Egy lány, egy kamasz lány, aki eddigi élete során sohasem volt boldog, akinek eddigi élete során sohasem voltak barátai, aki eddigi élete során mindenhol volt, csak 'otthon' nem. Akinek a szülei fontos emberek, és akik évente változtatnak lakóhelyet.
De vajon, ezennel, mikor a család Los-Angelesbe költözik, talán minden megváltozik?
És vajon, milyen új, és boldogságot sugalló meglepetéseket tartogat ez az: Angyalok vársa néven emlegetett Észak-Amerika település?
Ki is az az angyal, aki segít?
(saját DC!
1.
Unalmasnak tartottam a színházat, főleg, ha a szüleimmel kellett menni. És mellette még meglehetősen kellemetlennek is, hiszen akármi történhet, akárki megláthat velük, éppen elég bajon volt így is a gimnáziumba. De szerencsére azon az estén semmi szokatlan nem történt. Szépen felvettem azt a fekete csipkés estélyit, amit még anyám vett nekem éppen erre az alkalomra a múlt héten, hozzá valami kényelmes cipőre vágytam, de azt várták, hogy ragyogó és hibátlan legyen a megjelenésem, ezért kaptam mellé egy pár magas sarkút is. Anyámék azok a fajták voltak, akik nagyon adtak a megjelenésre, apámmal mindketten, éppen emiatt nem szerettem velük mutatkozni. Kicsit régimódiak is voltak, képmutatóak, és meglehetősen idegesítők, amikor másokat szóltak meg, akik mások voltak, mint ők. Nem voltunk gazdagok, nem tartoztunk a felsőbb tízezerhez, de szegények sem. Ha kértem valamit, vagy elküldtek dolgozni, vagy azt mondták, hogy jó majd. És amikor már nem kellett vagy már megvettem, akkor megkaptam. Nálunk általában így ment, és ezt el kellett fogadnom. És ha ők úgy döntöttek, hogy nekem most színházba kell velük mennem, akkor az úgy is lett.
Alig bírtam menni abban a cipőben, majdnem elbotlottam. Lépten-nyomon vagy beakadt a sarka, vagy kibicsaklott a bokám. Hát, viccesen festettem. Ezért szerettem egymagam mászkálni, mert akkor úgy öltöztem, ahogy akartam, és senki nem szólt érte, hogy mit veszek fel, és hogy hogyan indulok el otthonról. Induláskor rögtön az jutott eszembe, hogy remek, megint egy dögunalmas este, amikor nézhetem, hogy a sok marha, odalent a színpadon idióta harisnyában ugrál, és énekel, valami iszonyat szomorú dologról, miközben az öreg hölgyek zsebkendővel törölgetik a szemüket és színpadiasan zokognak. Apám összeszorított fogakkal, fapofával nézte végig, közben a meghatott lelkű anyám vállát paskolgatta megnyugtatásként. Én meg csak ültem ott, mint egy zsák és imádkoztam, hogy vége legyen. A cipő nyomta a sarkam, talán fel is törte, igen biztosan, éreztem, ahogy belehasít valami, mintha kést forgatnának benne. Én meg a szememet forgattam meg. A páholyban, persze ahol leszünk, biztosan lesz majd egy-két idegesítő öreg is, akik folyton pusmognak, és ha megmozdulok, vagy elköhintem magamat, akkor lepisszegnek.
A színházba érve, leadtuk a kabátjainkat a ruhatárba, majd, mivel volt még bő tíz perc az előadás kezdetéig, vártunk, hát mit tehettünk volna.
Ideje bemutatkoznom, mivel már kemény fél oldalon keresztül hallgatod a siránkozásom kedves olvasó. Én egy történetet mesélek most el neked, ami rólam szól, és arról, hogy hogyan lett egészen más az életem. Hogy hogyan kezdtem és végeztem, és biztos vagyok benne, hogy vagy döbbenten olvasod majd, vagy megkönnyezed a végét. Mert ez a történet más, mint a többi. Mondhatom igen, hogy ez a történet az én történetem, de ez annyira sablonos. De ez az igazság, ez az én történetem, rólam szól és a sorsomról, meg a dologról, amire azt hittem, hogy soha nem kapom meg. Vegyük úgy, hogy igazából megtörtént, és én nem egy kitalált személy vagyok. Vegyük úgy, hiszen ki tudja, lehet, hogy mind igaz, amit elmondok, erre nincsen bizonyíték. Egyet tudok tanácsolni: higgy, mindig csak higgy. Ennek az ellenkezőjébe estem én is, mert… majd olvasd el, jó?
A nevem… a nevem az… az… most így visszagondolva, nem nagyon emlékszem, hogy mi lehet a nevem, de felidézem, csak neked. Adelina, már emlékszem rá. Csak simán Adelina, nem bíróság ez, ahol minden más dolog kell mellé, vezetéknév, második név, satöbbi. Semmivel nem tűnök ki a többiek közül. Kissé alacsony termetem, gyermeteg arcom, barna vállig érő, hullámos hajam és barna szemem van, rövid szempillákkal körülölelve. Persze néha az arcom nagyon beesett és sápadt, ilyenkor mindenki mindig aggódni kezd, hogy beteg vagyok, de egyáltalán nem szoktam beteg lenni. Ha nagy ritkán is elkapok valamit, az is csak a nátha, torok- és fülfájás lehet. Nem vagyok különösképpen semmiben sem tehetséges. Néha eljárok templomba, de nem szívesen teszem, távol áll tőlem a dolog, már vagy öt éve nem gyóntam, és sajnálnám szegény gyóntató atyára rázúdítani a gondokat. Meg különben is, én úgy vagyok vele, még most is, hogy aztán mi van, ha az, akinek elsírom a bánatok és meghallgat, aztán meg feloldozást ad, az ezerszerte sokkal bűnösebb, mint én? Hát kell nekem egy ilyen oltalma, és bűnbocsánata? Nem. Majd ha én meg tudok magamnak bocsátani és hányinger nélkül, bele tudok nézni a tükörbe, akkor Isten is megbocsát. A templomosdit meg nem kell erőltetni. Pedig szüleim örülnének neki, mindketten lelkes katolikus hívők, heti több alkalommal elmennek misére, vasárnaponként meg két, három órán keresztül is ott vannak, dicsérni a magasságost. Mondjuk itt Amerikában annyiból jobb a szentmise, mint Európában, hogy a mise közben nem a megszokott kórus énekel, hanem fekete bőrűek. Sokkal élvezhetőbb és vidámabb így, mint ott térdelni a padban és szüntelen csak, miatyánk ki vagy a mennyekben skandálni órákon át. Néha azt is meg kell tennem, hiszen szüleim, mondtam már, ragaszkodnak az európai tradíciókhoz, mivel angolok vagyunk, csak pár éve költöztünk át ide, a nagy kontinens északkeleti csücskébe, Skócia, szintén északi részéről, Aberdeenből, ide Concord citybe. Csupán röpke kétszázharminc kilométer választott el a civilizációtól, azaz New Yorktól.
Utolsó kommentek