A jobbik küldetés
Egy katona lány, és két társa feladatot kap: meg kell védeni egy férfi életét. De ez nem olyan könnyű, sőt eljutni se odáig.
A lány, aki kicsit eszelős, a csapattársa, aki egyben a legjobb barátja, nem éppen ura önmagának, egy olyan alak, még egy egyszerű kézigránáttal se boldogul, és akkor még ott van a harmadik, az a titokzatos fiú, aki eldöntötte, hogy bérgyilkos lesz, ha felnő...
(saját DC!)
- Laure, igyál egy pohár teát, hidd el, megnyugtat – nyújtott felém Margeret egy bögrét. Túlságosan dühös voltam, hogy sikerüljön magamat megfékezni, nehogy kiverjem a kezéből. Végül sikerült.
- Menj a fenébe a teáddal! – rúgtam ki magam alól a széket.
- Nyugalomra lenne szükséged, ne húzd fel magadat, csak idd meg – esdekelve a szemembe nézett, én meg szemforgatva összefontam a karomat és a kabin ajtaja felé pillantottam. Legszívesebben fogtam volna a pisztolyomat, és a falhoz szegeztem volna. Hát nem értik meg, hogy ezt nekem nem ilyen egyszerű feldolgozni? Vagy csak azt, hogy hagyjanak békén, legalább egy órát.
- Margeret… - sziszegtem türelmemet vesztve, és már fontolgattam, hogy lecsapok az asztalon lévő kézigránátok egyikére, és a teájába hajítom.
- Oké – végül leejtette a kezét, és ő maga itt ki a teát. – Egyedül akarsz maradni? – Nem feleltem. Kíváncsi volta, sikerül e neki egyből felfogni, hogy a válasz: Igen. – Oké, akkor én… - Nem néztem feléje. A szeme sarkából észleltem, hogy valami mutat, de aztán feladta, megtörölte a száját egy zsebkendővel és elhagyta a helyiséget. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy meghallottam, hogy tűsarkai egyre távolabb kopognak. Oly messze, hogy nem kell magamat tűrni miatta, hogy esetleg visszajönne idegesíteni. Éppenséggel elég bajom volt ezenkívül is. Kezdetnek a küldetés, amiben nem vehetek részt. És mellette az a másik… öhm… küldetés.
Margaret volt az osztagunk egyik agya. Azért fizette a katonaság, mert kellett nekünk egy ilyen Margaret. Sokáig töprengtem, hogy nekem, vagy a társaimnak vajon milyen hasznom származik a jelenlétéből, de végül arra jöttem, hogy csak idegesít, a csinos pofijával és a vigyorával. Soha nem volt igazi bevetésen, csak a háttérből nézett minket, és okoskodott. És, sajnos, vagy szerencsése, általában sikerült, és megmenekültünk. De akkor is, sokkal meghittebben el tudtam volna fogyasztani azt a teát. Mondjuk nem vele, mondjuk egy kád forró vízben, aztán bebújni egy kényelmes ágyba, az egyetlen olyan dologgal, amivel megosztom az ágyamat: a fegyverem. A törött-szárnyú lepke. Hatalmas a lövő ereje, egy golyó és az agyvelőd a plafonon köt ki. Nem szabadna használnom, de amiről nem tudnak, az nem árthat.
Inkább kapnának el, hogy használom, vagy küldenének terepre. De ehelyett, újabb kiképzésen kell, hogy részt vegyek. Hónapok óta készültünk a csapattal erre a fontos stratégia problémára, küldetésre, vagy mi a franc ez. Afganisztánban a terroristák rettegésben tartják a népet. Nekünk, az Osztagnak, lett volna az a dolgunk, hogy elmenjünk oda és kompromisszumot kössünk a háborúskodó felekkel. Én a béke nagy angyala. Nevetséges, de meg kell tenni. Ehelyett mi van? Engem és két társamat mégis máshova küldenek. Még két hét kiképzés, mehetünk vissza a laktanyára, aztán irány Amerika északi része. Ha pontosabb akarok lenni, azt mondom New York. De nem erényem a pontosság.
Bemutatkozom. A nevem Laure O. Kennedy. Az O. a második nevem, amit semmi pénzért nem árulnék el senkinek, mivel nevetségessé tesz. Családi hagyomány, hogy a leánygyermeknek hülye neved adnak. De nem ez az egyetlen ok, amiért tizenhat éves koromban megszöktem otthonról. Senki nem szólít Laurénak, simán csak Lora. Egyenlőre újonc vagyok, ez azt jelenti, hogy mindenki, aki nem újonc, kedvére ugráltathat, és nekem meg kell tennem. Nem lenne jó, ha az első itt ötlött héten ellenszegülnék a parancsuknak. Esetleg, rossz színben tüntetnek fel, majd a következő megbízóm előtt.
