'Ayu' First love
Naruto-s ficem::
Shikamaru Nara fanos korszakomban kezdtem el írni.
Egy lány, nevezetes. Ayumi Aizawa beszabadul Konohába, mert küldetést kapott a klánjától: Fel kell kutatnia eltűnt bátyját, és visszavinni a hazájába, mert ott van rá szükség.
De közben Ayuminek(akinek nem is igazából az igazi neve:P), le kell tennie a cchuunin vizsgát, mert enélkül nem tudna bátyja szemébe nézni, és a fiú meg szóba se állna vele. Csak itt a bökkenő: túl idős.
És hogy ennyi ne legyen elég szerencsétlennek, a shinobik rajta tartják a szemüket, a fél falu megveti, mikor kiütéssel legyőzi a vizygán a hokage unokáját. És akkor ott van még egy kislány is, aki akarva-akaratlan(de leginkább tudatosan) borsot tör az orra alá.
Na de hogy jön ide Shikamaru? Még mindig nem tudod? OLvASD!
I. Ayumi bemutatkozik: Irány a küzdőtér!
- Hé, hahó! – emeltem meg a hangom, mivel a kapu tetején ücsörgő két shinobi még mindig képtelen volt rám figyelni. Idegesítő volt… - Bemehetnék, még ma?
- Hát nem’tom – vakarta meg az egyik okosan a fejét, és az őrtársára nézett. – Bejöhet?
- Csak tudatnám, hogy tisztába légy vele… - a társ elrugaszkodott a kapu tetejéről, és elém vetődött, le a porba. Olyan sebesen érkezett le, hogy alig volt időm figyelemmel kísérni a mozgását. Jóleső érzés töltött el. Ha végre valahára bejutok, biztosan nem fogok unatkozni. -, mélyen tisztelt Hokage úr megtiltotta, hogy idegeneket beengedjünk. Csak az ő megkérdezése után jöhetsz be…
- Tisztában vagyok a ténnyel, miszerint elárulták Konohát. De nem én voltam, szóval kérem, nyissák ki azt a… - Türelmetlen voltam, szorított az idő, ha nem igyekszem, lekésem a vizsgát. Kellemetlen lett volna elkésni már az első alkalommal. Főleg, hogy a vizsga lenne az utolsó dolog, ami érdekelne engem, de muszáj volt rajta részt vennem.
- Mondj egy jó okot, hogy beengedjünk! – toppant le elém a másik, valószínűleg csak egy egyszerű, mezei ninja.
- Most kezdődik a mérkőzésem. El fogok késni, perceken belül az arénába kell érnem!
- Nem vagy te egy csöppet idős? – meresztett az értelmesebbik nagy szemeket rám.
- Chuuninná kell válnom, ne állj az utamba! – Már éppen nyúltam volna a titkos fegyveremhez, amikor meggondolták magukat, és utat engedtek.
- De rajtad tartjuk a szemünket!
- Hát ez frankó. Köszi – Átléptem a falu bejáratát, és pár sietős lépés után, mire sikerült eltűnnöm a tömegben, már nem éreztem magamat olyan feszültnek, mert itt már nem láthattak.
Jólesőn kifújtam a levegőt, aztán csak álltam egy darabig, és mereven bámultam az eget.
Pillanatok alatt magamhoz tértem a gondolataimból, amikor egy tízévforma kisfiú véletlenül meglökött.
Futásnak eredtem, késésben voltam.
Copfjaim lobogtak a kellemes szélben, miközben szélsebesen rohantam az aréna felé. Visszacsúsztattam az időközben valahogy a kezembe került kunait, és lassítottam, amint megpillantottam a még sosem látott csarnokot.
Rendeztem vonásaim, nyugodt, nemtörődöm tekintetet varázsoltam az arcomra, és kifújtam a levegőt.
Kellemes sétatempóba váltottam át. Tíz méter választott el a bejárattól, amikor hirtelen három chuunin szintű ninja termett előttem. A chakrájuk tanúskodott efelől. Iszonyat erős volt a kisugárzás, de fura, hogy eddig nem éreztem. Az erejük úgy csapott arcon, hogy csoda, hogy nem estem hátra.
- Te meg mit akarsz itt? – kérdezett az egyik barátságtalanul. – Több nézőt nem engedhetünk be. Jobb, ha visszafordulsz!
