I |
03.
rritáló vinnyogásnak tűnt a zene, ami a dzsip rádiójából szólt. Juan és Franz, az első ülésen feszített, míg én kénytelen voltam az anyósülésről bámulni a kabátjukon álló „Policia” feliratot.
Franz valamit a társának nyögött, mire az vigyorogva lehúzódott az út szélére, és hagyta, hogy a másik kiszálljon. Franz arrébb ment, minden bizonnyal, hogy nyugodtan elvégezhesse a dolgát.
- Hé, fiú, kérsz? – nyújtott felém Juan egy doboz cigit, én meg elutasítóan feltartottam a kezemet. Vállat vont és rágyújtott. Egészségtelen szar, tönkrebassza az egész tüdődet. Én nem akarom, hogy ötvenéves koromra lerohadjon az egész.
A bokorban állva, Franz egyszer csak odaordított valamit Juannak spanyolul, aki kidugta a fejét az ablakon, és a sliccével szórakozó férfira bámult.
- Mi van? – ordított ki Juan olyan nyelven, amit én is értettem.
Franz felhúzta a zipzárt, és visszarohant a kocsihoz, beszállt és becsapta maga után az ajtót. Valamit hadart Juannak, közben idegesen kapkodott a kezével. Egy szót se értettem belőle.
- Azt mondja, volt ott valami, ami figyelte őt, miközben belebrunyált a bokorba. – Láttam a rendőr szemét a visszapillantón keresztül, és nem nyugtatott meg. Rémület ült benne.
- Mr. Cortez, kikapcsolná azt a szart? Idegesít. – A pasi a gázra lépett, azután odasózott egyet izomból a rádiónak, mire az elhallgatott. Így a némaságban kocsikázva, csak a párás őszeleji természet csendjét hallgathattuk. Furcsamód feltűnt, hogy egy árva madár, még annyi se énekel. Nyomasztó lett hirtelenjében a csend.
Arcomat a dzsip ablakának nyomtam és a fél szememmel kibámultam rajta. Már régóta feltűnt, hogy követtek minket. Már a falut szegélyező rengeteg határán feltűnt. Most egy poros földúton kocsikáztunk, az út két oldalán, magasabb volt a talajszint, a fák pár méterrel följebb nőttek. Körülvettek minket az elsuhanó árnyak. Azok, pedig nem állatoktól származtak. Franz gyanúja beigazolódott: valóban volt ott valami.
Feszengeni kezdtem, és akaratlanul is a Red9esem markolatára fontam a kezemet. Tizenhat golyó fért a tárba. Valahogy úgy éreztem, még így sem vagyok teljes biztonságban.
Kezdett tisztulni a táj. A fenyőket felváltották a kopasz-csupasz, őszvégi fák. Szürkés, nyomasztó atmoszféra nehezedett a vidékre. A varjak fáradt károgásán kívül semmit nem hallottam. Illetve mégis. Egy távoli, egyre erősödő zúgó hangot. Már akkor tudtam, hogy elértük a folyót. Hát elérkezett az idő a búcsúra.
- Kösz, itt jó lesz – intettem Juannak, mire ő leállította a dzsip motorját, és megvárta, amíg kiszállok. Egy függőhíd előtt álltunk meg. Ezen már egyedül kellett átvágnom, nem bírtunk volna dzsippel átkelni, és különben is, a túlparton már ott volt az első ház.
- Biztosan boldogulni fogsz, fiú?
- Aha, asszem. – És ha azt mondom nem? Akkor a hazámra hozok szégyent, és a másik, hogy ezeket kettejüket nem olyan fából faragták, akik csak úgy kiszállnak abból a járműből, és a nyomomba szegődnek megmentősdit játszani. Elég magamra vigyázni, nem hogy két alkalmatlan, harmadosztályú járőrtisztre is, akiknek csak annyi a dolguk, hogy idehozzanak engem, a helyszínre.
Álltam ott egy darabig, mozdulatlanul és révedtem a híd túloldalán álló, düledezőfalu házra. Aztán magamhoz tértem, intettem egy utolsót, és átkeltem a függőhídon. Remegett és imbolygott a lábam alatt, minden lépésemnél azt hittem a mélybe veszek. Odalent gyorsfolyású patak zúgott, élesre mosott sziklákkal. Összetörtem volna magamat, ha belezuhanok.
