II. Meglepő fordulat: Asszem, beléd estem…
A fejemet fogtam és mereven bámultam előre. Közben ez a Choji vagy ki az isten, nagyban elkezdte zabálni az ÉN levesemet, amit ÉN vettem ennek a kis idegesítő pukkancsnak, az Én saját pénzemből. Milyen kínos…
- Valami probléma van, kisasszony?
Már éppen hangsúlyozni akartam a tulajnak, hogy ne magázgasson itt, aztán elvetettem, és felkönyökölve rávigyorogtam.
- Gond egy szál se, uram. – Ez az, legyünk kedvesek, aranyosak, hátha elengedi az árát.
Naivan azt hittem, hogy így lesz, de ő csak mosolyogva odacsúsztatta a számlát, én meg próbáltam nem megfulladni saját öklömtől.
Na, most mi a jó francot csinálok?
- Izé… én… - dadogtam zavartan, közben láttam, hogy a dagadék jóízűen megnyalja a száját. – Moegi figyelj csak, ha kijutok innen élve, akkor asszem megruházlak, kisanyám… Hé! – Megrökönyödve láttam, hogy a kislány fogta magát és ott hagyott. Elment. Itt hagyott a fenébe is! Irtó kellemetlen…
- Nyugi… - vette ki a kezemből a számlát a srác. – Állom a felét. Moegi folyton eljátssza ezt azzal, aki kedves vele…
- Ó, igazán? Milyen kis… bájos – motyogtam magam elé, közben előszedtem a tárcám.
A srác betartotta az ígéretét, és kifizette az ebédünk felét.
Na megállj kislány, imádkozz, hogy nehogy keresztezzék egymást az útjaink, mert kedvenc időtöltésem a bosszú. Így, e téren igen találékony vagyok.
- Az. És mondd csak, miért volt ilyen dühös rád? – fordult felém kíváncsian a fiú.
Közben felálltunk a pulttól, és hátra sétáltunk az egyik asztalhoz. Becsusszantam a fal mellé, ő meg leült velem szembe. Meghívott egy teára.
- Mert kiütöttem a Konoha srácot… egészen egyszerű volt – vontam vállat. – Bár mondjuk, emiatt már így is pikkelnek rám eléggé sokan…
- Ilyen idősen vizsgázni? – Közben kihozták a rendelést. Azt hittem, hogy magának is teát rendelt, erre ideállított a pincér tök fapofával és lerakott elé egy huszonhat személyes ünnepi vacsorát. Én meg megrökönyödve szorongattam a kis semmi csészémet. – Kérsz? – nyújtott felém egy darabka bacont.
- Kösz… - ráztam meg a fejemet. Lenyeltem a gombócot a torkomban, és ittam. – Honnan van ennyi pénzed?
- Mi? Nem az én számlámra megy… Shikamaruéra… - A srác a küzdőtérről! Talán a csapattársa? Ha igen, akkor ő is tud nekem segíteni! Milyen mázlista vagyok…
- Tudod, Choji, megdöbbentő a hasonlóság közted, és a vörös között… más számlájára zabálni be… ejj – húztam vigyorra a szám, és próbáltam nem visszaemlékezni az alig tíz perce történt kellemetlen helyzetemre.
- Mellesleg… - folytatta a félig belekezdett témát, mit sem törődve azzal, hogy egy fiatal hölgy ül vele szembe, aki nincsen hozzá szokva, hogy mindenféle ételdarabka borítsa be a kezét meg az arcát.
Ez erős túlzás, van amikor én is így eszek. Amikor kedvem tartja. Hangulatfüggő… -, visszatérve arra, nem lehetsz idősebb nálam…
Burkolt mondat, amibe belerejtette a kérdést: Hány éves vagy? Okos…
- Tizenhét vagyok… - feleltem félvállról, és elkezdtem szürcsölgetni a teám maradékát.
- Fiatalabb vagy nálam. Én és a csapattársaim mind tizennyolcak vagyunk. – Remek, kösz az infót. – Neked hol a csapatod?
