Resident Evil 4.5 - Legdrágább az életed!
mondanám, hogy ez is fanfic igen. De mégsem.
Talán csak a Leon S. Kennedy-s része. Meg egy kis Bruce-s. Ha nem rémlenek a nevek(Resident vil2 és 4, illetve Dead Aim).
Leon a (4.) küldetésről hazatérve magával hozza az elnök lányát(Ashley helyett Lora, és cseppet sem szöszi a csaj, Leon annál inkább::), és megparancsolja, hogy addig maradjon a lány a lakásán, amíg apuci érte nem jön.
Csak hogy annyimegrászkódtatáson mentek ezek ketten át, hogy a kanadozás során(amit majd szépen sorban megismeünk Leon mondandójából), a lány szépen beleszeretett az amerikai R.P.D. járórbe. És cseppet sem akar hazamenni. Sőt, mi több, önfejű és hajlamos a túlzott nyáladzásra(persze ki ne, ha Leonról van szó xD).
És aki mindent megtesz, hogy a férfi közelében lehessen.
De vajon ezt a férfi is akarja e? Vajon szereti Lorát? Vajon képes lesz lemondani róla?
Alapsztori: (ajánlott a megértéshez)
Leon S Kennedy, hat évvel a Raccoon-ban történt események után, egy megbízás miatt egy kis Spanyol faluba veszi útját, hogy visszahozza Amerikába az elnök lányát. Csakhogy!
A zombik mindenhol ott vannak. De ezek nem akármilyen zombik. Okosak(és nagyjából tisztában vannak azzal, hogy mit csinálnak). Leonnak nagyon sok megpróbáltatáson kell keresztül mennie, hogy megtalálja a lányt, és hogy hazavigye. Akit, ráadásul ha háromszor nem, akkor egyszer sem szakítanak el tőle.
És akkor Leon rájön, hogy egy borzalmas összesküvés lappang a háttérben, amit az amerikai és az európai Umbrella tervelt ki karöltve.
A főgosz neve ezennel nem Albert Wesker, sem más, hanem: Lord Saddler. Egy csuklyás.szektás fickó, aki a flúgos fiával együtt bizonyos plágákat(vírusokat) ültetett az emberekben, hogy zombikká váljanak.
Leonnak nincsen könnyű dolga, rengeteg szörnnyel dacol, és a végén szembe kerül rég nem látodd barátjával: Jack Krauserrel( a vademberrel, gerillaharcossal), aki már nem önmaga.
Ráadásul Wesker megbízásából Ada Wong, Leon szerelme is feltűnik, mert meg kell találnia a vírus ellenszerét, amit főnökének kell leszállítani, mielőtt kitudódna a titkuk. Csakhogy ez nem olyan könnyű a nő számára.
Luis, a titokzatos spanyol nyomozó hol segíti, hol hátráltatja Leon-t, de végül borzalmas halált hal.
ui: Ha jól játszol, akkor 18 óra leforgása alatt végig lehet csinálni easy módban az egész hercehurcát:D (Resident Evil 4).
L |
01.
eon elővette az egyik pisztolytáskából a kulcsait, és kinyitotta a hetes számú ajtót, gyöngén belökte, és bement. Nem az udvariasságáról volt híres, viszont megmentett és most hazahozott, olyat vitt véghez értem, amire ember nem lett volna képes. Természetfeletti erőkkel dacolt értem, megküzdött a legnagyobb ellenséggel, akit valaha ismertem, a leggonoszabb élőlényekkel, hogy megmentsen és visszahozzon Amerikába. És én mégis elégedetlen vagyok, de miért?
Ez alatt az eltelt egy hét alatt, folyton, na jó, sokszor elveszítettük egymást, de ugyanakkor mindig a segítségemre sietett, és megmentett, és most itt vagyunk. Napok kérdése és talán soha többé nem látjuk egymást. De mért olyan nagy baj ez? Csak mert már annyira megszoktam, hogy mellettem volt. Emlékszem, mikor először elvettek tőle, és újra találkoztunk én a nyakába ugrottam ő meg csak nevetett, megsimogatta a fejemet, és azt mondta: Jól van, pici lány, most már minden rendben lesz, megígérem. Aztán tovább mentünk és semmi sem lett rendben. Újra elválasztottak, engem elvittek tőle, katonák, de aztán ő eljött, kiszabadított, és eljött értünk a barátja helikopterrel, de lezuhant az utolsó pillanatban. Leon szerzett egy motorcsónakot, azzal elmentünk arról az isten háta mögötti szigetről, és végül itt lyukadtunk ki, itthon, Leon atlantai lakásán. Leon eljött és megmentett Saddler karmai közül. Persze, ez volt a dolga, tette, amit apa parancsolt neki. Ezért utáltam az amerikai elnök lánya lenni. Ha azért jött volna el értem, mert… apa parancsolta így.
