K |
02.
ereken másfél óra múlva ébredtem. Az éjjeliszekrényen álló digitális órára néztem, és láttam, hogy a számlapján öt óra tizenkét perc áll. Leon békésen aludt mellettem, ugyanúgy, ahogy másfél órája láttam. A bal karja a derekamon pihent, a jobbat pedig, a feje alatt nyugtatta. Néztem őt. Néztem az arcát, úgy végigsimítottam volna rajta, de féltem felébresztem. Ugyanakkor kínos volt így bámulnom, mert mi van, ha megérzi, és felébred, és észreveszi, hogy nézem, és akkor megint leszid. Szidás helyett inkább…
Rádöbbentem, hogy még nem is csókolóztam soha életemben, a másik meg, hogy nekem emellett még megvolt az ártatlanságom. Hát, ha úgy vesszük, embert már öltem, haha nem is keveset, de a másik értelemben. Férfi eddigi életem során közel nem kertült hozzám, és soha nem váltott ki belőlem még ilyen erős érzelmeket egy sem. Atyaég, mi lenne, ha meztelenül látnám őt? Elvörösödtem, és a számra szorítottam a kezemet, hogy leplezzek egy hatalmas sóhajt.
Feküdtem még ott mellette, hagytam, hogy ujjai a derekam fogják, és beszívtam az illatát. Apámék bármikor megjöhetnek. Elkeserített a tudat, hogy nem tudni mennyi időm van még, amit vele tölthetek el. És azután elvisznek tőle, és nem sok az esélye, hogy láthatom őt újra. Apám munkatársaival nagyon ritkán szoktam találkozni. Hát még a beosztottjaival. Majd lesz egy másik elrabolt lány, és akkor már tudni fogják, hogy kit küldjenek érte. És én soha többet nem látom már őt. Hát, akkor meg nem mindegy, ha beégetem magamat előtte? Úgyse fogom már látni. De gyűlöltem az elnök lánya lenni. Viszont ha nem lettem volna, akkor nem is találkoztunk volna Leonnal soha. Talán ha megkérem apát, megveszi nekem Leont. Ő olyan nekem, mint a lég és a víz, vagy a szárny a madárnak. Ha ő nem lenne, nehéz lenne az életem, sőt, nélküle nem lenne teljes. Megtanított szárnyalni, és csak mellette érzetem biztonságban magamat. Visszahozott a fogságból, de most ő tart fogva, legalábbis csak a szívem.
Be akartam nyúlni a pólója alá és végigsimítani a hasizmán. Remegetett a kezem, reszkettem, annyira meg akartam tenni. Aztán egyszer csak megszólalt az ébresztő. Fél hat volt. Ő állította be vajon?
Pillanatok múlva elhallgatatta, levette a kezét a derekamról. Láthatta, hogy fent vagyok, próbáltam úgy tenni, mintha akkor ébredtem volna, de szerintem tudta, hogy nem. Valami azt súgta, hogy sokkal régebb óta tudta, csak ő is alvást színlelt. Beégtem!
Aztán felült, lerúgta magáról a takarót, és célba vette a fürdőt. Én meg csak feküdtem továbbra is, és az arcomhoz szorítottam a takaróját. Mikor visszajött kinyújtóztam, és felültem.
- Most mi lesz? Hova mész?
- Az akadémiára. Meg kell írnom a jelentést. Előreláthatólag csak este jövök.
- De, de ilyen korán…
- Hosszú lesz a nap – csak ennyit tudott mondani, aztán nekiállt felöltözni. Nem zavartatta magát, én meg hülye lettem volna kihagyni a látványt. Ahogy az izmai dolgoztak, megfeszültek, ellazultam, még a fekete póló alatt is láttam a csupasz testét. De aztán elfogott a szégyen és inkább visszaejtettem a fejemet a párnára, és agyig húztam a takarót.
Odakint már világosodott. Felkeltem és utána mentem a konyhába.
- Csináljak valami reggelit? – kérdeztem az asztalra támaszkodva.
- Nem kell, sietek. – Összeszedte a kulcsait, a Red9-est az övtáskájába tette, és a bejárati ajtóhoz lépett. – Ha bármi baj van, találsz fegyvert, tudod hol. – Bólintottam. És nem csak hogy tudtam, hol van, tudtam mibe milyen töltény való, mekkora a tár kapacitása, és használni is tudtam. Célozni már kevésbé. Leon kedvenc fegyvere így is a shotgun volt, bár azt ódzkodtam használni, mikor egyszer odadobta nekem, hogy azzal védekezzek, olyan erővel lőtt, hogy majdnem leszakadt a karom.
- Vigyázz magadra! – húztam meg a pulóvere ujját.
Visszafordult felém és belenézett a szemembe.
- Nem, inkább te vigyázz magadra. – Lefejtette az ujjaimat a ruha ujjáról, és egy halvány mosoly kíséretében ott hagyott. Utána akartam menni és adni neki egy búcsúcsókot. Már a kilincsen volt a kezem, amikor ő jött vissza, mert itthon hagyta az Európában talált aktákat, leveleket, fényképeket. Mindent, ami bizonyíték volt a történtekre.
- Majd este találkozunk.
- Várj, ne menj még! – odafutottam hozzá, és megálltam előtte. Álltam a pillantását, felnéztem rá, de olyan hülyén éreztem megint magamat.
- Mi az? – éreztem, hogy a lehelete a bőrömet simogatja.
Nem szóltam egy szót sem, csak lábujjhegyre álltam és adtam egy csókot az arcára. A bőre sima volt, puha és kellemes tapintású.
- Most már mehetsz – elléptem előle, ő meg mosolyogva összeborzolta a hajamat,
- Ég veled, pici lány! – Aztán tényleg ott hagyott. Valószínűleg csak gyerek voltam a szemében. Egy féltékeny kis pukkancs. Ennyivel elintézte a dolgot, pedig én… Végigcsúsztam az ajtó mentén és ülőhelyzetbe érkeztem a padlóra. A lábaim behajlítva magam alá húztam, és csak pihegve ültem ott, kitudja meddig. Mindig a tiltott gyümölcs a legfinomabb. Az életben az egyik legnagyobb aranyigazság.
Nem bírtam visszafeküdni. Beágyaztam, és nekiálltam kimosni a ruháim. Kitettem a napra, hogy hamarabb száradjanak, még mielőtt hazaérkezne. Haza, hozzám.
Nem mondta, hogy nem mehetek sehova, egy szóval sem. Itt pedig, ebben a nyomasztó csendű lakásban egyedül ez perccel többet se bírtam volna eltölteni.
A testőrökkel körülvett évek során rengeteg trükköt tanultam. Például azt is, hogy hova rejtsem a pénzemet.
Megfogtam a cipőmet, kerestem egy kisebb élű kést és felhasítottam a talpbetétet. Ötszázhetven dollárom volt, plusz a cipő párjában, a bélés alatt az igazolványok, és a hitelkártya.
Két és fél órát vártam rá, hogy a cuccaim úgy ahogy megszáradjanak. Addig még egyszer megfürödtem. Találtam pótkulcsot az egyik vázában, azt használtam. A kézifegyverét felcsatoltam a pulóverem alá, biztos ami biztos. Eldöntöttem, hogy elmegyek és veszek ruhát. Meg kaját.
Fél tizenegy volt, mire el tudtam indulni. Addig minden oké volt, hogy lementem a lépcsőn, ki a ház elé, de onnan merre tovább? Baromi nagy Atlanta és életemben nem jártam itt. Gondolkodtam, mihez kezdjek? És ha eltévedek? Ugyan, hülyeség. Majd azt mondom átutazóban vagyok, turista, és nem ismerem a várost. Egyszerű, csak el kéne indulni. Végül úgy döntöttem, hogy átvágok a parkon.
Nyomta a talpamat a felhasított betét, és eléggé kellemetlenül érzetem magamat a ruhámban. Legfőképp a melltartótól akartam megszabadulni.
Tanácstalanul lépkedtem az utcán, zsebre tett kézzel. Néha megálltam, hogy megjegyezzem az utcát, hogy vissza tudjak találni, de aztán feladtam. Leon lakása pont a centrumban volt, a parkkal szemben, nem lehetett eltéveszteni. Majd taxival hazajövök, és kész.
Hiába róttam az utakat, sehol se láttam bevásárlóközpontot, sétálóutcát, vagy akár egy ruhaboltot. Biztosan eltévedtem. Rengetegen voltak az utcán, legtöbbje öltönyös pasas aktatáskával, meg kosztümös középkorú nő, aki munkába igyekszik. Az elnöki rezidencián találkoztam sok ilyen fazonnal. Mindig jöttek, jelentéseket tettek, papírokat rendeztek, feladatokat teljesítettek, amire apám utasította őket.
Az egyik utcasarokra befordulva, egy alak belém vágódott. Egy kopaszodó férfi volt, kurta lábain rohant, egy retikült szorongatott a kezében. Sietősen bocsánatot kért, és tovább futott. Először a helyzetet se fogtam fel igazán. Két ordítozó, velem egykorú lány futott utána, de nem sokat értek el, a tolvaj már eltűnt a szomszédos utcasarkon. Akkor gondoltam egyet, és a pasas után rohantam. Nagyon hiányzott már a mozgás, éreztem, hogy jólesik a futás, gyorsítottam, és a sarkon befordulva megpillantott a férfi távolodó sziluettjét. Rákapcsoltam, és rávetettem magamat, ahogy közel kerültem hozzá. Kigurultunk az úttestre. Éreztem az égető fájdalmat a combomon, az esés közben szépen felnyúztam rajta a bőrt. Egy csoport ember vett körül minket. Egy autó kerekei csikorogva fékeztek, már csak az hiányzott volna, hogy elcsapjon. Most értem haza nemrég életem legmegrázóbb kirándulásáról, épp hogy túléltem és akkor egy BMW fog elütni. Na ne!
Ráültem a fazon mellkasára, és nekiálltam, hogy kigomboljam a pulóvert. Megpillanthatta a vállamra szíjazott fegyvert, mert vinnyogni kezdett és próbált alólam kimászni.
- Hé haver, add vissza azoknak a lányoknak a táskáját… gyerünk! – utasítottam, azután leszálltam róla, és talpra segítettem. – Nyomás, kérj bocsánatot!
A két lány ekkor ért be az utcasarokra, az egyiket a zokogás rázta, a másiknak felderült az arca, amikor a tolvaj odalépett hozzájuk és átadta a táskát. A magasabbik, rövid, feketehajú lány, izomból behúzott a férfinak egyet. Hátratántorodott a pasi, azután fogta magát és elhúzta a csíkot. Atyaég, ez fájhatott. Nem haragítottam volna magamra ezt a lányt.
- Jól van? – lépett oda hozzám egy harminc év körüli járőr. Kérdés: a rendőrök ilyenkor hol vannak?
- Persze… - felszisszentem, ahogy éreztem, hogy húzódik a seb. – Minden rendben.
- Nem kell elsősegély? Nem jön be jelentést tenni a kapitányságra? – faggatózott tovább a pasas. – Vérzik…
- Ugyan kérem, semmi baj. A kaptányságra? Kösz, kihagynám… - elővettem a pulcsim zsebéből egy csomag zsebkendőt, és letöröltem a vért a combomról. Szerencse, hogy szoknya volt rajta, ha nadrágban lettem volna, nekem annyi. Ajaj, mit kapok ezért otthon Leontól? Nem tudtál magadra rendesen vigyázni, pici lány! Na és? Ez csak egy zsebtolvaj volt, nem Saddler bácsi, aki ráadásul már darabokban fekszik a tenger mélyén. Egy közönséges, ráadásként fegyvertelen tolvajjal elbírok egyedül is. Nahát, mikor lettem én ilyen kemény csaj?
Elkezdett oszlani a tömeg, az emberek visszatértek a dolgukhoz, mindenki folytatta ügyes-bajos megkezdett dolgát. Nem verték valami nagy dobra, hogy visszaszereztem annak a két lánynak a táskáját, gondolom ez már mindennapi dolog volt itt egy ekkora városban. Elvégre, hol nincsenek zsebtolvajok? Washingtonban is naponta kábé ha húsz ilyen eset nincs, akkor egy sem. A hatóság már nem is töri magát ilyen csip-csup dolgok miatta, rábízzák a civilekre. Mi az az egy női retikül a kirabolt bankhoz képest?
Mire sikerült, úgy ahogy felitatni a kibuggyanó vércseppeket, megláttam, hogy az a két lány felém közeledik. A fekete, a szikárabb és magabiztosabb, kifejezéstelen arccal megállt előttem, míg a szőke, valamivel fiatalabb, zavartan szorongatta a retikült.
- Meg szeretnénk köszönni. Én, és a barátnőm hálásak vagyunk neked. – A feketehajú elmosolyodott, és kezet nyújtott. – Britney.
- Lora – fogtam meg a kezét, azután a szőke a nyakamba ugrott.
- Köszönöm, köszönöm! – Mire sikerült rólam leszedni, magához tért, megigazította a ruháját, és pirulva bemutatkozott -, Winry.
- Lora – mondtam másodszorra.
- Merre tartasz, Lora? – kérdezte váratlanul Britney.
- Hát, életemben először vagyok ebben a városban, és igazság szerint azért indultam, hogy vegyek valami új ruhát, csak nem tudom, mit merre találok…
- Mi szívesen körbevezetünk, ha kell – kapott az alkalmon Winry. Bólintottam.
- Az jó lenne.
- Nem tartozol köszönettel, mi tartozunk, még mindig.
– Ugyan – legyintettem zavartan. – Akkor megmutatjátok, hogy mi merre?
- Vásárlásra fel! Imádok vásárolni! – ugrott egyet Winry.
- De jó neked, én rühellek – öltöttem ki rá a nyelvemet.
- Én is – vigyorodott el Britney. Ő valahogy kemény csajnak tűnt, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy félt volna valamitől. Olyan fiús volt, magas, izmos, rövid hajú, míg Winry olyan kis ártatlan, törékeny. Elképzeltem útközben, hogy Britney és Winry leszbikusok, akkor biztosan Brit a domináns a kapcsolatban. Atyaég, mik nem járnak az eszemben!
- És mit keresel ebben a városban? – Britney kérdésére Winry is felkapta a fejét. Reménykedtem, hogy nem kérdeznek rá, de várható volt, hogy ez a kérdés se marad ki a pakliból. Most mondjam nekik, hogy: Hát, izé… én Laure Graham vagyok, az amerikai elnök kicsi lánya, és azért vagyok most itt, mert egy huszonöt éves, hivatásos katona lakásán lakom, mert a zombik királya Spanyolországba hurcolt, ott tartott fogva, amíg a hős Leon el nem jött értem és meg nem mentett. Biztosan röhögnének egy nagyot. Ki kell találnom valami normális magyarázatot. Utáltam hazudni, ám mégis sokszor tettem. Muszáj volt, nem én vagyok a hibás, hanem a környezetem, ők sarkalltak rá. Mindegy, majd Isten leveri rajtam. De előbb kiélvezem az életem, ha megengedi.
- Egyik ismerősömet jöttem meglátogatni, aztán ő dolgozik, addig én úgy gondoltam, hogy sétálok egy kicsit, és veszek valami újat, ami emlékeztet majd Atlantára. – Hihetőnek tűnt, könnyen hihetőnek ahhoz, hogy még én is bedőljek saját magamnak. Elvégre, nem sokat hazudtam. Nem mondtam, hogy hova vagyok valósi, szóval lényegében eljöttem ide Leonhoz, hogy „látogatást” tegyek nála, amíg apuci értem nem küldi a testőrgárdáját.
- Értem. És ki ez az ismerősöd? Már ne vedd tolakodásnak, én mindig ilyen vagyok – mosolygott rám Winry. Izgatottan csillogott a szeme.
- Hát ő, hogy is mondjam… - elvörösödtem, mert összenevettek, aztán újra rám néztek.
- Akkor úgy kérdezem, milyen?
- Isteni.
- Hány éves?
- Huszonöt.
- És te?
- És ti?
- Tizenkilenc! – mondtuk mind a hárman egyszerre. Nevetésben törtünk ki.
Átvágtunk egy kisebb parkon, nekem persze rögtön feltűnt, hogy errefele mennyi ilyen kis park van. Aztán elérkeztünk a bevásárlóközpont elé. Hatalmas, három emeletes épület volt, falai üvegből voltak, visszaverték a napfényt, de egy helyen napelemek voltak beépítve, itt elnyelte és továbbította bentre. Gondolom erre volt rákötve a főkondenzátor. Okos, energiatakarékos megoldás. Meg fogom említeni apának.
A fotocellás ajtón belépve kellemes hűvös fogadott, az utcai fülledt időhöz képest, a zúgó légkondik zaja, a nevető és beszélgető emberek moraja, és a zene, ami általában a plázák többségében szólt.
Számtalan üzletbe bementünk. Először is vettem egy bőröndöt, ugyanis mint minden más, az is hiányzott a készletemből. Sétálás közben aggódni kezdtem, nehogy az embereknek szemet szúrjon a pulóverem alól kidudorodó kézifegyver csöve, de fölösleges volt aggódnom, hacsak nem azért, mert talán kamerák vannak beszerelve a próbafülkékbe. Bár ez szexuális zaklatásnak minősülne, szóval elfelejthetem. Bünteti a törvény, hogy az embereket tilos öltözködés közben felkamerázni. Ismertem a törvényt, a jogokat, a kötelességeket. Nekem tudnom kellett, én voltam az amerikai elnök egyetlen lánya, minden bizonnyal az örököse, és talpraesettnek kellett lennem. Nem forrófejű, ügyetlen kis csitrinek.
Betértünk egy fehérnemű üzletbe, azonnal vettem vadonatúj melltartót és bugyikat, harisnyát, egy feketét, egy zöldet, és egy fehéret. Azután következett egy cipőbolt. Így is maradt még háromszázhuszonkét dollárom, reménykedtem, hogy kajára elég lesz. Nem akartam használni a hitelkártyát, nem szívesen. Nem lett volna jó, ha az alapján lenyomozzák a nem létező ellenségeim, hogy hol vagyok. Leon is bajba kerülne.
Sima tornacipőt vettem, az volt a legkényelmesebb, meg egy ugyanolyan csatos cipőt, mint ami volt. Ellenőriztem, hogy a talpbetét alatt mennyi hely van, aztán egy fekete csatos és egy fekete converse mellett döntöttem. Aztán kellett egy új farmer is, két új póló. Winry kérésére bementünk vele egy illatszer boltba. Vett magának egy parfümöt, ketten választották Brittel, kezdett beigazolódni a gyanúm, hogy tényleg leszbikusok.
Én mindenesetre elsőnek tusfürdőt vettem. A szappan nem a legjobb, előző nap este fürdés után is úgy éreztem magamat, mint az a játék mackó, akit habosan vettek ki a mosógépből, aztán hagyták rászáradni a szappant, így olyan undorító ragacsos és durva tapintású lett a bőre.
Nem nagyon használtam sminket, nem kellett, mindig csak elkenődött és akkor úgy néztem ki, mint valami elmeháborodott. Meg amúgy is, a smink csak rásegített.
Vettem saját fogkefét és hajkefét, nem akartam az övét használni, nem akartam tolakodó lenni és nem akartam legfőképp tehetetlen buta kislánynak mutatkozni Leon előtt.
Háromnegyed négykor kerültem vissza a lakására. Winry és Brit elmondták, hogy mit merre hol találok, elkísértek vásárolni, vettem ruhát és kaját, aztán eljöttek velem egészen hazáig. Megadták a címüket, sajnos telefonszámot nem tudtunk cserélni, a cipőm talpába nem fért bele a mobilom és az odahaza csücsült az asztalomon. A számot nem akartam nekik megadni, mi van, ha valaki olyan veszi fel, aki felfedheti a kilétem és rájönnek, hogy egy fél napig az amerikai elnök lányát kísérgették bevásárló kőrútra. Cikis.