- Nem volt csapatom… egyedül jobbnak bizonyultam. – Jó, az igazság az, hogy nem mertek összerakni semmilyen kis vakarékkal, mert túl koros voltam, és nem pakolt be a sok tudóspalánta egyikkel se egy csapatba. Így jóval nehezebb dolgom volt megszerezni azokat a tekercseket a Halál-erdejéből.
- Nem lehetett könnyű dolgod… Amúgy… - Összefűztem az állam alatt az ujjaim, és félre raktam a kiürült csészét. Türelmesen figyeltem, ahogy agyig tömi magát, és amíg lenyeli a falatot. Legalábbis a felét. Aztán folytatta: - Melyik faluból is jöttél?
- Ha nem látnád – böktem a fejemre -, ide van írva…
- Hova? Én nem látok semmit…
Ijedten kaptam a homlokomhoz, és megrökönyödve tapintottam az igazságra: a fejpántom eltűnt.
- Hol van? Az előbb még a homlokomon volt… - motyogtam rémülten.
- Hát, ami azt illeti, én mikor megláttam itt a kétségbeesett arcod, nem volt ott semmi. Ezért is kérdeztem rá… - Ez az, tömjed csak magadat! Majd én megkeresem… EGYEDÜL!
Iszonyú mérges voltam magamra, nem tartozott az erősségeim közé, hogy vigyázzak akármimre is. Csoda, hogy Hollót nem lovasította még eddig meg senki, de ott az volt a szerencsém, hogy a súlya túlságosan lehúzta a vállam. Csak észreveszem, ha majdnem nyolcvan kilóval könnyebb vagyok.
- Ez remek… megyek, megkeresem… biztos a kis vakarék nyúlta le… - Felálltam és fújtattam, mint egy kutya. Bár azt a lovak szokták…
- Várj meg, megeszem és segítek megkeresni… - mondta előzékenyen Choji, tele pofával.
- Kösz, kedves vagy – mosolyogtam rá. Talán ez volt az első őszinte mosolyom a győzelmem óta.
Tényleg szimpatikus volt a fiú, és talán ha vele lógok, esetleg lesz esélyem közelebbi kapcsolatba kerülni Shikával…
Pár percen belül végzett az evéssel, azt mondta a tulajnak, hogy írja a haverja számlájához a nyolcvan fogásos kis ebédet, aztán kiléptünk a dögletes melegbe.
Felpillantottam az égre, és kedvem lett volna kifeküdni a domboldalra, hogy nézegethessem a felhőket. Az mindig megnyugtatott. Heverészni egymagam, közben lelkemben az édes semmittevéssel, számban meg egy szál cigivel. Nincsen annál jobb… Miközben érzed, hogy a gyenge szellő végig söpör a magas hangán és a testeden.
Csak bámulni mereven a végtelen azúr égbe, és semmivel sem foglalkozni… így kéne élni!
De aztán fancsali képpel emlékeztettem magamat, hogy meg kell keresnem az enyveskezű tolvajt, aki meglovasította a fejpántom.
Senki nem csinálhat bohócot egy Homokfalu-beli ninjából!
Mellesleg, ha ezt a bátyám megtudja, nem hogy leköp, mert használtam a küzdelem során Hollót, hanem még meg is aláz… Földbe döngöl, kikötöz, vagy csak odavet a kutyáknak. Hm… kecsegtető!
- Mennyi az idő? – fordultam Chojihoz. Éppen egy chipszes zacskóban volt elbújva derékig.
- Fél három körül… - Akkor ezek szerint az ebédem, amit alig fél órája költöttem el, lassan átmegy uzsiba. – És szerinted hol bujkálhat a kisasszony? – tettem fel a fél yenes kérdést.
- Valószínűleg visszament az arénába szurkolni a társainak…
- Fenébe! – A homlokomra csaptam, és elgondolkodva meredtem előre a föld felé. Gázos lenne visszamenni, így is eléggé kiakasztottam azt a napszemcsis shinobit, aztán még ott van az a három is…
- Én visszamegyek. Ott megvárom Shikamarut… ha végez, azt mondta, elmegyünk ramenezni…
- De… de hát az előbb is… - megráztam a fejem, aztán inkább hagytam a témát. Kíváncsi lettem volna, hogy az édes pofa tudja e, hogy a haverja, szépen takarékosan befekteteti az összes pénzét ebbe az étterembe.
