Amikor az álom valóra válik
Szintén SakuraConra firkáltam.
Úgy éreztem ez lett az igazi, bár 1000 szóba nem lehet egy halottnak hitt bátyó visszatérését leírni. Vért izzadtam, a tájleírások miatt.(amiket ugye annyira imádok), de itt van. Megérkezett.
Ja, amúgy Fullmetal Alchemist(L)
Amikor az álom valóra válik (Fullmetal Alchemist, anime)
Elmesélek egy történetet, ami nemrégiben történt meg velem, és ami gyökeresen megváltoztatta az eddigi életemet.
Visszatértek az emlékeim, és tisztán emlékeztem Edwardra, a bátyámra, a homonculuszokra, anyára, Hohenheimre, az apánkra, és mindenre, ami az elmúlt öt évben történt.
Néztem Winryt, ahogy minden egyes nap, napkeltétől napnyugtáig keményen dolgozik és tanul, és bár tudtam, hogy kitartó, és ha valaki, akkor ő képes várni, de nem kerülhette el az a figyelmemet, hogy napról-napra bánatosabb lesz, és kezdi feladni a reménykedést.
Nemrégiben tértem haza, és állami alkimista lettem. A mester mindenre megtanított, az alkímia magasiskolájáig, olyan képességekre tettem szert, amiről addigi életemben fogalmam sem volt.
Egyszer még a Kapu túloldalán is jártam, a hasonmásom testében, és mivel ott nem tudtam a képességeimet használni, meghaltam a háborúban, és a másik Alphonse halála árán visszatérhettem ide.
Végre ráébredtem az igazságra. Hogy az alkímiához, minden egyes mozdulathoz, minden egyes alkimista kör felrajzolásához és használatához, minden egyes transzmutációhoz, mindhez energia kell. Amit a Kapu túloldaláról nyerünk. Az ott élő emberek a mi energiaforrásaink. Az ő halálukért cserébe, képesek vagyunk az alkímiára. És nekem ilyen áron már semmi kedvem nem volt tovább folytatni ezt.
Mélyen megvetettem az egyenértékűség elvét, helyette az járt az eszembe, az életem minden egyes másodperctöredékében, hogy visszakaphassam Edwardot. Hogy újra mi legyünk az Elric fivérek, az Acél és a Kő alkimista.
Azért kaptam ezt a nevet, mert régen, mikor még a lelkem egy páncélhoz volt kapcsolva, bennem jött létre a Bölcsek köve, amit aztán arra használtam föl, hogy feltámaszthassam a bátyót.
Reményvesztetten tengettem a napjaimat a szülőfalumban, hiába jártam be a világot, hiába mentem el olyan helyekre, ahol sok volt az éter, hogy visszahozhassam a másik valóságból a bátyámat, sosem jártam sikerrel.
Már éppen kezdtem lemondani arról, hogy valaha is láthatom őt, és vele lehetek, úgy, mint régen, amikor történt valami.
Benne jártunk a nyárban, de a táj már rég az ősz ígéretét hordozta.
Leginkább a tó emlékeztetett mindig Edre, azokra a boldog, szép napokra, amint az öccseként élhettem le. Sokat sírtam, és nem szégyelltem. Tudtam, hogy nem vagyok ezzel a lelkemben lakozó keserű érzéssel egyedül. Az engem körülvevő emberek, Winry, az új führer, Pinako nagyi, a mester, és mindenki… ugyanolyan keserűek, mint én.
Tizenkilencedik születésnapomat ünnepeltem éppen, ugyanúgy egyedül, mint ahogy tizenöt éves korom óta az összeset. Mivel jóformán sohasem voltam idehaza, mindig kerestem a helyemet a világban, de sosem találtam igazán, mert a bátyó nem volt ott velem, nem nagyon volt olyan, akivel ezen a szomorkás nyárvégi napon együtt akartam volna ünnepelni.
Teljesen magamba voltam fordulva, és már éppen azon törtem a fejemet, hogy újra útra kelek, amikor a folyóhoz érve rátaláltam. Azt hittem, halott. A jobb karja és a bal lába hiányzott, illetve az auto-mailje. Azt hittem álmodok, hogy ez csak valami vicc, amikor megmozdult.
