egészen ez idáig senki sem keresett? Még Black sem? SZUPER!
- Vacsoraidő! – rikkantotta el magát Lily.
- Na, mi volt? – kérdezte egy ásítás kíséretében.
- Még semmi. Meg sem csókolt… de csak beszélgettünk… - kicsit letörnek tűnt. Nem sajnáltam, inkább örültem, hogy Perselus Piton barátomnak több esze van, mint ennek az egy szem lánynak itt előttem.
- Baszélgetettek? – húztam vigyorra a szám.
- Nem. Beszélgetünk. Csak semmi baszélgetés. Egyelőre.
- Aham…
Magamra kaptam egy katicákkal díszített, kapucnis pulóvert, meg a tornacsukám, és loholtam barátnőm után, aki nem először tudatta velem, hogy mennyire de nagyon éhes.
Lily hanyatt feküdt az ágyán, és énekelt. Én még mindig magamban füstölögtem, mert Black le-emosozott. Csak azért, mert katicás a pulcsim. Potter egyet értett vele, de Lily megpörgette két ujja között a kést, és elhallgatott. Tudott rá hatni. Jó, mondjuk Lily nem teszi jól, ha kést pörget az ujja között, mert megint szaladhatok vele az orvosiba. Egyszer már volt szerencséje, hogy beleállt a kis kezébe.
- Te, Hay! Támadt egy ötletem!
- Jaj – ültem fel én is. Lily úgy pattan ülő helyzetbe, mint aki megvilágosodott. – És mi lenne az?
- Felelsz, vagy mersz? – villantotta ki a tökéletesen szabályos, és fehér fogait mosolygás közben.
- Na ne… - húztam el a szám savanyúan. – Blacken múlik, tuti megszívom… nem akarom. – És így is volt. Illetve, Black… hm… igenis, meg nem is. Vészcsengő! Megint hallottam!
- Hát nem érted? Majd mi becumiztatjuk őket… - kacsintott Lily.
- Szerintem e nem jó ötlet, mi van, ha visszafelé sül el?
- Jaj, ne aggodalmaskodj már… ha olyat kérnek, max kiszállunk. Nyugi. Megyek is, szólok nekik! – aztán gonosz kuncogás kíséretében eltávozott. De alig telt el tíz másodperc, azonnal jött vissza, és meglepő módon ugyanolyan vidor volt, mint mielőtt elment.
- képzeld, útközben összefutottam a nyomi Potterrel, nekik is épp e jutott az eszükbe, és jött, hogy szóljon. Azt mondtam neki, öt perc, és lemegyünk a nappaliba.
Nappali, értsd: az a helység odalent.
- Rossz érzés kerülget… - és tényleg nyomasztott a gondolat, hogy mi van, ha megszívatnak? Elvégre, Black azt írta, hogy nem száll le rólam. Istenem! Illetve, ha van ateista isten, akkor segítsen rajtam!
Levettem a pulóveremet, és felvettem egy rövidnadrágot, meg egy fekete toppot. Egyszerű öltözék, és különben is, meg lehetett fulladni odalent. A házinéni jött, begyújtott nekünk, és távozott. Május vége volt, elméletileg hamarosan nyár. Minek ide kandalló?
Camék már odalent gubbasztottak a földön, volt, aki térdelt, volt, aki t
Utolsó kommentek