- Velem tartasz?
- Öregem… - megtapogattam a homlokom, és elszántan eldöntöttem, hogy bármibe is kerüljön, visszaszerzem azt a vackot. Az a mindenem. Meg Holló. – Megyek, ja.
Elindultam a népes utcán, a nassoló Choji nyomába, és közben teljesen meg is feledkeztem magamról. Csak lépkedtem egyenesen, céltalanul a srác után, aztán egy pillanatban kénytelen voltam megtorpanni, mert majdnem lefejeltem valakit.
- Legközelebb jobban vigyázz – morogta nekem oda ridegen a vörös hajú srác, belém meg belém hasított felismerés.
- Hát… te vagy az? – földbe gyökerezett a lábam. RÁ számítottam a legkevésbé.
- Mért, te ki vagy? Ismerlek? – Talán megismert volna, ha rajtam van a fejpánt. De így… most kezdjek el neki magyarázkodni, hogy izé… ellopták a fejpántom, tudod egy olyan kis tizenhárom éves pukkancs volt… sőt, meg is kérhetném, hogy segítsen megkeresni. Ennél már csak az lenne a jobb…
- Bocs, azt hiszem, összekevertelek valakivel… - ráztam meg a fejemet zavartan. – Elnézést…
- Akkor el az utamból! - lökött el maga mellől a fiú. Csodálkozni se volt időm az udvariatlanságán, éreztem, ahogy valaki megragadja a karom.
- Ne foglalkozz vele, biztosan rossz napja van… na, gyere már, vagy Shika nélkülem megy el kajálni.
Mily borzalom! Akartam kihangsúlyozni bánatom és együttérzésem Choji felé, de meglepő gyors futásba kezdett. Vészen közeledtünk a már jól ismert csarnok felé.
A három shinobi a lépcsőkön üldögélt.
Az egyik shurikenekt dobált a közeli fa törzsébe, majd a chakrájával magához hívta, az árulkodós a listáját lapozgatta, a maszkos pedig olvasott.
Azonnal felismertek.
- Már megint te? – emelte fel a fejét a maszkos. Őőőő… Kakashi, ha jól emlékszem.
Lenéztem a kezében tartott könyvre, és felcsillant a szemem.
- A kertész a gyilkos!
A shinobi értetlenül bámult vissza rám, aztán felmutatta a könyvet.
- Ez nem az a könyv… - súgta közbe Choji.
- Tudom… Nyali - fali… - De beteg! – Apukám is ezt olvasta egy időben! – húztam ki magamat büszkén.
- Igazán? – kérdezte sejtelmes mosollyal a maszkos.
- Bezony ám!
- Bemutatnál neki?
- Mi van?
- Sensei! – szakította félbe érdekfeszítő beszélgetésünket az okosabbik. – Vége a küzdelemnek!
- Mesés! – csapta össze hirtelen Choji a tenyerét.
- A győzteseket vezessék ki a küzdőtérre, megkapják a tekercseket, amikben le van írva részletesen, hogy ki melyik csapatba kerül, melyik senseihez – hadarta unottan Kakashi, aztán felállt, és fölém hajolt. Láttam, hogy vigyorog.
- Nyomás a küzdőtér!
- Mi? - Nem vágtam, ez most hozzám beszél?
- Győztél, nem?
- De! De győztem! – ugrottam nagyot. – Várjatok meg kint! – kacsintottam Chojira, aztán eltűntem a sensei nyomában.
Az arénába lépve, rögtön megakadt a szemem az unottan ácsorgó fiún.
Úgy gondoltam megosztom vele az intelmeim, így fogtam magam, és odasétáltam mellé.
Már eleve ferde szemmel nézett rám, de nem érdekelt.
- Tök jófej a haverod…
- Choji? Honnan ismered?
- Kifizette az ebédemet… - mondtam büszkén.
- Mi? Ilyet se csinált még, hogy önszántából… milyen kínos… - húzta el a száját, aztán újabb szál cigit tömött bele.
- Szerintem inkább meglepő. Fúj! Köpöd ki! – kikaptam a cigit a szájából, és ahelyett, hogy én szívtam volna bele, eltapostam a félig égő csikket.
- Mi a francot művelsz?
- Megmentem az életedet, te majom!
- Pff… - Shikamaru hosszú vélemény nyilvánítása után úgy döntöttem, rákérdezek a fejpántos dologra.
- Te figyelj…
- Hm?
- Nem láttad az elmúlt fél órában a kis bájos Moegit? Elcsórta a homlokpántom…
- Hát, kellemetlen…
- Tudom, ezért kérdezem!
- Mivel itt voltam, és a mérkőzéseket vezettem… nem – nyújtotta el kellemetlenkedve az e-t, aztán belesuttogott a fülembe. – Itt a Hokage, menj vissza a többiekhez… - a lehelete kellemesen csiklandozta a tarkómat. Beleremegtem, amikor feltámadt a szél, és megéreztem az illatát. Valami mesés volt… úgy éreztem, akarom még.
Zavartan a szemébe néztem, végül bólintottam, és égő arccal az óvodához csapódtam.
A Hokage bekocogott a kapun, aztán büszkén végignézett rajtunk.
Kicsit érdekes volt a felállás. Én álltam középen, engem meg körülállt vagy fél tucat kiskamasz. Cseppet magasabbnak bizonyultam.
Valószínűleg, ha küldő szemlélő lettem volna, betegre röhögtem volna magamon magamat. De így…
Eleve izgatott voltam, és felkúszott a gombóc a torkomba, másfelől pedig… nem tudtam csak úgy szemet hunyni az előbb tapasztaltakon.
- Gratulálok a győzteseknek! Most kiosztom a nektek járó tekercseket! Hatan sikeresen tovább jutottak a chuuninná válás rögös útján! Most már csak a rátok kiszabott küldetésen kell helyt állnotok, a csapatotokkal, és a titeket kísérő chuunin szintű shinobikkal. Akkor lássuk hát! – csettintett az ujjával, mire a buzgómócsing napszemüveges ott termett mellette, két tekerccsel a kezében.
- Az első csapat: Koninobu Yoshiki, akinek az újoncok közül a legfejlettebb a taijutsuja. Gratulálok neki! – Egy fekete hajú kisfiú büszkén kihúzta magát, és belevigyorgott a világba. Megforgattam a szememet, aztán próbáltam figyelmemet az öregre irányítani. – Az ő csapatába fog tartozni Mizuki Ayashi. A kisasszony korszerűen tudta alkalmazni az Árnyékklón és az idéző jutsut… ez még számomra is tény, hogy hogyan sajátította el… de gratulálunk neki a sikeres vizsgáért! – A ’kisasszony’ ördögi vigyorral meghajolt, és hátra dobta paradicsomszőke haját. Komolyan… a hideg rázott a kölyköktől! – És végezetül, az egyes csapat harmadik tagja… - kérem istenem, csak ne én, csak ne én, csak engem ne ide rakjál! – Ayumi Aizawa! – Köszönöm… - Aki a legidősebb közületek… - még egyszer kösz! Ráadásul nem elég ennyi, még figyelmezteti is rá őket! – de különleges technikája miatt csodálni való! – Hatalmas túlzás… elpirulok… ajaj! – Keveseknek adatik meg, hogy elsajátítsák a Bábmester jutsut. Gratuláljunk hát neki is! – Talán amiatt, mert ferde szemmel nézett rájuk a Hokage, talán nem… de megtapsoltak. Engem! – És végezetül, az Egyes csoport vezetője, nem más, mint Shikamaru Nara!
Azt hittem megsüketültem. Megpördültem, és elkerekedett szemekkel a srácra néztem. Elkezdett kalapálni a szívem, de nagyon… most álmodom, vagy ez igaz?
Láttam a döbbenetet az arcán, de aztán rendezte a vonásait, és elfordult tőlem, hogy idegességében újra rágyújthasson.
Shikamaru közben odasétált a Hokagéhez, és átvette tőle a tekercset. Én meg közben még mindig a leesett állam kapargattam fel, és a szívem tájékát masszíroztam.
- Meglepő fordulat, mi? – suttogta bele a fülembe, ahogy elhaladt mellettem, nekem meg elakadt a lélegzetem…
- Az – motyogtam vissza.