- Tévedsz, ha azt hiszed, azért jöttem, hogy az idióta küzdelmeket figyeljem. Az én meccsem még csak most jön! – húztam ki magamat büszkén.
- Ó, igazán? És nem vagy te egy kicsit idős ehhez? – lépett társa mellé a második shinobi. Csak az egyik szemét láttam, a másikat a maszkja eltakarta. Micsoda figura, atyaég!
- Mért jön mindig mindenki ezzel? Hát olyan nagy szám, hogy csak pár évvel léptem át a korhatárt? És akkor mi van? – rántottam meg a vállamat. – Bejelentkeztem, szeretnék megküzdeni az ellenfelemmel. Kérem, tűnjenek az utamból!
- De nagy a szád! – szólt be a barátságtalanabbik.
- Mi a neved? Melyik faluból érkeztél?
- A nevem Ayumi, és a homlokomra van írva, hogy honnan jöttem! – böktem idegesen a fejpántra. – Vagy vak? Most már mehetek?
- Valóban szerepel a jelentkezők, és a sikeresen vizsgázók listáján – vágott csalódott arcot a harmadik. Kipipált a névsorba, aztán elléptek előlem.
- Na, mehetek? – vigyorodtam el váratlanul. Nem hittem, hogy ilyen könnyen megy. Tisztára abban a hitben ringattam magamat, hogy most akkor nekem ökölharcba kell keverednem ezzel a három férfival.
- Amúgy meg elkéstél! – kiáltott utánam a maszkos.
- Tudom. Más is szokott, vagy nem? Nem olyan nagy szám! – Felrohantam a lépcsőkön, ki a küzdőtér felé vezető folyosóra. Utólag még hallottam, ahogy a maszkos hümmögve társai felé fordul, aztán mind nevetni kezdenek. Reméltem, nem rajtam!
Idegesített, hogy mindenki megszólt a korom miatt. Nem volt életcélom az, hogy letegyem a ninja vizsgát. Vándorolni akartam, lézengeni a világba, nem harcossá válni. Céltalanul kószálni, megismeri másokat, nálam erősebbeket és gyengébbeket, és egyszer találkozni a nagy Ő-vel.
De a Sors közbeszólt. Éppen akkor, mikor betöltöttem a tizenhetedik életévemet. A bátyám öt éve eltűnt, azért keltem útra most, hogy megtalálhassam. De biztos voltam benne, hogy hozzám se szólna, ha megtudná, hogy nem váltam rendes ninjává.
Kínos, de nem emlékeztem, hogy milyen az arca… vagy hogy ő maga hogyan nézhetett ki. Egyedül abban voltam biztos, hogy egy majdnem tizennyolc éves fiút kell keresnem, illetve, homályosan rémlett, hogy a csapatába van egy lány és egy fiú. Ezzel meg marha sokra tudok menni.
Beléptem a terembe, és megpillantottam egy csapat elszánt képű kölyköt, amint csendesen ácsorognak egymás mellett, és várnak a sorukra.
Fogalmam sem volt, hogy én mikor következek, ezért, hogy zavaromat leplezzem, odaléptem a falra függesztett tekercshez és értelmes arccal tanulmányozni kezdtem.
Mikor végre megtaláltam a nevemet – Ayumi Aizawa – akaratlanul is mosolyognom kellett.
Természetesen nem ez volt a rendes nevem, na de ha azt ide kiírták volna… akkor mindenki rögtön rájönne, hogy ki is vagyok valójában.
- Én leszek a Hokage! – Azonnal megpördültem, és a szemem azonnal megakadt a kissrácon, aki az egyik asztal tetején pózolt, miközben próbálta túlharsogni a többieket. – Meglátjátok, egy nap, én uralkodok majd mindenki felett!
…Ó hogyne… gondoltam gúnyosan, aztán megforgattam a szemem. Milyen idegesítően hiperaktív kiskölyök. Előre sajnálom azt, aki összekerül vele…
Végre megtaláltam a saját nevem alatt az ellenfelemét. Most már csak azt kell megtudnom, hogy ki a fene az a Sarutobi Konohamaru. Először ismerjem meg az ellenséget, mérjem fel a terepet, aztán ledöntöm seperc alatt.
