S.T.A.R.S. - Az új generáció
Egy férfi, Edward, aki küzd a zombikkal, aki menekül a csapattal, akinek a csapatát az élöholtak elpusztították, és lemészárolták.
Vajon mi lesz a sorsa? Mi lesz a világgal? Vajon vége lesz egyszer a rémálomnak, amibe belecsöppent?
S.T.A.R.S. - ismert az RE-kből. Nos ez nem azaz Stars, ezt csak kölcsönvettemxD
ISZONYTATÓAN MORBID! hehe:D
01.
Undorodva tekintett végig a lángoló romokon. Valami megzörrent mögötte, erre ő rögtön előrántotta a stukkert, és a célszemélyre emelte, majd tüzelt. A shotgun akkora erővel ontotta magából az ólmot, hogy majdnem letépte a férfi karját. De már hozzászokhatott, nap mint nap volt alkalma használni, és alkalmazkodni a fegyveréhez. Jól célzott, két lövedékkel földre terítette a támadót. Az agya ráloccsant a kerítésre, a nő pedig utolsó hörgés kíséretében ülő helyzetbe esett és nem mozdult többé.
Túl könnyű célpont volt, főleg, hogy nem jutottak el addig, hogy a nő megtámadja. Meg elég messze is volt tőle, és sántított is, ugyanis valaki már egy bicskával kimetszett egy darabkát a bal térdhajlatából. Vélhetőleg a támadó utolsó erejével tette, aztán megadta magát, és zsákmány lett vadászból. Egy ilyen kis vágás nem sokat segített, de hát megtehette, és legalább lelassította a halottat. Ugyanis a város hemzsegett az élőhalottaktól. Már több hete, hogy felütötte fejét valami dögvész vagy ahhoz hasonló.
Kanadából szállítottak át a határon keresztül, a Dél-Dakotában lévő Rapid City-be egy marhacsordát. Az egész valahol ott verhetett gyökeret, hiszen az állatok a vérükben, a húsukban hordozták a vírust.
Az egyik farmert figyelt fel arra, hogy a marhája a társa húsából lakmározik, növényevő állat létére. Természetesen megpróbálkozott azzal, hogy elzavarja és megölje az állatot – ő veszettségre gondolt – de megsérült, mert a marha megharaphatta. Így tudtán kívül ő is elkapta a kórt, aztán órák múlva olyannyira kitisztult a tudata, hogy soha többet nem tudhatta meg, mi következett ezután. Vélhetőleg már akkor élőhalottat csinált belőle a vírus, aztán az öreg farmer útnak indult, hogy ehessen. A közelében lévő állatokat nem bántotta, furcsamód az állatok húsa nem érdekelte. Mivel különbözött az emberétől, nem volt annyira gusztusos, mint mondjuk kannibalizmushoz folyamodni. Végül is irányítani se tudta, tudatában sem volt annak mit tesz, csak ment. Aztán mikor a farmról beért a városba, megfertőzte a többi embert.
Ezután eltelt három hét, és mostanra a szomszédos három államban is hemzsegtek a halottak. A vírus végigpusztított, Nebraskán, Iowa-n, Wisconsinon, Illionison, Indianan, és Ohion, hogy most megérkezhessen Michigan államba, Detroit citybe is. Így is lassacskán már az egész Egyesült Államokban szükséghelyzetet hirdettek ki, és megnyitották a menedékhelyeket, meg a katonai támaszpontokat, hogy végszükség esetén oda szállásolhassák el a honukat vesztett, harapásnélküli menekülteket. Már így is tömve voltak a menedékek, kritikusra szorult a búvó – és óvóhelyek száma is, rengeteg ártatlan ember védtelenül bujkált és menekült a halottak elől. A legerősebbek is csak pár napig bírták, fegyvertelenül és étlen.
Nem sok esély volt rá, hogy bármelyik talpon maradt emberi lény is megmenekül, ha csak egymagában nekivág a világnak. Nem hogy felfalják, hanem megmásszák, megfertőzik, aztán pár óra múlva ő maga is járkáló halott lesz. És nem volt ellenszer.
A férfi felszegte a fejét és a csapat után sietett. A shotgunt kézben tartotta, míg TMP-t a vállára vette, és a kézifegyverét visszadugta a pisztolytáskába.
- Hé, Ed, ne maradj le! – harsant egy idősebb férfihang, valahonnan a füst tenger és az éjszaka sötétje mögül.
- Megint találtam egyet, Roger! – kiáltott vissza a férfi, és igyekezett beérni a másikat.
- Minden rendben?
- Persze.
- Helyes. Hé, fiú, elteheted a vadászpuskát. Fölöslegesen ne pazarolj olyan első osztályú töltényt – bökte meg a könyökével a férfi kezében tartott pisztolyt.
- Nem fölöslegesen pazarolom. Próbálok túlélni. Ennél nem lehet semmi fontosabb.
- Túlélni megy a kézifegyverrel is.
- Ez kevesebbet fogyaszt.
- De drágább is, és kacifántosabb is beszerezni.
- Ugyan mért lenne drágább, mikor a kutya se fizet semmiért? Nem állunk ott éppenséggel, hogy a pénzzel szórakozzunk, mikor járkáló zombik vannak a nyomunkban, és másodperceken múlik az, hogy túléled e. Nem a lőszer hiánya a legnagyobb baj. Már nem a pénz az úr, csak odamész, megfogod elveszed, és a tiéd. Vagy ők, vagy mi. Ha egyetlen élő se marad, azt jelenti ők győztek. Ha többen leszünk, mint ők, azt jelenti, felülkerekedtünk rajtuk és van remény. Roger, csak döntened kell, ki mellett állsz. Velük vagy velünk. – Edward továbbra is magabiztosan tartotta a puskát, célra tartva, hiszen ők vezették a sort, az ő feladatuk volt tisztán tartani a terepet, hogy a csapat minél hamarabb az óvóhelyre érjen az élelemmel.
- Hülyeségeket beszélsz – röhögte el magát az idősebb fickó. – Nem leszek járkáló halott. Bízok benned.
- Hát, mindenesetre köszönöm a megtiszteltetést, és a bizalmat, amelyet… - ordítás hallatszott a valahonnan a hátuk mögül, fegyverropogás, és még több sikoly. – A franca!
Edward hátraarcot csinált, és rohant hátra, hogy fedezze az újoncokat. Tüzelt, de mostanra a földre dobta a shotgunt és a TMP-t vette készbe. Ötven golyó fért egy tárba, három tár dugig volt töltve, csak a kabátja alá kellett nyúlni érte. És míg azzal szórakozott, hogy minden egyes lövés után felállítsa a kakast újra a vadászpuskán, addig a TMP ontotta magából a lőszert. Könnyebbnek látszott ezzel levadászni a hullákat, bár a shotgunnak tízszerte nagyobb lövő ereje volt ennél. A többieknél automata gépfegyver volt, némelyiket még csak ki sem kellett biztosítani.
Edward némán utolérte a csapat lemaradt végét, és leszedte a maradékot a társairól. Három holttestet talált, kettő katonát megharaptak. Kíméletlen volt, golyót eresztett azonnal a fejükbe. Nem várta meg, míg felkelnek, és tovább terjesztik a kórokozókat.
Az egyik újoncnak a felnyitott mellkasából lakmároztak vígan, két zombi, két kézzel rángatta ki a férfi beleit, egyik a száján keresztül húzta ki, könnyű dolga volt, a beleket könnyűszerrel átfűzte a ifjú torkán, nem volt nehéz dolga, mivel a fontosabb szervek rég ki lettek tépkedve, míg a másik megelégedett a lyukkal a gyomrán. Az ifjút Lusinak hívták, pár hete jegyezte el a menyasszonyát, jövő hét vasárnapjára tervezték az esküvőt. Edward biztos volt benne, hogy nem ő lesz az, aki közli majd a nővel, hogy a vőlegénye első terepgyakorlatán élőhalottak vacsorája lett.
Edward körül így is forgott a világ, a széttépett hús, a vér, és a hullák szaga miatt, örült neki, hogy nem evett a többiekkel, most biztosan lehányta volna a harcteret.
Fejbelőtte a két vígan lakmározó halottat, majd felfigyelt, Rogerre, aki egy lángszóróval irtotta az ellenséget.
- Azta! – ámult el Ed, de aztán kénytelen volt, hátat fordítani az égő áldozatoknak és több figyelmet szentelni az orra előtt lejátszódó rémálomnak, miközben megpróbálta kizárni a tudatából a hulla égett-rothadó szagát.
Egy egyenruhás férfi teteme gurult a lába elé, kinek a fejét éppen az imént szakították le. Amott jobbra tőle pedig egyik vergődő társa, kitépett gégével hevert, miközben hárman, négyen ugrottak rá, hogy falhassanak belőle. Mielőtt lőhetett volna, Roger elintézte annyival, hogy feléjük fordította a lángszórót.
Megtermett alak, vánszorgott Edward felé, kezében Jamison rendőrtiszt fejét lóbálva, majd egy pillanatra farkasszemet nézett a férfival, végül félrefordult, a hajánál fogva megmarkolta a fejet, ajkait a rendőr halott ajkaira tapasztotta, majd gyomorkavaró csámcsogásba kezdett. Megette a nyelvét. Edward nem bírta tovább, térdre rogyott, és hányt. Alig evett valamit, de aztán mikor újra összekanalazta magát, és remegő lábakkal feltápászkodott a porból, zihálva célra tartotta a TMP-t és vagy húsz golyót a pasi fejébe ürített. A zombi elejtette a fejet, tántorogva elindult Edward felé, de aztán félúton térdre esett, megvonaglott, és az arcából megmaradt csonkokkal együtt, és a tenyerébe szorított emberi hajjal együtt kimúlt.
- Ó a büdös francba! A francba! A kurva életbe! – Egyik rendőrtársa üvöltött, és négykézláb elkezdett Edward felé mászni. Közben néha hátra fordult és sikoltott, mikor érezte, hogy rohadó fogak marnak a bokájába és átharapják az achilles-ínt, így megakadályozva, hogy a férfi soha többet ne tudjon talpra vergődni. Rimánkodva lőtt a fegyverrel, de az csak üresen kattanó hangot adott ki. Kifogyott.
Edward magához tért a kezdeti rémületből, tárat cserért, de már késő volt, a társának tőből letépték a lábát, azután még többen ugrottak rá, mint az előző ártatlanra és marcangolni kezdték.
Edward felkapta a shotgunt és eltakarított a rohadékokat. Zihálva térdre esett és érezte, hogy valami hűvös koppan az arcán. Eleredt az eső.
- Edward! – hasított végig egy kiáltás a sötétségen. – Edward életben vagy?
- Élek! – kiáltott vissza rekedten, bár még mindig a hányinger kerülgette, de az imént meggyőződött róla, hogy többet nem bírna hányni, nem volt már mit.
Végigtekintett a csatatéren, és megbizonyosodott róla, hogy nem fenyegeti őket több élőhalott. Tizenketten indultak útnak, és mostanra csak négyen élték túl. Az élelem, melyet rettegéssel szereztek meg, sehol se volt. Csak egy reszketeg női rendőrtiszt hátán volt ott egy hátizsák, remélhetőleg maradt benne pár adagnyi élelem. Ed reménykedni próbált, de a sírás kerülgette. Nem hitte, hogy így is végződhet.
Néma, mélabús léptekkel elindult Roger felé, közben felszedte a földről társai elhullajtott fegyvereit, és egy-két gazdátlan kézigránátot is. Az eső időközben viharra fordult, némiképp enyhítve a hullaszagot. A férfi, ahogy messzebb ért társai széttrancsírozott holttesteitől, egyre mélyebbeket szippantott, és már csak az eső mosta kövek, a felfrissült föld, és a vihar illatát érezte. Hagyta, hogy átjárja a tüdejét, minden apró zegzugot alaposan átitatott a megtisztulás illatával, aztán arcát a csillagokra emelte, és letörölte a rászáradt vért.
- Jól vagy, fiú? – lépett oda mögé Roger. Már visszacsatolta a hátára a lángszórót. Kámzsát húzott az arcába, így némiképp nem látszottak a forradások és a hegek, melyek az arcát tarkították.
- Remekül… - lehelte Edward és véglegesen is hátat fordított a hullahegynek. – Elvesztettük az újoncokat. Ki mondja meg a hozzátartozójuknak a halálhíreket?
- Nem éppen a legjobb terepmunka volt nekik. Majd te, fiú, majd te… - veregette meg a vállát egy ásítás kíséretében Roger.
- Én? – Edward körül egyszeriben olyan kusza lett minden, kusza és zavaros. Még hogy ő álljon oda azok elé az emberek elé, akik haza várják a szeretteiket és kíméletlenül közölje velük, hogy akit várnak többet nem érkezik meg? Nyolc családhoz kéne ellátogatnia, azzal még nyolc óra kínszenvedés a napjából, mire lehunyhatná a szemét, és aludhatna, akárcsak egy órácskát is. – Nem lehetne, hogy…
- Ewdard, fiú, ez is a munkaköri leírásba tartozik. Ha akarod, megmutatom…
- Nem kell, megteszem. - Edward tekintete pillanatok alatt megváltozott. Szeme lázasan megcsillant, arcszíne zöldből a szokásos sápadt fehérre váltott. – Megteszem, ha csak ezen múlik…
- Helyes fiú, helyes…
- Hagyd ezt abba, nem vagyok kutya! – mordult az öregre Ed, aztán felkapta a málhát, amit alig pár perce dobott el, hogy fegyvert ránthasson, és az életben maradt két rendőrtiszt nyomába szegődött. Alig pár perce… szinte végtelen hosszúságú óráknak tűnt. Élete talán eddigi leghosszabb pár perce. Idegesítette, hogy Roger ott vihog mögötte, meg az is, hogy Luist megmenthette volna, ha gyorsabb. Oda egy barát, és neki kell közölnie Pollyval, a feleségével, hogy a vőlegénye maghalt. Pedig már az öltönyt is megrendelte az esküvőre Lusinak és magának. Tudta, hogy az lett volna élete legboldogabb napja, mikor elveheti azt a nőt, akit szeret. Ismerte az érzést Edward is, két éve ugyanezt a kínt élte át, mikor menyasszonya repülőgép szerencsétlenség áldozata lett. Belezuhant a tengerbe. Úgy gondolta, élete legsötétebb szakasza volt. De azóta már túllépett, és évek óta egyetlen nőre sem bírt úgy ránézni, mint akkor régen Lisara.
- Jól vagy, Kate? – érintette meg a remegő rendőrnő vállát finoman, nehogy halálra rémissze őt. A nő sántikálva vonszolta a málhazsákot, közben minduntalan körbekémlelt, és kézben tartotta az automata gépfegyvert. – Jól vagy? – ismételte meg Ed a kérdést, mire a nő bólintott, de továbbra se nézett a férfi szemébe. Arca vértől volt mocskos, nadrágján egyik elesett bajtársuk agyvelője díszelgett. Mikor Kate odanézett, sikoltva rúgta le magáról, aztán megtört, térdre vetette magát, és zokogásban tört ki. Aztán lehányta az egyik hullát.
Edward levette a válláról a terhet, és saját magára málházta fel, hogy a súllyal és cipekedéssel járó fájdalommal, mely a hátába nyilallt olykor-olykor, elfeledtesse vele a bűzt, és a látottakat.
- Leon! – ordított előre Edward, és nehézkesen két lábra állt, kétszer annyi súly alatt. – Leon, ugye te vagy az? – Bízott benne, hogy legalább Leon túléli. Leont olyan fából faragták, nem az első zombi támadása volt ez.
- Reménykedtél talán, hogy nem én leszek? – vonta föl a szemöldökét a férfi, aztán odalépett a reszkető rendőrnőhöz és talpra állította. – Ennyivel engem nem lehet legyőzni.
- Tudom – vigyorodott el fájdalmasan Edward, azután Rogerhez fordult. Elindultak. Leon ment elől, a remegő térdű Kate-et támogatva maga mellett, míg őket Ed és Roger fedezte hátulról.
- Segítsek vinni? – ajánlotta fel szívéjesen Roger, de Edward csak nemet intett a fejével.
- Mi lesz a holttestekkel?
- Itt hagyjuk őket, mi lenne?
- És ha a rokonok követelik, hogy eltemethessék? Mert előre látom, hogy ez lesz.
- Ugyan mit? Mondd meg nekik, hogy ha látni akarják, jöjjenek csak ide, és kapargassák össze a szeretteik valamikori testét. Ugyan ki akarná a férje letépett végtagjait és összezúzott pofáját koporsóba tenni? Fertő hozzájuk nyúlni…
- Lehetnél egy kicsit együtt érzőbb… - dorgálta meg Ed. – Meg is ölnének, ha ezzel a dumával állítanák oda hozzájuk.
- Ne aggódj fedezlek majd. Elviszlek hozzájuk, ez a legkevesebb…
- Minimum.
Jó egy kilométert, ha nem többet gyalogoltak, míg végül megpillantották a fák között a Redfield-farm valamikori romjait. A farm alatt egy túlélő bunker volt, épen maradt még a második világháborúból. A napokban találtak rá, ide rendezkedett be a helyi rendőrőrs, és pár olyan, akinek nem volt hova mennie. Egyre csak fogyatkoztak. Bár reménykedtek benne az ott tartózkodók, hogy a járkáló hullák nem tudnak bejutni oda, igaz erre még nem volt példa, akármi megtörténhetett volna. De egyenlőre, biztonságban tudhatták odalent magukat.
Végre tiszta terepen vethették meg a lábukat, nem voltak fák, bokrok, dombok, melyek mögül zajtalanul a nyakukba vethette magát egy járkáló hulla. Rohanvást haladtak az üreg bejárata felé. Roger kinyitotta a zsilipet, és megvárta, míg életben maradt három bajtársa biztonságban lemászott, azután körbekémlelt, egyszer még, utoljára, aztán ő is bemászott és gondosan bereteszelte maga után a bejáratot.
A szűk járatban már biztosabban haladtak, nem kellett támadástól tartaniuk. Itt már biztonságban voltak. Ahogy egymás után lépkedtek, kifújhatták kicsit magukat. A mozgásukat érzékelve felkapcsolódtak a járat plafonjára szerelt fénycsövek. Elértek egy krómozott ajtóhoz, és fölösleges volt azzal fáradniuk, hogy kopogtassanak, a biztonsági rendszer azonnal bekapcsolt.
- Kérem adják meg azonosítószámukat, rangjukat és nevüket!
- A picsába, hogy Martinnak se volt jobb dolga! – vágott az acéllapba ököllel Leon, azután elhadarta az adatait. – Hé, Smitz, nyisd ki ezt a rohadt ajtót, nyolc társunkat ettek meg. Nyisd ki, ne várd meg, míg szétrúgom a seggedet! – Az ajtó azonnal kinyílt, és a négy jövevény egy szikár alakot pillantott meg a bejáratnál. Az alak az ajtófélfának támaszkodott, közben unottan szívott egy szál cigit.
Utolsó kommentek