- És most lássuk a Második csapatot! Yuriko Shimi. – Egy halványlila hajú lány pukedlizett, közben angyalian elmosolyodott. Láttam a szeplőket az orrán, ezek még cukibbá tették őt. – A hölgy nagy sikert aratott a közelharc terén, illetve fiatal kora ellenére, zsenialitása magasan meghaladja a társai képességeit. Dicséret a munkájáért! – Olyan édes volt ez a gyerek, miért nem vele kerültem egy csapatba, miért két ilyen ördögfattyával?
– A következő továbbjutó, és a csapat második tagja, Hanabi Hyuuga, a Hyuuga klán legifjabb tagja, aki hatalmas erő birtokába került a Byakugan sajátos kifejlesztésével, és hatalmas előrehaladást tudott a küzdelme során felmutatni a Kekkei genkai még eddig nem látott felhasználásával. Büszkeség öntse el a lelkünk, mikor ilyen ifjú ninják néznek vissza ránk! – Megijedtem a lánytól. Olyan hideg volt az arca, mint a jég, és mikor a szemébe néztem, azt hittem én látok rosszul. De nem. Neki nem volt szembogara.
Hallottam már dolgokat a Byakuganról, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nyomasztó vele szembe kerülnöm. Úgy éreztem, belém lát, át rajtam, kiolvassa a fejemből a titkaimat. Megbénultam, de csak egy röpke pillanatig tartott, amíg a szemébe néztem. Aztán elkapta a tekintetét, és minden a régi lett.
Hosszú, hátrafésült barna haját meglobogtatta a szél. Aprót biccentett, aztán úgy tett, mintha mi sem történt volna. Olyan volt, mint egy jégcsap, amit nem lehet megtörni… megijedtem!
- És az utolsó győztesünk, az évzáró vizsgán, nem más, mint a drága és egyetlen unokám, Konohamaru unokaöccse: Mikami Sarutobi! A ködművészet jutsujainak elsajátításával, és zseniális rejtőzködő jutsujainak bevetésével, sikeres vizsgát tett! Kijár neki is az érdem! – A már jól ismert szőke kisfiú, vadvigyorral az arcán a Hokagéhez rohant és a nyakába ugrott.
A közönség Ú-zott, meg Á-zott, én meg vigyorogtam.
- És most tapsoljuk meg a Második csapat vezető chuunin szintű tanítóját: Iruka Uminot!
A férfi kedvesen elmosolyodott, és odalépett a Hokagéhoz, hogy átvegye tőle a mi tekercsünk hasonmását.
- Gratulálok az összes résztvevőnek a sikeres vizsgaeredményekért, a további eligazításért forduljatok a vezetőitekhez, ők mindenről felvilágosítanak titeket! – A közönség őrjöngött, bár volt köztük egy pár, aki szomorúan figyelte az eseményeket. Voltak dühös nézők is, voltak akik egyszerűen rám se bírtak nézni, aztán egyszer csak felvillant a fenti lelátón egy vörös üstök.
Azonnal kimeresztettem a szememet, és összepréseltem a számat. A kis szemét!
Elégedett vigyorgott le rám, közben ügyesen támogatta a még mindig félkómás Konohamarut.
Legszívesebben felrohantam volna, hogy felpofozzam, és visszavegyem tőle, ami nekem jár, de nyugton kellett maradnom, és mint már fentebb említettem: vigyázni a seggemre.
- Akik pedig vesztettek a küzdelmek során, azok se csüggedjenek! Jövőre lesz alkalmuk újra neki futni a vizsgának. Reméljük akkor jobb eredményeket érnek el! – Aztán az öreg meghajolt, és a szemcsis meg Kakashi kíséretében elhagyta a placcot.
Lenéztem csapattársaimra, és kétségek ezrei martak bele a lelkembe.
- A holnapi küldetést illetően… - hajtogatta szét a tekercset Shikamaru, miközben odasomfordált hozzánk -, találkozzunk a falu nyugati kapujánál nyolckor… Reggelizzetek, aztán indulás. Egy B szintű küldetésre megyünk… - Úgy látszott, marhára nem rajong az ötletért, meg a feladatért, de ami az illeti én még annyira sem.
Nekem már feladatom volt. Meg kellett keresnem a bátyámat, és hazacipelni.
Nem értem rá belekeveredni a jók és gonoszak párviadalába.
Bár… ez esetben nem sok választásom volt…
- Megnézhetem, mi van benne? – kérdeztem kedvesen, mire az ördögien vigyorgó kislány neki állt kifigurázni.
- Jaj, megnézhetem…
- De meg ám, te vakarék! – már éppen csaptam volna oda, mikor félúton Shikamaru elkapta a karomat, és rám bámult.
- Nem ütlegeljük a csapattársainkat. Úgy látom nehéz feladat lesz… - közben zsebre tette a tekercset, hogy még véletlen se láthassam -, összeszoknotok. Azzal fogjuk kezdeni…
- Hát nem csodás? – fordultam a csapatom egyetlen fiú tagjához.
Úgy tűnt, osztja a véleményem. Már most az agyára ment a kiscsaj.
Mire magamhoz tértem a kezdeti döbbenetből, amit ez az egész okozott, elindultam a távozó Shikamaru után.
Visszapillantottam, és láttam, hogy a ’kicsik’ még beszélgetnek, és megvárják a közönség soraiból odaszállingózó hozzátartozóikat.
- Milyen küldetés lesz? – kocogtam oda Shikamaru mellé, és felvettem a tempóját, hogy együtt tudjuk megtalálni Chojit.
- Rossz.
- Mért lesz rossz? – játszadoztam a türelmével.
- Mert össze leszek zárva két idegesítő kölyökkel, és veled…
- Már megbocsáss, de kikérem magamnak. Mit takar ez a ’veled’? – kérdeztem vissza csípősen.
- Nem bírom a lányokat…
- Talán a fiúkat szereted?
- Nem erről van szó. A lányok folyton csak hisztiznek, és nyavalyognak… olyan kellemetlenek…
- Akkor úgy tűnik, neked eléggé kevés lánnyal volt eddig dolgod… mert cseppet sem ismersz minket! És én… különben sem szoktam hisztizni!
- Ja, persze… - sóhajtott lemondóan.
- Majd meglátod!
- Ettől félek! – kellemetlenül elvigyorodott, aztán elkapta a pillantását, az enyémből, és a kijárat felé fordult.
- Ott van Choji! – mutattam előre hirtelen, aztán elkezdtem felé futni. Megláttam valamit a kezében.
- Helló! – integetett nekünk, közben szabad kezével a hasát simogatta. Tipikus…
- Azt honnan szerezted vissza? – ráncigáltam ki a fejpántom a kezéből.
- Mondjuk úgy, elbeszélgettem a vörössel…
- Vörössel? – vonta föl a szemöldökét Shikamaru értetlenül.
- Moegivel! – mondtuk egyszerre.
- Köszi – nevettem Choji arcába, aztán feltettem magamra a homlokpántot. Most már egésznek éreztem magamat.
Közben Shikamaru elgondolkodva elénk tipegett, addig mi ügyesen hátul maradtunk.
- Na, az igazat, hogyan szerezted vissza? – kérdeztem tőle suttyomban.
- Elhívtam fagyizni… de Shikának csend erről… - motyogta vissza.
Elfolytattam egy nevetést, aztán az édes pofa után siettünk.
Beérve a főtérre, Shikamarut megállította két szőke lány.
Choji zavartan megragadott a karomnál fogva, és elrángatott onnan.
- Most mi… mi van? – kérdeztem, miközben kapkodtam a levegőt, hogy egyben meg tudjak állni a lábamon.
- Ino és Temari. Folyton folyik köztük a harc, hogy ki nyeri el Shikamaru kegyeit. Ő meg hamarosan kikészül…
- Aha… - Hát ez marha érdekes volt. Végig néztem a lányokon, és elhúztam a számat, amikor láttam, hogy mindketten milyen csinosak, és szépek. Szőke haj, türkiz, illetve égkék szemek… nyomukba sem érhetek. Csak idő kérdése, és Shikamaru választ közülük…
- Te Choji, figyi, én most elmegyek egy kicsit, kiszellőztetem a fejemet… ha nem haragszol… majd összefutunk még… - Meg sem vártam a válaszát, azonnal ott hagytam őt egymagában.
Átrohantam az embertömegen, de óvatlan voltam, és megint belerohantam valakivel.
Megint BELÉ.
- Jaj, bocsi… - haraptam az ajkamba zavartan, de aztán az arcára néztem, és döbbenetet véltem rajta felfedezni. De csak egy röpke pillanatig.
- Ayumi… - nézett rém érzéketlen tekintettel.
Zavartan bólintottam, és visszanéztem rá.
- Mi járatban?
- Keresem a bátyám…
- A bátyád…
- Aha! Nem tudod, hogy hol van? Csapattársak voltatok, nem?
- Voltunk…
- Éééértem – válaszoltam neki intelligensen, és félre húzódtam az útból, hogy elférjenek tőlem.
- Senki nem tud róla semmit…
- Ennyit én is sejtettem… - Éppen indulni készült, gondolom untathattam. – De Gaara, várj! – Kaptam a keze után.
Látszott rajta, hogy zavarta, hogy megérintettem.
- Mi van?
- Ha látod, szólj neki, hogy keresem. Fontos lenne!
- Jó – azzal fogta magát és ott hagyott.
Elég kínos volt számomra ez a beszélgetés az unokatestvéremmel, de így legalább tisztába voltam azzal a ténnyel, hogy a bátyám legjobb barátja, és egyben unokatestvére se tud semmit a hollétéről.
Teljesen holt ponthoz érkeztem. Valamit ki kellett, hogy találjak. Szorított a határidő, és akkor betették holnapra még ezt a hülye küldetést is!
Fortyogva elindultam a falu széle felé, és ott felmásztam a magas fűvel benőtt dombtetőre.
Egy lélek nem volt közelben, ez kicsit megnyugtatott. Nagyon nem volt most kedvem senkivel sem kommunikációs kapcsolatot építgetni.
Ledőltem egy árnyékot nyújtó fa alá, és behunyt szemmel beleszimatoltam a friss levegőbe.
Úgy éreztem, újjá születtem.
Eszembe jutottak a régi, évekkel ezelőtt történt dolgok. Mikor Kankuro és én… mikor még ott volt velem, és folyton csak játszottunk. Akkor jött Gaara is, bár ő… mindig kimaradt mindenből. Eléggé félelmetes fiú volt.
Aztán elérkezett a nap, amikor a bátyám úgy döntött, leteszi a ninja vizsgát. Hozzájuk csapódott egy lány. A nevére nem emlékszem. De Kankuro akkor teljesen el volt tőle ájulva… féltékeny voltam.
És akkor elment.
Lassan már öt éve.
És még Gaara sem tud róla semmit… Ez olyan fura…
Néztem a felettem repdeső madarakat, aztán elárnyékoltam a jobb tenyeremmel a szememet, hogy ne tűzzön rám a nap.
Kibontottam a hajam, mert nyomtak a copfok.
Az idegesítő frufrum folyton belelógott a szemembe. Hát még mikor a szél belefújta, nem győztem kisöpörgetni onnan.
Megborzoltam a hajamat, hogy álljon valahogy, aztán visszadőltem a fűbe.
Behunytam a szememet, és azt hiszem, az édes semmittevés álomba ringatott…
Arra riadtam fel, hogy valami eltakarta előlem a napot.
Laposakat pislogva felültem, és megpillantottam a fát magam felett.
Emlékeztem, hogy nem feküdtem teljesen alá, azért tűzött a nap a szemembe.
Most mégis furcsa volt, hogy a növény árnyéka teljesen fölém magasodott, és eltakarta előlem a zavaró napsugarakat.
- Mi ez?
- Igazából Árnyéktámadás jutsu… de most arra szolgál, hogy ne kapj napszúrást… kellemetlen lenne nélküled kezdeni a csapat első küldetését…
Folyt. Köv.
Előzetes: Vajon ki zavarhatta meg Ayumi álmát? És vajon mi fog történni a csapat első küldetésén?
Emellett, vajon Ayu kifut az időből, vagy sikerült fényt deríteni bátyja kilétére?
A következő rész címe: Irány az első küldetés: éljen a csapatmunka!
Utolsó kommentek