III. Fejezet: Mért nem mondtad el, ha tudtad?!
Mint már említettem, ahogy hazaértem, apám és anyám haragjával találtam magamat szembe. Vagy nem említettem? Hát jó. Nem hogy végigszenvedtem egy egész napot azzal a félőrült Blackkel, még otthon sem hagytak nyugodni.
Elmesélem.
Ahogy beléptem az ajtón, már szokatlanul furcsálltam a csendes. Olyan anya mellett nőttem fel, aki kóros beszélhetnékben szenvedett, ezáltal soha, de soha nem fordult az elő, hogy nem csiripelt volna, mikor hazamegyek. Ma mind ketten éjszakások lesznek, mivel tegnap a hosszabbik műszakban dolgoztak. Egyébként apám égési sebész volt, anya pedig az asszisztense. Olyan vicces, mert mindkettejük legelső munkanapján is így volt, amikor még nem is ismerték egymást. Aztán összejöttek, és én meg a húgom vagyunk a szerelmük bimbózó gyümölcsei.
Szóval először arra gondoltam, hogy esetleg családi nagy bevásárlás, ezért nem hallom anya hangját, vagy esetleg elaludt, de aztán elvetettem, mert a múlt hétvégén voltunk közösen vásárolni –amit mellesleg nagyon gyűlöltem-, és anya meg nem az a fajta, aki délutánonként bevágja a szunyát.
Levettem a tornacipőmet, és ledobtam az oldaltáskám mellé. Aztán kíváncsian elindultam a konyha felé.
Anyám és apám egymás mellett ültek, a húgom a konyhakövön térdelt, és ahogy beléptem, mind a három szempár mereven rám szegeződött.
- Sziasztok – köszöntem bizonytalanul, de csak Daisytől kaptam egy halt sziát. – Ööö… valami gond van? – próbálkoztam meg egy óvatos kérdéssel. Először azt hittem, hogy arról van szó, hogy a hugi beköpött anyáéknál. De nem, más valami miatt voltak mérgesek rám.
- Mért nem mondtad el, ha tudtad?! – kérdezte tőlem apám egyszer csak szemrehányóan.
- Micsodát?
- Na ne játszd a hülyét!
- De hát ha… - fogalmam sem volt, hogy mire gondolhatnak.
- Tudtad, hogy Cisszával mi történt… - kotyogta közbe a húgom, de a szüleim lehurrogtál.
- Daisy! – pirított rá anyám. – Magától is tudta volna!
Annyira megkönnyebbültem, hogy azt el nem lehet mondani. Már azt hittem, hogy valami egetrengetően hatalmas bűntettet követtem el, amiért ezer és ezer évig kell lakolnom, valahol a világvégén. De bár ott kéne, ha kéne… félek a családom haragjától!
- Ja, hogy az. Én… én csak tegnap tudtam meg, és…
- Anyád ma beszélt Mrs. Blackkel, és ő mondta. És Narcissza említette az anyjának, hogy te és Lilyan is tudtok róla. Mért nem szóltál? – kérdezte újabb szemrehányással apa.
- Hát én… igazából csak tegnap este tudtam meg… - odasétáltam a pulthoz, és nekidőltem, úgy, hogy anyámék szemébe tudjak nézni.
- Szóval semmilyen történelemlecke nem volt, mi?! Megint hazudtál! – ha a pillantással gyilkolni lehetett volna, apám már hatszor-hétszer keresztüldöfködött volna vele. Anyám meg csicseregve adta volna meg a kegyelemdöfést.
- Én csak... Apám, értsd már meg, hogy nem akartam belefolyni! – csaptam egyet mérgesen a pultra ököllel. Daisy és anya összerándultak, apám viszont felemelkedett a székből, és egyenesen felém indult.
- Kíváncsi vagyok, akkor is így gondolkodsz majd, ha megtudod, hogy mi történt még…
Cseppet sem volt bizalomgerjesztő a szituáció. A szívem megint lüktetni kezdett a mellkasomban, rohadtul kíváncsi voltam, hogy mit forgat a fejében.
