A démonok sosem sírnak...

amatőr író vagyok (MÉG), a blogon található irományok az ÉN műveim, tilos őket másolni, vagy kisérletet tenni rá. "Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz, Egy mozdulatban, egyszer majd újra megtalálsz…"(Dzsungel könyve)

Utolsó kommentek

Archívum

HTML

Summer days 17 - Dönteni kell!

2008.10.13. 21:47 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

Summer Days 17 - Dönteni kell!
Naruto-s írásom.
Hinata egyedül él Konohában, mindenki elhagyta, egy iszonyatosan nehét és halálosan veszélyes küldetés miatt. Ő is a volt csapattársaival, rettegett unokatestvérével, vagy netán közeli barátaival tarthatott volna, de nem tette. A faluban maradt, mert egy bizonyos személy is ezt tette. De az a bizonyos személy nem érez iránta ugyanúgy, mint a lány.
Eletelik 3 hosszú, és keserves év, mire a csappattagok és a régi ismerősök visszatérnek. És mi történik vajon?
Mit tennél, ha két fiú szállna érted harcba, de te mégis egy harmadikat választanál?
Ui: Megepő párosítás;)(én már csak ilyen vagyok)

I. Csak egy szép nyári nap volt…
 
Nyár volt… csodálatosan, üdítően kék éggel, és végtelen álmokkal… amelyek valahol a messzi, bíbor fellegekben kavarogtak.
Bár néhol a táj már így is jócskán a közeledő ősz ígéretét hordozta.
 
A távolban a tenger fakó moraja hallatszott, a rizsföldek szárazon nyújtóztak, mert senki nem volt, aki foglalkozott volna velük.
A kis folyó völgyét gazdagon borította a türkiz szikcsillag földöntúli szőnyege, a tó pedig egészen más kék volt, mint eddig; csupán kék-kék-kék; nem a tavasz változékony kékje, sem a nyár sápadt azúrja, hanem tiszta, állhatatos, és derűsen nyugodtkék, mintha a víz már maga mögött tudna minden csapongó hangulatot és feszült érzést, s végre lecsillapodva, szeszélyes álmoktól zavartalanul adná át magát a higgadt békének.
 
De a tóparton ücsörgő fiatal lány képtelen volt ugyanígy érezni. Egyedül volt. Olyan egyedül, mint még soha. Soha nem érezte magát ennyire magányosnak, és elhagyatottnak.
Sok minden bántotta a lelkét, az elmúlt napok, hetek, hónapok, évek… a magányosság, és a visszautasítás vasmarokként záródott a szívére, és képtelen volt ereszteni.
 
Ő sírt már, ordítozott, tört-zúzott, és most idejött, hogy megnyugodhasson.
Megalázták, aztán elzavarták. Majd elutasították. És akkor úgy érezte, ennyi elég volt neki. Végleg összeomlott.
Senki nem volt, aki megértette volna őt, aki csak egy kicsit is próbálta volna őt visszahozni az elkeseredettség, nárcisztikus atmoszférájából…
Nem volt már képes érezni semmit, csak az ürességet, és a magányt. Mert csak az maradt neki.
 
Akiket igazán szeretett, azok elmentek tőle, akik igazán fontosak voltak neki, magára hagyták őt. Egyedül…
És aki a legkedvesebb volt a szívének… nos ő úgy dobta el magától a lányt, hogy nem gondolt azzal, hogy mekkora fájdalmat okoz ez szerencsétlennek.
 
Hát persze, mert ott az a másik… gondolta fájdalmasan a lány. Ki vagyok én hozzá képest? Egy kis szerencsétlen semmiség… jött a válasz.
 
Most, hogy beismerte, ő ér a legkevesebbet a világon, a kedve cseppet sem lett jobb. Így még az a maradék önbizalma és önbecslése is elpárolgott, ami volt neki.
 
Persze neki meg nem kell… futhatsz bármeddig utána, őt úgysem kaphatod meg… SOHA! De itt voltam én, aki szeretett… aki még mindig szeret… de neked én nem kellek… Mit kéne most tennem, hogy mindenki elhagyott? Mit tehetnék?
 