Nem néztem vissza a rendőrautóra. Elméletileg azt beszéltük meg, hogy én kihozom a templomból a lányt, addig Juan és Franz megvárnak itt. Nekem csak annyi lesz a dolgom, hogy ide visszajöjjek, és akkor ők visszavisznek Madridba. Onnan indul majd a gépünk vissza Amerikába. Egyszerű a küldetés, mentsem meg az elnök lányát. Nem olyan nehéz feladat. Vagy mégis, főleg így, hogy azt sem tudom, mivel állok szemben. Szeretem a tájékozott embereket.
Még most is ott csengett a fülemben az elnök utolsó nekem idézett mondata: Az ellenség gonosz és kiszámíthatatlan, okosabbnak kell lennünk, mint nekik, és… bízok önben Mr. Kennedy, hozza vissza a kislányom. Hah! Nem gond.
Az a baj velem, hogy sokszor érzem ugyanazt, ha nem tökéletesen hajtom végre a rám kiszabott küldetést. Isten nem ver bottal, elég a lelkiismeret furdalás. Na meg ott van az egyenértékűség elve, úgy hangzik, mint valami bugyuta mesében. Valamit valamiért. Erről akkor eszembe jutott egy rég történt dolog.
Bevetésen voltam, egy bizonyos Chris Redfielddel osztottak egy csapatba. Lényegében annyi lett volna a dolgunk, hogy elmegyünk az Umbrella biztonsági rendszer tervezőjének a lányáért, aki nyomorék volt, és egy iskolában bujkált a halottak elől, kihozzuk, és felszállítjuk egy helikopterre, ami elviszi apucihoz. Csak hogy, kaptunk egy másik parancsot is. Mondtam Chrisnek, hogy szarjuk le, foglalkozzunk azzal, hogy a kislány biztonságban az apjához kerüljön, de a pasi mindenképp meg akarta menteni a húgát. Na igen, de a lány, Chris húga, Jill, eléggé önfejű kislány volt akkoriban. Olyan tizennégy éves lehetett, az este óta másfél év telt el.
Nem véletlenül voltak vértestvérek. Végül belementem a játékba, maradt a gép indulásáig röpke negyvenhét percünk és nem kellett olyan messzire menni érte.
Közben Jillből élőhalott lett. Chris semmiképp nem akarta ezt elfogadni, hiába mondtam neki, hogy lője le, nem tette. Angela, a tudós lánya, közben állította, hogy az apja birtokában van az ellenszérum, a T-vírus ellenszere, azaz a G. Túl bonyolult volt, lényeg, hogy az apja tudott volna segíteni Jillen, ha nem mutatkozott volna rajta már a vírus mutációs kiterjedése. Ami annyit jelentett, hogy ha megérezte az élő húst maga körül, enni akart belőle. Ez volt a teljesen normális, a csaj zombi lett. Én lőttem le Chris helyett.
Végül a tökölődés miatt lekéstük a gépet. A katonák lábon lőtték Christ, Angelát pedig… hát… Nem volt több ellenszer. Az apja kiskorában a lányt, a T-vírus gyengébb változatával tömte, hogy járni tudjon, de aztán a szervezete annyira megszokta, és önállóan beépítette a gyerek sejtjeibe, hogy azután, fölösleges volt számára bármiféle szérumot beadni, hogy járni tudjon, nem hatott. Viszont annál nagyobb szüksége volt a G-vírusra, hogy semlegesítse a T-vírust, és az azzal járó következményeket, amik ismertebbek már.
A gép távozása után Angieből zombi lett, nekem támadott, le kellett lőjem. Ez olyasmi, mint mikor a cukorbeteg nem kapja meg időben az inzulinját, előbb utóbb meghal. Angela így végezte. Ez egy kudarccal végződő küldetés volt. Azóta sem hallottam Chrisről. De egy valamit eldöntöttem, már elég régóta. A cél fog a szemem előtt lebegni és nem érdekel más. A parancs az parancs, és teljesíteni fogom, méghozzá tökéletesen. Ja és még valami, egyszerre csak egy urat szolgálunk, ez így korrekt. Egy biztos, ha az életembe is kerül, megmentem ezt a lányt!
Nekivetettem a hátamat a csupasz kőfalnak, és berúgtam az ajtót. Hatásos módszer, hogy meggyőződjünk róla, leselkedik e élőhalott az ajtó túloldalán. Első szabály: ha zombi ellen küzdünk, ajánlott az agyat, vagy a szívet roncsolni, illetve a nyakat kitekerni, kitörni, és ennél még hatásosabb: a lángszóró. Mivel az éppenséggel nem állt a rendelkezésemre, be kellett érnem a vállamon átvetett shotgunnal, a kezemben szorongatott Red9essel, és az övemre csatolt robbanó, és füstgránátokkal. A füstgránát mindig hatásos fegyver a plágák ellen. A plágák olyan vírusok, amik a véráramban élnek, azután szépen átveszik a tested felett az uralmat. Én ugyan nem tudom, milyen az, de amolyan hipnózisféle lehet, amikor nem te uralkodsz a tudatod felett, hanem más. Csak itt már nincsen menekvés. Azt hallottam még, hogy a plágát a halál után előbújnak, és nagyobb méreteket öltenek. Láttam még régebben felvételeket.
Egy pasason kísérleteztek, egy farmer volt, még északon kapta el valahol. Valószínűleg valamelyik állata fertőződhetett meg, és továbbadta az öregnek. A felvételen valami olyasmi volt, hogy mikor az öreg fazon meghalt, a vírus miatt, percek alatt oszlásnak indult, aztán nem volt ott más, csak egy ilyen… izé. Nem tudnám leírni.
Állítólag, még az Umbrella, azaz közismertebb nevén a Védernyő hálózat, ami a világ egyik legismertebb és legjobb csúcsminőségű fegyver és gyógyszergyártó cégének felel meg, fejlesztette ki ezeket a plágákat, vagy biológia sejtbombákat. Csak aztán olyannyira elterjedt, hogy a folyamat visszafordíthatatlanná vált. Itt jött a képbe a S.T.A.R.S. De ez egy másik történet.
Keringtek olyan pletykák is, hogy a tudósok, rabokon kísérleteztek. Beadták nekik a plágát, azután vizsgálatokat csináltak, az alany ellenálló, túlélő és egyéb képességeiről. Tudtommal elvesztették felettük az irányítást, azért tartunk itt most.
Odabent egy árva lélek sem volt. Az ajtóval szemben, egy asztal állt, rajta valami rothadó dologgal, de nem foglalkoztam vele. Lépteimnél megreccsent a padlót borító durva faparketta. A falak véresek voltak, korhadtak, penész övezte a nagyját. Vajon mi tehette ezt? De nem csak ezzel a házzal… szorongtam, hogy vajon ez fog e fogadni majd, ha elérek a faluba.
Egy bedeszkázott ablak volt az előszoba végén, onnan jobb kéz felől nyílt egy másik helység. Meglapultam, azután mély levegőt vettem, és előugrottam. A Red9esemet szorítottam és előre szegeztem. Szemben egy kandalló fogadott, a szoba közepén egy korhadt dohányzóasztallal, és rögtön a kandalló mellett, háttal egy ötvenes férfi. Nem láttam az arcát, csak a hátát mutatta, kezében egy piszkavassal turkálta a parazsat.
- Öhm… uram… - szóltam neki oda, de nem mutatott érdeklődést a szándékom iránt. – Miszter, hall engem? – Nem fordult meg, ugyanúgy, mintha ott se lettem volna, a parázzsal szórakozott. Két lehetőséget vettem figyelembe: vagy süket, vagy hülye. Mindenestre nem adtam fel. – Oké, rendben – szabadkoztam, aztán előhúztam egy fényképet a kabátom belső zsebéből. – Uram, ha hall engem és fel tudja fogni, amit mondok, akkor feleljen már egy kérdésemre. Nézzen ide, nem látta ezt a csinos kislányt? – Direkt az orra alá dugtam azt a képet, hogy láthassa, ha süket, és esetleg nem hallotta, hogy itt beszélek hozzá már vagy öt perce.
Aztán, mintha megérzett volna valamit, felkapta a fejét és szimatolni kezdett. Mint a farkas, amikor egyszer csak felemeli a fejét a háromnapos szétmarcangolt dögből, mert új préda került számításba, ami oktalanul besétált a területére. Hát ez a „miszter” pont ilyen volt.
Megfordult felém, és rám emelte vizenyős tekintetét. Végigmértem, és feltűnt, hogy rettentő dzsuvásan néz ki, a sár és feltehetőleg ha az, ami a bőre nagy részét borítja, alvadt vér, akkor ez minden bizonnyal nem sok jót ígér számomra. Az öltözéke ugyanolyan elfuserált és nem túl bizalomgerjesztő volt számomra, mint az egész háza.
Felmordult, és mondott valamit spanyolul, mire feltartottam a kezemet, hogy oké, semmi baj, nem kell begurulni, ha akarja, azonnal távozom. Éppen tettem el a fényképet, amikor a szemem sarkából láttam, hogy a mellette lévő komód felé matat. Időben ugrottam el, így kikerültem annak a kicsorbult élű baltának a csapását, amit készült rám mérni. Stukkert rántottam és szétloccsantottam a fejét. Elpazaroltam egy golyót.
Az akció után egy kicsit hevesebben vert a szívem. A mozgásában volt valami egészen megmagyarázhatatlan koordinálatlanság. Erősen emlékeztetett valamire, mintha már láttam volna ilyet. Talán nem is olyan régen. Ahogy felém jövet, húzta a bal lábát, ugyanakkor ez az elködösült semmi jót nem sejtetető, grimaszba torzult tekintete, és a lassú, kísérteties vánszorgás.
Mindenestre elsőnek nem arra számítottam, hogy ilyen meleg fogadtatásban lesz részem. Ez egy zombi volt, állapítottam meg. Méghozzá a gyöngébbik fajtából. Se plága, se genetikai mutáció. Oké, eddig minden rendben volt, kérdés, van e bátorságom tovább menni? Márpedig kötelező, hiszen azok ott kint ketten, túl a függőhídon, rám várnak, hogy megmentsem Laure Grahamot, az amerikai elnök pici lányát, hogy aztán visszavihessenek Madridba. Igazság szerint azt sem tudtam, hogy ennek a falunak, ahova ki kellett jönnöm, mi a neve. Egyáltalán abban sem voltam teljesen biztos, hogy rajta van e a térképen. Biztosan valami kis hatszáz fős semmiség…
Említettem már, hogy általában mindig mellétrafálok, ha fel kell becsülni valaminek az értékét? Hát sajnos most is ez történt.
Túltettem magam a történteken, és felmentem az emeletre. Arra gondoltam, hogy ennek az embernek, persze ha valamikor ember volt, valahol tartania kellett az értékeket, értem ez alatt: fegyver, pénz, egyebek. És a feladatom nem zárta ki azt, hogy elvegyem másoktól, főleg az ilyenektől, azt, amire szükségem van.
Végig tapogattam a falat alkotó deszkaborítást, megkopogtattam a korhadó léceket, aztán eltoltam egy komódot, és végül megpillantottam egy üreget a falban. Találtam két tárnyi kilencmilliméterest, ez éppen, hogy megfelelt a Red9esembe, és vagy két doboz antibiotikumot. Fogalmam se volt akkor, hogy az a gyógyszer mire való vajon és hogy mért rejtegette ennyire, de aztán úgy döntöttem, mégis elteszem. Nem akartam valami fontostól megosztani magamat.
Aztán zajokat hallottam odakintről. Egyre közeledő lépteket, ugyanolyan agresszív beszéddel és fémes tárgyak suhogásával fűszerezve, mint az imént idebent. Meghátráltam, aztán nekifutásból kiugrottam az ablakon.
Az oldalamra érkeztem, egy tüskés bokorba. Felsértettem a tenyeremet, de annyira nem fájt, minthogy arra számítottam volna. Csak kicsit csípett. A vért beletöröltem a nadrágomba, volt ott már belőle elég úgy is. Aztán talpra vergődtem és megpördültem. Két alak közeledett felém, egyik egy fiatal srác volt, farmer overallt, kockás, feltűrt ujjú inget viselt, ami mi mástól, mint alvadó vértől bűzlött, kezében egy sarló volt, és közeledett. Mögötte egy valamivel öregebb férfi lehetett, az öltözéke nem nagyon tért el a házban látott férfiétól, sőt megesküdtem volna rá, hogy annak a szakasztott mása. Vasvilla volt nála. Ezek után már semmi se lepődtem volna meg.
Felsóhajtottam, eltettem a fegyveremet, azután a sráchoz sétáltam, hasba rúgtam, és elvettem tőle a sarlót. Aztán átszúrtam vele a torkát. Rángatózott még egy darabig a saját, patakzó vérében, azután kimúlt. Nem akartam fölöslegesen töltényt pazarolni, ezért választottam inkább ezt a lehetőséget.
Megpróbáltam kiráncigálni a sarlót a holttest torkából, de nem nagyon akart sikerülni. Megcsúsztam a fiú vérében, és kis híján a holttestre zuhantam, de ehelyett, csak fél térdre estem, így pont sikerült kitérni a hadonászó paraszt elől. Lehajoltam, és minden erőmet beleadtam, hogy kirántsam a tetem torkából a sarlót. Aztán a harmadik rántásra sikerült.
Az öreg közeledett felém a vasvillával, én hátrarúgtam, kiesett a kezéből a fegyver, és hátratántorodott, de nem esett el. Odarohantam hozzá, hátratekertem a kezét, és megszorítottam a csuklóját annyira, hogy sikoltani kezdett. De nem úgy, mint egy középkorú férfi, hanem mint valami szörnyeteg. Félő volt, hogy felzavarja az egész „alvó” falut, és biztos voltam benne, hogy ha annyian támadnának rám, képtelen lennék védekezni, ha csak nem pazarlom el rájuk a tölténykészletem jelentős részét. És biztos voltam benne akkor, hogy egy-két félzombi, vasvillával hadonászó parasztnál rosszabbal is fogok találkozni. És milyen igazam volt.
Térdre löktem a porba, azután fogtam a sarlót, és elkezdtem vele metélni a torkát. Hörgött és vérhabot köhögött föl, azután eldőlt oldalra, és nem mozdult többet. Biztonság kedvéért beleszúrtam a vasvillát, azután megismételtem ugyanezt a fiúval, hogy biztos legyek benne, tényleg halottak.
Kissé libabőrös lett a karom a történtek után. Letérdeltem az öregember mellé és átkutattam a ruházatát. A trikója alatt, közvetlenül a csupasz testére tapadva találtam egy félig gyűrött térképet. Kérdés: Miért volt nála? Most már biztos voltam benne, hogy ezeket valaki irányítja, méghozzá akarattal, és akképp, hogy tőrbe csaljon.
A szakadt fiú mellett elsétáltam, arrébb kellett rúgjam az útból, nem akartam felette átlépni, nem voltam babonás, de azért mégis, mi van, ha mégis plágát ültettek bele? És ha átlépek fölötte, hirtelen életre kel, elkapja a bokámat, és letépi? Ezt nem szerettem volna.
Futva mentem tovább, röpke száz métert tehettem így meg, oldalazva a fákkal és csupasz bokrokkal szegélyezett félig erdei, félig mohos ősvényen, amikor valamire felfigyeltem. A bokrok között, jobb oldalt, egy hófehér farkas küszködött, a bal hátsó lába, egy vaddisznócsapdába szorult.
Életemben nem láttam ilyen pompás állatot, fontolgattam, hogy lelőjem e, számításba vettem, hogy mi van, ha mutáns, és ez is csak azért van itt, hogy majd nekem megesik rajta a szívem, kiszabadítom, aztán nekem ugrik és ennyi volt. De aztán erőt vettem magamon, odamentem és szétfeszítettem a csapdát.
Az állat sántítva kiszökkent, megállt tőlem egy olyan másfél méterre, egy darabig nézett, aztán, amikor újra összecsattant a csapda, behúzta fülét, farkát és eliszkolt. Valami azt súgta, fogok még vele találkozni.
Azután vagy egy óra telt el, gyalogoltam, szúrt már az oldalam a futástól. A fák hol sűrűbbek, hol ritkábbak lettek, és már kezdtem azt hinni eltévedtem, mert egy árva lélekkel se találkoztam, madár sem dalolt, de a megérzéseimre hallgattam, ami azt mondta, menjek csak tovább egyenesen, és majd meglátom mi lesz.
Kiszélesedett az út, és egy kőfalat pillantottam meg. Benőtte a moha és a gaz, elburjánzott a növény. Fölöttem éppen egy keresztes pók himbálózott. Elhúztam a számat, azután az ajtóhoz lépetem és rászorítottam a fülemet, hátha készül valami odaát, a túloldalán és azt hiszik túl tudnak járni az eszemen. De nem hallottam semmit, csak ugyanolyan zúgást, mint alig másfél órával ezelőtt. Valószínűleg itt folytatódhatott a folyó.
Az ajtót nem találtam nyitva, megpróbáltam rugdosni, de tömör vasból volt. Vagy rádobok egy kézigránátot, vagy megpróbálok átmászni rajta. Az utóbbi mellett döntöttem.
Bakancsom megvetettem a falon és felfele kezdtem kapaszkodni a kiálló kövekbe. Pillanatok múlva, a túloldalon találtam magamat, és még arra se volt időm, hogy pislogjak, valami felrobbant a közelemben. A szívem zakatolni kezdett, de aztán, visszahúztam a lábamat, amivel az imént lépni akartam és a szemeim elkerekedtek.
Közvetlen az előttem lévő fára egy dinamitköteg volt erősítve, és a kanócból egy fémvezeték vezetett egy másik fára, közvetlen tőlem két méterre. Körbenéztem és megbizonyosodtam róla, hogy vagy másik két tucat fával is ugyanez a helyzet. Voltak a földtől körülbelül tíz-húsz centi magasan kifeszítve zsinegek, amik minden bizonnyal fémből voltak, hogy az óvatlan erre járók lábát lenyisszanták, vagy csak beindítsák a hozzá legközelebb kiveszített fémvezetéket, és a rezgésre reagálva szépen péppé robbantson. A kettő közül inkább trancsírozva halok meg, minthogy tolókocsira szoruljak, bár akkor, ha elveszteném a fél lábam, még kevesebb lenne annak az esélye, hogy valaha is eljussak addig, hogy megvehessem azt a tolószéket.
Óvatosan oldalra húzódtam, és a kőfalhoz passzírozódva elkezdtem araszolni annak a területnek az irányába, ahol csak damil szalagokat láttam kifeszítve. Azt könnyebb átlépkedni, mint elhajolgatni, és átugrani a detonátorok elől.
Már éppen a negyedik kötegen tornásztam át magamat, amikor két zombit pillantottam meg, ahogy futva közelednek felém. Mind a kettőnél monoton koktél volt, készen arra, hogy bármikor bevessék ellenem. Tudtam, hogy ha csak az egyik eldobja, akkor egyetlen egy koktél akkora pusztítást csinált, hogy két kilométeres körzetben lángolni fog itt minden.
Előrántottam a vadászpuskát, és meghúztam. A golyó levitte az egyiknek a karját, amiben a robbanószer volt, átsüvített a levegőn és homlokon találta a mögötte ügető halottat. Eldőlt, pont bele az egyik robbanókötegbe. Többé nem érdekelt, hogy rálépek e azokra a kibaszott damilokra, úgy is mindegy volt, szélsebesen rohanni kezdtem, el innen, minél gyorsabban. Hallottam, futás közben, ahogy robbanás, robbanást követve egyre közelebb férkőzik hozzám. Megpillantottam a folyót, a zúgás felerősödött, alig pár méterre voltam tőle a völgy széltében kifeszített kötélhíd, aztán sietve átfutottam, nem érdekelt, hogy úgy himbálózik alattam, mint az őrült, csak futottam, míg el nem értem a túlpartot. Ott hasra vágtam magamat, aztán mikor elhalt a robbanás, felemeltem a fejemet, és nyeltem egyet. A híd leszakadt, rá kellett döbbenjek, erre egykönnyen nem jutok vissza Juanékhoz. Már ha lesz visszaút egyáltalán.
A homlokomon izzadság gyöngyözött, a szívem majdnem kiszakadt a helyéről. Megtöröltem az arcomat, azután remegve talpra álltam, és… újra szembe találtam magamat egy ajtóval. Szinte szakasztott mása volt az előzőnek. Őrület.