- Mi… mikor mit szólok? – kérdeztem tőle dadogva. Hajlamos voltam a dadogásra, ha féltem, vagy ha túlfűtöttek az indulatok.
- Clamydia!
- Ő kicsoda?! – kiabáltam apára ugyanolyan hangerővel, ahogy ő üvöltött rám. Először azt hittem, hogy ez a Cla… akármi lesz az új becenevem. Ha mostanában visszagondolok erre az idilli családi délutánra, elsápadok, és hányingerem támad.
- Mi az, hogy kicsoda?! Ez egy nemi betegség!
- Miért?!
- Mit miért? – torpant meg apám értetlenül. – Azért mert így nevezték el! És a barátnőd sikeresen elkapta!
- Narcissza?! – kerekedett el a szemem.
- Sőt, lehet, hogy Lilyan is! – szúrta közbe anyám. – És lehet, hogy te is!
- Micsoda?! – szóval az egész erre ment ki. Most azt hiszik, hogy én is olyan vagyok, mint a többiek. Pedig nálam ártatlanabb kislányt még nem hordott a hátán a föld. És ezt most komolyan mondom.
- Holnap jössz velünk be reggel a korházba. Ms. Vaught megvizsgál…
- Az a néger banya?! Soha!
- Hayley!!
- Oké-oké… de anya, nekem még sosem volt…ő…
- Ne aggódj, nem fog fájni… - mondta aztán anyám megenyhülve, és apa is visszakerült a székre, ahonnan támadást intézett felém, nem is olyan régen.
- Az most nem érdekel. De anya, nekem még barátom sem volt. Még csak… még csak nem is csókolóztam! – fakadtam végül ki. Daisy belekuncogott a tenyerébe, engem meg elkapott a hév, és legszívesebben felrúgtam volna. A kemény tizennégy évével, ne nevessen ki engem!
- Nem?
- Ártatlan vagyok! Higgyétek el, ha valami gáz lenne, szólnék, már csak az egészségem miatt is! Kezeljetek már felnőttként! – fakadtam ki. Aztán fogtam magamat, és feltrappoltam a szobámba. Alig csuktam be az ajtót, már nyílt is, és anya surrant be rajta.
- Sajnálom, kicsim, hogy ilyen badarságokat mondtunk apáddal, csak tényleg aggódunk érted. És ha nem akarod, akkor nem kell Ms…
- Komolyan? – kaptam fel a fejem. – Nem akarok! Dehogy akarok!
- Akkor, ígérd meg, hogy vigyázol magadra, és tényleg szólsz nekünk, ha valami gond van.
- Megígérem. Nem teszek semmi olyat, amit később megbánnék. Tudok vigyázni magamra!
*
Másnap péntek volt, és úgy indultam el iskolába, hogy imádkoztam, hogy ne hozzon össze a balsors Blackkel semmiféle formában.
Hát nem így lett.
Már eleve az, hogy az emberek összesúgtak a hátam mögött, vagy a képembe röhögtek, esetleg pár csaj… enyhén szólva körbeköpködött, kicsit fura volt így nekem reggel első óra előtt.
Narcissza aznap sem jött be, így Lilyvel cuccösszeszedés után, vettük a fáradtságot, és órára indultunk.
Szerencsétlenségembe a mai nap ilyen központi felméréssel kezdődött, és nekünk B-seknek az Á-sokkal együtt volt megtartva. Hát megint a legjobbat fogtam ki, amikor bekerültem a vadállat mellé.
Erről is csak anyám tehet. Fenéket kellett hozzámennie egy BENNETT vezetéknevű férfihoz.
Lilynek csak az volt a szerencséje, hogy E-betűs volt, Potter meg P-s. Malfoy nem volt iskolában, meg ha lett volna, se kerülök vele semmiféle kapcsolatba.
Szóval Black bezuhant mellém, én meg próbáltam tőle a legmesszebb elhúzódni, kisebb-nagyobb sikerekkel.
- Szevasz Bennett, szép napunk van, mi?
- Kurvára.