Öt éve nem láttam őt. Nemsokára betölti a huszonegyedik születésnapját.
- Al… Alphonse… te vagy az?
- Bátyus? – léptem oda mellé.
Felült, és végignézett magán. A haja jóval a háta közepe alá ért, a bal karja, és lába jóval hosszabb lett, mint volt. Arra gondoltam, ha lábra tudna normálisan állni, biztosan vagy egy fejjel fölém érne.
- Tényleg te vagy az? – guggoltam oda mellé.
- Ez hihetetlen… hihetetlen…
Rám nézett, aztán újra magára, és megint rám, és megint magára…
Elnevettem magamat, de éreztem, hogy közben a könnyek végigfolynak az arcomon.
Zokogva a nyakába vetettem magamat, és szorítottam őt. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy itt van, eljött, visszajött hozzám.
Sután átölelt az egyetlen, emberi karjával, és hagyta, hogy a vállába fúrjam az arcom.
- Hogy jutottál vissza? Már kezdtem teljesen feladni, hogy valaha is… - motyogtam neki.
- Ott a másik világban nem működik az alkímia, csak a tudomány, fizika, meg ilyen ostobaságok, amit régen megvetettem. Még pár éve indultam el Romániába, mert hallottam, hogy ott egy olyan szerkezetet építenek, ami felvisz a világűrbe. Egy rakétát. Segíteni akartam a megépítésében, hogy feljuthassak, mert ott rengeteg az éter, végül siketült. Tényleg te vagy az, öcskös? Nem hiszem el, hogy…
- Gyere, hazaviszlek, kapaszkodj belém – karoltam át a derekát, és elkezdtem vezetni a hazafele vezető ősvényen.
Mikor megérkeztünk, mondanom sem kell, hogy mekkora hatást váltott ki a többiekből. Winry teljesen magánkívül volt, agyon akarta csókolgatni Edwardot, de ő csak egy vadonatúj auto-mail után vágyott. Winry azonnal neki állt. Két napig abba sem hagyta a sírást, aztán mikor elkészült a vadonatúj acél kar, és láb, ragaszkodott hozzá, hogy hagyjuk őket kettesben, amíg felteszi a bátyusra.
A mester és a családja pár napon belül megérkeztek. Akkor láttam Őt életemben először sírni. Kemény nőnek ismertem meg. Keménynek és rettentő szigorúnak. De a bátyó hazatérte az ő szemébe is könnyeket csalt.
Aztán a führer is ide utazott, a kis Eddel és Rizával, mert nem akartak hinni a saját szemüknek.
Mustang ezredesből, a betegeskedés után führer lett. Aztán nemrégiben megszületett a gyermeke. Az övé és Rizáé. Edwardnak nevezték el…
Ez volt életem legboldogabb napja. Én visszakaptam a testemet és a bátyámat, de ő örökre megmaradt annak, aki régen is volt: az Acél alkimistának.
Két év telt el azóta, hogy Edward hazaérkezett. Mustang előléptette a Nemzet elsőszámú alkimistájává, illetve egyéb kitüntetésekben részesítette.
Winrynek meg végre teljesült az álma. Együtt lehetett a bátyámmal. Már éppen itt volt az ideje, rettentő régóta vágyódott már utána. Már a gyerekeket tervezgette, Ed meg még hallani sem akart róla. Nevettem rajtuk, csak nevettem, mást nem csináltam. Boldog voltam így, hogy visszakaptam őt, és attól a naptól kezdve, soha, de soha többet nem sírtam.
Valaki egyszer azt mondta, hogy az álmaink gazdagabbá tesznek, mint a valóság, mert amit megálmodunk az örök, de a valóság, amiben élünk, könnyen semmivé foszlik.
Így éltem én. Álmokból szövögettem várat, és éppen mikor kezdtem feladni, akkor megtörtént a csoda. Az álmaim teljesültek, és nekem ennél nem kellett több. Minden újra a régi volt… bár nem teljesen olyan, mint nagyon-nagyon régen, hiszen az idők változnak.
Többet nem kellett vándorolnom, hogy megtaláljam Edwardot. Újra mi lettünk az Elric fivérek.
Hosszú idő után végre tudom, hol a helyem.
Itt. Edward mellett.
Hát így élek most.
VÉGE
Utolsó kommentek