Nem rég helyeztek át ide, az Atlanti-óceánra, a habokat szelő tengeralattjáróra. Alig egy hete vagyok itt, és máris hiányzik az én édes otthonom, Tokyo. Igaz, a csalásom eredetileg amerikai és ott is éltem egészen ezelőtt három évig, de aztán besokalltam, és eljöttem az unokatestvéremékhez, ide Japánba. Csodálatos ország, megvan a kultúra, a tradíciók, jókedv, technológia, zene, és minden más. Tökéletes hely, egy ideálisan jó életre. Bár azért már valahol sejtettem, hogy jutok vissza egyhamar. Vagy, talán már soha. Nem tudhatom, az ellenségnek nem e törött-szárnyú lepkéi vannak. Akkor aztán nagy szarban leszek. Márpedig mért ne lehetne? De gondolom, azért van a törött-szárnyú lepkéknél rosszabb. Kicsit nehezen tudtam elképzelni.
Gondlom csodálkozik az ember, hogy hogyan lehet valaki tizenkilenc évesen katona. Méghozzá, meg kell mondanom, lassan ugyebár hivatásos. A szökés után, nem tudtam mit kezdeni az életemmel, hát besoroztattam magamat. Mindig is ki akartam magamat próbálni egy ilyen szerepben. Vonzott a fegyverek hangja, a háború, a harc és hát, a vér. Nem voltam pszichopata, vagy valami ilyesmi, csupán csak felettébb érdekelt a háború a küzdelem, a fájdalom, életre-halálra. És mert tehetetlen voltam, és nem tudtam elképzelni magamat, mint orvos, vagy tanár, vagy kőműves, ezért inkább emellett döntöttem.
Nagyon sokoldalú állás, tényleg. Megtanítanak lőni, védekezni, logikusan, okosan dönteni, gyorsnak lenni, vagy észrevehetetlennek, növeli a harc az adrenalin szintet, meg tudod tőle őrizni a hidegvéred, és életben tudsz maradni, ha nem fogyatékosnak teremtett a jóisten. De gondolom, azért aki fogyatékosnak születik, nem megy katonának. Hála az égnek, simán átmentem a pszichikai vizsgán, semmi agyi rendellenességet, se őrült szikrát nem vettem bennem észre. Egy fogyatékos nem tudná megválaszolni a kérdéseket. Meg azért, remélem még ez a világ nem süllyedt olyan mélyre, hogy válogatás nélkül, minden harmadik elmebeteg kezébe gépfegyvert nyomjon. Nem elég nagy így is a bűnözések száma. De itt vagyunk mi, ez a több milliárd fős alakulat, szerte a világban, akik őrzik a rendet és a fegyelmet.
Bár, kicsit furán hangzik, de én mindig is a rossz oldalhoz vonzódtam. Sosem szerettem a tündérmeséket, amikben mindig az volt, hogy megmenekül a királykisasszony, és akkor jön a lovon a szőke herceg, megcsókolja, elpusztul a gonosz, és boldogan éltek, amíg… Hülyeség tudom, főleg így, hogy katonaságnál szolgálok, de mi lenne, ha egyszer a gonosz győzne? Vagy győzött. Attól függ, hogy ki a gonosz. Ha ezt az elméletemet egy Margaret-féle pincsinek mondanám el, akkor biztosan szörnyülködne, hogy milyen borzasztó dolgok is jutnak az eszembe. De hát isten vizuális típusnak teremtett. Teremtett. És ha akarja, ezt bármikor visszavonhatja.
Vannak bolond óráim, amikor senkit nem akarok látni. Például, mint most. A harc, igaz, az edzette a testem, és némiképp a lelkemet is, de a düh képes mindent elnyomni és új érzéseket felszínre hozni. Például ebben a pillanatban gyűlöltem itt lenni. Miért? Mért pont engem választottak ki? Hiszen ott volt még az a maradék… hatvan ember.
Nem is említettem a külsőm. Meg a társaimról se meséltem.
Nem lehetne bumbi frizuránál hosszabb a hajam, de megígértem a felettesemnek, Jamisonnak, a szakaszvezető tisztnek, hogy felkötöm. Bár sokszor látom rajta, hogy legszívesebben végigszaladna rajta egy cuki kis nullásgéppel, de ez ütközik az elveimmel, miszerint én, még ha nem is mutatom, de nő vagyok. Valamennyire, azért remélem, ez látszik még. Így is alig ért lejjebb a vállamnál. Szóval nem olyan vészes. Sárszínű barna, talán egy picit olyan réz színű árnyalat van benne, persze ha nem vér meg sár mocskolja be. Ritka esetek egyike például a három naponta történő alapos hajmosás, vagy éppen naponta, attól függ, az ember feje mennyi idő alatt retkes a kosztól, amiben egész nap csúszik-mászik.
