Ősz halála – limited edition Don’t copy én.

 

Aznap reggel amikor munkába indultam kitekintettem a kora hajnali fényben játszó lépcsőházam ablakán, s bosszankodva vettem tudomásul: megint esik.

Akkor még nem láttam, és nem is tudtam, hogy pontosan miért, de a szívem majd belesajdult. Valami történt.

Tegnap nem éreztem semmi ehhez foghatót, de akkor reggel a letargikus félhomályban, semmi mást nem akartam, csak gyászolni azt ami véget ért.

Azt hiszem a Mindenszentek beköszöntével, és múlásával, valami másnak is búcsút kellett intenem, aminek semmi köze nem volt az ünnephez.

Végűl be kellett látnom, hogy itt az idő az indulásra.

Ahogy kiléptem a szürke utcára, iszonyodva láttam a járdán, és a járdaszegélyen csillogó vértócsákat. Valami a csupasz kezemre cseppent. Vér volt. Ugyanolyan masszás, sűrű folyadék, mint mindenütt. Felnéztem, és láttam, hogy a vércseppeket a sötét narancs felhők ontják magukból. Elszörnyedve láttam, hogy az emberek ebből a látványból keveset vesznek csak észre. Azaz semmit sem. Hiszen ők nem hallották a hangokat, ahogy a világ üvöltve zokogott, a feltépett sebei, a friss elmúlás miatt.

Kinyitottam az esernyőm, s a lelkemben a világ fájdalmával elindultam a munkahelyemre.

Egy parkon kellett átmennem, hogy a könyvtárba jussak, ahol dolgoztam. Elnéztem az embereket, kiknek arca, ruhája, esernyője eleven vér volt, s kik ebből semmit sem észleltek.

A parkban érve megcsapta arcomat a hűvös november végi szellő, s a szél hirtelen feltámadt.

Közvetlen előttem tengernyi lehullott száraz levél emelkedett a magasba, s legnagyobb meglepetésemre alakot öltött. Olyan volt mintha az az emberforma tisztában lett volna azzal, hogy látom. S a véresőben állva, ahogy a sűrű folyadék, mint véres könny patakzott végig eleven arcomon, tanúja voltam az Ősz halálának. Egy szelekből szőtt hatalmas alak, fájdalmas sebeket ejtett a levél óriás testén. Szívszaggató hangot hallatva egy pillanatra minden megfagyott körülöttem. A levelek a magasba röppentek, és soha többé nem tértek vissza. Reszketve húztam össze magamon a kabátom. Végigborzongatta a fagy a bőröm.

Az eső pillanatok múlva elállt, s a vér tovatűnt. Tél győzött, legyőzte Őszt, s most jött, hogy átvegye a világ felett az uralmat.

Furcsa, és szívfacsaró volt, hogy csak én láttam, és szemtanúja voltam az Ősz halálának.

S ahogy léptem egyet előre, megéreztem valami fagyosat a bőrömön. Hópehely.

 

Sírva riadtam fel, magam sem tudom miért. Az óra éppen akkor csengett. Lecsaptam, s öltözködni kezdtem a félhomályban. Egy mozdulattal bekapcsoltam a rádiót. Éppen sikerült elkapni az aznapi időjárás jelentés végét.

Hallottam, ahogy az a férfi azt mondta, öltözzünk föl rendesen, s kössünk a nyakunkba sálat , hiszen odakint mínusz fok alá csökkent a hőmérséklet.

S ahogy kinéztem az ablakon megláttam, hogy esik a hó.

Egy darabig még álltam ott, és elmerengve néztem, az álombeli Ősz véres könnyére gondolva, de aztán magamban fejet hajtottam előtte, így búcsúzva tőle. Aztán újra készülődni kezdtem. Majd jövőre újra találkozunk. Mint minden évben. S Ő akkor majd véres könnyekkel búcsúzik a világtól