Bezártam magunk mögött az ajtót, és elindultam befelé a lakásba. Lassan lépkedtem, soha nem jártam még egy idegen férfi lakásában, aki ráadásul hivatásos katona. A lakás nem volt valami nagyon otthonos, gondolom nem volt nagyon ideje berendezkedni, meg nem sok időt tölthetett itthon. Itthon, jézus, miket beszélek? Én Washingtonban lakom…
Nem volt rendetlenség, minden katonás rendben állt, ha szabad így fogalmazni, Leon eltűnt a szemem elől, csak a függönytartó karikák csikorgását véltem hallani, ahogy elhúzta a sötétítőt. Követtem őt a nappaliba. Az ablaknál állt, könyökölt, és magába szívta a napfényt. Gondolom sokat segített rajta, és nem vágyhatott most többre mint fényre és melegségre, azok után a dolgok után. Leon értem a poklokat járta. Az a sok élőhalott, meg mindenféle szörny. Én biztosan elbuktam volna már az elején, de ő… Azért kíváncsi volnék, apám mennyit ígért neki azért, hogy elhozzon onnan. Én az ő helyében tuti kiforgatnám apámat a vagyonából. Nincs az a pénz ami felér annyi szenvedéssel.
- Leon, most mit csinálunk? – Odaléptem mögé, és legszívesebben megöleltem volna, hogy megérinthessem az izmait, leszedhessem róla azokat a fegyvereket, meg az alvadt vértől bűzlő egyenruhát. És beletúrhassak a szőkésbarna hajába. Mindig tetszettek a katona pasik. Leon nagyon jól nézett ki, az említett színű haja elől a szemébe lógott, illetve a halántékán még egy kicsit hosszabbra volt növesztve, mint hátul, ahol fel volt nyírva egészen rövidre. Na jó, nem annyira rövidre. Csak hat évkorkülönbség volt köztünk, hát mi az?
Azt hiszem ő volt az első férfi az életemben, akibe szerelmes voltam, és talán az első, akivel találkoztam és beszéltem is, apám munkatársain és a testtőreimen kívül. Meg apám mindentől óvott, nem is nagyon engedett férfi közelébe. Már tizenkilenc éves voltam, igazán tudtam magamra vigyázni. Azok után? Ugyan, csak elbánok egy férfival…
Vártam a válaszára, de nem érkezett, hallottam, ahogy sóhajtott, de továbbra sem fordult meg felém.
- Leon…
- Megvárjuk, amíg az elnök úr érted jön – mondta száraz hangon.
- És addig…
- Csak pár nap, ha jól hallottam…
- Beszéltél apámmal? Jól van? – izgatott lettem, el is feledkeztem róla.
- Jól. – Leon megfordult és ellépett az ablaktól. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, lopva belenéztem azokba a hideg szürkés szemekbe, azután tekintetemmel követtem, ahogy leveszi a pisztolyait és elteszi őket egy fiókba.
- Muszáj folyton nézned? Eléggé idegesítő.
- Bocsánat - sütöttem le a szememet, aztán én is az ablakhoz léptem. Hallottam, ahogy kiment a szobából. Kikönyököltem a párkányra, és néztem a lemenő napot. Igazán csendes kis városrész volt, szembe egy park, mellette egy irodaház, de így, vasárnap este alig jártak az utcán. Pillantásommal végigkövettem a nap útját, ahogy lebukik a horizonton, aztán próbáltam megszámolni az eget tarkító pettyeket.
- Nem vagy éhes?
- Nem – hazudtam, pedig már napok óta nem ettem semmit. Most meg, mikor talán lett volna mit, nem mertem.
- Hát jó – nem firtatta, nem kérdezgette, nem akart meggyőzni, hogy ennem kell, hagyta a dolgot a fenébe. - Le kell ugranom a kapitányságra. Addig fürödj meg, meg hozok valami kaját.
