A Mérgezett rózsa
Anita Blake-s írásom.
Azon filóztam, hogy a főszereplőt,(akinek sajna így nemtom a nevét hirtelen:P) kivel hozzam össze. Természetesen saját szereplőről lenne szó, egy 20 éves nőről, aki ugyebár így fiatalabb Anitánál, de majdnem olyan tehetséges, mint ő,ám keésbé magabiztos, egoista, vagy bátor. De legfőképp, nem tud bánni semmilyen Firestarral, vagy Browignonnnal:D
Médium a drága. Aki minden héten egyszer(már ha van gyógyszere), lefekszik a halott pasijával(akit a zombik téptek cafatokra)-ezeket a részeket nem részletezem-. De egy idő után Leon(aki szellem), azt akarja, hogy a főhősnő találjon magának egy új társat, hogy ő békében eltávozhasson. Csak hogy ez nem egyszerű.
ui: Vajon kivel jön össze a drága? Talán Jean-Claude-val, vagy Richarddal? Vagy talán... Edwarddal?
1
Csöngött a telefon, éppen akkor, amikor indultam vacsorát készíteni. Már éppen a kezemben volt a kés, amikor az a vacak megszólalt. Ijedtemben mindent elejtettem, a kés meg kecses ívet írt le a pult fölött, majd érkezésekor beleállt a ball tenyerembe. Rohadtul tudott ám fájni. Én már csak tudom. Fontolgattam, összeszorított fogakkal, hogy kihúzzam e, és gyorsan lássam e el a sebet, úgy is mindegy alapon, mert ha nem veszem fel rögtön, bekapcsol a rögzítőm, ha fontos, akkor meg percek múlva vissza fognak hívni. Bár reménykedtem, hogy talán végre egyszer azért hívnak, hogy tudnának egy magamfajtát alkalmazni valahol.
Gyorsan kihúztam a kést, beletekertem vérző kezemet a konyharuhába és a telefonhoz siettem. Ötödik csöngésre vettem fel. Kicsit rekedt lehetett a hangom. Tompította a fájdalom, meg a vérveszteség.
- Halló – leheltem bele fojtott hangon a kagylóba, és ügyetlenül a fülemhez emeltem.
- Laurett A. Adennel beszélek? – kérdezte egy komor férfihang.
- Ööö… attól függ…
- Itt Robert Vaughn, a Halottkeltő Rt.-től keresem önt. Láttam a hirdetését. Szeretném alkalmazni – Ez a szeretném alkalmazni inkább úgy hangzott a pasas szájából, mintha azt mondta volna, hogy „hé kislány, itt egy soha vissza nem térő alkalom, ne szalaszd el!” Hát hülye lettem volna, ezért ezt feleltem:
- Igen, itt Laurett Aden. Komolyan mondja? – izgalmamban, és örömömben szinte belevájódott a fülkagylómba a telefon. Épen maradt jobb kezemmel görcsösen szorítottam a készüléket, és el is felejtettem, hogy a ball kezem éppen az imént ment tropára.
- Komolyan. – Mintha megenyhült volna a hangja. Igaz, úgy viselkedtem, mint egy hitetlen ötéves, akinek azt mondják, hogy ehet még egy kindertojást. - Holnap délelőttre be tudna jönni? Bent lesz az egyik oktatónk, bizonyos Lawrence Kirkland. Ő fogja magát tanítani, feltéve, ha…
- Megyek. Igen. Ott leszek. Mikor menjek?
- Tizenegy óra?
- Tökéletes!
- Akkor viszlát holnap. – Érződött a pasi hangjában, hogy mosolyog.
- Viszlát! – azzal lecsaptam. Megkaptam. Hát megkaptam az állást, amire már oly régóta pályáztam. Ez az!
Le kellett, hogy üljek a kanapéra, annyira megkönnyebbültem, hogy most már valamivel biztosabb jövő állt előttem.
Eddig alkalmi munkákat vállaltam csak. Nem sokat konyítottam a halottak felébresztéséhez, viszont a szellemekhez annál többet. Tudtam velük beszélni, meg volt ez a hatodik érzékem. Sokszor jártam már a szellemvilágban is, persze mint szellem. És meg kell mondjam, nem is hasonlít arra a helyre, amit az emberek hisznek. Mint például ez a mese a Pokolról a Mennyországról és a Tisztítótűzről. A Pokol az maga a földi lét. Szerintem. Olyan hogy Menny meg azért nincsen, mert ha újra megszületünk, akkor úgysem maradunk ott, hanem újra jövünk ide. Meg úgysem hiszem semmi ilyesmiben. Csak kitaláció. Itt St. Luisban is van vagy egy fél tucat templom, és mindegyiket hírből elkerülöm. Nincsen olyan, hogy Isten, angyalok, meg szentek. Meg olyan ember sem, aki a Mennybe kerülne, mivel sem hibátlan és bűntelen ember nincsen, se Menny.
Aztán valahogy elgondolkodtam, és a tekintetem a padlóra tévedt. Vajon mi lehet ott az a vörös folt? És mért egyre nagyobb? A kezem!
Teljesen átázott a konyharuha, közben a fájdalom is visszatért és elviselhetetlen lett. Berohantam a fürdőbe és hidegvizet engedtem rá. Csípett. Aztán letekertem egy Betadinos üveg kupakját és összeszorított fogakkal a sebre öntöttem. Talán a fájdalom miatt, vagy nem is tudom, hogy mi lehetett, de úgy tűnt, mintha füstölni kezdett volna a húsom. Eltompultak az érzékeim.
- Lora… - hallottam meg valahonnan mögülem egy idegen hangot.
- Ki az? – nem fáradtam azzal, hogy megforduljak, éppen szembe álltam a tükörrel. Ha vámpír az, akkor végem, ha meg nem, akkor fölöslegesen izgatom magamat. Mégis hogyan kerülne ide egy vámpír? Nevetséges.
Hideg lehelet csapta meg tarkóm, és akaratlanul is odakaptam. Kezemmel valamibe belekaptam a levegőben. Képlékeny és illékony volt. Azonnal kiszökött az ujjaim közül.
- Leon, te vagy az? – kérdeztem mosolyogva, mikor megéreztem azt a finom illatot.
- Ugyan, ki más? – A kísértet alakot öltött mellettem. Halála óta, is ugyanolyan jóképű maradt, mint azelőtt. Hátul a tarkóját rövidre volt nyírva szőkésbarna haja, míg oldalt a halántékán, és a homlokán lévő fürtök meg voltak hagyva hosszúra. Eltakarták zöldes-barnás pillantását. Erős, izmos felsőtestén fekete póló feszült, és terepmintás melegítő felső. Nadrágként egy farmert viselt.
Odalépett mögém és átölelte a vállamat.
- Jaj Leon, úgy hiányzol… - A tükörben néztem, hogy a keze megérinti a karomat, és én is megérintettem az övét. Kézfejem átsiklott az ő könyökén, így csak a saját felkaromat érintettem meg.
- Te is nekem Lora… - úgy tett, mintha megcsókolná a nyakamat, de persze ez lehetetlen volt. Akár át is dughatta volna rajta a fejét, az se segített volna rajtunk.
Húsz évesek voltunk, alig pár hónapja vesztettem őt el. Rendőrnek készült, még csak gyakornok volt. Kiküldték terepre, aztán egy vámpír kitépte a szívét. Az én Leonomnak.
- Mi történt a kezeddel, kicsim?
- Csak a kés… De képzeld, kaptam munkát! – Láttam, ahogy elmosolyodik, közben hideg, levegőszerű ujjaival a barna hajamat simogatja.
- Ez remek.
- Mért kellett meghalnod? Mért kellett itt hagynod? – fordultam végül szembe vele, és szemrehányóan ránéztem. Barna szemeim megteltek könnyel. Ökölbeszorítottam a kezeimet, de aztán felszisszentem és engedtem a bal kezemnek. Meghúztam a sebet, éreztem, ahogy tovább szakadt. – Mért?
- Ne sírj! – kezével a bőrömhöz ért, mire a legördülő könnycseppek megfagytak, és üvegszilánkokként potyogtak le a fürdőszobaszőnyegre. – Nem tehetek róla Lora, bizonyára ennek így kellett lennie.
- De miért? Mi rosszat tehettél előző életedben? – felé nyúltam, de csak az üres levegőt markoltam. Elviselhetetlen volt, hogy soha többet nem érinthetem őt.
- Én addig itt leszek veled, ameddig nem leszel újra boldog… aztán megyek. Fájni fog látni, hogy valaki más karjaiban leszel, de túl kell lépnem a túlvilágra. Hogy aztán újra testet ölthessek, mondjuk a te gyermekedként.
- Ne beszélj hülyeségeket Leon, nincs olyan, hogy Túlvilág. Vagyis van egy olyan hely, ahova távozik a lélek, de aztán azt is elhagyja.
- Oké, legyen igazad – vont vállat, azután követett a konyhába. – Hm… látom, megint főzöl.
- Tudod, hogy ez megnyugtat.
- Tudom.
- Felteszek valami zenét.
- Az is megnyugtat. Várjál, tippelhetek? – kérdezte huncut félmosollyal a szája sarkában, miközben lustán az ajtófélfára támaszkodott.
- Csak tessék – megfogtam a hifi távirányítóját, és benyomtam a gombot.
- Children of the Sea?
- Tutira te ismersz a legjobban – odasiettem hozzá, és nekidőltem. És most először életemben, vagyis ezalatt az eltelt negyed év alatt, nem tudtam teljesen nekinyomni az arcomat a falnak. Valami meggátolt ebben. És akkor megéreztem, de csak egy pillanatra, mintha Leon feltámadt volna, és visszatért volna az élők sorába, megéreztem, hogy ott van, és hogy homlokom a mellkasának feszül.
- Tudom.
- Még mindig szeretlek – suttogtam neki, mint egy szégyellős kislány, aki olyan dologról beszél az anyukájának, ami a legnagyobb tabu témának számít a családban.
- Én is téged. De el kell felejtened. És fáj ezt mondanom, de mivel nem tehetek semmit érted, és az ellen, hogy ne lássalak más karjaiban, így el kell viseljem.
- És ha megölöm magam?
- Eszedbe ne jusson! – Éreztem, ahogy fellángol a dühe, majd alábbhagy. Megint szilárdnak éreztem a mellkasát, aztán újra eltűnt, és a homlokon belesüppedt, aztán koppant az ajtófélfán.
- Csináld ezt még egyszer! – kértem, és a kezeimmel megragadtam a kilincset. Fel sem tűnt, hogy annyira szorítottam, hogy elkezdett vérezni újra a bal tenyerem.
- Mit?
- Szilárdnak éreztem a testedet! – kaptam utána.
- De csak pillanatokra, tudom.
- De eddig nem volt ilyen. És ha felélesztenélek?
- Hogy zombiként visszajöjjek? – megütközve rám nézett.
- Igen.
- Hát nem emlékszel, mi volt tavaly? – De tisztán emlékeztem. Leon szuper ügyes volt. Mint egy szuperhős. És akkor csak tizenkilenc éves. Engem elraboltak, és Európába hurcoltak, egy kis istenhátamögötti spanyol faluba. Bezártak valami földalatti templomba. Minden tele volt emberi értelemmel rendelkező zombikkal. Tudtak beszélni, harcolni és gondolkodni. Volt a vezetőjük, az a Lord Saddler, vagy kicsoda. Ő hipnotizálta azokat az embereket. Leon mindent megölt, ami csak útjába került. Kiszabadított. Ott találkoztunk először.
Azután végighurcolt magával valami kastélyon. Ott bujkált Salavar, az a kis görény, Saddler fia. Majdnem ott hagytuk a fogunkat. Olyan lényekkel dacoltunk, amikről azelőtt életemben nem is hallottam. Aztán győztünk. Leon súlyosan megsérült, de hazahozott. Aztán nála voltam pár napig, amíg apámék ide nem értek értem. Az érkezésünket követő harmadik nap odaadtam magamat neki. Azelőtt meg sohasem voltam férfival. Úgy voltam vele, hogy még a csókot is alig ismertem, a szexről meg csak annyit, hogy azt gondoltam, miért jó az? És most már kiderült, miért is. És hiányzott. Leon teste, ahogy az enyémre simul. Az izmai, a hangja, az érintése, a csókja, a lehelete. Nem fogok soha nála jobban találni. Senki, soha nem lesz olyan, mint ő, Leon. Leonard Scott Kennedy.
- De emlékszem. – Ránéztem, és lemondóan felsóhajtottam. Megígértem neki, hogy nem állok érte bosszút. Nem tudnék amúgy sem, gyenge vagyok.
- Nem sikerülne. Nincsen meg a szívem. Egy zombinak arra szüksége van.
- Igaz. – Teljesen igaza volt. Attól, hogy járkáló holttest, attól még kellett neki a szív, hogy élhessen. Ugyanúgy, ha nem lett volna gégéje, akkor meg beszélni nem tudott volna. Független volt attól, hogy meghalt.
- Meg különben se bírnék egy rothadó… tudod jól, hogy mik ellen küzdöttünk, nem? – Tudtam. Bólintottam, aztán elengedtem az éterszerű kezét, és az asztalhoz sétáltam. Útközben a kézfejemmel letöröltem egy kicsordulni készülő könnycseppet. – Ma veled alszok, oké?
- Rendben. - Titokban reméltem, hogy megint érezni fogom a szilárd testét. Akár csak pillanatokra, nekem akkor is jó. Szerintem ő is valami ilyesmin gondolkodott. Aztán eszembe jutott valami. Amíg én nem leszek boldog, ő is itt fog velem maradni, boldogtalanul. Vagy találok valamit, ami elvonja a figyelmemet és elengedhetem, megpróbálom elengedni, vagy valakit. De soha nem lesz senki nekem Leon.
Elkészítettem a kaját, közben ő az ajtóból figyelt. Mosolyogva nézte, ahogy ügyködök.
- Vérzel – hallottam meg egyszer csak a hangját. Lepillantottam a sebesülésemre, majd egy sóhaj kíséretében elővettem az elsősegélydobozt, kötszert rángattam ki az aljáról és befásliztam a sebet.
- Így már jobb? – nyújtottam felé a balomat.
- Tökéletes. – Kezébe fogta a csuklóm és csókot lelet az ujjaimra. Megremegtem. Meg tudta tartani kezemet!
- Megint! – kiáltottam fel.
- Igen, megint. De csak pillanatokra.
- Na igen… - Közben a Children of the Sea melodramatikus dallama átjárta az egész testemet. Ezt hallgattuk azelőtt is, meg aközben is, mikor lefeküdtünk először.
Vacsora után fürdeni mentem. Végignyúltam a habfürdőben és engedtem, hogy nézzen, miközben mosom magamat. Nem szégyelltem magamat előtte, hiszen milliószor látott már ruha nélkül.
- Még mindig csodálatos vagy – odakönyökölt a kád peremére, és végignézett rajtam. – Érted élni tudnék…
- Kedves, hogy ezt mondod. Sajnálom, hogy így elcsesződött minden.
- Én is. – Megint elbőgtem magamat. De aztán már fájdalmamban nevettem. Megint éreztem, hogy megérintett. Megborzongtam és próbáltam minél valóságosabbnak képzelni, hátha akkor testet ölthet. – Figyelj…- emeltem felé az arcom. – Ha találkoznál a nagyfőnökkel, add át neki, hogy ha találkozunk, akkor mozgósítsa az összes tollashátú védenckéjét, mert én is mozgósítani fogom ellene a Pokol minden erejét.
- Na na… - Leon hitt Istenben. Volt egy ezüstkeresztje, amit folyton hordott. Én is hordtam, mert akkor olyan volt, mintha a lelke egy darabkája velem lett volna mindig, ha úton voltam, de nem hittem Istenben. Azóta nem, mióta elvette őt tőlem. Nem foghattam fel, Istennek mért fájt annyira az, ha valaki boldog a földön. Mért nekem keserítette az életemet? Mért nem a rajtam és Leonon kívül élő többmilliárd másiknak? Tudom, egy mocskos szájú, önző picsa vagyok!
Hálóingbe bújtam, és átöleltem Leon párnáját. Érződött rajta az arcszesze kellemes illata. Lefeküdt mellém, és az orromat megcsapta az a kellemes virág illat. Arcomat odadugtam szorosan hozzá, míg ő átölelt, bár ezzel nem sokat értünk el.
- Lora… - szólalt egyszer csak meg, a szoba nyomasztó, magányos sötétjében.
- Mi az, Leon? – emeltem fel az arcom.
- Menj a szekrényhez, és húzd ki a legalsó fiókot. Az iratok mögött találsz egy gyógyszeres üveget. Hozd ide nekem. – Tettem, amit mondott. Odasiettem, feltúrtam mindent, és megfogtam az üvegcsét. Visszasiettem hozzá, felkapcsoltam a villanyt, és odatartottam neki az üveget. – Számold meg.
- Hét.
- Adj a számba egyet. – Kinyújtottam a kezemet, lecsavartam a kupakot, megfogtam egy kék színű pirulát és beadtam neki. Vártam.
- Most mi lesz?
- Hét szem, az hétszer tizenkét órát jelent – elhallgatott.
- Nem értelek.
- Hétszer tizenkét óráig élő lehetek. Veled lehetek.
- Mi?! – felkapcsoltam a másik lámpát is, és végignéztem rajta. Kezemmel félve elindultam a teste felé. Ijedten visszarántottam az ujjaimat, amikor megéreztem, a bőre melegét. Élt!
- Leon! – rávetettem magamat, nem érdekelt, ha csak képzelődöm, de itt volt és éreztem. És megérintettem, megöleltem, végigsimítottam a felkarján, megcsókoltam az ajkát a szemhéját, az arcát, az orrát, a fülét, a nyakát. – Leon! – Arcomat a testének nyomtam, és semmi nem számított már. Nem érdekelt, hogy csak pár órát lehet velem, most itt volt, és ez volt a fontos. Hallottam, ahogy ver a szíve, mint egy élőnek, ahogy pumpálódik a vér az ereiben.
- Lora – megcsókolt. Ugyanolyan gyengéden, mint pár hónapja, utoljára. Derekamra fonta a karjait, én meg örömkönnyeket hullattam. Odabújtam hozzá, majdnem lelöktem őt az ágyról.
- De hát hogyan? Mi ez? – kérdeztem végül, félig nevetve, félig sírva.
- Emlékszel Luisra? Egy régi barátom volt… - bólintottam. Luis, hogyan is felejthettem el? – A zombik ölték meg. Vagyis Saddler. Ő szedte ezeket a gyógyszereket. Utánam jött segíteni a másik világról, úgy sikerült téged megmentenem. Aztán, miután a lelke nem bírta tovább a terhelést és a megpróbáltatást, nekem adta, és elment, örökre.
- De te most itt vagy.
- De nem tart örökké.
- Ne rontsd el a kedvem!
- Nem tenném soha.
Nem érdekelt, hogy ott, és akkor én voltam hipnotizálva, vagy ő tényleg élt, csak vele akartam lenni. Minden úgy volt, mint régen. Mindketten megfürödtünk. Én másodszorra, de nem érdekelt. A kádban a meztelen testének nyomtam a sajátomat, és el nem engedtem volna az ajkát soha többé. Aztán megtörültük egymást, ő fölemelt és az ágyhoz vitt. Kellemes félhomály volt, csak a telihold sápadt fénye szűrődött keresztül a selyemsötétítőn.
Lerakott az ágyra és gyengéden végigcsókolta a testemet. Én magamhoz húztam és hevesen megcsókoltam, amit persze viszonzott. Végignyaltam a mellkasát, aztán hagytam, hogy belecsókoljon a nyakamba. Beletúrtam a hajába, azután felszakadt belőlem egy sóhaj.
- Érints meg – leheltem a vállgödrébe, és ajkam újra rátalált az övére.
- Te meg szeress. Csak szeress, amíg még megtehetjük.
Hát szerettem, amennyire csak bírtam, és ő is engem. Majd beleremegtek a falak. A hifi meg tovább szólt. A nyögések és a sóhajok elnyomták néha James Dio simogatóan gyöngéd hangját, de még akkor is ott zúgott a fejemben a gyönyör csillagrobbanásaival együtt, amikor elengedtük egymást, és lihegve letöröltük egymás arcáról a verejtékcseppeket. Azután összebújtunk, én a mellkasára feküdtem, ő meg összekulcsolta a kezemet az ő kezével. A másik izmos karjával engem ölelt át.
Megvártam, míg elsuttogja az utolsó szeretleket, és elalszik. Csak néztem, talán órákon át, és simogattam őt, és megérintettem a bőrét és megcsókoltam az ajkát. Volt, mikor visszacsókolt. Nem akartam aludni hagyni, azt akartam, hogy ébren legyen. De aztán eszembe jutott, hogy testet öltésekor este tíz óra körül lehetett. Szóval mindenképp csak akkor fog újra szellem lenni, ha már felkeltem. Megnyugtató volt az a tudat, hogy újra az ő élő karjaiban ébredhetek.
Hallgattam a monoton szuszogását, a vére lüktetését, és a szíve dobbanásait. Aztán elaludtam.
Éjszaka felébredtem, hogy még közelebb vont magához. Beszívtam haja kellemes sampon illatát, majd összegömbölyödtem, mint egy kiscica és újra elaludtam, közel hozzá, annyira, mint régen. Régen mindig így aludtunk. Én összehajtogattam magamat a lehető legkisebbre, ő meg úgy feküdt, hogy át tudja ölelni az egész testemet. Egy pillanatra azt hittem, minden visszatért a régibe, és bele se mertem gondolni, hogy a holnap éjszakát nélküle töltsem el. De már nem is tudtam. Az illata elbódított, elaltatott, és valahova, messzire, valahova magasra jutottunk, egy eldugott helyre, talán a csillagok közé, messze, ahol csak mi magunk vagyunk, és ő soha nem fog meghalni.
Utolsó kommentek