Könyörögve arcát az eső felé emelte, és hagyta, hogy végigfollyanak rajta a forró könnyek. Így senki sem tudhatta, hogy sír. Bár senkit sem érdekelt egy fikarcnyit sem, hogy mi van vele.
 
Ült a fűben, érezte, ahogy a könnyű, nyáresti szellő simogatja az arcát, miközben haját és ruháját a langyos permet szitálja.
 
Már annyi éve, annyi éve, hogy a csapattársai elhagyták őt. Ő velük mehetett volna, de itt maradt… miatta.
Akkor úgy volt vele, hogy ameddig lát egy szikrányi esélyt is arra, hogy megszerezhesse magának, addig nem adja fel.
De éveket várt addig a napig, amíg kellő mennyiségű bátorságot össze tud szedni, és a fiú elé tud állni a vallomásával.
 
Akkor, régen úgy kellett volna dönteni, hogy gondol a jövőre is. De nem bírt másra gondolni, csak… rá.
És mi lett a vége? Na mi? Hát az… hogy senkinek nem kellek.
 
Hamarosan nagykorú lesz, valamikor döntést kellene hoznia, hogy mihez akar kezdeni.
Tanult az esetből, és nem akart emberekkel dolgozni. Egy életre megutálta őket. Mert csak kihasználták a másikat, és jól elbántak vele. Köptek arra, hogy mit érez, egymásba törölték a lábukat… öltek, pusztítottak… mindent leromboltak maguk körül.
 
Ő már ember sem akart lenni, ha jobban belegondolt.
 
Úgy érezte, hogy nincsen értelme az életének, mostantól már semmi értelme nincsen.
 
Kikukucskált az ujjai közül, és szomorú mosollyal nézte a kiskacsákat, ahogy sorban beleugrálnak a tó azúrjába…
A nap utolsó sugarai arany árnyakat keltettek életre a messzi hegyek ormai fölött, ezüstös madarakat engedtek szabadon a messzeségbe, melyek hamarosan elfoglalják méltó helyüket a mindent betakaró, éjfekete leplen.
 
Régen sokat nézte a csillagokat, abban látta az álmát, de ezen az estén utálkozva tekintett rájuk.
 
Buta gyerekes álmai, és érzései elfeledtették vele a valóságot. Egyfajta álomvilágban élt évekig, gyermeteg képzelgésekkel átszőve.
 
Ott lett volna a lehetőség, hogy változtasson ezen, három éve… olyan régen? De ő mégis úgy döntött, hogy Konohában marad. Ahogy Ő is.
 
Aztán Miatta, szépen sorjában mindenkit elvesztett.
 
Bánatából és keserűségéből tengert lehetett volna fakasztani.
Ezekben a percekben is csak arra vágyott, hogy valaki megértse őt, és hogy valaki elvegye ennek a tehernek, legalább a felét, ami a lelkét nyomta.
 
És ő nem volt már, mint Hinata Hyuuga. És meg akart halni.
A mindig félős, csendes és visszahúzódó lány ezekben a percekben arra vágyott, hogy valakinek elsírhassa azt a sok szomorú dolgot, ami vele történt. Mindent. De nem volt senkije már…
 
Éppen készülni akart, hogy hazamehessen, oda, ahol senki sem várta, mert egyedül élt, de valami megzavarta ebben.
 
A sötétségbe burkolózva, csendesen lépkedett az ösvényen, de már egy jó ideje gyötörte őt valami. Mintha követnék…
Fáradt volt, beteg volt a lelke, képtelen lett volna használni a Byakugant.
 
Aztán egyszer csak jeges rémület öntötte el őt. Valaki vagy valami ráugrott a hátára.
Felsikoltott. Aztán futni kezdett. De elállták előle a menekülő utat.
 
- Hé! Szállj le róla! – csendült fel egy hang. Hinata először nem akart hinni a fülének. Arra gondolt, hogy ez lehetetlen, ez nem történhet meg, de amikor megérezte a vállán a szőrös tappancsokat, akaratlanul is eleredtek a könnyei. Álmodok! Ez csak egy álom, de ezennel nem akarok felébredni!
 
- Akamaru, nem szabad! Gyere ide! – A nagy szőrös valami gazdájához ügetett. Ezt Hinata nem látta, mivel percek óta a földet bámulta, s hosszúra növesztett éj színű haja a szemébe hullott.
 
A haját is csak Ő miatta növesztette meg. Mert hallotta Sakurától, hogy szereti a hosszú hajú lányokat. Csak éppen nem az olyan hosszú hajú lányokat, mint ő, hanem mint… mint például Sakura.
 
- Sajnálom a kellemetlenséget, mondd jól vagy? Akamaru sajnos hajlamos az ilyesmire, kérlek, nézd el neki…
 
Hinata felemelte a fejét, és rég nem látott csapattársa szemébe nézett.
Letörölte a könnyeket az arcáról, aztán elindult a fiú felé.
 
- Mondd te… te annyira… annyira ismerős vagy nekem… meg az illatod is…
 
A lány a fiúhoz rohant és a karjaiba zárta őt.
A fiú értetlenül állt ott, képtelen volt viszonozni az idegen kedvességét.
 
- Kiba… hogy kerülsz te ide? – kérdezte a fiú mellkasának dőlve Hinata elfúló hangon.
- Hinata? Hinata?! – motyogta egyre zavartabban a fiú. – Te vagy az?
 
A lány nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy felemelje a fejét onnan, ahol volt, így Kibának kellett az álla alá nyúlni, hogy Hinata szemébe tudjon nézni.
 
- De megváltoztál… - buggyant ki a lány száján váratlanul. – Mióta nem láttalak… - elnevette magát zavarában, és behunyta a szemét, mert csípték a könnyek. Szégyellte magát, hogy ilyen gyenge volt, és az idegenre vetette magát. De ugyanokkor olyan… boldog volt.
 
- A hajad… - csippentette bátran Kiba két ujja közé a lány egyik hosszabb hajfürtjét. – Hova tűnt az a kislány?
- Hm? – Hinata nem értette, hogy miről beszél neki a fiú.
- Először meg sem ismertelek… ha nem lett volna ez a jellegzetes illatod… Nem számítottam arra, hogy találkozunk még valaha is… rég azt hittem, hogy boldogan élsz vele… - Kiba iszonyú hangsúlyt fektetett az utolsó szóba. A lány először nem érezte a hangjába megbúvó iszonyatos mennyiségű keserűséget.
 
- Felnőttem… - sóhajtott végül Hinata, és kibújta a fiú karjai közül. – Örülök, hogy visszajöttél… örülök neked. – Mosolyogva fejezte be, mert úgy gondolta, most megint őszinte lesz, és talán ezzel örömet okoz a rég elveszett, de most hazaért jó barátnak.
 
Némán rótták a faluba vezető utat. Az eget csillagok tarkították, és Hinata szemébe megint visszatért az a különleges fény, ami annyira hasonlított az égitestekéhez.
 
- Amúgy, a többiek is hamarosan visszajönnek… - törte meg hirtelen a csendet a fiú.
- Milyen többiek?
- Hát az Uchiha, Shino a homokosok… Shikamaru… - vont vállat a fiú. – Meg még egy páran, már nem emlékszem…
- Hogyhogy ilyen hirtelen? – tátotta el a száját meglepetésében Hinata.
- Befejeződött a küldetés.
- És te mért nem velük jöttél?
- Mert találkozni akartam veled. – Hangzott a higgadt válasz, amely megdöbbentette a lányt.
- De az imént azt mondtad, hogy nem hitted volna, hogy még viszontlátsz engem…
- Reménykedni csak lehet… - Hinata Kibára nézett, és meglátta azt a fura csillogást a szemében. Teljesen össze volt zavarodva.
 
Mögöttük ügetett Akamaru, így annyira nem érezte magát veszélynek kitéve a lány.
A régi útjaikon sétáltak vissza a faluba. Azokon az utakon, ahol még gyerekként, gondtalanul futkároztak.
De aztán egyre inkább elmaradtak ezek a boldog persze… hát igen, felnőttek.
De most megint itt voltam. Rótták az aranyutat, amelynek varázsát csak az értheti meg, aki már egyszer végigment rajta.
 