A szemem is barna. Azt gondolnám, semmi extra, teljesen normális génjeim vannak, de szüleimre kell gondolni és elfog a kétségbeesés, hogy vajon tudok e magamnak hazudni. De lényeg, hogy én normális vagyok. Meg cseppet aprócska. Olyan százhatvan-hetven környékén lehetek, és a többiekhez képest, ez eléggé aprócska. De legalább mindez ahhoz előny, hogy mivel kisebb vagyok, könnyebb rejtekhelyet találnom és úgy céloznom az én lepkémmel.
Két idősebb fiúval osztottak be. Az egyik Jake, a másik Ronnie.
Jake magas, fekete hajú, szintén tiltakozott a hajvágás ellen, így neki is jóval hosszabb volt, mint a megengedett három miliméteres. Ragyogó zöld szeme, színeváltóan ült a gödrében, kedvtől és hangulattól függetlenül. Volt mikor olyan mély tónusú lett, mint a legmélyebb, feneketlen kút, vagy olyan ragyogó zöld, mint egy mesés késő őszi rét. Jake igazi keményfiú volt. Pár hónapja volt húsz. Volt egy mini-uzija, és eleinte nem hittem neki, de mindig azzal hencegett, hogy csak a bérgyilkosok tartanak ilyet. És kiderült, hogy igen. Ő maga, az akart lenni. Szép jövő, jól keres, és ha jó, akkor sokat. Csak majd lesz egy kis gondja a törvénnyel, de kinézem belőle, hogy majd elsimítja ott is a dolgokat. Aztán a végén, maga az elnök béreli majd fel.
Magasabb volt, mint én, ennél persze nem nehéz. Izmos termet, van vagy száznyolcvanöt centi magas. Irtó jól áll rajta az egyenruha. Be nem vallanám, nem alacsonyodok le egy Margeret Campler színvonalra.
Ronnie a haverom. Együtt jöttünk ide a főiskoláról. Pár centivel magasabb csak nálam. Nem mondanám, hogy valami izomember, ő inkább abba a kategóriába tartozik, akire ráillik a mackó becenév.
Szőkésbarna haj, meleg-barna szemek. Nincsen semmi bajom a pocakjával. Pár hónappal idősebb nálam, hamarosan ő is húsz lesz. Kedves arca van, és karakteresebb orra. Ő sem híve a nullásgépnek.
De Jamison szakaszvezető hadnagy szerint, magunk szívjuk meg, ha nem teszünk eleget a parancsnak, nekünk lesz kellemetlen, mert szopatni fog. Állok készen.
Hallottam, hogy nyílt az ajtó, és bizonytalan léptek zaja ütötte meg a fülemet. Akárki is volt az, jobban tette volna, ha lelép. Eléggé nevetségesen festhettem ott, egy rakás kézigránát között, miközben tenyerembe temetve az arcomat, könyökölök az asztalon. Ez érdekelt a legkevésbé. Bal kézfejem a kilenc miliméteresem markolatára csúszott. Lusta voltam felpillantani, hogy ki az. Ha támad, lelövöm.
- Arra semmi szükséged nem lesz – hallottam meg egy, kedves-nyugodt hangot. Felpillantottam, és Ronnieval találtam szembe magamat. – Peggy mondta, hogy itt vagy…
- Milyen Peggy? – nyögtem unottam, közben elővettem a pisztolyt, és az ingem ujjával megtörölgettem a csövét. Nem volt elég fényes. Bár gondolom, a csata hevében az ember nem azzal foglalkozik, hogy a pisztolya csöve elég fényes e. De sejtitek, fontos az első benyomás. Van, aki az alapján ítél. Bár, szerintem ezerszer többet számít a célzási pontosság, és a töltény. Meg hogy jó legyen a fegyver. Ezért szeretem én annyira a törött-szárnyú lepkémet. Toshija nagybácsitól kaptam. – Ki a fene az a Peggy?
- Margaret – ejtette ki a hangjában valami bujkáló kétségbeeséssel. Utáltam, ha az emberek hülyének néztek. Volt egy szabály: amíg én azt gondolom valakiről, hogy normális, és rendelkezik annyi szellemi tudással, hogy ne lője agyon a vele szembe jövőt, akkor másik is érezzenek így irántam, és legyenek előzékenyek. De ahhoz még mindig kétség sem fért, hogy rengeteget kell még tanulnom.
