Második fejezet: Egy rég elveszett jóslat |
Egy hónap telt el a találkozásunk óta, és nem láttam őt sehol sem. Nem kérdezősködtem utána, csak nagyon aggasztott a dolog. Tudtam, hogy Zelgádisznak sok munkája akad a királyságban, és hogy eredetileg azért jött, hogy segítse a tartományunkat, az embereket, a királyt és minden rászorulót. Segítette a földeket, az időjárásban is nagyon kivette a részét, mióta ő itt volt, nagyon sokat láttam esni az esőt. Úgy látszott, szereti a borús napokat, és azt is észrevettem, hogy nagyon keveset sütött a nap. De nem szóltam róla apámnak, hiszen lehet, hogy a nagy szárazság után, biztosan jót tett a földnek ez a rengeteg mennyiségű eső. Mikor nekem is olyan kedvem lett, akkor leültem az ablakpárkányra és elnézte, ahogy az esőcseppek elmossák a szemeim előtt a tájat.
Linát sem sokat láttam, állandóan edzett, a tornateremben, a harctéren gyakorolt apám lovagjaival, akik, csak dicsérni tudták őt, elképesztő fejlődése miatt. Nem akartam hogy elmenjen, azt akartam, hogy velem maradjon, de neki is meg volt a maga álma, és nekem is.
Egy nap, mikor nem esett annyira, csak szemerkélt, úgy döntöttem, hogy lemegyek a régi várudvarba, és leülök a régi palota romjaihoz közel. Szerettem ott lenni, emlékszem, régen, mikor még csak pár éves lehettem, Lina mindig kihozott magával ide, és eljátszottunk itt egész nap.
Volt arra egy szökőkút, és mikor leültem, azonnal megéreztem a kövek eső, mosta illatát.
Behunytam a szememet, és egy darabig ki sem nyitottam, aztán felnéztem a sápadt napkorongra és csak sóhajtottam.
Aztán tekintetem a régi romos vár valamikori álló falainak romjaira tévedt. Elnéztem, ahogy egy lepke a kövek repedési között nőtt fűcsomó felett repked. Aztán a lepke elszállt, én meg csak bámultam a földet. Nem tudtam, meddig bámulhattam anélkül, hogy gondolhattam, vagy éreztem volna valamit.
Végül felemeltem a fejem. A délután véget ért, beköszöntött az est. Az eget megint halvány ezüst pettyek tarkították, és hold egy keskeny sarlója. A párás szürkületi félhomályban kirajzolódott a szökőkút, és a szederbokrok körvonala. Az esti levegő hűvös volt, és nedves. Megborzongtam.
- Régen találkoztunk…
Ijedten összerezzentem. Éreztem, hogy valaki valami meleg dolgot terít a vállamra. Megfordultam, és szembe találtam magamat Zelgádisszal.
- Igen. – válaszoltam. Visszaültem és ő odaült mellém. Összehúztam magamon a köpenyt. Meleg volt, mint a gyapjú, és puha, akár a bársony.
Percekig csak némán ült mellettem, végül megszólalt.
- Csak most tudtam szabadulni. Rezo, a mesterem, hivatott, és azt mondta, hogy hamarosan el kell mennem. Még pár év a szolgálati időm a királyi udvarban, de annak nagy részét sem itt töltöm, hanem a fellegvárban és külföldön, meg persze ahova kegyed apja utasít.
Elhallgatott várta hogy mondjak valamit. Már rég óta bujkált bennem valamit, amit ki akartam neki mondani.
- Öh… - kezdtem és nyeltem egyet. – én azt szeretném kérni tőled, hogy csak szólíts simán Améliának. Annak jobban örülnék. – nem tudtam mit fog szólni, de nem mertem a szemébe nézni.
- Amélia hercegnő… - elhallgatott megint. – Így sokkal jobb. – elmosolyodott, és én is. Aztán felnéztem az égre. Egyre hűvösebb lett és az eső is eleredt.
- Nekem most mennem kell. – mondtam, pedig semmi kedvem nem volt hozzá – apám már vár, nem szegődhetek ellen a parancsának… - felálltam, de ő visszahúzott a ruhám újánál fogva.