- Konohamaru! Azonnal szállj le arról az asztalról! Attól, hogy te vagy a Hokage úr unokája, nem kéne magadból bohócot csinálni! – Majdnem belevágódtam a falba fejjel. Ez annyira gáz… kellett nekem itt keseregnem. Megkaptam egy csupaszképű kölyköt, akinek túl nagy a szája. Hát most mihez kezdek? Ráadásul, ha legyőzöm, akkor meg rossz pontot szerzek a nagyfőnöknél. Ami meg azért rossz, mert… hát mert csak!
Éppen nekiálltam a homlokomat csapkodni a tenyeremmel, mikor a shinobi, aki előbb ráordított szolidan az ellenfelemre, mögém lépett és hozzám intézett szavakat.
- Kisasszony, kérem fáradjon a nézőtérre, itt csak azok tartózkodhatnak, akik…
- Nem vagyok kisasszony! A következő küzdelem az enyém lesz, azzal ott – böktem unottan Konoha fiúra, aztán felpillantottam a férfira. Nem állt jól neki a napszemüveg…
- Konohamaru a mélyen tisztelt Hokage úr unokája, nem beszélhet így a gyermekről! – emelte meg a shinobi a hangját. Kicsit meg is lepődtem, aztán elvigyorodtam.
- Bocsi – néztem vissza rá nagy szemekkel, aztán észrevettem az arcán a hitetlenkedést. – Mivel kéne bizonyítanom, hogy én vagyok Ayumi Aizawa? Nézzen csak a homlokomra… na látja? – böktem magamat ma másodszor is fejbe. – Nahát, akkor… ha nem bánja, megvárnám itt a soromat… - azzal jeleztem neki, hogy ennyi a beszélgetés. De ő nem tágított tőlem.
- Kicsit idős, nem gondolja? – vonta fel a szemöldökét.
- Ne jöjjön már maga is ezzel! – nyögtem fel indulatosan. – Maga a mai nap a harmadik! Ne kezdjük ezt! Ha jól látom, maga már túl van a huszonötön, hol vagyok én önhöz képest? Ugyan már…
- Úgy értem, hogy a többi vizsgázó korát tekintve…
- Ezt tekintve, azt tekintve. Hát tekintsen ide! – mutattam előre a falon függő tekercsre. – Itt van a nevem: A-yu-mi A-i-za-wa… látja? Sikeres vizsga, és ha leszállna rólam, letehetném az utolsót is!
- De egy tizenhárom éves gyerekkel kell küzdenie!
- Ne magázzon már! Lehetséges, hogy ez a tizenhárom éves fiú erősebb mint én… - vigyorodtam el sejtelmesen, de erre a nyakam tettem volna, hogy nem igaz.
- A homlokpántjából ítélve ezt kétlem… - eresztette ki a gőzt az ’öreg’, aztán csípőre vágta a kezét, és láttam rajta, hogy készül még valamit mondani, de akkor felcsendült odakint egy hang.
- Sarutobi Konohamarut és Ayumi Aizawat kéretik a küzdőtérre!
- Hallja? Na akkor én megyek… nem akar fogadni rám?
- Hagyja ezt abba! – húzta el a száját kellemetlenül a férfi.
- Oké, ahogy akarja, pedig nem tudja, mit veszít! – húztam ki magamat büszkén.
- Túl magabiztos!
Elvettem magamat, aztán a kissrác nyomában kisétáltam az arénába.
Odakintről éppen most hoztak be egy vörös hajú kislányt hordágyon, míg egy magasabb, szőke fiúcska diadalittasan ugrált a shinobi mellett, miszerint ő lett a győztes.
Konohamaru aggódva pillantott a kislányra. Vagy szerelmes volt belé – dugtam ki a nyelvem -, vagy nem, csak féltette. Vagy talán a húga volt, vagy a csapattársa.
Kiléptem az aréna áporodott nyári levegőjébe, és megcsapat az orrom, rögtön a vérszag.
Szegény kislány eléggé sokat vesztett. Azért reméltem, hogy semmi komoly baja sincsen.
A nézőtérről éles füttykoncert hasított az izgalommal felvillanyozott levegőbe. Nem nagyon hallottam, hogy az itt összegyűlt, alig párszáz ember mit ordítozik, csak Konohamaru neve volt kivehető itt-ott.
Valahol az öreg Hokage fent ücsörög, és könnyeit törölgetve figyeli az unokáját. Valószínűleg így előnytelen küzdelemnek tűnik, az a négy év korkülönbség, ami kettőnk között van, de hát érdekel itt valakit? Elvégre, akikkel a mai nap folyamán találkoztam, mind öregnek néztek.
