Azt hiszem, ez valami előírt szabály, hogy osztálykirándulni csak esőben, sárban és erdőben lehet. Persze az egészet itt az is megkoronázza, hogy mindez szeptemberben történik. Elvégre, gondoljunk csak bele, milyen snassz lenne már, ha nem röhöghetnénk ki sárban fetrengő osztálytársainkat? Tavasszal valóban nem tehetnénk meg. Na jó, egy kicsit talán.
A Keleti pályaudvarról indultunk, az aznapi, legkorábbi, negyed tizenegyes vonattal. Pesten már ekkor szakadt az eső, és kellemes kora délelőtti hangulat volt, miközben arra vártam, hogy barátnőmék felvegyenek kocsival az iskola előtt, a szakadó esőben több osztálytársam is elhúzott előttem, vidáman kiintegetve nekem a kocsiablakból.
Az oda út hamar eltelt, ekkor még mindenkiben túltengett az élni akarás, és a rosszidő, meg a villanypóznák ellenére, többen arcukat, karjukat, lábukat kidugva élvezték a kellemes menetszelet, a tanári intelem ellenére: Csukod be rögtön azt az ablakot!
Aztán persze megérkeztünk, mert ennek normális esetben így kellett lennie. Mivel az egyes számú, a vonatállomástól csupán párszáz méterre eső szállást éppen szétverték (talán, mert túl közelinek bizonyult), nagy szerencsénkre, megkaptuk az alig egy kilométerre álló, kettes számú hotelt, mint ideiglenes otthont.
A szobákhoz járt hűtő, televízió, sőt még erkély is. Az erkélyen hemzsegtek a szebbnél szebb pókok (persze ezt csak akkor láthattuk, mikor beköszöntött az est, és azok a kis dögök előmásztak… brrr), a legtöbb szobában a tv nem működött, radiátorok azok nem voltak (későbbiekben megtudtuk, hogy nem is tervezik beszerelni őket, mivel nyári üdülő, vagy valami ilyesmi, de mi éppen kifogtuk a szezon utolsó hetét. Juppi!), az erkélyajtót pedig volt aki ki is tudta nyitni… és bár ugyan volt olyan is, amelyiket zárni se lehetett rendesen, miután kinyitottuk, de mindezek ellenére, a legtisztább, legkultúráltabb, saját fürdővel ellátott szobákat kaptuk.
A délután folyamán ellátogattunk valahová, ahol láttunk kacsákat, sirályokat, és enyhén túlfűtött agresszivitással rendelkező hattyúkat. Elmentünk a Galambszigetre, amely arról volt híres, hogy galambdúcok voltak rajta, csak sajnos mi egyet se láttunk. : ( Útközben átgázoltunk pár horgászon, akik ilyenkor nagy dirrel-dúrral odább álltak. Majd a visszaúton, felmentünk egy vályogfallal szegélyezett kilátóhoz, ahol ugyan valaki kitalálta, hogy fussunk le toronyiránt, mások viszont rákiáltottak, hogy: Fussál, hülye! Csak háromszor töröd ki a lábad, mi az neked?!
Mindenesetre, erről a magaslati pontról, be lehetett látni az aranyló napfényben fürdő Balatont, a távoli partszakaszokat, és még sok minden mást is. És amíg az oda út körülbelül egy egész órát vett igénybe, a visszaút nem telt többe öt percnél.
Végül is, a kajával volt a legkevesebb gond, mivel svédasztalos kiszolgálás volt, ami annyit takart, hogy egy igen szimpatikus bácsi állt, merőkanállal a kezében és éppen azt adott, amihez kedve volt : ) De persze belátta, hogy a terve sikertelennek bizonyult, szabadon hagyta a terepet, hogy kellőképp kifoszthassuk élelmiszerből a hotelt. Így étkeztünk aznap este, teljes vigadalomban, miközben az undok német turisták, egy-két elmotyogott szitokszó közepette, csúnya szemeket meresztettek ránk.
Vacsora végeztével mindenki mehetett a dolgára. Az est további részében volt zárt körű buli, mersz vagy mersz, emost csinálunk a fiúkból parti, és utállak de nagyon összezördülés. (Ez utóbbi a további napokban nem sokat változott). Végül aztán, éjfélkor véget ért a varázs, mindenki nyugovóra térhetett a saját szobájában, ágyikójába… Csakhogy! Mindig a tiltott gyümölcs a legfinomabb! Hát ezen az éjjelen minden volt, csak alvás nem, mint általában.
Másnap mindenki elég kómásan ébredt, volt olyan, aki a saját ágyában, meg olyan, aki nem… de fél nyolc magasságában, mikor osztályfőnökünk, illetve osztályfőnök helyettesünk körbejárt ébresztőt fújni, mindenki, fáradt arcát bárgyú vigyorra húzva integetett nekik, a saját fekhelyéről.
A reggeli elég jó volt, itt már tényleg mindenki önállósulni tudott, aki nem, annak segítettünk, és többféle kaja közül választhattunk. Majd a rosszidő ellenére, rossz kedvvel, fáradtan, de útnak indultunk a Tihanyi-rév felé, ahonnan komppal keltünk át Tihanyba. A komppal nem volt semmi baj, csak sajnos iszonyat hideg volt (bár megszokhattunk volna már), és fújt a szél, és volt, aki elzöldült arccal kuporgott a sarokban, és mi sajnos csak a visszaúton jöttünk rá, hogy van egy fedett, szélvédett, meleg részleg is. Na mindegy.
