A démonok sosem sírnak...

amatőr író vagyok (MÉG), a blogon található irományok az ÉN műveim, tilos őket másolni, vagy kisérletet tenni rá. "Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz, Egy mozdulatban, egyszer majd újra megtalálsz…"(Dzsungel könyve)

Utolsó kommentek

Archívum

HTML

szökevények

2008.10.13. 21:56 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

érzelem és könyörület
 
Alisa a motyóval a hátán bizonytalanul lépkedett egy poros földúton. Iszonyatosan meleg volt, a nap, forrón sütött és a torka ki volt száradva, de vizet sehol nem lelt, hogy olthassa a szomját. Még mindig bizonytalan volt, hogy merre is halad, de olyakor, mikor kétségei támadtak, elővette a térképet, és megnézte, hogy hol lehet. Pár kilométerre volt tőle egy falu melynek a neve, Melian volt. El akart ide érni, bár nem tudta, hogy miféle népek élnek itt, barátságosak, vagy ellenségek, de szállást kellett találnia és ennie is, mert már napok óta éhezett.
Megnézte jobban a térképet, és egészen meglepődött, hiszen évek óta nem volt ilyen közel még Urű’baenhez, mint most. Megborzongott, és megszemlélte a Leona-tavat. Mellette, egy Helgrind nevezetű sötét torony állt. Valahogy rémlett benne valami emlékkép, de nem akart előjönni, hogy honnan is tűnik neki olyan félelmetesen ismerősnek. Ha jól gondolta, akkor még pár nap, legfeljebb egy hét és elér Surdába. Ott már biztonságban lesz, és ha minden igaz, ha minden jól megy, akkor ott fogja megtalálni azt, aki segíthet neki abban, hogy Murtaghot megkereshessék. Feltéve, ha segít az neki. Mert az is előfordulhat, hogy nem, vagy pedig nem lesz odahaza, amikor ő megérkezik. Ez borzasztó lenne, hiszen, akkor hiába való volt ez a rengeteg gyaloglás, és az út kövének koptatása kétnapi alvás nélkül. Annyira fáradt volt, hogy képtelen volt talpra állni. Aztán erőt vett magán, és az adott neki erőt, hogy kevesebb, mint tíz mérfölddel odébb már egy Melian nevű falu ál az útjába, ahol aludhat egy keveset.
A forró nap már lemenőben volt a láthatáron, mikor Alisa megpillantotta a falut, de még így is vagy másfél mérföldnyire volt tőle. Ennek láttára felsóhajtott, és lerogyott a földre. Málhája lehúzta, nem bírta tovább, torka teljesen száraz volt, kérges, és mindent megadott volna, akárcsak egy csepp vízért. Murtaghra gondolt, és elkezdett sírni. Mért kellett elválniuk? Hüppögött és zihált, aztán aléltan a melegtől, és a fáradtságtól, arccal belezuhant a homokba, és elnyomta az álom.
Egy fűzfa tövében ült, és a vizet nézte. Megnyugtatta a csobogó csermely. Lépteket hallott és meglepődve látta, hogy Eragon közeledik felé. A fiú szótlanul leült mellé, és megfogta a kezét.
Örülök, hogy megint itt találtalak… a múltkori beszélgetésünk óta, nem találkoztunk.
Tudom… de ez legfőképp miattam volt, hiszen úton voltam, és akkor nincs megállás…
Gondolom. Eragon finoman fogta Alisa kezét, de a lány kellemetlenül elhúzta… Mi a baj?
Semmi… Alisa a lábára tette a kezét, mire Eragon nem tudott mit tenni. Kínos percek következtek, egyikük sem tudott megszólalni.
Eh… kezdte Eragon, múltkor mondtál valamit… a szerelemről. Nem… nem fejtenéd ki…
A szerelem… a legborzalmasabb dolog a világon. Mindig, nagyon ritka, ha nem így, de mindig szomorúsággal végződik. És szenvedéssel, rengeteg szenvedéssel…
Kit vesztettél el? Kérdezte komoran Eragon.
Én… senkit csak…
De, valaki volt, aki elrabolta a szíved nem?
Hát… valaki volt igen…
És ki volt ő? Eragonban minden ideg, pattanásig feszült.
Bevallom, mégis volt valaki, és ő…