- Miattam nem kell – mentegetőztem, de aztán hallottam, ahogy nyílt, majd csukódott a bejárata ajtó és azt, hogy elhaltak a léptei. Teljesen egyedül voltam a lakásban. Hirtelen félelem fogott el a félhomályban. Ez alatt az egy hét alatt megtanultam, hogy óvakodjunk a sarkon túl rejtőzködő dolgoktól. Féltem, szégyellem bevallani, de rettegtem. Nem mertem elindulni és felkapcsolni a villanyt, nem mertem elmenni a fürdőig. Egyedül voltam és rettegtem nélküle. Azt akartam, hogy visszajöjjön és kísérjen el a fürdőszobáig. Milyen nevetséges, nem? Féltem egyedül elmenni a fürdőszobájáig, a szürke fényű lakásban, csak azért mert egy több ezer kilométerre lévő Spanyol határ menti faluban értelmes zombik éltek. Nevetséges, nevetséges nem?
Végül mégis erőt vettem magamon, és futva elindultam a fürdő felé. Zakatoló szívvel lenyomtam a kilincset, és berúgtam az ajtót. Ezt még tőle tanultam. A biztos haladás kulcsa, így megkönnyítheted a dolgod, mivel két lehetőség adódhat: a falhoz passzírozod az ajtó mögött rejtőzködő támadót, így az megadásra kényszerül, vagy a csapódás miatt, az éppen közelben tartózkodó elrepül, neki esik a falnak és kitöri a nyakát. Szemtanúja voltam nem egy esetnek.
Találtam törülközőt a legfelső polcon, meg vadonatúj fogkefét a fürdőszobaszekrényben. A törülköző nagyon finom tapintású volt, hófehér. Csórtam Leon szekrényéből egy fehér pólót, a legnagyobb méretűt, gondoltam nem fog érte megharagudni, majd apuci kifizeti neki. Az alsóneműmmel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Egyáltalán nem volt gusztusom visszavenni, de nem volt másik, és nem rohangálhattam bugyi nélkül egy huszonöt éves pasi előtt, aki ráadásul annyira jó pasi, hogy hátán ilyet még nem hordott a föld. De most komolyan.
A samponjának semmi illata nem volt. Na nem mintha valami virágillatú nyavalyára számítottam volna, de ez fura volt. Biztosan valami katonai cucc lehetett. Állati jó illata volt a tusfürdőjének, de mégse fürödhettem azzal. Találtam egy csomag szappant, azzal szórakoztam egy darabig, harcoltam a bőrömre száradt alvadt vér, és genny és agydarabkákkal, sárral és még ki tudja mivel, mire lejött.
Úgy éreztem, teljesen újjá születtem, ezalatt a fél óra alatt. Tizenkét percig sikáltam a fogamat, hajszálpontosan. Addig szikkadt a hajamon a víz, végül, mivel nem tudtam, hogy hol tartja a hajszárítót, vagy tart e egyáltalán, törülközővel szárazra töröltem a hajamat, kifésültem, felvettem a pólóját. Éppen akkor végeztem, amikor hallottam, hogy csörög a kulcsa és nyílik az ajtó.
- Megjöttem – mondta fáradtan, és hallottam, amint csörögve letette a kulcsait, és leszedte magáról a kézifegyvert, és letette a konyhaasztalra. Hozott kaját is.
- Ugye, nem haragszol, hogy ezt kölcsön vettem? – léptem ki szégyellősen a fürdőből. Nem volt rajtam melltartó. Nem volt gusztusom felvenni, büdös volt és tiszta vér. Majd holnap kimosom. Örültem, hogy nagyméretű pólót választottam, egészen a térdemig ért, eltakarva a fontosabb részeket. Reménykedtem, azért annyira nem látszik át. Barna hajamat hagytam a vállamra hullani, nem fogtam össze, jobban szerettem így. Minden ruhámat a mosógépen hagytam, de a karperectől képtelen voltam megszabadulni. Ha valami, akkor ez emlékeztet majd rá örökké. Mikor először találkoztunk, Saddler akkor tette rám. Elméletileg nyomkövető volt benne, de mivel már az egész sziget a tengerrel volt egyenlő, ezért nem volt mitől tartanunk.
- Nem. – Figyelemre se méltatott. Letett a papírzacskót az asztalra, aztán kijelentette, hogy elmegy fürdeni. Én meg csak álltam ott és néztem utána. Hülyén éreztem magamat előtte. A filmekben mindig az volt, hogy ha a férfi meglátta így a nőt, azonnal belé szeretett. De az élet nem volt film, és akkor rádöbbentem, hogy az életem nem lett egyre rövidebb, mint azt hittem, egészen eddig, amíg nem találkoztam vele, hanem egyre kevesebb lett. Egyre kevesebb örömöm lett, egyre kevesebb értelme lett nélküle. Ő hivatásos volt, apám embere, hiába szerettem bele fülig, ez az élet, nem egy film. Apa biztosan kivégeztetné őt, ha egy ujjal is hozzám merne nyúlni, én meg itt égetem magam előtte. Gondolom hogy csak egy éretlen buta kislánynak tart. Igaz, én nem lehetek olyan, mint az a vörös ruhás nő, Ada. Az a nő még mindig szerelmes Leonba. Még mindig. Egész úton követett minket, és mikor találkoztunk, folyton célozgatott az érzéseire. Azt tudom, hogy régen együtt voltak, de azt nem, hogy Leon szereti e még. Igaz, ha Ada nem lett volna ott, akkor most nem élnénk. Ha nem jön és segít Leonnak a vállról indíthatóval, ott rohadtunk volna a csata kellős közepén azon az árok verte helyen.
Összeütöttem valamit. Imádtam főzni, odahaza, mindig ezzel öltem el az időmet, hogy főzőcskéztem, és a testtőreimmel kóstoltattam meg. Azt mondták, tehetségem volt hozzá, de az évek során rájöttem, hogy velem mindenki túlságosan kedves volt, csak mert én voltam apuci kis kedvenc lánya. Igazából soha nem tudtam, mikor hazudnak nekem az emberek, és már kezdett idegesíteni, hogy mindenki milyen képmutató próbál velünk lenni. Azért reménykedtem, hogy ebben az egy dologban nem hazudtak: hogy finomat tudtam főzni. A férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út.
Leon egy szál alsónadrágban jött ki a fürdőből, üdén és jó illatúan. Útközben magára rángatott egy ugyanolyan fehér pólót, mint ami rajtam volt, csak valamivel rövidebbet. De a tekintetemet még így sem kerülhette el a csupaszt, tiszta izom felsőteste, meg a hegek sem, itt-ott. Reméltem, ezeket nem miattam szerezte. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha ezek a forradások miattam kerültek oda, és miattam csúfítják el a tökéletes, csodálatos testét. Hát én megőrültem. Elkerekedett a szemem, ő meg úgy nézett rám, mint egy őrültre. Aztán leült az egyik székre.
- Együnk. – Ízlett neki. Az ételt nem tudtam volna megnevezni, csak összekevertem azt, ami éppen a kezembe akadt, de finomnak találta. Nem szaladt utána hányni, nem csinált semmi szokatlant. Finomnak találta.
- Azért csak éhes voltál – rátapintott a lényegre. El is felejtettem, hogy korábban visszautasítottam a felvetését.
- Csak egy picit. – Frissen volt mosva a haja, akárcsak az enyém. Láttam, hogy a szemébe hulló fürtök közül egy-két helyen még eléggé nyirkos a haja, de fölösleges volt aggódni, odakint fülledt volt az idő.
Vacsora után még egy darabig ültünk a konyhában. Eleinte némaságban, de aztán mégis beszélgetésbe kezdtünk. Már az út során se volt valami beszédes, csak félmondatokban társalogtunk, akkor is csak nagyritkán, de most egészen meglepett, hogy tudok vele szót érteni.
- Félsz? – fordult oda hozzám a feszült csönd után.
- Igen. De ez teljesen normális ezek után, nem? Mikor elmentél még a fürdőbe is alig mertem bemenni.
Nem reagált nagyon rá csak elmosolyodott. Aztán a kezével átnyúlt az asztalon és megfogta a bal kezemet.
- Nincsen ezzel semmi baj – Éreztem, ahogy elvörösödök, azután azt, hogy az ujjai a csuklómat tapogatják.
- Te mit csinálsz?
- Leszedem ezt a szarságot a kezedről. – És mire utána nyúlhattam volna, már megkaparintotta a karperecet, letette a padlóra, rálépett és darabokra törte.
- Mit csináltál? – hüledeztem.
- Nem tudhatjuk biztosan, mi történt a szigeten.
- De csak a filmekben tér vissza a gonosz, ez pedig itt a valóság…
- Lora, láttál már olyan valóságot, ahol ilyen dolgok léteznek? – Másodszor szólított a nevemen. Akaratlanul is meglepődtem.
- Még nem, de…
- Most képzeld el, hogy Saddler valamilyen módon él. Életben maradt és ezidáig követett minket, és csak arra vár, hogy egyedül legyél, hogy ne legyek a közeledben és akkor…
- Ne, megijesztesz – szorítottam össze a szememet.
- Sajnálom – elfojtott egy ásítást, azután felállt, betolta a széket és kijelentette, hogy elmegy aludni. Megágyazott magának a kanapén.
- Hé, mit csinálsz? – kérdeztem felháborodott hangon. – Csak nem itt akarsz aludni? Ez az én helyem!
- Tévedés, te odabent alszol, a hálószobában.
- Én… én… - csak akkor döbbentem rá, hogy rettegnék egyedül aludni. És szerintem ő se lehetett különbül ezzel. – Nem alszok egyedül. Létszi, létszi nem… aludnál csak ma este te is ott?
- Félsz? – Bólintottam. Megfogta a lepedőt, a takarót, és a párnákat és elindult a hálószobába. – A védelme érdekében bármit, kisasszony! – Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de aztán egy díszpárnát vágtam a hátához.
- Hé, nem vagyok kisasszony!
Én kaptam az ágy bal felét, ő pedig a jobb oldalon aludt, éppen ott, amerre az ajtó volt. Az éjjeliszekrényen ott volt a Red9-ese. Biztonságban éreztem magamat, még így is, hogy vigyáztunk, a testünk egyetlen pontja se érintkezzen a másikéval. Háttal feküdt nekem. Láttam és éreztem rajta, hogy fáradt. Nagyon, nagyon, nagyon. Én is az voltam. Elalvás előtt, olyan késztetést éreztem, hogy beletúrjak a hajába és megcsókoljam, hogy majdnem megőrültem, de aztán feladtam. Hallgattam a megnyugtató hangot, ahogy veszi a levegőt, majd kifújja. Meg akartam simogatni, és megkérni, hogy öleljen át, de már így is eléggé kínos volt minden. Ez nekem nagyon új volt. Egy férfi közelsége, aki védelmez, de nem szeret engem, úgy mint én őt. Az életem során megszoktam, hogy mindig megkapom, amit akarok, nem voltak kihívások, mert apuci mindig mindent megvett. De most mindent odaadtam volna, csak hogy Leon, az enyém legyen. A sors iróniája.
Mikor teljesen megbizonyosodtam felőle, hogy elaludt, közelebb kúsztam hozzá, legalább csak pár centit, hogy ne legyek tőle olyan távol, és hogy ne féljek. De az álmaiba így is bekúszott a félelem, a rémségek, az emlékek. Nyöszöröghettem. Felriadtam hajnal fele. Még sötét volt odakint és némaság. Az éjszaka némasága. A sötétítőn keresztül beszökött az ablak alatti pislákoló utcai lámpa fénye. Felültem az ágyban. Éreztem, ahogy izzadságcsepp gördül le a tarkómon, őrületes lassúsággal, az arcomon meg könnyek peregnek végig. Elnéztem Leon fele és… és ő nem volt sehol!
Zajokat hallottam a konyha felől. Csoszogást, és egy férfit, hogy idegen nyelven beszél, azt hiszem spanyolul…
- Jaj ne, ne, ne, ne, ne… - ziháltam rekedten, és államig felhúztam a takarót. Rettegtem, szememből záporoztak a könnyek. Kinyílt a szobaajtó és a hálószobát végig oszladozó hullaszag töltötte be. Egy kopaszodó öregember csoszogott felém, a szőnyegen véres baltát húzva magával. Őt egy másik alak követte, kezében fel-felzúgott a láncfűrész hangja, szeme rémisztő vörösen izzott a fejére húzott vászonzsák két kivágása mögött. Sikoltottam. Ordítottam, csapkodtam, menekülni akartam. Elfutni, elbújni. Leon, mért nem vagy itt? Leon!
- Lora! – Arra riadtam fel, hogy valaki a testemet rázza. Egész testem izzadt, arcom könnyben ázott, reszkettem. A takaróm a földre volt lerúgva. Az XXL-es póló egészen a hasamig fel volt csúszva. Gyorsan felültem, és megtöröltem az arcom. – Jól vagy?
- Jaj, Leon! Azt álmodtam, hogy nem voltál sehol, és hogy Don Gomez, a láncfűrészes zombi, és Don Carlo idejöttek utánam, Saddler parancsára, és…
- Ssssh – tette a mutatóujját az ajkamra, azután visszafektetett a párnámra, betakart, és átölelt. Nem szóltam egy szót sem, és ő sem. Hüppögve lehunytam a szememet, és arcomat a mellkasához nyomtam. Pont oda, ahol a szíve volt. Hallottam, hogy zakatolt, hogy hevesen vert, de vajon miért?
Csak ringatott, egészen, egészen addig, amíg el nem aludtam. Álomba ringatott engem. A könnyeim elapadtak, megszáradt az arcom, és végül mély álmatlan álomba zuhantam. Hála Istennek. Jobb a semmi, mint a valami. Ebben az esetben szentigaz volt.
Utolsó kommentek