- Várjon Amélia hercegnő! – Szólt utánam Zelgádisz. – Kérem, maradjon még egy darabig…
Elpirultam és bólintottam. Vajon mit akar mondani? Már kezdtem nagyon fázni, és a hajam is egyre jobban hozzá tapadt a fejemhez a rá cseppenő eső miatt, de ő csak ült szótlanul és maga elé bámult. Ahogy meghallotta közeledni a lovagokat, akikkel Lina is együtt volt, a próbáról, azonnal hozzám fordult. Még soha nem láttam ilyennek. Szemében könny csillogott.
- Egyes emberek nagyon fiatalon meghalnak. – felnézett az égre. – beszéltem erről a tanítómmal, Rezóval, de csak annyit mondott: „Rövid életűek, ez a sorsuk” – megrázta a fejét – nem igazán együttérző… - elhallgatott és végre a szemembe nézett. – Amélia hercegnő, a nővére… - megint elhallgatott – olyan nehéz ezt elmondani…
- Mit? – suttogtam neki és a szemembe könnyek, szöktek – micsodát?
- Egy hete kezdődött, azért nem láttad őt. Sajnos ez mindig így van. Lina hercegnő… megkapta a kórt.
Csak ültem és magam elé bámultam. Megtöröltem szememből kicsorduló könnyeimet és felálltam. Visszadobtam Zelgadisznak a köpenyét, és mosolyra húztam a számat.
- Lina? – nevettem hitetlenkedve. – tegnap láttam őt, apám egyik lovagjával kardozott a tornateremben, nem lehet, ő biztosan nem…
- Sokszor láttam már ilyet, amikor falun éltem…
Nem tudtam a szavaira figyelni, folyton csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan lehet ilyen szívtelen, hogy ilyen rossz vicceket talál ki.
- Lehetetlen. Nem ismered őt. Lina ellenállna a betegségnek. – a hangom megremegett, de nem törődtem vele. – És te honnan tudhatnád? Nem vagy orvos, még csak nem is… - megint végig folytak a könnyek az arcomon - szívtelen vagy! – vetettem a szemére, és csak álltam ott.
- Több száz esetet láttam már… - megfogta a kezemet, de én elhúztam tőle.
- Nincsen semmi baja, majd meglátod! – Azzal ott hagytam magára a régi várudvarban.
Befutottam a palotába. Lina nem lehet beteg! Megkeresem Filiát, ő majd megmondja, hogy Zelgádisz csak viccelt! Majd ő megmondja, hogy Linának nincsen semmi baja, és hogy ez az egész csak egy vicc.
Bíztam benne, hogy azt fogják mondani, hogy csak vicc volt, egy rossz vicc, de a szívem legmélyén tudtam, hogy Zelgádisz nem találna ki ilyesmit. Ő jó ember volt, és nekem sikerült megbántanom őt.
De ez érdekelt, most a legkevésbé. Fél óráig kerestem Filiát, és mire megtaláltam, már annyira fáztam, hogy át kellett öltöznöm. Mire végeztem vele, odamentem hozzá, és rögtön a tárgyra tértem.
- Miért nem szóltál róla? Tudtad hogy beteg, te mégis eltitkoltad…
- Amélia kisasszony, én nagyon sajnálom, a nővére megkért rá, hogy ne mondjam meg önnek…
- Hogy ne mondd meg? Arra nem gondoltatok, hogy úgy is észre fogom venni? – nagy levegőt vettem – látni akarom őt, most azonnal! – a hangom erőszakosan csengett, a legkevésbé sem érdekelt ez most.
- Lina kisasszony azt mondta, hogy…
- A legkevésbé sem érdekel, hogy Lina mit mondott! Azonnal vezess hozzá! – parancsoltam, mire Filia vállat vont, és elindult a palota keleti szárnyába. Arra voltak a beteg szobák, emlékszem még, mikor Martina elkapta, ő is ott feküdt.