- Milyen bőbeszédű vagy ma… - jegyezte meg közelebb csusszanva hozzám.
- Minekutána tegnap leribancoztál? Mért, mit vársz, mit mondjak? – motyogtam rá sem nézve, teljes érdeklődést mutatva a feladatlapon leírtak iránt.
- Ja, hogy amiatt. Tudod mit, felejtsük el.
- Hogy te mekkora egy érzéketlen tahó vagy! – csattantam fel, de aztán a felügyelő lepisszegett. – Bocsánat – kértem elnézést, miközben a többiek körberöhögtek.
- Nem is vagyok tahó – hajolt még közelebb Black, mikor a tanfelügyelő hátat fordított, és nekiállt felírni a táblára az időpontot, hogy meddig írhatjuk. – Sőt szerintem…
- Ne gyere közelebb –húzódtam még távolabb tőle. – Ne közelíts…
- Miért ne? – Hallottam, ahogy a mögöttünk ülő két szöszi osztálytársnőm összesúg. Ez érdekelt a legkevésbé, azok után, hogy a vadállat alig tíz centire a személyes aurám külső sávjától, az arcomba liheg. Jócskán közelebb hajolt, mint azt szabadott volna, de visszavonulót fújni eszébe sem volt.
- Black…
- Had csókoljalak meg… - aztán már be is hunyta a szemét. Engem meg elkapott a hányinger. Az egész osztály tanúja volt az aznapi nagyjelentnek.
Már majdnem az ajkaimhoz ért, amikor rájöttem, hogy nem tudok tovább menekülni, és késő volt ahhoz, hogy kapcsoljak. Kizuhantam a helyemről, és seggen kötöttem ki a földön.
Mindenkiből kiszakadt a röhögés, a felügyelő pedig ekkor fordított hátat a táblának, és csak annyit látott, én a földről kaparom fel magamat.
Black belenevetett a képembe, de időm sem volt arra, hogy visszaüljek mellé, kiküldtek rendetlen viselkedésért.
Kifele menet nem néztem semerre, de magam előtt láttam Lily ijedt, és Black csalódott tekintetét. A fene egye meg!
Csillapodj! Csillapodj!! Mondogattam magamban, magamnak, de legszívesebben szétvertem volna valakinek a fejét.
Aztán ahogy tenyerembe temetve arcom leültem egy padra, ami a legközelebb esett a tanteremhez, időm sem volt, hogy megnyugodjak, valaki megszólított.
- Hay? Te mit keresel itt kint?
- Szia, Remus – emeltem fel eltorzult arcom a tenyeremből. – Minden Black hibája. Folyton kínoz, már nem bírom!
- Mit csinált?
- Hagyjuk. Te mit keresel itt?
- Lyukasórám van…
- Hogy-hogy?
- Tudod, mi C-sek csak utánatok írjuk a felmérőt, nekünk elméletileg első két órában otthon lehetne maradni.
- Akkor minek jöttél be?
- Gondoltam, hogy tudunk egy keveset beszélgetni Olyan régen láttalak már.
- Hát akkor jól kifogtad… és azt mondd meg nekem, hogy mért súgnak össze a hátam mögött a többiek? Mi történt, amiről nekem tudnom kéne? – meresztettem rá nagy szemeket.
- Gondolom Black megint kifundált valamit, a kis pajtásaival – húzta el a száját. – Vigyázz vele Hay, féltelek. Ne engedd magadhoz közel, tudom, hogy neki nehéz ellenállni…
- Na álljunk csak meg egy kicsit. Ezt most úgy mondod, mintha szerelmes lennél belé! – nevettem fel.
- Ne butáskodj – mondta gyorsan. – Csak egyszerűen volt idő, hogy kiismertem őt, és az ember egy év alatt csak akkor tud megváltozni, ha nagyon akar. Blackben egy cseppnyi akaraterő sincsen. És ha bántani mer, akkor gondoskodom róla, hogy soha többet ne forduljon elő.
- Köszönöm.
- És ezen kívül, jól vagy? – terelte másra a szót.