Alisát valami felriasztotta. Kinyitotta a szemét, és gyengén tapogatózva a holmija után nyúlt. Furcsán érezte magát, puha párna volt a feje alatt, és meleg takaróval volt betakargatva. Ijedten felült, és kitakarózott, és még jobban megrémült, mikor látta, hogy valaki átöltöztette. Szíve hevesen dobogott, és kikelt az ágyból. Ekkor kivágódott az aprócska szoba ajtaja, és egy középkorú hölgyet pillantott meg. A nő kezében ezüsttálcát tartott, és kedves mosolyra húzta ajkait.
-          Örülök, hogy felébredtél… - mondta. – remélem már jobban vagy… tessék ez csipkebogyó és csalán tea keverék, neked készítettem. Idd meg, és mindjárt jobban leszel.
Alisa ijedten visszahátrált az ágyhoz, és leült.
Ne félj…
-          Nem félek…
-          Mit mondasz drágám? – kérdezte a nő és letette az éjjeli szekrényre a tálcát.
-          Hogy nem félek…
-          De hát én nem kérdeztem semmi ilyesmit.
-          Ha nem ön…
-          Nyugodtan tegezhetsz. A nevem Angela, a füvesasszony.
-          Már hallottam rólad… - Alisának eszébe jutottak a régi emlékek.
-          Az előbb biztosan Solembumot hallottad, a váltottmacskámat…
-          Váltottmacskát? Hát tényleg létezik? Eddig azt hittem, hogy csak a mesékben…
-          Ej, hiszen annyi furcsa dolog van a világban. Miért ne lehetnének váltottmacskák is?
-          Talán lehetnek. – mondta halkan Alisa.
-          Hát persze, hiszen ő itt Solembum. – azzal egy ébenfekete hajú kisfiú lépett be az ajtón és kivillantotta természetellenesen hegyes fogsorát. Alisa egy pillanatra megrémült. Nem tudta, hogy a váltottmacskák ilyenek. Solembum ijesztő volt számára.
-          Mi történt velem? – kérdezte végül.
-          Estefele gyógynövényeket mentem szedni. – mondta nyomatékosan Angela. – és megtaláltalak. El voltál ájulva. Nem voltál magadnál. Ide hoztalak az ideiglenes otthonomba. Most mesélj te magadról… mit kerestél ott elájulva?
-          Öh… hát ez egy hosszú történet.
-          Van időm, és Solembumnak is. – mondta nyugodtan a füvesasszony.
-          Én régóta vándorlok… vagyis menekülök a Birodalom előle. Galbatorix uralma elől. – várta az asszony válaszát, vagy valamilyen reakciót tőle, de Angela kifejezéstelenül, figyelmesen hallgatta, a karosszékében ülve Alisa beszámolóját. – Aztán egy alkalommal urgalok kaptak el. Menekültem előlük, és egy fiatal lovas megmentett.
-          Csak nem Eragon?
-          Nem. A bátyja, Murtagh. – a lány sóhajtott, Angela megrendülten hallgatta.
-          Murtagh áruló… - mondta halkan végül.
-          Már nem.
-          Hogyan?
-          Nem az. Én tudom, hetekig együtt utaztunk, azután megtámadtak minket az urgalok egy este, reggelre nem volt sehol. Vagy elfogták őt, Tövissel együtt, vagy sikerült neki elmenekülnie. Ez volt két napja, ha jól gondolom, az óta úton, vagyok, és csak őt keresem.  
-          Nem lehet, hogy mégis más cél vezérel, mint Murtagh megtalálása? – kérdezte sejtelmes hangon az asszony. – elvégre, Surdába akarsz eljutni nem? És kétlem, hogy Murtagh ott bujkálna ezek után…
-          Hát igen. De…
-          Ezt majd holnap megvitatjuk. Most egyél, aztán pihenj. Ha akarod, segítek neked útba igazodni majd holnap. Holnap folytatjuk a beszélgetést, szép álmokat kedvesem! – azzal asszony Solembummal együtt távozott az aprócska szobából.
Alisa magához vette a tálcát, amin gőzölgő levest talált, és gyógynövényekből készült teát. Olyasmit, amit azelőtt ivott, alig egy fél órája. Miután végzett vele, visszafeküdt és kinézett a sápadt ablakon az éjszaka sötétjébe. Úgy érezte, hogy félt, és magányos is volt. Rettegett, mert nem tudta, hogy viszontlátja e valamikor még Murtaghot, és egyáltalán életben találja e még. Kételyei voltak, és még jobban félt, mint akkor mikor úgy érezte, hogy Murtaghal együtt utazni nem biztonságos.
Eszébe jutott, mikor az ifjú az ölébe hajtotta a fejét és úgy aludt. Amikor megérintette forró bőrét, és végigsimította a karját. Persze azt Murtagh nem érezhette, mert aludt, és ennek örült. Nem akart neki magyarázkodni. Olyan erős, izmos volt, és olyan kedves, megértő volt vele. Ugyanúgy nyomorék volt, mint ő, neki is fájt a sebe, őt is kínozta, nem csak Alisát. És, mikor ő sírt és megölelte, letörölte a könnyeit, és azt mondta, hogy ne sírjon, mert az elszomorítja őt.
Most is potyogtak a könnyei és észre, sem vette. Csak sírt magában, fojtott hangon, és arcát belefúrta a párnába. Bárcsak most is itt lenne és letörölné a könnyeim! Gondolta. Nem akart a sírással nagy zajt csapni, és abban a tudatban aludt el, hogy sokkal többet érzett Murtagh iránt, mint azt szerette volna. És ez fájt neki, olyannyira, hogy amint lehunyta a szemét, Murtaghal álmodott, újra, és újra ugyanazt, mikor az ifjú megölelte őt. Álmában is sírt, és nem tudta, hogy Angela mindent hall, és együtt érez vele. Akármilyen nagy is a fájdalma, ő képes volt az megérteni.
Hajnaltájban felébredt, de azután visszaaludt, és folytatódott tovább a tegnapi álma.
Eragon egy liliomot nyújtott feléje, és ő égő arccal elvette.
Most már megmondod, hogy ki az, akit elvesztettél?
Egy nagyon fontos személy számomra. Alisa arcát közel emelte a liliomhoz, és beszívta az illatát. Köszönöm…
Most Eragonon volt az elvörösödés sora. Gondoltam hogy szereted a liliomot… nos megmondod, hogy ki az? Ismerem?
Igen… csak szerintem nem nagyon örülnél a válaszomnak.
Miért? Olyan súlyos? Csak nem… Eragon hírtelen behunyta a szemét, aztán pár másodperc múlva újra kinyitotta. Bocsáss meg, de mennem kell… Saphira hív, remélem, még látlak. Azzal odalépett a lányhoz és kezet csókolt neki, azután pillanatok alatt, eltűnt. 
Alisa felébredt, és egész teste verítékben úszott. Felült, és a homlokára szorította a kezét. Bőre forró volt, de annyira nem volt magas láza. Mély levegőt vett, és az ablakhoz lépett.
Nem időzhetek. Meg kell találnom Murtaghot, minél hamarabb annál jobb, feltéve, ha még él. Fogalmam sincs, merre lehet. A lába reszketett, és fáradtak voltak a tagjai, ruhái nedvesek a testén. Hol a ruhám? Körbe fordult a szobában, és a ruháit megtalálta egy széknek a támlájára hajtogatva. Lassan levetkőzött, aztán felvette a ruháit, melyeket valószínűleg Angela mosott ki. Hálás volt neki, de nem időzhetett. Magához vett egy kisebb törölközőt, és mikor mindent bepakolt a zsákjába, jobban kitárta az ablakot, és lenézett. Egy emeletnyi magasan volt, szóval könnyűszerrel ki tudott mászni. Mikor ezt megtette, sajnos térdre érkezett, és jól megütötte magát. Kezét a sajgó térdeire szorította, de aztán erőt vett magán és elindult, maga sem tudta, hogy merre.
Odakint balzsamos, hajnali levegő volt, még sötét volt a szemhatár, mikor megtalálta a poros utat, ahol előzőnap elájul, és ahol Angela rátalált. A hold keskeny negyede még látszott az égen, és sötétszárnyú madarak röpködtek a bodros felhők között.
Alisa elnézett a távolba, mert semmit sem látott, aztán rájött, hogy azt a vidéket, mely előtte áll, vastag ködtakaró zárja el a szeme elől.
Nos merre visz az utam? Kérdezte meg magától megtörten, de a remény lángja még a lelkében égett. Felnézett a múló holdra, aztán előre, és elnyelte őt a köd. Murtaghoz… mindig csak Murtaghoz…

Címkék: eragon

A bejegyzés trackback címe:

https://devilnevercry.blog.hu/api/trackback/id/tr75712394

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása