2
Másnap reggel arra ébredtem, hogy simogat.
- Jó reggelt… - felkönyököltem és beleásítottam az arcába.
- Megint össze-vissza áll a hajad, mint régen – mosolyodott el és elkezdte ráncigálni az arcomat, mint az öreg nénik a kisfiúknak.
- Hé! – nyelvet nyújtottam rá, de ő másnak vette a gesztust és bekapta. Végül megint csak a csóknál kötöttünk ki. – Mennyi időnk van még?
- Már csak percek kérdése. – Felnyögtem és megszorítottam őt.
- Mikor tudsz legközelebb ember lenni nekem?
- Amikor csak akarod, hogy az legyek. Mondtam, érted élni tudnék…
- Szeretlek – súgtam a bőrébe.
- Én is, én is nagyon. Hadd adjak egy utolsó csókot, kérlek! – Ajkamat az övéhez érintettem, ő végigsimított az arcomon. – Drukkolok, este találkozunk. – Próbáltam volna tovább csókolni, de eltűnt. Érzetem, ahogy arcom a csupasz párnának nyomódik, és testem az ágyra süllyed. Kellemes meleg volt ott, ahol feküdt.
Nem is tudom, meddig feküdhettem ott, és szívtam magamba az illatot. Olyan fél tizenegykor ugrottam fel, hogy megfürödjek. Már így is késésben voltam
Igazából ez a drukkolok sem tudom, hogy arra vonatkozhatott e, hogy sikerüljön az állás, vagy arra, hogy találjak valakit. Bár, az utóbbinak nem látom jövőjét, pont a mai nap leforgása alatt. Sőt soha. Nincsen még egy Leon.
Húsz éves voltam, csinos, fiatal, üde, ám kevésbé életvidám nőnek számítottam. Robert akárki, a pasas, aki előző este felhívott, bizonyára már benne van a korában, de ha esetleg akadályokba ütközne a kommunikációs képességem, akkor is meg akartam bizonyosodni róla, vagyis biztos lenne abban, hogy megkapom azt az állást.
Halványlila blúzt vettem fel, a dekoltázsnál ügyeltem, hogy kilátsszon a fehér neműm csipkéje, de csak szolidan, nem kurvásan, mellé egy ízléses fekete szoknyát. Térdemig ért, az alja teleaggatva fekete tüllel. Nem nagyon bírtam a magas sarkút, de ez esetben kénytelen voltam vele megbarátkozni, ha bizalomgerjesztő benyomást akartam kelteni a leendőbeli főnökömnél, azaz hogy valami olyasmit, ami jó dolgokat sugall rólam neki, ha meglát, és nem arra gondol azonnal, hogy hoppá ez csak egy idetévedt, éretlen csitri, aki médiumnak képzeli magát.
Még maradt egy kevés abból a parfümből, amit Leontól kaptam, és azt csak különleges alkalmakra tartogattam. Hát ez a mai ilyen volt.
A hajam gondosan kifésültem, és besütöttem még indulás előtt. A teteje kevésbé hullámosan, az alsó fürtök viszont szinte már göndörön hullottak a vállamra és a hátamra. A frufrut kivasaltam, aztán kihúztam a szememet, feldobtam egy leheletnyi púdert és léptem. A rúzst gyűlöltem, öregasszonyos volt, én pedig még szerencsére messze voltam a besavanyodástól. Bár, lehet, nem túl messze.
Szerencsére nem laktam túl messze az irodától, olyan negyed órára, ha a dugót is beleszámítjuk. Közös kocsink volt Leonnal, ami mostanra rám ruházódott át.
Beletapostam a gázba és próbáltam sietni, de mire remegő gyomorral leparkoltam az épület mellett, így is láttam, hogy majdnem tíz percet sikerült késnem. A francba! Számít az első benyomás, és szükségem van szerencsére, egy hatalmas kalappal, ahhoz, hogy ebből kimásszak.
Úgy gondoltam, most már nincsen értelme annyira kapkodni, de ezért gyorsan még rendbe raktam a hajam, és egy nagy levegőt véve kiszálltam.
Oké, ez volt az első állásinterjúm ás baromira paráztam. Nem kellett volna talán önéletrajzot hozni? Minek, úgy is kivágnak a késés miatt. Azért reméltem, hogy ez a Robert egy elnéző pasas.
Ahogy a kezem rákulcsolódott a kilincsre, időm sem volt arra, hogy lenyomjam, más tette meg helyettem. Ott álltam, az ajtóban, velem szemben, egy alacsony, sápadt bőrű, csigákba rendezett feketehajú nő. Barátságtalan arckifejezéssel végigmért, azután összehúzta a blúzát, hogy leplezze a vállára szíjazott pisztolytáskát, és mintha ott sem lettem volna, fogta , magát és eltipegett mellettem.
Itt volt az orrom előtt a következő dolog, amiben reménykedtem, hogy nem lesz mindenki ilyen unszimpatikus. Persze lehet, hogy kedves nő, csak rossz napja van.
Aztán már éppen, hogy beléptem volna az irodába, amikor egy magasabb és jóval erősebb alakba ütköztem. Valószínűleg férfi lehetett. Elhátráltam tőle, de ő eltolt a karjával és elnézést kért.
Felemeltem az arcom, hogy megbocsássak neki, de nem bírtam megszólalni, amikor találkozott a tekintetem az övével. Azok a borostyán sárga szemek…
- Anita! – rohant aztán az imént távozó nő után. Én meg csak kapkodtam a tekintetemet össze-vissza. Csak nem a Hóhérhoz volt szerencsém az imént? De ki lehetett az a férfi?
Atyaég, most már biztosan kinyír az a Bert, majdnem húsz percet késtem!
Sietősen a recepciós pulthoz léptem és megkérdeztem, hogy szabad e bemenni a főnökhöz. A hölgy, aki ott ült, azt mondta, ügyfél van bent nála, aztán kikereste a nevemet, és savanykás mosollyal a szája sarkában leültetett, hogy várjam meg, amíg a pár, akik bementem Mr. Vaughanhoz, ki nem jönnek, de azt még hozzá tette, hogy Bert nem szereti a késést. Így is eléggé ramaty benyomást fogok kelteni, kell neki még drukkolni azért is, hogy még szarabbul érezzem magamat.
Utolsó kommentek