Ha a chuunin is meg meri kérdezni a korom, és kérdőre vonja a képességeim, akkor azt hiszem Konohamaru küzdelem nélkül győz. Nekem elég lesz elvernem a jó öreg…
Felpillantottam gondolataimból, és összeráncolt szemöldökkel meredtem a küzdőtér közepén, unottan ácsorgó srác felé.
De hisz ez velem egyidős! Nem lehet idősebb!
Aztán megpillantottam a szájából kikandikáló cigarettát, és átsuhant a gondolat az agyamon, hogy vajon megkínálna e, ha legyőzöm a kicsikét.
Majd ha legyőzöm, akkor megkérdezem. Ha!
- Te vagy, Ayumi Aizawa? – kérdezte a srác kimérten.
- Aha – válaszoltam neki elnyújtva az első a-t.
- Hát ez kellemetlen…
- Micsoda? Mi van?! – bámultam bele a képébe. – Mi olyan kellemetlen?
- Hagyjuk… készen álltok? Konohamaru?
- Kész vagyok! – válaszolta indulattól fűtötten a kiskrapek.
- Na és te?
- Kösz a kérdésed, én is! – Eltávolodtam Konohamarutól, aztán harci pózba vágtam magamat. Megvetettem a lábam, aztán felvettem a kisterpeszt. Reménykedtem, hogy a cuccomat nem kell majd leszednem a hátamról. Annyira csak nem erős ez a törpe.
Nem akartam bevetni ellene AZT. Elég kínos lett volna, ha egy tizenhárom éves kissrácot nem bírok lenyomni, csak a titkos fegyveremmel. Akkor ninja vizsga ide vagy oda, a bátyám ezer százalék, hogy még le is köp.
Kisöpörtem a szemembe lógó barna hajam, aztán hátravetettem a fejem és beleszimatoltam a levegőbe. Tudnom kellett, hogy merről és milyen erősen fúj a szél. A két legfontosabb dolog, amivel tisztában kellett hogy legyek, hogy le tudjam verni a vakarcsot.
- Akkor… kezdődhet a küzdelem! – emelte magasba a kezét a srác, aztán unottan ejtette le, eltaposta a csikket és újabbra gyújtott. Ez totál nem egészséges, ezt majd utólag közlöm vele, amint győzök, és az örömtáncot járom. A másik dolog, amiért le akarom őt szólítani, az meg az, hogy hogyan lehet ilyen fiatalon chuuninná válni? Avasson már be, és akkor büszkén nézek a bátyó szemébe.
Elugrottam Konohamaru első csapása elől, és talpra érkeztem. Aztán azonnal félre kellett vetődnöm, hogy nehogy eltaláljon a shurikenekkel. Zihálva álltam meg, és úgy döntöttem, hogy ebből nekem elegem van.
Rohangálhatunk és ugrálhatunk itt napestig, de így csak azt érjük el, hogy kifáradunk és a nézők meg megdobálnak minket mindenféle dologgal, mert unalmas a meccs.
Aztán egyik pillanatról a másikra megdermedtem. Keményen előre meredtem, majd kigúvadt a szemem. Közben a tökmag elkiáltotta magát:
- Szexy no jutsu! – Dermedten néztem az előttem álló nőre, miközben meg se bírtam moccanni. Ezt a jutsut eddig még sohasem volt alkalmam megtapasztalni. Elvörösödtem, és a szemem sarkából láttam, hogy a ’sensei’-nek is mélyen leesett az álla.
Aztán valaki ráugrott a hátamra. Helyettesítés. Ez azonnal leesett.
Azonnal elkaptam a tekintetem arról a nőszerűségről, és a nyakamhoz kaptam. A kissrác rám vetődött, és fojtogatni kezdett. A közönség jóízűen hurrogott.
Rémülten észleltem közben, hogy a vállamra szíjazott kellék pántjai recsegve szakadnak ketté.
- Mi a baj? – ordított a fülembe felhevülve a fiú. – Pánikba estünk?
- Csak szeretnéd, te vakarék! – Megragadtam a kezét és lehajítottam magamról. Kezével tompította az esést, de közben időm sem volt, hogy felvegyem a hátamra az odavaló dogokat, máris ütések százait éreztem a testem chakrapontjain.
- Nesze! Én leszek a Hokage, és te nem tántoríthatsz el ettől! – Erős csapást éreztem a bal vállamnál, aztán végleg búcsút mondott a pánt az eredeti céljának. A földön kötött ki AZ.
- Állj le! – kiáltottam el magamat váratlanul. – Nem akarom ellened használni, még gyerek vagy!
- Dehogy vagyok! Ninja vagyok! Én leszek a Hokage!
- Leszel te a nagy büdös… - Időm se volt végigmondani a fertelmesen trágár dolgot amit, az öcsi fejéhet akartam vágni, hitetlenkedve kapkodtam el a fejemet előle. Most meg kövekkel kezdett el dobálni.
- Figyel, kisöreg! Nem akarlak a földbe döngölni, úgyhogy megkérlek, hogy álljál le! Hadd ne kelljen használnom ŐT – böktem a porban fekvő fegyveremre. – Így te is és én is megússzuk a kellemetlenséget. Egyezzünk meg abban, hogy te most kifekszel és én győzök, aztán jövőre megpróbálod, oké?
Mintha csak a falnak beszéltem volna. Konohamaru vigyorogva nézett a szemem közé, de volt valami fura a tekintetében.
- Rendben! – kinyújtotta a kezét, én meg nyújtottam felé az enyémet, és már majdnem megfogtam, amikor hirtelen megváltozott a szél iránya. Feltámadt. Úgy éreztem, nem győzhetek másként, csak ha használom AZT.
Amúgy is, tudtam, hogy csapda lett volna. Használta volna ellenem a Genjutsut, hogy elterelje a figyelmemet, miközben alattomosan mögém osonkodik és lerúgja a vesémet. Kellemetlen…
Egy ugrással eltávolodtam tőle, aztán talpra érkezve, tisztes távolságba megállva úgy éreztem, itt az én időm.
- Hát legyen! – bólintottam magabiztosan, és felszegtem a fejemet, hogy még egyszer, nyugodtan mindent mérlegelve, átgondolhassam, hogy mit is fogok tenni. Megterveztem az előttem álló elkövetkező tíz lépést, aztán boldogan kinyújtottam a karjaim a testem mellett, és szétnyitottam az ujjaim.
Éreztem, ahogy a chakrám végig áramlik a két karomban, egyenesen az ujjaimon keresztül, a földön heverő veszedelmes fegyverkupac felé.
Amint megpillantottam a hajszálvékony chakraszálakat, elkomorodtam, és a kisfiúra néztem.
- Igazán meg akartalak kímélni. De te provokáltál! – Lassan felemeltem a karjaim, és kinyújtottam őket mellmagasságba, egyenesen előre. Aztán behunytam a szememet, és felemeltem a fémkupacot a földről.
Olajosan megcsikordult a bábom összes ízülete, és porca. A bátyám fegyverével ellentétben nekem vasból volt, nem fából. Viszont azt meg kell hagyni, az ő bábja függetlenül ettől, sokkal könnyebb volt. Nekem több energiám kellett belefektetnem, hogy mozgatni és éltetni tudjam őt.
- Holló! Támadj! – Előrelendítettem a jobb karomat, mire megfeszültek a fonalak, és a báb vészes közelségbe került Konohamaruhoz.
- Csak szeretnéd! Árnyékklón jutsu! – A vakarcsból hirtelenjében nyolc vagy tíz, vagy tizennyolc lett… A hátam mögé kerültek, nem volt más választásom, szét kellett választanom Hollót.
Felemeltem a bal karomat, és megrántottam az eddig nyugodtan lógó kékezüst fonalakat.
- Gyerünk! Bábmester jutsu! – Magasba lendítettem mindkét karomat, aztán az ifjú Hokagéra küldtem a bábom. Félúton szétválasztottam Hollót, és a fejét a chakrafonalaimon rángatva a hátam mögé irányítottam.
- Úgyse bírod ezt sokáig! – ugrált el Holló gyilkos csapásai elől Konohamaru. – És ha kifáradsz, ha elfogy a chakrád, akkor majd…
- Akkor majd nagyon nézel kisfiú, mert nem fog elfogyni! – mosolyogtam meg a kis butus döbbent ábrázatát. – Mert még semmit sem láttál! Ezennel… vége a küzdelemnek!
Óvatlan volt, nem figyelt a háta mögé. A Holló alsó teste vészes közelségbe került a kisfiú tarkójával. Egyetlen szúrás volt az egész, és ájultan esett össze.
- Konohamaru! – Ütötte meg a fülem egy fiú mély hangja valahonnan a közönség soraiból. – Micsoda gyáva dolog tőled, hogy egy kisfiúval ezt teszed!
Valahogy sejtettem, hogy ez lesz. Én leszek a gonosz, büdös banya, aki bántotta szegény kis ártatlan tökfilkót. Már vártam is behunyt szemmel az engem ostromló köveket, és egyéb dolgokat, de nem történt semmi.
- A küzdelemnek vége! A győztes Ayumi… - a shinobi kételkedve a szemembe nézett, és mintha egy pillanat erejéig láttam volna a felismerést az arcán. – Ayumi Aizawa!
Hát nem rajongott értem valami rohadtul a közönség, de nem ez volt a célom ezzel a küzdelemmel. Mondjuk arra se nagyon számítottam, hogy azonnal közutálat tárgya leszek.
Időközben eltüntettem a chakrafonalakat, és összeraktam Hollót. A fegyverem újra visszakerült a már jól ismert helyére: a hátamra.
Elindultam az aréna kijárata felé, amikor váratlan dolog történt. Szembe találtam magamat a Hokagéval.
Az idős úr arcán sem utálatot, sem más negatív érzelmet nem tudtam felfedezni.
Aztán az egyik pillanatban, ahogy elhaladt mellettem, meghallottam a hangját.
- Nincsen szégyellni valód Ayumi. Most te győztél. Az unokám azért nem tudott legyőzni, mert nem készült még föl rád. Pedig azt hittem, kellő tanítást kapott. Egy szinten kéne lenni az erőtöknek, kortól függetlenül. Felnyitottad a szemem, hogy nem elég az, amit eddig tanult. Köszönöm neked.
Megdöbbentem az öreg szavain, és egy darabig csak tátogni tudtam, és ledermedve álltam, ott mellette, földbegyökerezett lábakkal.
- Én… - nem is igazán tudtam, hogy mit akarok neki mondani. Olyan bizonytalan lettem hirtelen. Aztán felszegtem a fejem, és az öreg után kiáltottam. – Csak elaludt! Holló fegyvereibe egyenlőre csak altatót tettem! Órákon belül magához tér.
Annyira elfeledkeztem mindenről, hogy elfelejtettem a shinobitól cuccot kérni. Milyen kínos…
Mégsem mehettem vissza, hogy: hé, apukám dobjál meg egy szállal! Különben is, már kezdetét kell, hogy vegye a következő küzdelem.
Bár még senki nem volt a csatamezőn.
Megfordultam, és csodálkozva láttam, hogy a srác mereven engem bámul.
Intettem neki a szememmel, mire elértem a kellő hatást, és elindult felém.
- Valami gond van? – kérdezte zsebre tett kézzel, miközben újabb szálat csempészett a szájába.
- Kérek szépen – böktem fejemmel a zsebe felé, ahonnan az imént elővarázsolta a dolgot.
- Na nem – mondta hidegen, miközben élvezettel beleszívott abba, ami a szájából lógott ki. Élvezte, hogy idegesíthet.
- Létszi – váltottam könyörgő hangnemre, de nem hatottam meg vele. – Na jó, adjál, vagy összehozok neked egy randit Hollóval.
- Csodás. Majd máskor – aztán hátat fordított nekem, és elindult vissza a küzdőtérre.
- Oké, megjegyzem! És mondd csak… - kiáltottam utána, de meg sem fordult. – Hogy hívnak? Mi a neved?
Megtorpant, aztán lehajtott fejjel megadta a helyes választ:
- Shikamaru Nara.
Csak álltam az aréna kijáratánál, és eltátottam a szám. Benne volt a kezdő csapatokban. Neki tudnia kell, hogy mi lett a bátyámmal.
Örömittasan hátat fordítottam, és belevigyorogtam a világba.
A mai nap két legyet ütöttem egy csapásra: átmentem a vizsgán, de a neheze még hátra van, és megismertem egy ilyen édes pofát. Ő meg segíthet nekem megkeresni a bátyót. Csak okosan kell csinálnom. Okosan… ezt a szót nem nagyon ismertem.
Közben teljesen megfeledkeztem saját magamról. Éles fájdalom hasított a bokámba, aztán eljutott a fülemig a merénylőm kislányos hangja.
- Kiütötted Konohamarut, te gonosz banya! – Az elején látott kis vörös pattogott körülöttem mérgesen.
Erősebbre húztam Holló pántjait, és mérgesen a kislány szemébe néztem.
- Látom jobban vagy. Ennek örülök. Ne aggódj, a fiúdnak nem lett semmi baja… nem is értem, hogy most meg miért… - Úgy látszik nem jött be a kompromisszumos megoldás a pukkancs ellen.
Kezdtem begurulni, amikor eljutott a pici agyamig, hogy beveti ellenem a Konohamaru-féle, dobáljuk kővel a nagylányt, jutsut.
- Na jó, ebből elég! Hé… hogy az a…! – Már kaptam volna el a kislányt a vörös loboncnál fogva, amikor megragadt a kezemet egy ismerős.
- Áááá… micsoda meglepetés, miszter nagyon nagy arc shinobi – vigyorodtam el a férfi láttán.
- Maga nagyon nem bír magával…
- Hát, úgy látszik ez az öreglány mégiscsak megnyerte volna magának azt a sok-sok péééénz…
- Nem voltak a mélyen tisztel Hokage úr…
- Ja, a kissráccal egy súlycsoportban? Hát az tuti. Maga volt az edzője? Elengedne?! – Kirángattam a karomat a markából, és rendeztem a vonásaim.
- Én hát.
- Én erre nem lennék olyan büszke… - morogtam magam elé.
- Mit mondd? – kérdezett vissza értetlen arccal a shinobi.
- Megkívántam egy tál rament. Megyek is! – Kidüllesztettem a mellkasom, és futólépésben otthagytam a fazont meg a vöröskét. Aztán támadt egy jobb ötletem.
Visszafordultam, és megkerestem a kislányt, aki közben dühösen bekuporodott a sarokba duzzogni.
- Figyelj, kibékülünk? Tudom ez hülyeség, mert már igazi nagylány vagy, de tudod én nem szeretek haragba lenni ve…
- Hülye duma. Mit akarsz? – emelte fel könnytől maszatos arcát.
- Na jó, kisanyám! Eljössz velem rament enni, vagy nem? Nem könyörgök itt neked! Mész a sunyiba!
Váratlanul ért a válasza, egészen szíven ütött az az egyetlen szó.
- Megyek.
- Remek, akkor fogd a kezem. Sietünk!
Elhagytuk az arénát, aztán a csarnokot, és kint találtuk magunkat a hatalmas kapuk előtt.
Sajnos már közelről megéreztem az útban álló három sensei chakrájának kisugárzását.
- Állj! – hallottam meg a barátságtalanul ismerős hangot, és kénytelen voltam, kezemben a vörös kezével, megtorpanni.
- Mi az? – vicsorodtam el. – Mit tettem már megint?
- Gyereket szöktetünk? Vagy esetleg lopkodunk?
- Lopkodunk… Mi? Mit lopkodunk? Maga ’lopkodja’ az én időmet!
- Fenét – lépett elém a maszkos is. – Mi dolgod neked Moegivel?
- Kivel? – néztem rá értetlenül, aztán leesett. De gáz, még a kislány nevét sem tudtam… - jaaa, ja hogy vele… - elvigyorodtam saját butaságomon, ők meg hárman idiótának néztem, na meg a kezemet szorongató kisasszony is. – Hát persze hogy vele! Na szóval, mi ramenezeni indultunk… velünk tartanak talán?
- Hát, ha már nagyon akarod… - Akarja a fene! De kedvesen rávicsorogtam az előttem álló, a szeme alapján vigyorgó maszkosra, és zavartan nyeltem egyet.
- Kakashi sensei!
- Na majd máskor. Elmehetnek!
- De sensei! – pattogott mellette idegesítően az egyik ilyen kis idegesítő chuunin.
- Köszi! – ujjongtam örömömben, és legszívesebben össze-vissza csókoltam volna a pasi arcát, de nem a maszkosét, hanem a másikét, amiért megmentett egy kínos ebédtől.
Már éppen szedtem volna a sátorfámat, amikor utánam szólt a harmadik ninja is. Csak hogy ki ne maradjon. Ő volt az, aki a listáját szorongatta. Lételeme talán az árulkodás?
- Szemmel tartunk!
- Akkor ezzel nem lesznek egyedül! – kiabáltam vissza.
- Hogy mondtad?
Kacagva rohantunk kéz a kézben Moegivel a ramenes felé.
Levontam a továbbiakban a következtetést, és eltökélten eldöntöttem valamit. Mindenképp vigyáznom kell a továbbiakban a seggemre. Ez fontos!
Viszont!
Egyet nem felejtek el! Mégpedig… hogy jön nekem ez az édes pofa egy szál cigivel! Amint vége ennek az egész viadalnak, én megkeresem, és leverem rajta. Ebben biztos lehet!
Tanácstalanul fordultam a kislány felé. Mellesleg nem is volt kislány. Ha jól megnéztem, egy tizenhárom éves kölyök kezét szorongattam. Hát, mindenesetre őt nem zavarta.
- Hol csinálják a legfinomabbat? – kapkodtam ide-oda a pillantásom az éttermeken.
- Ichirakunál – hangzott a rövid válasz.
- Oké, akkor irány Ichiraku! – Tök lelkes voltam, de tényleg. Egészen addig, amíg le nem esett, hogy fogalmam sincsen, merre van ez az étkezde. – Hol is van ez valójában? – nevettem rá zavartan a kislányra, mire kaptam tőle egy lesajnáló pillantást.
- Itt szembe…
- Á, vagy úgy! – Kellemetlen… elkezdett rángatózni a bal szemem idegességemben. – Akkor irány! Mire vársz még?
- Talán… nem is tudom…
Berángattam magammal az étterembe, és leültünk a pulthoz.
- Na, milyet kérsz? – kérdeztem tőle kedvesen, és felé nyújtottam az étlapot.
- Ichiraku úr, csak a szokásosat – mondat rám sem hederítve Moegi.
Lepleztem dühömet, és mosolyogva intetem a fejemmel a tulaj felé, hogy legyen, ahogy a lányka akarja.
Magamnak zöldségeset rendeltem, bambuszrüggyel, meg ilyen mindenféle bio nyavalyával, aztán lustán végignyúltam a bárszéken.
Csak amikor kihozták, akkor esett le az állam.
Az rendben, hogy éhes valaki, dehogy egy tizenhárom éves lánynál a szokásos szó annyit takar hogy öt egész tányér ramen, hát ezen kicsit kiakadtam.
Következmény: Úgy néz ki, kénytelen leszek beállni mosogatni… milyen gáz…
Valljuk be, akkor és ott eléggé csóró korszakomat éltem. Nem voltam arra felkészülve, hogy egy vérig sértett kiskamasz, egy ebéd alatt kiforgat a vagyonomból.
Esetleg itt hagyhatnám… Á, nem lehet, már öten figyelnek, még a végén börtönbe vetnek, vagy tudom is én…
Fenébe, mért kell nekem mindig ilyen fene jótékonynak lennem?
Moeginak még vissza volt három tányér, ez azt jelentette, hogy van laza öt percem gondolkodni.
Milyen kínos, milyen kínos…
Én már végeztem a levessel, és kicsi választott el attól, hogy a fejemet belecsapkodjam a pultba, amikor a mellettünk ülő srác, aki eléggé jó húsban volt, megrökönyödve hozzám fordult.
Vagyis először csak azt hittem. Mert nem is nekem beszélt, hanem Moeginek.
- Moegi, már megint kivel játszottad el az ízetlen tréfát?
- Mi?
A kislány vállat vont, aztán elégedetten a srác felé fordult.
- Szia, Choji, nekem ez már nem kell… - bökött a maradék két teli tál levesre. Hát én bekattanok rajta… - Úgyis Ayu állja…
- Hogy mi? – kaptam a fejemhez. – Mit csinálok?
- Hát ilyen lehetőséget nem szalaszthatok el… - Két tűz közé szorultam. Egyik oldalról ez a durcás kisiskolás játszadozik az életemmel, a másikról meg ez az ismeretlen srác. Most mi lesz?
Folyt. Köv…
Előzetes: Ki is ez a Choji? És miért is jó, hogy összetalálkozott Ayumival? És vajon Ayumi meg tud valamit a bátyjáról? Aztán a legfontosabb kérdés: lesz e pénze állni az ebédet? Vagy esetleg a hihetetlenül ’édes pofa’ majd a segítségére siet?
A következő rész címe: Meglepő fordulat: Asszem, beléd estem…
Utolsó kommentek