Végül is, maradt hat dollárom és harminchét centem, nem volt szükség hogy használjam a kártyát. Ezt a pénzt, pedig félretettem.
Búcsúzásnál rákérdeztem, hogy valóban leszbikusok e, és kiderült, hogy igen. Nem lepődtem meg, bár kicsit ódzkodva adtam nekik puszit, aztán mikor elváltunk, az emeleti ablakból még láttam, ahogy kézen fogva átvágnak a parkon.
Felcipeltem a bőröndöt a lépcsőn, aztán mikor a hetes számú ajtóhoz értem, előkerestem a kulcsokat, és elkezdtem babrálni a zárral. Nyitva volt. Valaki volt bent. Leon azt mondta, csak este jön haza, akkor pedig…
A bőröndöt a falhoz nyomtam, én magam pedig meglapultam, előrántottam a kézifegyvert, aztán berúgtam az ajtót. Kicsit hülyén éreztem magamat, már megint, de kit érdekel, nem öletem meg magamat. Nem azért költöttem ennyi pénzt.
- Te meg hol jártál? – Leeresztettem a fegyvert, és meghökkenve találtam magamat szembe Leonnal. Dühösnek tűnt.
- Vásárolni voltam.
- Azt hittem, világosan megértettem veled, hogy maradj idehaza.
- De nem mondtad, hogy nem mehetek sehova.
- Úgy gondoltam, már elég felnőtt vagy ahhoz, hogy tudd, mi a jó és mi a rossz. De tévedtem. Lora, egy éretlen kölyök vagy. – Összeszorult a szívem. Megint olyan kegyetlenül színtelen és hideg volt a hangja. – Azért jöttem vissza, hogy megnézzem, élsz e még. De úgy látom igen. Próbálj meg a fenekeden maradni. Többet nem szólok. – Fogta magát és ott hagyott. Megint, a mai nap már másodszorra. Hallottam, ahogy lesietett a lépcsőn, én meg csak álltam ott, kezemben a bőrönddel, és a sírás kerülgetett.
Hogy lehettem ilyen buta. Tényleg azt képzeltem, hogy nekem mindent szabad? Igaza volt, teljesen igaza, egy éretlen kölyök vagyok. Megpróbálom jóvá tenni, és azt teszem majd, amit mondd.
Kezdetnek csinálok vacsorát. Azért reménykedtem, hogy annyira nem haragítottam magamra, hogy haza se jöjjön napokig. Elkezdett mardosni a félelem. Ki voltam merülve, nem akartam, hogy itt hagyjon, nem akartam, hogy Don Carlo visszajöjjön és feldaraboljon. El akartam kergetni a rémképeket, de azok az álmaimban voltak. És biztos voltam benne, hogy egy jó darabig még mindig ott fognak bent fészkelni. Csoda kell hozzá, hogy eltűnjenek. Leon kell hozzá. Tehát csoda.
Lezuhanyoztam és átöltöztem. Felvettem az egyik pólót, a bordót, általában egyszínűt hordtam, az nem keltett akkora feltűnést, hozzá a zöld skótkockás szoknyát, és végre tiszta fehérneműt. Állati jó érzés volt. A régit ki is dobtam, a pólóval együtt. Nem akartam, hogy legyen olyan, ami emlékeztet majd Spanyolországra. A csatos cipő is a kukában végezte.
Este fél tízig vártam, hogy hazajöjjön, de híre se volt. Csak ültem a sötét szobában, korgott a gyomrom, de meg akartam várni. Az étel már vagy egy órája kihűlt. Kezdtem megijedni, hogy merre járhat. Hogy vajon én űztem e őt el. És hogy egyáltalán visszajön e hozzám. Vagy addig nem, amíg apám haza nem vitet. Látom e még őt, mielőtt soha többé nem. Összefacsarodott a szívem. Megint hülye és önfejű voltam. Egy éretlen kölyök.
Remegve ültem a kanapén és vártam, fölhúztam a lábaimat, és összefontam a térdemen a karomat. Vízióim voltam, hogy a sötétben egyszer csak becsoszog az a láncfűrészes, és kivégez. Már hallottam is a lépteket, hogy csörgeti a láncait, mukkanni se mertem, nehogy kiszagolja, hogy hol vagyok.
Aztán a csörgést kulcscsörgéssel azonosítottam, és felugrottam, hogy kimenjek Leon elé. Útközben ránéztem az órára. Negyedtizenegy volt.
- Úristen vérzel! – a felkapcsolt villanyfénynél láttam meg, hogy a bal vállából ömlik a vér. Lőtt seb volt, azonnal láttam. Megtapogattam a karját, és megbizonyosodtam róla, hogy csak súrolta a golyó. Nagy szerencsére, megoperálni nem tudtam volna. – Várjál, kitisztítom!
- Hagyd, majd én – elindult a fürdőbe, én meg követtem.
- De mi történt?
- Utcai lövöldözés. Rendet kellett tennünk. Bankrablók lelőtték két társam.
- És legalább letartóztattátok őket?
- Le. – Megkönnyebbülten sóhajtottam.
- Sok vért vesztettél. Gyere, egyél, aztán…
- Kösz, nem vagyok éhes.
- Értem. – Nem baj, majd jó lesz holnap. Én éhes voltam, de inkább én sem ettem.
Néztem, ahogy kitisztította a sebét, azután bekötözte. Mindezt fürdés után. Ott ült mellettem a kanapén.
- Holnap is olyan korán kelsz?
- Nem. Holnap nem kell bemennem.
Vártam, hogy mondjon még valamit, de csak csendben ült ott. El se tudtam akkor mondani, hogy mennyire boldog voltam. Egy teljes egész napot vele fogok tölteni!
- És, akkor mit fogsz csinálni?
- Találkozom Bruceszal.
- Ki az a Bruce? – megütközve néztem rá. A jókedvem azonnal elszállt, a helyébe, pedig megint ijedtség fészkelte be magát. Ma már találkoztam leszbikusokkal, mennyi az esélye annak, hogy…
- Ő is az osztaghoz tartozott. Kiküldték egyszer egy hajóra. A hajó akkor ment az első útjára. A hatóság gondolta, hogy éppen megfelelő alkalom, hogy a Védernyő hálózat szabadon engedje az egyik újfejlesztésű vírusát. Mindenkiből élőhalott lett. Bruce kimenekítette az ellenanyagot, közben megmentett egy Fongling nevű lányt. Csak sajnos egy Morpheus Duvall nevű alak beleköpött a levesébe. Megszenvedett ellene, de legyőzte. Eredetileg őt akarták érted küldeni, de ő azt mondta, elege van a halottakból, ezért én mentem helyette. Kötelességem beszámolni neki az útról. Mellesleg elég sok információt gyűjtöttem, ahhoz, hogy veszni hagyjam.
- Milyen információkat?
- Az nem tartozik rád. Nincsen sok köze hozzád. A cég csak bevételi forrásnak tekintett téged, az apád miatt. De elbukták. Távozásunkkor az egész kócerájt a földel tettük egyenlővé. Nem sok esélye annak, hogy a regenerátorok túlélték. De ha mégis…
Nem kérdeztem meg, hogy mik azok. Éppen azon gondolkodtam, hogy eddig semmit se mesélt el nekem, ami vele történt. Hát hogy lehet ez? Kíváncsi voltam, hogy hogyan jutott el hozzám és talált rám.
- Nem mesélnéd el nekem, hogy mi történt az út során? Amíg értem jöttél.
- Tudni akarod?
- Persze, nagyon – lelkesedtem.
Felállt a kanapéról, és bement a hálószobába. Én követtem. Leült az ágyra, betakarózott, én meg odacsúsztam mellé a saját helyemre, köztünk kábé egy méter távolsággal.
- Hát jó.
Egy darabig hallgatott, én meg felültem, és vártam, hogy belekezdjen. Lehunyta a szemét, és azt hittem egy percre, hogy elaludt. Aztán egyszer csak megszólalt.
Utolsó kommentek