A szívem remegett, mikor a szobába léptem. Először nem láttam, mást, csak vörös fürtöket, és egy fényes, hegyes kardot, de aztán, mikor Lina felemelte a fejét, azt hittem, hogy menten sokkot kapok. Bőre szürkés színű volt, szemei sötétek és sápadtak, tekintete üres, és érzelmek nélküli. Ajkai, és az arcbőre hámlott, haja hullásnak indult. Nem ismertem rá, meg kellett, hogy kapaszkodjak az ajtófélfában. Egy darabig csak álltam és a szemébe néztem, ő csak pislogott rám, azokkal nagy mogyoróbarna csillogó szemeivel. Végül elindultam felé és a karjaimba zártam őt. Percekig el sem engedtem. Éreztem, hogy beszívta az illatomat, és még közelebb bújt. Teste hideg volt, reszketett. Elengedtem, és betakartam, hogy nehogy megfázzon, bár, most már úgy is mindegy lenne. Nem, nem lenne az! Van egy módja, hogy meggyógyuljon! Csak ahhoz kéne Zelgádisz segítsége, de azok után, amik alig egy órája történtek, nem mertem a szemébe nézni, soha többet.
- Miért nem szóltál? – féltem hallani a hangját, az enyém is nagyon remegett. A sírást visszatartottam, nem akartam elszomorítani. Ha sírnék sem gyógyulna meg, csak rosszabbul érezné magát tőle.
- Meg akartalak kímélni. – mondta rekedten. – nem akartam, hogy azt hidd gyenge, vagyok, megpróbáltam harcolni ellene, de látod, nem tudtam, sajnálom… - nem adhatja fel! – apa azt mondta, hogy elindul a seregével felkutatni a gyógyírt.
- Apa gyáva! Soha nem találná meg! – ott ültem mellette, és nagyon dühös voltam apámra. Azt sem tudta, hogy hol keresse. Néztem még Linát egy darabig, azután remegő ajkakkal kiléptem a folyosóra. Intettem neki és elmosolyodtam. Aztán ahogy becsukódott mögötte az ajtó, zokogva rohantam a szobám felé, ott levetettem magamat az ágyra és csak bőgtem.
Lina képe lebegett előttem – Lina, ahogy gyakorolja a vívást, Lina, hogy Jafen lovagol, Lina, ahogy megküzd a szörnyetegekkel, Lina, ahogy lebeg, Lina, ahogy megidézi a legendás sárkányigát, Lina, ahogy vigyáz rám, Lina a hős, Lina a bátor, Lina a hercegnő, Lina!
Csak sírtam és sírtam, de aztán abbahagytam. Erőt vettem magamon, lenyeltem a könnyeimet, és mélyeket lélegeztem. Nem sirathatom el, mintha máris halott lenne, mikor egyáltalán nem is fog meghalni!
Megküzd a kórral, és legyőzi!
Vagy apa megtalálja a gyógyírt.
Eszembe jutott az ősi jövendölés: „Eljön a kór végnapja, ha a gyáva bátorságra lel, és egész Szejrúnt eső öntözi.”
Úgy látszik, Apa bátorságra lelet, így talán a jóslat másik fele is teljesül.
Van remény. A felhők nem oszlanak el, mióta Lina betegeskedik. De az igaz, hogy Zelgádisz nagyban kivette a részét az esőzés miatt. Akkora hatalma azért neki sincsen, hogy egész Szejrúnra esőt bocsájtson. És a jóslatban biztosan igazi esőről beszélnek, nem olyanról, amit megidéznek. Esni fog, de magától. Az utóbbi pár napban ritka szürke az ég, és eddig ennyi gyertyát még soha nem használtunk el. Sötét van. Lehet, hogy egész Szejrún felett gyülekeznek az esőfelhők. Mégis van remény, talán már úton van az eső.
Lina olyan erős és életteli! Miért ne élhetné túl a kórt?
Eltűnődtem, hogy mi lett Martina sorsa, bár egy úgy sem számít. Martina nem olyan, mint Lina.
Kicsit sikerült megnyugodnom. Keserűen felnevettem. Hosszú évekig azért aggódtam, hogy Lina elmegy Szejrúnból és meghal. Az meg sem fordult a fejemben, hogy talán úgy is meghalhat, hogy itthon marad.
Aznap este elkerült az álom. Hallgatóztam, hogy esik e már, aztán megint sírva fakadtam, és nem bírtam abbahagyni. Végül eljött a hajnal, eső nem esett, de az ég felhős maradt. Apám már két napja odavolt, és még semmi hír nem érkezett felőle. Zelgádiszt sem láttam tegnap óta. Megbántottam, pedig nem akartam. Nem tudom, most mit gondolhat rólam, de ezzel most nem törődtem. A pára belepte a kastély ablakait reggelre. A naptár szerint, még csak szeptember huszonhatodika volt, ami azt jelentette, hogy nekem pont egy hónap múlva lesz a tizenhatodik születésnapom. Vajon Linával és Apával együtt ünnepelünk majd boldogságban, vagy a családunk örökre eltávolodik majd egymástól? Nem akartam Linát is eltemetni magamban, mélyen a szívemben. Elég volt anyánkat, és Martinát.
Nyugtalan lettem és megint elszavaltam azt a bizonyos rész a Fény lovagjából. Gáurinak egyetlen szerelme volt, és az Freja volt. Együtt haltak meg, elnyelte őket a Hullámzó-óceán. De akkor is ez volt a kedvenc részem, annyi szenvedés után itt, végre együtt lehettek, örökre. Nem tudtam, hogy a Fény lovagjának van valami valóságos háttere, ám kiskoromban mégis mindig arra gondoltam, hogy egyszer találkozni fogok az én lovagommal.
Felöltöztem, aztán lementem a reggelihez. Egyedül voltam, Lina a betegszobában evett, Apánk nem volt idehaza, a szolgák meg nem velem ettek. Ennél magányosabbnak még sohasem éreztem magamat. Senkivel nem tudtam megosztani a bánatomat, Linának nem akartam mondani, nem akartam még jobban elkeseríteni őt a szánalmas siránkozásommal. És ráadásul még lelkiismeret furdalásom is volt Zelgádisz miatt. Nem akartam vele úgy beszélni, ha visszagondolok rá, nem is ismerek magamra. Talán csak magamnak nem akartam bevallani, hogy igaza volt. Fájtak a szavai, hiszen igaz volt minden, amit mondott. És nem ő tehet róla, hogy Lina megbetegedett, senki sem tehet róla.
Emlékszem, Lina mindig nagyon sokat evett, mikor ő ült itt, a szolgáknak egy nyugodt percük sem volt, folyton szaladgáltak fazekakkal, tálcákkal, tányérokkal, és kancsókkal. Linán nem látszott meg, hogy ilyen sokat eszik, de azt a tulajdonságát apánktól örökölte. Lina sovány volt, hosszú selymes vörös haja, volt és vörösesbarna szeme, épp olyan szép, mint anyánké. Velem ellentétben, aki, nos apánk haját és szemét örökölte. Én is vékony voltam, hajam vállig érő, ébenfekete volt, szemeim kékek. Lina egy fejjel volt nálam magasabb de még ő is elég alacsony volt a korához képest.
Nem ettem sokat csak két szelet kenyeret, és egy főtt tojást. Mikor betoltam a székemet, úgy döntöttem, hogy kimegyek egy kicsit sétálni a kertbe. Mikor elhaladtam a régi várrom mellett, megláttam végre a domboldalt. Szinte csillogott a rávetődő napsugaraktól. Felmásztam a fűbe, és kitárt karokkal köszöntöttem a napot. Belenéztem, de azonnal be is kellett hunynom a szememet. Aztán, valahogy ahogy elnéztem a csiripelve röpködő madarakat, elment a kedvem az egésztől. Tehetetlen voltam a betegséggel szemben. Úgy éreztem, megőrjít a tehetetlenség. Dühös voltam magamra nagyon, ezért dúlva-fúlva lemásztam a dombról és súlyos léptekkel visszaindultam a kastélyba. Nem nagyon emlékszem, hogy hogyan értem be, elvakított a magam iránt érzett tehetetlen düh, és egy kicsit melankolikus állapotba is kerültem.
Arra eszméltem csak fel, hogy a hideg kőlépcsőkön lépkedem felfele, a kastély legmagasabb tornyába, a Nyugati-toronyba. Ahogy felértem, végigmentem a tetőn, és az oromzatnak támaszkodtam. Száraz szél fújt, egyenesen a Nyugati-sivatagból érkezett. Vajon ez a változás szele? A szél talán meghozza az esőt. A változás szele… Azt kívántam, bárcsak apa is olyan lenne, mint Gáuri. Ha az ő lánya kapná meg a kórt, akkor biztosan elfogna egy sárkányt, és nem válogatna az eszközök között, hanem igenis kiszedné belőle a gyógyírt. Megküzdene ezer és ezer fenevaddal, csak hogy megmentse az ő csöppnyi kislányát. Ha Lina az ő lánya volna, akkor a karjaiban vinné, hogy megtalálja a gyógyírt, és elsőként adná be neki, és akkor Lina rögtön meggyógyulna. Ha Lina az ő lánya volna, nem hagyná csak úgy meghalni.