Elsápadtan, ahogy a monológját hallgattam. A történet alig indult el, és máris kis híján úgy festett, hogy kétszer is majdnem meghalt, ha nincsen marha nagy mázlija. A torkom összeszorult, ahogy hallgattam, nem akartam elhinni, hogy ezt mind miattam. Vagyis mert ez a munkája, na igen, de akkor is, én már abban a házban meghaltam volna. Nem lettem volna olyan szélsebesen gyors, hogy elhúzódjak a tompa balta útjából. És akkor még alig kezdett bele.
Megszorítottam a takarót a kezén.
- Elég, kérlek… - Túl voltunk rajta, mármint a történteken, meg mindenen, győztünk, de nem bírtam végig hallgatni, ahogy arról beszélt itt nekem, hogy mennyire rettegett. Persze nem akartam bevallani, de láttam rajta, hogy nem szívesen emlékezik vissza rá. Túl friss volt minden, ingerültnek is tűnt, ahogy töltelékszavakkal pótolta ki itt-ott a történetet. És fáradt is lehetett, azért is aggódtam, nehogy elfertőződjön a lőtt sebe, aztán belázasodik, és én nem tudok vele nagyon mit kezdeni. Pihennie is kellett, hosszú napja volt, bevetésen volt, meg elment arra az akadémiára, hazajövet vállon lövik, én meg azt kérem tőle, hogy meséljen nekem a kalandjairól, amit értem vívott, közben alig él. Kegyetlen vagyok vele.
Könnyek jelentek meg a szememben.
- Oké, ahogy akarod – elhúzta a kezét tőlem, azután átfordult a másik oldalára, így a hátát mutatva nekem.
- Majd holnap folytassuk… - Kérdés itt leszek e még vele akkor? Bárcsak, bárcsak!
- Ahogy akarod. – Túl szívélyes volt, de lehet hogy csak a fáradtság beszélt belőle.
Én mindenesetre nem tudtam aludni. Fel kellett, hogy kelljek, nagyon melegem volt, meg amúgy is túl fülledt volt a szoba, szükségem volt egy kis friss levegőre. Odaléptem az ablakhoz, kitártam szélesre, kikönyököltem, és hallgattam az éjszaka csöndjét.
Odakint kihalt volt minden. Hajnali kettő lehetett, azt kívántam, bár jönne egy kis eső, hogy elmossa ezt a meleget, amikor eszembe jutott egy dalocska:
Fénylett a Hold, mikor szólt egy hang az éjben,
Halkan mesélt, szava könnyen szállt a szélben,
Átkarolt lágyan és eltűntünk az éjben…
Hát jöjjön az álom, hol volt, hol nem volt,
Az éjjel most csak rólunk szól…
Bármerre jártunk, a táj szép, mint az éden,
Ültünk a Holdon és úszkáltunk a fényben,
Két elhulló csillaggal labdáztunk az égen…
Elszédít az álom, hol volt, hol nem volt,
Az éjjel most csak rólunk szól…
Felnéztem a Holdra, aztán felsóhajtottam, lehunytam a szememet és folytattam:
Az álom de szép volt,
Csak ránk várt az égbolt…
A hajnal szele hív el engem,
Nem lát már a vén Hold…
A virágok unták, hogy állnak kint a réten,
Így pillangóvá váltak, és elszálltak a szélben,
A víz lágy csókot falt tűz szerelmével…
Kár, hogy csak álom hol volt, hol nem volt,
A hajnal már nem rólunk szólt…
Lehajtottam a fejemet az ablakpárkányra, és halkan sírni kezdtem. Nem tehettem róla, nem akartam sírni, nem akartam. De magától jött. Általában nem vagyok szomorú, ha énekelek, éppen azért szoktam, hogy jobb kedvre derítsem magamat, de most éppen ellenkezőleg történt. Biztosan az volt a baj, hogy rossz dalt választottam.
Felemeltem a fejemet, és hagytam, hogy a könnyű szellő, amely egy pillanatra meglebegtette a függönyöket, leszárítsa a könnyeket az arcomról.
Egy autó elhaladt az ablak alatt, sápadt szürkeszínű fényszórói megvilágították előtte a kékesfekete utat, azután kihunytak, ahogy a kocsi eltűnt a látóteremből.
Összeszorítottam a szememet, azután visszamentem az ágyhoz, és betakaróztam.
- Ismerem ezt a dalt. – Hallottam egyszer csak meg Leon hangját.
- Tényleg? – könyököltem föl. Ő közben a hátára fordult, felhúzta az egyik lábát, a másikat meg hagyta kinyújtva.
- Igen, még kiskoromban anyám énekelte mindig…
- Nekem is, addig, amíg meg nem halt.
- Ez sajnálatos – szólalt meg váratlanul Leon. – Gondolom, nagyon szeretted…
- Mindennél jobban, de most már… - belepirultam. Na igen, mindennél jobban, de most már téged, Leon…
- De? – kérdezett szenvtelenül vissza.
- De mivel már meghalt… hiába szeretem, nem fogom többet élve látni, és nem fogom többet hallani az ő szájából ezt a dalt. Ez van. – És igazam volt. Teljesen igazam.
Egy röpke pillanatra, oldalra fordulva találkozott a tekintetünk, ahogy ránéztem, és látta, hogy engem néz. Elkaptam a szememet, és a plafont kezdtem el a bámulni. Felemeltem a jobb kezemet, és figyeltem, hogy hogyan vet árnyékot rá a Hold sugara. Széttártam az ujjaim, majd összecsuktam őket.
Nem volt éppen valami nőies kezem. Pedig elvárták volna tőlem, ha már a Fehér házban nevelkedtem.
Rágtam a körmöm, kiskoromban, hatéves koromtól fogva, nem voltam gyerek, legalábbis úgy éreztem. Folyton szorongtam, sok volt az elvárás, a másik meg, hogy burokban nevelkedtem. Mindentől óvott apám, megtehette, folyton a nyomomban voltak az emberei, soha nem lehetettem igazán magamban. Le kellett valahogy vezetnem.
Túl hosszúak voltak az ujjaim, ezért is akarta apám elküldeni, zongorázni, de utáltam. Hallgatni szeretem, csinálni nem igazán. Meg nincs is hozzá túl nagy tehetségem.
Gyűrűm sosem volt, nem is állt jól, meg különben sem lesz. Nekem az a dolgom, hogy átvegyem apám helyét, ha neki lejár az ideje. Ezt a sorsot szánta a… SORS.
- De azért gondolom apád mindent megtett érted, amit a sors elvett, azt visszaadta, megpróbálta anyádat pótolni valahogy…
- Ja – feleltem csípősen. – De csak, mert át kell majd, hogy vegyem a helyét, ha ő már bevégezte a feladatát. A pénz sohasem volt neki gond. Viszont ha szeretetről volt szó, nem nála kerestem.
- Hanem, kinél?
- Nagyjából senkinél. Sokat olvastam, mondhatni az életem háromnegyed részét azzal töltöttem, a maradékot meg alvással és főzéssel.
- A főzés hasznos dolog.
- Mert?
- Ki tudja, mikor veheted hasznát. Én is tudok főzni, meg kellett tanulnia az embernek, ha saját magára van utalva. Nagyjából nincsen rá időm, mert az életem nagy részét a munkám tölti ki.
Eszembe jutott valami, ami már egy pár napja elhomályosította a kedvem.
- Mondd, miután apám hazavisz, te mit fogsz csinálni?
- Gondolom, kapok majd tőle új megbízást. Elvégre az ő embere vagyok, ő kezeskedik értem egyedül.
- Aha. – Lopva rápillantottam, és tekintetem elidőzött a feszes karizmán, ahogy a karjait a feje alá tette. Édes Istenem… Arcomat a párnámba fúrtam, megint égett a szégyentől, hogy mennyire kívánom őt, és nem akartam elfogadni ezeket a gondolatokat. Ki akartam őket kergetni a fejemből.
- Ha jó kislány leszel, akkor reggeli után eljöhetsz velem Brucehoz, és a S.T.A.R.S.-hoz.
Nem hallottam jól, talán azt mondta, hogy vele mehetek?
- Tényleg? – ragyogott fel a tekintetem. – Komolyan?
- Komolyan. Tudom, hogy itt csak unatkoznál. Talán a nagy részét nem fogod majd megérteni, a dolgoknak, de legalább…
Legalább veled lehetek.
Jóéjszakát kívántam, és ő is. Rutinosan hátat fordítottunk egymásnak. Fogyott köztünk a távolság, ha így folytatjuk, heteken belül, fél méteren belül találom magamat. Apa, ne siess!
Utolsó kommentek