- Emlékszel még, amikor mindig kijöttünk ide hárman, Shinoval, és csak játszottunk? – szólalt meg egyszer csak Kiba. – És aztán mindig, mikor elfáradtunk, meghívtál minket teára… 
 
- Emlékszem hát. – Hinata visszaemlékezett azokra a napokra… a gondtalan gyermekkorra… és akarta még. Még egyszer, még egyszer utoljára, akarta őket. – Meghívlak most is! Jössz?
 
- Persze!
 
Hinata futni kezdett, le a domboldalon, Kiba pedig nevetve követte.
A lány úgy érezte, újra éli a boldog napokat.
Ahogy gurultak le a lankán, ahogy hasra érkezett, ahogy Akamaru megnyalogatta az arcát, és ahogy Kiba felsegítette őt, és leporolta a ruháját, úgy érezte… visszakapott egy darabot az életéből. Már nem volt annyira egyedül.
 
Ott volt vele Kiba, és Akamaru, akik visszajöttek hozzá, és az is boldogsággal és melegséggel töltötte el őt, hogy másnap megérkeznek a többiek is, a barátaik, és ő soha többet nem lesz olyan magányos, mint ez idáig bármikor.
 
A házba érve eszébe jutott valami.
Még mielőtt beléptek volna az előszobába, Hinata megragadta a fiú kabátjának ujját.
- Bocsáss meg nekem…
- Miért is? – kérdezett vissza Kiba értetlenül.
- Mert nem tartottak akkor veletek… annyira sajnálom. – A lány fejet hajtott a fiú előtt, de az finoman felemelte az arcát.
- Az már a múlté… el van felejtve. – Hinata nem értette, hogy hogyan lehet ennyire jó hozzá egy olyan ember, mint Kiba.
 
Az elutasítás miatt ramatyul érezte magát. Meg sem fordult a fejében az, hogy ő hozzá valaha is ember fog majd szépen szólni.
 
Most, hogy közelebb került a fiúhoz, volt ideje megszemlélni őt.
Alapos változáson esett át. Három év… nagyon sok idő. Erősebb lett, magasabb, izmosabb, férfiasabb… Akamaruról nem is beszélve.
Hiszen mindig olyan pici kis kutya volt, hogy elfért gazdája dzsekije alatt. Most aligha tehették volna meg ezt.
 
A fiú pont ugyanerre gondolt. Hinata a jókislány, csendes, kedves, félénk… éppen ez volt benne annyira vonzó számára.
Most pedig kész nő lett… jól állt neki a hosszú haj…
 
A némaságból Akamaru csalta vissza őket a világba. Kedvesen Hinata kezéhez dörgölőzött.
 
- Talán éhes vagy, Akamaru? – guggolt le mosolyogva a kutyához. Kezével megsimította a hosszúkás, bozontos pofát. – Na gyere, majd csak találunk neked valamit…
 
A fiú követte őket be a konyhába.
Hinata odatette a teafőzőt a tűzhelyre, közben kerített valami ennivalót Akamarunak is.
 
Kiba csak állt az ajtóban, és karba tett kézzel figyelte a lány sürgölődését.
Amikor Hinata szólt neki, hogy üljön le nyugodtan, arra gondolt, hogy ez a nap is csak egy ugyanolyan szép, nyári nap, mint a többi… de mégsem. Volt valami varázslatosan gyönyörű benne… ami minden eddiginél szebbé tette számára.
 
Leültek, és csendben elfogyasztották a teát.
Egyikük sem szólalt meg. Csak ültek a sötétedő konyhában és szürcsölgették a teát, miközben az egyetlen zajforrás, ami betöltötte a helységet, az Akamaru csámcsogása és morgása volt.
 
- Öööö… Kiba…
 
A fiú felemelte a fejét, és a lányra nézett. Látta rajta, hogy iszonyú zavarban van. Mint mindig… ilyenkor olyan aranyos…
 
- Hm? Mi az?
 
- Arra gondolta, hogy nem akarsz… nem akarsz… - Hinata egy percre behunyta a szemét. – Arra gondoltam, hogy… neearadnátészaára?! – A lány annyira hadart, hogy a fiú arcára mosolyt csalt.
 
- Hogy mit csináljak?
 
- Öh…
 
- Azt akarod, hogy maradjak itt?
 