- Persze. És te?
…
*
Lilyvel délután egy Mc’Donalds előteraszán üldögéltünk, és csokis fagyit ettünk, mert a csokiban boldogsághormonok voltak, és nekünk szükségünk volt ezekre a hormonokra.
Éppen azt ecsetelte, hogy Potter aznap elfeledkezett róla, és békén hagyta. Ha nem ismertem volna a barátnőm, azt hittem volna, hogy csalódott. De nem, Lily boldog volt. Teljes mértékben.
De nem sokáig lehetett az, ugyanis megjelent mindkettőnk kevésbé áhított személye, csakhogy ők nem vettek észre, mert éppen háttal nekünk ültek le.
Lilyvel épp el akartuk lobbyzni a tálcánkat, amikor meghallottam valamit, ami maradásra bírt.
- Nekem kell Evans! – Bődült egyszer csak fel Potter. – És nem értem miért, de kell! És még nincsen itt az ideje, hogy feladjam, úgy érzem, ha még van egy cseppnyi remény, akkor is megéri teperni egy ilyen lányért… - Megragadtam Lily karját, mert úgy tűnt, ha nem kapom el időben, odamegy hozzá és arcon csapja a tálcánkkal. Ezt nem akartam, mert kíváncsi voltam a továbbiakra.
- Szar ügy – fejtette ki véleményét, könyökére támaszkodta Black. – Még hogy te, James, valaha is szerelmes legyél… ez nevetséges.
- Mi az, hogy nevetséges!? Ha egyszer megtörtént! És igenis az vagyok, képzeld el! – tajtékzott James ezerrel.
- Csillapodj, öreg! – szólt rá Black. – Én sem őrjöngök Bennett miatt.
- De te nem is szereted. Csak az undorító játékodat akarod űzni vele…
- Hallgass… - mordult fel Black. – Úgy mondod, mintha te régen nem ezt csináltad volna!
- De megváltoztam, érted?! Hála annak a csajnak…
- Na várj csak… - gondolkodott el Black. Úgy megnéztem volna az arcát, vajon mennyire esik nehezére ez a tevékenység. – Mióta is, hogy nem csajozol? Egy hete?
- Valahol el kell kezdeni… - mondta komolyan Potter. Lilyvel majdnem felröhögtünk, de aztán visszafogtuk magunkat, és csendben visszaültünk a padra, hogy hallhassuk, mit mondanak még.
- Sőt neked sem ártana, ha komolyan akarsz valami Hay Bennettől…
- Szakadj már le a témáról! Nem komolyak a szándékaim… - hallottam meg Black sejtelmes hangját.
- Jó-jó… - Pici csönd állt be, aztán Potter ismét megszólalt. Hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Csak tudod, olyan jó lenne, ha én összejönnék a suli legszebb, legokosabb, és legaranyosabb nőjével, és te pedig az ő barátnőjével, aki…
- James, ne csöpögj, és ne álmodozz ilyen badarságokról. Ez faszság, körülbelül annyi ennek az esélye, minthogy holnap lefektetem azt a bizonyos barátnőt.
Felvont szemöldökkel Lilyre néztem, és néma szavakat formáltam felé: És ez zaklat engem…
Fintorgás volt a válasz, aztán feszült figyelemmel tovább hallgattuk, az érdekesnek tűnő párbeszédet.
- Neked csak ezen jár az agyad! – csapott az asztalra Potter, a hirtelene támadt csöndben azt hittem, ott halok meg szívrohamban. – Próbáltál már a lányokra úgy gondolni, mint érző lények?
- Nem – hangzott a válasz kis gondolkodás után.
- Pedig ideje lenne. Lassan nagykorúak leszünk, meg kell komolyodni, nem tehetjük ezt velük…
- Ezt csak azért mondod, hogy bevágódjál Evansnál, és megint megdönthesd..
- Sirius te akkora egy…
- Jó oké, leállok, értettem.
A csönd, ami rájuk telepedett eléggé nyomasztott minket, és már megint indulni késültünk, amikor Potter ismét felszólalt.
- Tudod Sirius, ha te ekkora állat vagy, akkor inkább szállj le Bennettről, és hagyd a francba. Ma is mi volt? Mindenki előtt leégetted szegény csajt. Szerintem ő jobbat érdemel nálad, úgyhogy ha szükségleteid vannak, menj egy már jól ismert exedhez vissza, és elégítsed ki vele… és tudod mit? Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd a csajt, és hogy csak játssz vele!
- Mi van? Belezúgtál a csajba? – meg sem várva barátja válaszát azonnal hozzátette -, ja nem, bocs… milyen kis okos vagy. Mert asszed, hogy ha ilyen lovagiasan viselkedsz, akkor majd Evans a karjaidba borul…
- Pöcsfej!
Black felnevetett, én meg már nem bírtam tovább, és muszáj volt odamennem, hogy tegyek valamit. Most, vagy soha alapon.
Lily vissza akart rántani, de nem sikerült időben elkapni a karomat. Oda trappoltam ahhoz a bizonyos asztalhoz, és úgy képen töröltem Sirius Blacket, hogy olyat még a világ nem látott.
Mondani is akartam neki valamit, de hiába kutakodtam, nem jutott eszembe semmilyen ráillő, személyesnek szánt trágár kifejezés.
Potter ijedten fordult hátra, és nézett farkasszemet, egy ledöbbent Lilyvel.
Black pedig csak ült, fájó arcát taperolta, és a szemembe nézett éjfekete szemeivel. Egy darabig csak álltunk ott, mérhetetlen utálattal pillantva a másikra, aztán azt vettem észre, hogy Lily finoman megfogta a karomat, és gyengéden elvont a társaságtól.
Aztán ahogy kiértünk az étteremből, azonnal futásnak eredtünk, kéz a kézben. Egyikünk sem szólt egy árva szót sem, mert nem tudtunk mit.
És otthon is, egész éjszaka, sőt az aznapi otthon tartózkodásom nagy része alatt, alig beszélgettem valakivel. Csak feküdtem, és leckeírás után, némán merültem gondolataimba, amíg álomba nem ringatott.
Május volt, ami azt jelentette, hogy hál istennek, hamarosan vége van az évnek. De mondjuk ez cseppet sem nyugtatott meg, mivel hátra volt még az itt eltöltött életemből két év, amit kénytelen vagyok olyan emberek társaságában leélni, akik pokollá teszik mindennapjaim. Na jó, pokollá azért nem, de ha így folytatjuk, vészesen haladunk afelé.
Mint például az a bejelentés másnap az osztályfőnökünktől.
Azt hittem lehidalok.
- Osztálykirándulás?! – kérdeztem felpattanva harmadmagammal.
- Igen. A szép idő, az év vége, és a vizsgák miatt, a tanári kar úgy szavazott, hogy évfolyamonként, külön mennek kirándulni az Á-sok, B-sek, és a C-sek, D-sek. Hát nem nagyszerű? – vigyorodott el hőn utált ofőnt.
- És hova megyünk? – kérdeztem végül.
- Hát a tengerpartra!
Jaj ne! – de ezt csak magamban gondoltam. Egy hétig összezárva olyan emberekkel, akikből egy nap kitesz egy évet? Ne már!
- És kötelező! – vigyorgott még mindig a tanár. – Mivel az iskolai alapítvány támogatja, ezért semmibe sem fog kerülni. De a megjelenés, kötelező!
Ezzel a bejelentéssel sikeresen odalett az aznapi ’víg’ hangulatom, és éppen azt ecseteltem Lilynek nagyszünetben, hogy ha a mai nap Black, vagy Potter, vagy akárki megpróbál az idegeimre menni, akkor azt lelövöm, amikor megérintette valaki a vállam.
Hátra néztem, de nagyon kár volt.
- Na húzz el innen! – ordítottam Blackre. - Nem vagyok kíváncsi a hülyeségeidre!
- Hallgass meg, nagyon kérlek…
- Akkor nyögd ki végre, hogy mit akarsz!
- De, ezt négyszemközt szeretném, úgyhogy, Evans létszi…
- Lily itt marad! – ragadtam meg barátnőm karját. – Vagy mi az, már férfi sem vagy, ha közönség előtt kell bocsánatot kérned?!
- Honnan veszed, hogy bocsánatot akarok kérni?
- Azt gondoltam…
- Nem, mért kérnék? Elkövettem valamit? – Igen! A képébe akartam vágni, hogy igenis hatalmas bűnöket vétett! De nem vágtam. Én és az a végtelenül nagy türelmem.
- Akkor meg mit akarsz?
- Luciusról lenne szó, és Narcisszáról. Segítened kell.
- Mért nekem?
- Mert te a barátnője vagy.
- Lily is ugyanúgy a barátnője…
- De ő annyira utál minket, hogy…
- Nem utálok senkit, Black, egyszerűen csak undorodom a képetektől.
- Na látod, Evans, most megnyugtattál, de a te segítségedből nem kérek.
- Tahó! – vetette oda Lily, aztán fogta magát és ott hagyott vele. Utána akartam menni, de Black finoman a csuklómra kulcsolta az ujjait, és nem engedett.
- Mit akarsz, hogyan segítsek?
- Igazából sehogy sem, csak le akartam rázni Evanst. – Hát leszakadt az arcom, ez már a pofátlanság netovábbja!
- Na felejtsük el egymást! – rángattam meg a kezemet, de nem engedett.
- És tényleg bocsánatot akartam kérni.
- Én meg komolyan mondom, hogy ha nem engedsz el, akkor leharapom a kezedet…
- Csak gyerünk, harapj meg!
- Te mazohista állat! – És csak álltam ott, egyenesen a tekintetét fürkészve, de semmit se bírtam belőle kiolvasni.
Aztán az egyik pillanatban még a karomat fogta, a másikban viszont éreztem, ahogy megsimítja az arcom, és finoman kisepri a homlokomból a barna hajtincseket, hogy aztán homlokon csókolhasson. És mire feleszméltem, csak állt ott velem szembe, hatalmas vigyorral a képén, miközben rám megint rám jött a hiszti, és az arcom megint olyan érdekes fintorban festhetett.
- Hozzám ne érj még egyszer – motyogtam végül neki indulatosan.
- Pedig azt terveztem…
- Fura, tegnapelőtt még hozzám se akartál érni…
- De most már szeretnék, mindennél jobban.
- Fogdosd magadat, Black! – És ez volt a végszó, ami kirántott abszurd helyzetemből, és erőt lehelt a lábaimba. Futni kezdtem, és nem jött utánam.
Lily a tornaterem melletti folyosón ücsörgött, tenyerébe temetve arcát. Először azt hittem sír, de mikor odaléptem hozzá, és leültem mellé, nem láttam sem vörösnek, sem könnyesnek a szemét.
- Utálom Blacket! – fakadt ki végül -, És Pottert is!
- Én is! Én is utálom őket, és nem fogok velük kibírni egy hetet, teljes mértékig összezárva… - sóhajtottam fel.
- És mit akart tőled?
- Bocsánatot kért…
- Mi? Ez most komolya…
- Kamu – mondtam fásultan.
- Amúgy írt egy sms-t, Cissza. Találkozni akar velünk, lenne valami, amit el kell mondania…
- Igen? És mikor?
- Holnap este…
- Jaj ne! Az még tök messze van, addig még végig kell szenvednem a holnapot. Szerencsére péntek, remélem semmi nincsen betervezve a hétvégére, mert pihenni akarok! – nyavalyogtam hatalmas átérzéssel.
- Csak el ne felejtsd, hogy hétfőn utazunk!
- A büdös pi…
- …csába… - mondtuk egyszerre Lilyvel, és így is gondoltuk. Akkor azt hittem, hogy ez a kirándulás lesz az, ami pontot tesz majd addigi életem végére. Igazából így is volt, csak másféleképpen tette oda azt a bizonyos pontot, mint ahogy arra számítottam.
Utolsó kommentek