De az sem fért a fejembe, hogy hogyan lesz a Margaretből Peggy. Vagy a Peggyből Margaret. Ezért volt jobb Japánnak lenni. Legalább annak több értelme volt, hogy a Takujából hogy lesz Taku.
- Ja – próbáltam úgy tenni, mintha teljesen természetes lenne. Mintha csak azért jött volna, hogy kölcsön kérjen egy kézigránátot. Bár azért jött volna, de tudtam, hogy más dolga volt velem. – Fogd rövidre Ronnie, eléggé ideges vagyok. Ez a Peggy rátett még egy plusz lapáttal…
- Megbántottad, tudod? Nagyon kedves nő. Csak teát akart neked adni, hogy lenyugodj. Különben is, a parancsnok helyettes szerint is kell neked egy kis önkontroll…
- Azért jöttél, hogy ezt megoszt velem, vagy van más is? Mert mára elég volt a fejmosásból. – Tudtam, hogy szemét vagyok, és megint nagy a pofám, de ideges voltam, és a legkisebb rezdülésre ugrottam. De szegény Ronnie mégsem tehetett semmiről.
- Margeret különben is, nagyon kedves… és…
- És tíz évvel öregebb, mint te, úgyhogy tégy le róla – Mai nap először vigyorodtam el, de aztán eltűnt a mosoly az arcomról. – Bocs – megrántotta a vállát, és leült velem szembe.
- Te nem vagy ideges a dolog miatt? – szólt végül. Keresztbe fektette az ujjait az acéllap tetején, és tekintete elidőzött a kézigránátokon.
- Nem. – Halványlila gőzöm sem volt, hogy milyen dologra céloz, de úgy is mindegy, mert egy olyan lány, aki a Kennedy nevet viseli, nem lehet ideges.
- Mert én rohadtul parázok. Elvégre újoncok vagyunk, és máris ilyen nehéz feladatot kapunk.
- Mért, ha az afganisztáni támaszpontra utaztunk volna, és a két szemben álló terrorbrigáddal dacoltunk volna, az jobb lett volna, mint ez? – Lassan leesett, hogy a New York-i küldetésünkre céloz.
- Egyszerűen annyi, hogy nem bízok Jakeben. – Fura volt ezt tőle hallani, sülve-főve együtt hülyültek, de valamennyire tényleg megértettem. Jaket, még nálam is jobban vonzotta a veszély.
- Ronnie, te miért is lettél katona?
- Fogadásból. Aztán megszerettem.
- Aha. – Én önszántamból jöttem, de nem bántam meg. Soha. Ő fogadásból. Jake meg azért mert… rádöbbentem, hogy erre a kérdésre nem tudtam válaszolni.
- De neked mondta, hogy bérgyilkos akar lenni, ugye? – Aprót bólintottam, de nem vette észre, ezért megismételtem.
- Engem az jobban aggaszt, hogy miért éppen minket hármunkat választottak ki… hogy vajon az a sok okos odafönt mi alapján döntötte el, hogy pont mi… - ujjaimmal egy gránátot piszkálgattam.
- A helyedben nem tenném. Még a végén mellé nyúlsz, és mind meghalunk.
- Ronnie, nem vagyok szőke! – csattantam fel. Felnevetett. Hangja őszinte volt, és felvidítót. Amikor hallottam, mindig boldogság öntött el. És éreztem, hogy olyankor sosem vagyok egyedül. Nem tudom, mi lett volna, ha a főiskolai évek után elválnak útjaink. Talán…
- Látod, Lora, csak ennyi és… - véletlenül mellé nyúlt és leszakította az egyiknek a gyűrűjét. Füst tört elő, ami marta a torkomat és könnyeket csalt a szemembe. Be kellett hunynom, úgy tapogatóztam el vakon az ajtóig. Akkor azt sem tudtam, merre vagyok. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy ha kinyitom a szememet, lehet kimarja ez a szar. Beleütköztem valami keménybe, aztán éreztem, hogy valaki elkapott.
- Ronnie, te pancser… - hörögtem, miután hátunkat neki vetve a kabin ajtajának, kivetődtünk a folyosóra, és szuszogva szívtuk be a puskapor és katonai bakancs illatú levegőt.
- Azt hittem, te fogsz mellé nyúlni… - nyújtotta rám a nyelvét. Legszívesebben bemutattam volna neki, de barát ilyet, baráttal nem szívesen tesz.
- Az a szerencséd, hogy csak füstbomba volt, és nem robbantottál minket darabokra…
- Csak nem hagynak elől ilyen gyilkos játékokat.
- Persze, mert már ismerik a magad fajtát – vigyorogtam rá.
- Kösz – viszonozta.
- Nagyon szívesen.
Utolsó kommentek