A következő gondolatom valósággal szíven ütött, bár magától értetődő volt. Ha én kapom el a kórt nem, pedig Lina, ő elindult volna felkutatni a gyógyírt, abban a pillanatban, ahogy Filia megállapította mi a bajom. Ő nem sírdogálna tétlenül a kastélyban, és nem helyezné minden reményét egy gyáva királyba, vagy egy bugyuta jóslatba.
Azt kellett volna tennem, amit ő tett volna a helyemben. Még megtehetem. Elvesztegettem egy hetet, talán Lina hátralevő életének a harmadát, igaz, én csak két napja tudok róla, hogy Lina beteg, de még nem késő.
Csakhogy Lina tudná, mit tegyen. Egész életében erre a kalandra készült, megtanulta a kardforgatást, szörnyetegekről tanult, ezer, meg ezer papírt írt tele különböző, saját maga által kitalált haditervekkel. Nekem fogalmam sincs, merre induljak, és különben is, biztosan egy szörnyeteg martalékává válnék, mielőtt pár mérföldet megtehetnék. Ennyi erővel le is ugorhatnák innen a tetőről. Kinek lenne jobb, ha mind a ketten meghalnánk?
Még ha megmenekülnék is a szörnyektől, szinte semmi esélyem sincs a sikerre. Ráadásul nem lennék Lina mellette utolsó napjaiban. Ezt nem akarná. Azt akarná, hogy vele maradjak.
Lenéztem az előttem elterülő aranyló tájra. Messze a zöld erdőkre, és a közelebbi legelőkre. Egy pásztor csendesen aludt egy nyárfa tövében, a nyája csendesen legelészett odább. A közeli faluban csak úgy pezsgett az élet. Az emberek vásárolni mentek, meg meglátogatták szeretteiket. Az asszonyok árultak a város főterén, és mellettük odébb meg a gyermekek játszottak. Semmi sem utalt a királyságot gyötrő gondokra, betegségre, szegénységre, vagy ilyesmire.
Ha Lina meghal, a szomorúságom leírhatatlan lesz, és a félelmem is, mert nem lesz, aki megvédjen. És hogy tudnék élni azzal a tudattal, hogy meg se próbáltam megmenteni?
Meghal úgy, hogy sohasem volt része a kalandokban, amikre, annyira vágyott, és ennek, azaz ígéret az oka, amit nekem tette, lemondott az álmairól, csak hogy engem megnyugtasson.
Még tizenkét éves koromban azt ígérte, hogy addig nem megy el mellőlem, amíg nem megyek férjhez. Akkor nem aggódtam emiatt, de most miattam került ilyen helyzetbe, hogy úgy betegedett meg, ahogy nem akart volna. Nekem ő még régen mondta, hogy ő csatában akar meghalni, nem végelgyengülésben párnák között.
Hogy hagyhatom cserben, mikor segíthetnék rajta, vagy legalábbis megpróbálhatnám?
Tekintetem újra a gyönyörű Szejrúnra siklott. A nap lemenőben volt és valahol nyugaton rózsaszínre festette a horizontot. Északon köd mosta el, a végtelenbe nyúló hegyláncok körvonalait. Néhány gyorsan sikló felhő, hatalmas árnyéka vetődött a kastélyt övező, aranyló búzamezőkre és a dús, zöld legelőkre, meg a palota kertje melletti kis tavacskát körülölelő mélyzöld fenyőerdőre. A Hullámzó-óceán felől sós, nedves, fojtó szellő fújt. Kitártam a karomat üdvözlésül, és kidugtam a nyelvem, hogy érezzem az ízét. Nagy levegőt vettem, aztán lehunytam a szemem.
Megpróbálom megmenteni Linát. Nagyon valószínű, hogy meghalok, de ha mégsem, megtalálom a gyógyírt.
Rengeteg időt elvesztegettem azzal, hogy eddig haboztam. Megfoganhatott volna ez az ötlet hamarabb is bennem. Nem várok apámra!
Gyerünk, kalandra fel! Győzni kell!
Szíved győzni fűtsd! Szejrún győzni fog! Vagy ez esetben én Amélia hercegnő…
Utolsó kommentek