Erdőn, mezőn és szőlőföldeken keresztül vitt az utunk, és már hiányoltuk azokat az örök felismeréseket, amikor kiderül, hogy a térképet valaki fejjel lefelé tartja (így a három és feledik kilométer után), vagy az útszélen álló táblákat, az: Üdvözlet! Ön körbe-körbe járkál, felirattal.
Végül megérkeztünk célunkhoz: az Apátsághoz. Kisebb huzavona, tanári intelem és letolás után (mert a csoport egyik része nem volt hajlandó a többiekkel karöltve a hosszabbik úton eltévedni, majd megérkezni), végre beléphettünk arra helyre, ahol magamat is beleszámítva, biztos volt már itt valaki kétszer. Ha meg nem, akkor meg ez volt számára a második alkalom. De igazából mindenki a töri ötösére hajtott, amit Jankovics tanár úr ígért be nekünk, hogyha szemfülesek vagyunk, és kiállunk a többiek elé kiselőadást tartani, bizonyos történelmi emlékekről… Persze, volt olyan, aki felvállalta e nemes feladatot, de…
Az Apátság persze szép volt, mint minden egyes templom, amiben eddig jártunk, legyen az akármilyen puritán is, a maga módján, ha giccses, ha nem, szép. Meg kell még említeni, e helyhez köthető, egyik legkedvesebb emlékem, ami a szenteltvíz felhasználásához kapcsolódik. Sokaknak sikerült normálisan keresztet vetni, majd egy-egy szentet ábrázoló szobor előtt elmotyogni egy Miatyánkot, de volt pár kivétel, akik arcfestékként használták a szenteltvizet, s imádság helyett a következőt skandálták: Miatyánk ki vagy a mennyekben, mondd csak, melyik ajtón menjek be…
Az aznapi ebéd, saját zsebből tellett, elég kellemesen (főleg, akiknek baráti alapon, valaki más állta xD).
A visszaút furán rövidebbnek tűnt, mivel rendes járdán mentünk, és nem nyakig sárban, meg vaddisznó ürülékben (meglehet, ez az út, nem telt olyan izgalmasan, mint odafele…). A kompon a fentebb említett fedett helyen való utazás jóval kellemesebben telt, mint odafönt. Bár így is sokan voltak képesek a tudatlanságuk miatt fönt fagyoskodni…
Visszafele röpke, valahány ezer kilométert gyalogoltunk csak, hogy aztán felszállhassunk arra buszra, amiről azt hittük, hogy nem jön…
Teljesen leamortizálódtunk, mi szerencsétlen fiatalkorú diákok ezen a kemény gyalogtúrán, és nem bírtunk másra gondoltunk, csak egy forró fürdőre, vagy egy meleg ágyra, vagy valami másra… de azt hiszem, csak vissza akartunk mindannyian térni Hotel Fesztiválba.
Aznap este ugyanúgy telt, ahogy az utolsó esték telni szoktak. Volt forralt bor, de sajnos egyik kedves osztálytársunk borsot tört az orrunk alá, így a kettes számú változat, többek számára ihatatlan volt (persze a betegeknek így is ízlett…). Ezek után, többen nem kísérelték meg kipróbálni az egyest, nem volt hozzá gusztusuk, vagy nem tudom… de pár ember szerint egész jól sikerült…
A hangulat a tetőfokra hágott, volt, aki bealudt, volt, aki nevetett, sírt, vagy fázott, és volt, aki kivasalta osztályfőnök helyettesünk haját, hogy aztán a hotel liftjét megrohamozva csoportosan készíthessünk partifotókat. Csak sajnos ebből se lett semmi…
Másnap pedig minden volt, ami szem-szájnak ingere. A sokak által már látott balatonszárszói József Attila emlékmű és emlékmúzeum, a cukrászda, amiről azt hittük, hogy nyitva van, és a három kilométeres gyalogtúra, vissza a szállásra, hogy aztán könnyes búcsút vehessünk a lisztérzékenyeket vegának kikiáltó konyhafőnöktől és a személyzettől, és a személyzet tagjaitól, akik voltak olyan kedvesek és visszaszolgáltattak nekünk egy pár gazdátlan papucsot, koszos zoknit, és egyéb más dolgokat...
Végezetül, valamikor negyed három felé elhagytuk a hotelt, hogy kicaplassunk életkedvünktől mentesülten a vasútállomásra. Az út, most is érdekesen hosszúnak tűnt, pedig a napokban elégszer gyalogoltuk már le.
A vonatra felszállás, de leginkább a hazaút telt az atrocitás jegyében. Négy, későbbiekben három idős hölgy kísérelte meg zaklatni, hímnemű osztálytársainkat, akik ártatlanul ordítozva üldögéltek, a bennük lakozó gyermeket szabadon engedve, ami miatt a három nagyi zaklatott nemtetszésének adott hangot.
Végül fél hat fele érkeztünk meg (azt hiszem, pontosan tizenhét huszonnyolckor), már nem is emlékszem… A pályaudvaron mindenki fájdalmas módon távozott…
Talán az ilyen kirándulásokkor, előírt szabály az, hogy ahogy az ember hazaér az osztálykirándulásról, beköszönt a jó idő. Bár nekem a tavalyi merőben jobban tetszett, azért ez is tűrhetőre sikeredett. Asszem, ezt most vegyétek fenyegetésnek, de meg lehet, jövőre újra látjuk egymást!
Utolsó kommentek