Hinata zavartan bólintott. Nem bírt csapattársa szemébe nézni.
 
- Ha akarod, akkor maradok – mosolygott rá szívélyesen, és elvette a csészéiket, aztán a mosogatóhoz lépett velük, és megeresztette a vizet. – Na, mit szólsz hozzá, Akamaru? Itt fogunk éjszakázni!
 
A kutya izgatottan és boldogan vakkantott, aztán folytatta tovább a vacsora elfogyasztását.
 
Ahogy egyre jobban sötét lett, villanyt gyújtottak, aztán Hinata előkészítette a vendégszobát.
 
Amikor külön költözött az apjától, a családfő imádott lányának elég nagy házat vett ahhoz, hogy többen tudjanak lakni benne. Ez most kapóra jött.
 
 
Miután mindketten aludni tértek, Hinata csak forgolódott az ágyában és képtelen volt lehunyni a szemét, és ellazulni. Annyira boldog volt és annyira izgatott, hogy legszívesebben felrázta volna Kibat álmából, hogy beszélgethessen vele. Hogy elmondhassa neki, hogy fáj a lelke, mert beléhasítottak… de nem akarta most, mert tudta, hogy Kiba fáradt, megviselhette az út.
 
Már éppen rászánta volna magát az alvásra, amikor hallotta, hogy halkan kopogtatnak az ajtaján.
Felült, de nem bírt megszólalni.
Csak meredt a sötétségbe, oda, ahol az ajtót sejtette.
Aztán valaki lenyomta a kilincset…
 
Kiba volt az.
 
- Alszol? – kérdezte suttogva a fiú.
 
- Nem – válaszolt neki ugyanolyan halkan Hinata, bár nem értette, hogy miért pusmognak itt.
Érezte, ahogy Kiba leül az ágy végébe, aztán ahogy jobban meresztette a szemét, meg is látta a fiút. Egy szál ujjatlan póló volt rajta, és egy alsónadrág.
 
Érezte, hogy ég az arca. Ösztönösen feljebb rántotta magán a takarót, pedig Kiba nem láthatta őt, ő is csak úgy látta a sötétben a fiút, hogy használta a képességét.
 
- Mi az? Valami baj van? – kérdezte végül halkan Hinata.
 
- Csak azért jöttem, hogy szóljak… megérkeztek a többiek!
 
 
II. …és minden elkezdődik
 
Miután a lány felöltözött, azaz magára kapott egy lenge blúzt és szoknyát, megfésülte a kócos tincseit, és kisétált a szobájából, csodálkozva látta, hogy a váratlan vendégei betömörültek az előszobájába.
 
Kiba időközben átvette tőle a házigazda szerepét, s szívéjesen beinvitálta Hinata lakásába az érkezőket.
 
A lány nem tudtam, hogy hirtelenjében hova kapja a fejét, csak döbbenten állt ott a szobája félig nyitott ajtaja előtt, földbegyökerezett lábakkal, és képtelen volt megmozdulni.
 
Szemével végigkövette az összes érkezőt, majd mikor az utolsó után – aki történetesen Neji Hyuuga volt, imádott unokatestvére -, becsukódott az ajtó, magához tért, és zavarba ejtően piros arccal belökte a hálószoba ajtaját, majd elindult a sokaság felé.
Bátortalanul tett pár lépést, de meg is torpant, mert az első alak, akit kellőképp meg tudott szemlélni, olyannyira ámulatba ejtette őt, hogy képtelen volt megtorpanni két lépés között.
 
Nara Shikamaru ott állt, pont szembe vele, kiengedett sötétbarna hajjal, mely eleganciával hullott erős vállaira és hátára, kezében a, csak chuunin szintű ninjákat megillető mellénnyel, és az ő, Hinata tekintetébe fúrta, fekete szemeit.
Hinata nyelt egyet, ahogy végigjáratta tekintetét, az izmokon, és magában megjegyezte, hogy a fiú kész férfivá érett. Mióta nem látta, ő olyan… és milyen jól áll így, hogy kibontotta a haját…
 
 
 
 

Címkék: summer days 17

A bejegyzés trackback címe:

https://devilnevercry.blog.hu/api/trackback/id/tr35712368

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása