A démonok sosem sírnak...

amatőr író vagyok (MÉG), a blogon található irományok az ÉN műveim, tilos őket másolni, vagy kisérletet tenni rá. "Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz, Egy mozdulatban, egyszer majd újra megtalálsz…"(Dzsungel könyve)

Utolsó kommentek

Archívum

HTML

Resident evil 4.5 - Legdrágább az életed!

2008.10.12. 14:08 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

 
L
04.
ooora…
Mintha csak belelehelték volna a nevem a reggeli napfénybe. Arra ébredtem, hogy a szél cirógatja a hajamat és az arcom. Gyengén játszott a takaróm szélével is, én meg tüstént felültem, és az ablakhoz lopakodtam.
Megfordultam, és halvány mosollyal nyugtáztam, hogy Leon még alszik. Az ébresztőóra szerint még csak fél kilenc volt, de mindegy, mert már úgysem tudtam volna visszaaludni. Ha egyszer az ember teljesen felébred.
Nem láttam Leon arcát, a párnába fúrta, félig hason feküdt, az egyik lába behajlítva, a másik kinyújtva, az egyik karja a feje alatt, a másik a törzse mellett mozdulatlanul. Annyira aranyos volt.
Még most is tisztán láttam a karizmait, meg a hátizmait, hiába póló ide vagy oda, nem sokat takart, a testéhez tapadt, mindent mutatva. Nyelnem kellett, és pislogni, hogy magamhoz térjek a kábulatból. Elvörösödve az ablak fele fordultam, és kikönyököltem.
A szemeim automatikusan lecsukódtak, arcomat a napsugarak felé tartottam. Kellemes meleg volt odakint, ragyogott a nap, az emberek az öltönyök és a nadrágkosztümök helyett ezen a reggelen, sortban és szoknyában feszítettek.  
Gyönge szél söpört végig a park fáin, egy csoport madár, fogalmam sincsen, hogy miféle, felröppent az égbe, és átszelte a felhőket. Beszívtam a napfény illatát; azt képzeltem, liliom, méz és fahéj illata van. Meg még valami más… talán olyan sós-hűvös tenger, ami mindig arra emlékeztet, hogy megtisztulok az evilági mocskoktól.
Emlékszem, kislánykoromban, mindig kalóz akartam lenni, hogy a tengereket járhassam, hogy ne unatkozzak. Mindig is azt akartam, hogy emlékezzenek a nevemre, ha meghalok, de nem úgy, hogy én voltam apuci kislánya. Ez olyan megalázó. Olyan akartam lenni, mint Leon, bátor, merész, erős, és mindenre kész.
 
Ha a távolba nézek,
Táncba hív a végtelen…
Indulnék, de valami itt tart,
Nem hagy mennem…
Mióta mellettem vagy ez az élet más,
Új úton járunk, és nincs határ…
Nem tarthat vissza semmi,
Minden rajtunk áll,
Más lesz a holnap,
Csak minket vár… hümm
 
Elhallgattam, mert meghallottam, ahogy megmozdult a hátam mögött. Odafordultam és beharaptam az ajkamat. Egy szívdobbanásnyi ideig csak álltam, és figyeltem, ahogy felül, kitakarózik, és rám néz.
- Felébresztettelek? – kérdeztem zavartan. Még nem tértem napirendre afölött, hogy egyáltalán tudok énekelni.
- Szerencsére. Ha később kelek, Bruce lehord, hogy későn megyek.
- Mész?
- Megyünk. – Még jó, hogy kijavította magát, hirtelen megrémültem, aztán észrevettem, hogy izgalmamban elfelejtettem, levegőt venni. Fellégeztem, jó mélyet, ő meg hülyének nézett, erre én csak nevettem.
Nem nagyon törődött velem, a szekrényhez lépett és öltözni kezdett. A szívem őrjöngött, amikor lopva odapillantottam, de gyorsan el kellett kapni a tekintetem, mert felém fordult. Kisöpört a szeméből egy kósza tincset. Őrjítően szexis volt…
- Te nem öltözöl?
- De! – Felpattantam, és kisiettem a nappaliba. A bőröndből előszedtem a farmert, és a fekete pólót. Az is csak sima sztreccs volt, mondtam már, utáltam kitűnni a tömegből.
Végignéztem a karomon, és végigmértem a förtelmesen sok heget, és karcolást. Voltak olyan mély vágások, hogy tudtam, örökre nyomát fogok viselni ennek a „kalandnak”. A mi kalandunknak.
Aznap se reggeliztünk, nem tudom, hogy hogyan bírta ki, de én majd meghaltam egy falatért, de aztán visszafogtam magamat, és azt hazudtam, hogy hányingerem van, egy falat se menne le a torkomon. Ő megértette, és nem kérlelt, hogy legalább csak egy kicsit egyek, mielőtt elindulunk.
Belebújtam a conversembe, megkötöttem a cipőfűzőt, túl hosszú volt, körbe kellett kötni a bokámon, ha nem akartam orra esni a hatalmas masnikban.
- Kész vagy? – lépett egyszer csak oda mögém. Hátrafordultam és láttam, hogy ő már készen áll az indulásra. Bólintottam.
- Hova megyünk? – kérdeztem, miután lesiettünk a lépcsőn, és beszálltunk az autójába.
- Bruce vidéki lakására, mióta hazaért a D37-es hajóról, azóta nem igen hagyja el. Valahol a hegyekben van, túl a külvároson. Egy óra alatt biztosan nem érünk oda.
- És… és mi lett azzal a lánnyal, akit megmentett? – Beültem mellé az első ülésre és vártam a válaszára.
- Elvette feleségül.
Összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben és mereven előre bámultam. Szóval, nagyjából annyi, hogy ez a Bruce, aki olyasmi, mint Leon, elment arra a hajóra, megküzdött egy Morpheus Duvall nevű szörnyeteggel, aki elméletileg előtte ember volt, de mivel a szervezetébe került önszántából és nem véletlenül, ez a T-vírus, így szörnyeteg lett, és meg akart mindenkit ölni a D37-esen. És akkor ott volt ez a lány, Fongling, akit Bruce megmentett sikeresen, kimenekített, közben megölte a szörnyet, a vízihullákat, meg még kitudja mi mindenkit, azután kijutottak a felszínre, maguk mögött teljes pusztítást hagyva, de legalább ők megmenekültek, és akkor elvette feleségül. Gondolom az a lány is ugyanúgy beleszeretett a megmentőjébe, akinek ugyan csak az volt a feladata, hogy nyomozzon az Umbrella után, hogy miféle biológia fegyvert szabadítottak megint a világra, de közben megmentett egy ártatlan, és számára szép lányt, mint én Leonba. És azóta a hegyekben, egy kis házban élnek, távol minden emberi és gyilkos dologtól.
Bruce jól döntött, és irigyeltem miatta Fongie-t, hogy ilyen szerencsés. Mármint nem Bruce miatt, életemben nem láttam, hanem mert… ő boldog és jól járt, a legjobbat kapta, hiába az a sok szörnyű dolog, amit át kellett élnie.
De én nem leszek ilyen szerencsés, én az elnök lánya vagyok, apám biztosan beájulna, ha megtudná, hogy mi van. Hogy beleszerettem Leonard S. Kennedybe, az elnök titkos ügynökségének, egyik legkitűnőbb és legtehetségesebb katonájába, és ráadásként annyira kötődök hozzá, mint a madár a szárnyaihoz.
Elgondolkodtam útközben, hogy vajon mi lehet az az S. Talán Salomon? Simon? Samuel? Sam? Vagy akkor mi?
Lassacskán kiértünk a városból, és én a félig letekert ablaknak nyomtam az arcomat. A szél zúgott a fülem mellett, lestem az elsuhanó fákat, a napfényben úszó tavat, amit magunk mögött hagytunk, a virágos réteket, benzinkutakat, és kisebb település csoportokat. Ritkulni kezdett a házak sokasága, végül egy fákkal szegélyezett részhez értünk.
Az utóút felett boltívet alkottak a fák, olyan volt, mintha alagútba gázoltunk volna, homály nehezedett ránk és nyomasztóan éreztem magamat.
Eltűntek a napsugarak, a buja lombkorona elnyelt mindent, és alig továbbított csak a föld felé valamit.
Nem tudom miért, de elkezdtem félni. Az út emelkedett és a szívemre olyan rossz érzés nehezedett, hogy félni kezdtem és kész, és nem tudtam volna akkor megmondani, hogy miért. Pedig nem volt mitől félnem, több ezer kilométerre voltunk Európa sötétebb szakaszától, itt volt mellettem Leon, volt nálunk fegyver, de én mégis úgy éreztem magam, hogy nem vagyok biztonságban.
- Mikor érünk oda? – kérdeztem feszülten. Egyébként egész úton egy árva szót se szóltunk egymáshoz, csak csendben hallgattunk, de muszáj voltam megszólalni, és beszélni hozzá, mert engem nyomasztott a hallgatás és a csend. Legalább a hangját halljam, a saját megnyugtatásomra.
- Fogalmam sincsen. – Nem volt valami bőbeszédű, ezt megszokhattam, bár tegnap este, amikor mesélt, eléggé belemerült a részletekbe, ahogy fejtegette az érzéseit, és ahogy visszaemlékezett egy korábbi dologra. De hát, ha azt vesszük, mindenkinek lehet rossz napja.
Nem firtattam tovább a dolgokat. Feltekertem az ablakot, és összehúztam magamat. Leon oldalán le volt tekerve, meg akartam kérni, hogy tekerje fel, hogy csillapodjon a rossz érzésem, de aztán mégsem szóltam neki, nem akartam zavarni, nem akartam zaklatni, láttam, rajta, hogy így is nehezére esik, hogy válaszolgasson nekem.
Valami elsuhant az ablakom előtt, és a fák is egyre szorosabban kapaszkodtak össze a fejünk felett. Rajtunk kívül egy árva lélek sem volt az autópályán, és kezdtem valóban rémült lenni.
- Mi volt ez? – kérdeztem szinte cincogva. Ilyenkor utáltam a hangomat, olyan volt, mint egy bugyuta óvodásé.
- Csak egy varjú. – Talán azt várta, ez a válasz kielégít majd és megnyugtat, de irtóztam azoktól a madaraktól, mert a szörnyűségek alatt folyton ott voltak, ők, meg a denevérek. Utáltam, undorodtam tőlük.
Felsóhajtottam, és kinyújtóztam az ülésen, már amennyire a biztonsági öv engedte. Fülledt volt a levegő, de a szél mégis feltámadt. Leon feljebb tekerte az ablakot, mert az a szemét, homokot és port fújt be rajta.
Megint emelkedni kezdett az út, és reménykedtem, hogy végre megérkezünk hamarosan, mert nem bírtam volna ki tovább ebben a nyomasztó közegben. Egyrészt, hozzám se szól, vagy ha igen, akkor tipikus pasis félmondatokban, ahogy azt szokás, plusz, itt van még ez a kihalt, isten háta mögötti világrész is.
Hol találták ezt biztonságosnak és megnyugtatónak azok az emberek? Bruce és Fongling?
Ennél az érzésnél már csak az lehet a jobb, hogy ha éjszaka bezárnak a temetőbe, egy gyilkossal, te fegyvertelen vagy, és „bújócskázni” akar. Láttam egyszer kiskoromban egy ilyen filmet. Sokszor bebújtam apu mellé, mert nem tudtam aludni, és mert féltem. Évekig kísértett. Ahogy a pasi menekült a gyilkos elől, egyedül volt, a sírkövek között bujkált a sötétben, és aztán hajnalban elkapta a gyilkos és felakasztotta. Még egy fekete-fehér ősrégi horrorfilm volt, de az volt az első és körülbelül tíz éves lehettem, ha nem kevesebb, mikor láttam.
Emlékszem, apám nem értette akkor, hogy mi a bajom, mért bújok folyton sírva oda hozzá, nekem meg nem volt erőm elmesélni, olyan volt, mint egy rossz álom.
De mostanra már tudtam, hogy ezeknél az ósdi temetős jeleneteknél van rosszabb is, olyan ami valóság, mint ez a mostani. Ezerszer rosszabb. Kirázott a hideg, sajnáltam, hogy nem hoztam el a pulóverem, bár ha jobban belegondoltam, rájöttem, hogy tiszta mocsok volt, és valahol a kuka mélyén lapult, a cipőmmel és a többi vacaksággal együtt.
Elzsibbadt a nyakam, ahogy félre hajtottam és bámultam a fákat, amik egyre sűrűbbek lettek körülöttünk. Elbambultam, eszembe jutott, hogy mi lesz majd, ha hazaérek Washingtonba. Hogy mi mindent fognak kérdezni, és hogy az újságok biztosan felhozzák majd, hogy Laure Graham, épségben hazaért, közölnek majd a valóságból egy csekély elferdített részletet, hogy az emberek ne kezdjenek el rettegni, és természetesen Leon nevét meg sem említik.
Majd csak valami olyasmi lesz, hogy: Laure Graham hazatért az ausztráliai nyaralásról, ahol megrázó élményben volt része, és aminek még mindig a nyomait viseli. Majd bekamuznak valami terrortámadást, vagy bankrablást, vagy túszejtést, vagy tudom is én. Mindig ez van, az emberek elől eltitkolják az igazságot. Pedig én úgy gondolom, persze jobb nem tudni, mert akkor nem fáj, de ha tudod, akkor már tudod, hogy mi fog következni, vagy hogy éppenséggel mi van. Ha mondjuk, valaki utál, és valamit elkövet ellened, és egy jó barát, amiből sajnos nagyon kevés van a világon, amolyan igazi barátból, az lesz szíves közölni veled ezt a tettet, és akkor már tudod, hogy mi a fene van. De ha nem tudod, akkor nem is számíthatsz arra, hogy mi fog veled történni. Szóval akármilyen fájdalmas is az igazság, meg kell tanulni elfogadni, és együtt élni vele. Ez van.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Leon lassít, aztán egy pillanat múlva megálltunk.
- Ott vagyunk? Megérkeztünk? – kérdeztem reménykedve. Ő csak bólintott, kiszállt, és bevágta az ajtót. Én követtem. Egy gombnyomásra felhangzott az az ismerős csipogó hang, a zárak kattantak, ő meg eltűnt a szemem elől. Követtem fölfele az emelkedőn. Egy domboldalon kapaszkodtunk fölfelé, amíg meg nem pillantottunk egy meglehetősen nagy házat. Japán stílusban épült, ezt onnan sejtettem, hogy a kerítés, ami a kertet és a birtokot szegélyezte, ugyanúgy nézett ki, mint a mesékben, és a ház teteje is olyan stílusú volt, mint a tradicionális házaké japánban. Kis csúcsos, felfele ívelő szélekkel, sötétkék színű. Ennél többet nem láttam, csak akkor, ha közelebb mentem volna.
Visszafordultam, és észrevettem, hogy a mi kocsink mellett, parkol egy másik is, egy fekete BMW. Biztosan ez a párocska kocsija.
- Te Leon, ez nem egy… - Valami olyasmit akartam mondani, ami ráillik arra a kifejezésre, hogy „japán ház” vagy valami ahhoz hasonló, de nem jutott az eszembe a szó.
- Mi van? – fordult hátra az emelkedőn, aztán megvárta, amíg utolértem.
- Csak… olyan fura, itt lakik Bruce és Fongling? Ebben a…?
- Igen.
Azt reméltem, ő tudja a megfelelő szót az épületre, de nem válaszolt, csak benyögte, hogy igen, aztán újra elindult felfelé.
A kapu nem volt bezárva, simán átsétáltunk, gondolom, nyitva hagyták, számítottak ránk, Leon és Bruce nagyon régóta barátok voltak. Már az első bevetésükön is együtt voltak, remek volt köztük az összetartás, meg minden. Ezt még indulás előtt mesélte el nekem Leon, csak pár mondatban. Említettem már, hogy nem volt valami bőbeszédű. Vagy lehet, hogy csak velem nem. Na ja, a munkaköri leírásába nem tartozik bele az, hogy kislányokkal társalogjon, és rájuk fecsérelje a drága idejét, amikor ott vannak neki olyan nők, mint Ada Wong.
Morcosan elhúztam a számat, aztán karba tette kézzel követtem a kerten át, a ház bejáratához.
Az egész kert olyan hangulatot keltett, mintha egy szentélyben lettem volna. Valahol a lábam alatt hajszálerek csörgedeztek, majd szétváltak a cserjék és bokrok felé, és kisebb csermellyé szélesedtek. Most volt itt az ideje, hogy virágozzék a cseresznye, a szél ezer és ezer virágszirmot röptetett magával a levegőben, közben kellemes szantál és rózsafa illatot árasztott.
A kerti út két szélén törpefenyők sorakoztak, és szinte mindent a cseresznyevirág szirma borított, mint valami fullasztóan édes, pihe-puha rózsaszín takaró.
A vidám nyárvégi szellő és az édes illatok mindent körül lengetek, és a hely hatására újra felébredt bennem a szerelem, amit Leon iránt éreztem, amit nem akartam szabadjára engedni, mert napokig törtem magamat rajta, hogy ne engedjem szabadon a szívem mélységeiből.
Időközben eszembe jutott ám, hogy mi is a ház neve. Dojo. Vagy az edzőterem? Mindenesetre büszkeség töltött el, hogy ragadt rám valami, ha már életemben annyi sok animét néztem, ha még hülyeségre is gondoltam.
Általában, ha valami nem jutott az eszembe, képes voltam órákat törni a fejemet rajta, hogy mi lehet az. Elviselhetetlen érzés, mikor a keresett kifejezés, vagy emlékfoszlány elúszik a felszínre, vagy éppen ott van a nyelved hegyén, csak nem tudod kimondani. Mintha minden tagod nekifeszülne az ugrásnak, de a lábad nem akarna engedelmeskedni, aztán félő, hogy előbb utóbb a mélybe zuhansz, vagy elfelejtesz szárnyalni. Mármint, az eszedben van a dolog, de aztán, ha nem tudod szavakba önteni, jön valami más, ami foglalkoztat majd, és te megfeledkezel róla, hogy miért töprengtél el.
 
Elmélázásomból az a hang rántott vissza a valóságba, ami arra emlékeztetett, mint amikor… Leon bekopogott. Én félszegen a háta mögé léptem és várakozólag pillantottam végig a tömör falapokon, amik ajtó gyanánt szolgáltak, és amit úgy lehetett kinyitni, ha a tulajdonos elhúzta.
Nem kellett sokat várni, hamarosan az egész izé kinyílt, és egy mosolygós, de cseppet sem meglepett női alakot pillantottam meg a helyén.
- Lépjetek beljebb – invitált be minket széles karmozdulattal, és arrébb állt az útból. – Nem szükséges ragaszkodni a régmúlt szokásaihoz – rángatta meg magán a ruhát, ezzel felhívva a figyelmet, hogy csak a külső árulkodik a tradícióról, a belső cseppet sem. – A cipő is maradhat.
- Üdv Fongie – vigyorgott rá Leon, én meg csak zavartan bámultam a nőt. Tényleg szép volt, attól függetlenül, hogy keleti vonásokat hordozott magában. Senki nem mondta, hogy rondák a japán meg kínai nők. Én vagyok a ronda.

Címkék: resident evil

A bejegyzés trackback címe:

https://devilnevercry.blog.hu/api/trackback/id/tr90709815

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása