Egy lány, akit a nővére, és az ő férje nevel, aki a történet kezdetén fogszabályzót visel, aki egy átlagos tinédzser átlagos gondokkal, aki 5 éve áhitozik egyetlen fiú után, aki rá sem hederít. És mi lesz akkor, ha ez a fiú egészen véletlenül fejberúgja egy focilabdával a lányt, olyan erősen, hogy az elveszti az eszméletét... na meg az emlékeit. Akkor mit tesz a srác? Segít a lánynak visszaszerezni, vagy... vagy...
1
Tizenhat éves voltam, amikor annyi minden történt velem egyszerre, hogy jó sokáig kéne mesélnem, mire a végére érnék. De lehetséges aztán, hogy belekezdek, ki tudja.
Elsőnek annyi, hogy megkaptam életem első kínzóeszközét, a fogszabályzót. Alig fértem el a saját számban és teljesen lemondtam arról, hogy nekem valaha is barátom lesz. Mármint az elkövetkező három-négy évben biztosan nem. Nem hogy az én nyelvem, de hogy másé se fért volna el a számban, abban biztos voltam. Emellett iszonyatosan fájt. Feltörte a számat, bedagadt az ínyem, folyton vicsorognom kellett, hogy jó legyen. Lezsibbadt az álkapcsom, szúrtak a drótok, néha egy-kettő ki is állt és szétszúrta az arcom. Ilyenkor általában rohanni kellett a fogászatra. Azt gondolná az ember, hogy a fél életemet ott töltöm. Na jó, nem tévedett olyan sokat, ott is, de leginkább az iskolában. Legalábbis az eddig életem nagy részét a suli töltötte ki. De utáltam.
Utáltam korán kelni, utáltam felöltözni, megmosakodni, utáltam elindulni, utáltam odaérni, utáltam ott lenni, utáltam órára menni, utáltam a többieket, utáltam hazajönni. De aztán mikor hazaértem, az első dolgom az volt, hogy lerúgtam a cipőt, és fogtam magamat, és fellőttem a pizsit. „Anyámék” semmit sem vártak el tőlem, én sem magamtól. A tanulás nem ment eddig sem, nem erőltettem. Félévkor mindenből stabil kettes voltam, megfelel az nekem. Az is csak azt bizonygatta, hogy bejárok melegedni. De nincsen értelme.
Mondtam már, tizenhat évesen sok minden történik az emberrel.
Gondolom könnyű volt rájönni, hogy lány vagyok, satöbbi satöbbi. Semmivel nem tűntem ki, talán csak el a többiek között.
De egy valami volt a gyengém. James. Ha ő ott volt, akkor én… márpedig ott volt, mivel osztálytársak voltunk, és ott kellett, hogy legyen. Ő volt a legokosabb srác a suliban, és a legflegmább. Talán ez egy szabály, hogy ha valaki zseni, akkor a magatartása a mínusztízes skálán a mínusz húszat verdesi.
De Jamesnek is megvoltak a maga haverjai, ahogy nekem is a magamék, és semmi közünk nem volt egymáshoz.
James tanult, én aludtam, James tudott, én nem, James rossz volt, én lusta, Jamest szerették a többiek, engem nem. Ennyiben különböztünk.
Mikor az ember elmúlik tizenhat, valahogy hátrahagy egy kis darabot az addigi életéből, elvégre gyerekből fiatalkorú lesz és így tovább. Velem is ez történt. És a régen volt dolgok elmaradtak, egyszer csak eltűntek az életemből, én meg ott álltam tehetetlenül, egy új, tökidegen helyzet előtt. Választás elé állított a sors, és én nem bírtam dönteni.
De végül is, most ezt fogom elmesélni, hogy mi volt akkor, és hogy most mi a helyzet velem, meg a környezetemben, meg úgy mindenfele.
Igen, és amikor ezt olvasod, akkor annyit hadd áruljak el neked, hogy mindez, ami történt, már hat éve. És azóta, hát azóta így élek én. Békességben, boldogságban. Egy olyan közegben, és egy olyan emberrel, akit nekem szánt a sors. És még kérdezitek ugye? Hát boldog vagyok, boldogabb nem is lehetnék.
*
- Elmentem!
- Mikor jössz?
- Szerinted? – Bevágtam magam mögött az ajtót, és hagytam a nővérem kétségek között. Minden reggel feltette ezt az idegesítő kérdést, mintha nem tudná, hogy suli után, már ha van kedvem ide visszajönni, hazajövök, ha meg nem, akkor a haverjaimmal ölöm el az időt.
Direkt felkeltem reggel hamarabb, és hajat mostam, mert sokkal jobb úgy, mint este. Elalszod, és soha nem úgy áll, ahogy szeretnéd. Legalábbis nálam. Hol föláll, hol túlságosan lelapul, és olyan vagyok akkor, mint egy puli.
Igazából a szél össze-vissza kócolta útközben, hiába fésültem félórán keresztül, hogy szép fényes és egyenes legyen, elvesztette a csillogó barna árnyalatát, és unalmas sötét lett.
Útközben az ujjam közé csippentettem egy tincset, és elhúztam a számat, mikor észrevettem, hogy milyen gáz. És ezután pedig megfájdult a fogam. Nem lepett meg, nem tudtam tőle aludni, sajgott az állkapcsom. Tegnap tették fel a fogszabályzót. Még senki nem látott engem így, a nővéremet és a férjét kivéve.
Legalább valakinek jó napja lesz, aki meglát és betegre röhögi magát rajtam. Hát akkor remélem Betty lesz az. Hogy mennyire rühellem! Istenem, azt el nem lehet mondani. Akkora egy… akkora egy kurva, hogy azt el nem bírom mondani.
Röviden: exbarátnő, saját illetve Jamesé, továbbá megkeseríti az életem, említettem már, nem? Nem. Mindegy.
Verőfényes áprilisvégi nap volt. Közeledtek a vizsgák, rettegtem. Tavaly is csak azért mentem át a fontosabb tantárgyakból, mert jó ember mellett ültem. Ennyi.
Két barátnőm volt, Gaby és Dora. Bár ők néha jobban elvoltak együtt, hogy néha kisebbségi komplexusom volt, és akkor általában dühös voltam rájuk.
Szoknyát vettem fel, hozzá egy fehér szterccses pólót, ’köszönöm Istenem, hogy nem vagy csúnya’ felirattal, és a fehér conversem. Gondolom Bettynek, Camnak és Pipernek lesz hozzá egy-két szava, de hát ki nem szarja le őket?
A suli elé érve, mire sikeresen átverekedtem magamat a tömegen, megtaláltam barátnőimet a szokásos, fa alatt. Odafutottam hozzájuk, és rájuk mosolyogtam. Semmi köszönés, semmi puszi. Elkerekedett szemekkel bámulták a csinos kis fogszabályzómat.
- Lora, na de…
- Nem mondod komolyan? Mért nem mondtad eddig, hogy szarságod lesz? – kérdezte megütközve Gaby.
- Nem mindegy? Lényeg, hogy van és kellett, és most fáj – nyelvemmel megint végigsúroltam a vasat, de egy ponton elakadtam, mert beleszúródott a drót vége. Megint elkezdte szorítani a fogamat, azt hittem belepusztulok, annyira fájt.
- Menjünk be – utasított minket Dora, mi meg elindultunk a nyomába, be az épületbe.
Elhomályosulva láttam mindent, könnyek szöktek a szemembe, és mikor össze akartam szorítani a fogaimat, úgy éreztem, mintha puhák lettek volna, és a legkisebb nyomásra darabokban potyognának ki. Persze kemények voltak, és nem potyogtak ki, csak fájtak, de állatira.
Odabent megint az a rohadt festékszag fogadott, múlt héten volt a festés, és még mostanáig sem sikerült kiszellőztetniük teljesen.
Amikor megláttam Őt, és az aktuális csaját, akivel a falnak dőlve smároltak, olyan érzés fogott el, mintha tőrt forgatnának a szívemben. Ismertem a lányt, egyel fölöttünk járt, de köztudott volt, hogy James az egész iskolának bejött. Sőt nem csak a lányoknak…
Szöszi volt, akárcsak Betty, és előtte még számtalan másik. Úgy látszik, Jamesnek ez volt a kiindulópont. Szőke és minimum százezres mellbőség. Hát én egyik sem voltam. Se szőke, se nagymellű, azaz hogy, pont akkora volt, amekkora megfelelő volt az én koromban és amekkora nem zavart a tájékozódásban. Nem buggyant ki a ruhából, és soha nem voltam az a magamutogató fajta sem. Nem az volt a szexepilem, hanem a fogszabályzó. Perpillanat.
A folyosón hozzánk csapódott egy szőke srác. Edward, kiskorunk óta ismertem, ő volt az a srác, akivel soha, és ő is csak a legjobb barátjára tekintett így. Vele mindig mindent megtudtunk beszélni, kellett egy ilyen fiú barát, ő ismert a legjobban, jobban mint a lányok.
A szüleim, mielőtt lezuhantak azzal a géppel, jóban voltak a szüleikkel, mivel régebben egy házban laktunk, sokszor összejártak, aztán megszülettem én és Ed is, és így lettünk elválaszthatatlan barátok. Mondom úgy inkább, ő a bátyó én a hugi. Néha öcsi, én meg nővér. Attól függ, kinek van szarabb napja.
- Szia, te nyomiláda… - szorongatott meg, de nem nevetett ki a fogaimon csillogó kis tappancskák miatt.
- Milyen kedves – jegyezte meg csípősen Dora. Nem bírták egymást, legalábbis Dora a nap huszonhat órájában hangoztatta, hogy mennyire de, fú de utálja Edwardot, és hogy így ki nem állhatja, meg nézzek rá, milyen már. Én meg Gaby meg csak összevigyorogtunk, és helyeslően bólogattunk Dorának, hogy azt higgye, nem hisszük, és nem jöttünk rá arra, hogy odáig van érte. Na de Ed észre sem veszi.
- Szia Edward – Utálta ha leedwardoztam. Pedig nekem tetszett, mindig Óllókezű Edward jutott eszembe, vagy mint valami középkorú regényhős. Edward király, angol király lépet fakó lován… Mondjuk annak kicsi az esélye, hogy Ed megbolonduljon a történet végére.
- Hm… jól áll. És fáj? – Dora heves köhögésbe kezdett a hátérben, de Gaby lecsendesítette egy ásványvizes üveggel.
- Meglehetősen.
- Te szegény. És mondd, meddig lesz fent?
- Nem’tom, két-három-nyolc év…
- Nyolc? – hallottam Dora meglepődött hangját a hátam mögül.
- Csak mondtam – legyintettem. Köztudott volt, hogy Dora kicsit butább volt a kelleténél, pedig nem volt szőke, olyan barna volt a haja, mint nekem vagy Gabynak. Múltkor meséltünk egy igazán szánalmas viccet, ő velünk nevetett. Aztán két nap múlva rá, egyszer csak felvihogott a matek óra közepén. Sikerült felfognia.
Mondjuk azért kellettek nekem az ilyen barátok, semmi pénzért nem cseréltem volna le őket, főleg nem Edet. Sokat köszönhetek neki.
- Na, hát akkor további szép, fájdalommentes napot drága hölgyeim. Neked is Lora! – Puszit nyomott az arcomra, aztán elszáguldott Jameshez. Tudniillik, legjobb haverok voltak.
- Szemét! – kiáltottam utána, de már nem hallotta, rég eltűntek a sarkon Jamesszel és még két másik, felsős sráccal.
Odaléptünk a szekrényünkhöz, és kinyitottuk, hogy magunkhoz vegyük a szükséges dolgokat.
- Jaj, megint elfelejtettem! – kesergett Dora, mikor a nyolcadik próbálkozásra sem sikerült neki kinyitni a sajátját.
- Bal, bal, jobb, bal, jobb, jobb, bal… - monda leterhelt elmeállapottal Gaby, miközben betuszkolta a sajátjában az ásványvizes üveget, ami továbbra is fenyegetően méregette Dorát.
- Köszi, szeretlek!
Én a törikönyvet és az év eleje óta üres, illetve szívekkel és idétlen rajzokkal összefirkált jegyzetfüzetet szorongatva elindultam mellettük.
- Láttátok azt a lányt?
- Chsirtina Perkinsre gondolsz? Hú, milyen gáz már, nem? Összejött az alattunk járó Jake nem tudom hogy hívjákkal… - Gaby teljesen ki volt akadva. Lemondóan felsóhajtottam, és hagytam, hadd folytassák a további kellemes eszmecserét Miss Suliszépéről és az újdonsült pasijáról.
Általában nem kötött le ez a fajta témaválasztás. Na jó, gondolom én is untathattam már őket a folyton csak James, James, James dumámmal. De ha egyszer annyira…!
Beléptünk a tantermünkbe, és fájdalmas búcsút vettünk Dorától, aki az első sor szélére ült, egy Claud nevű srác mellé. Egész órán aludtak, mind a ketten, nem volt velük a gond, a tanár meg hagyta.
Ja igen, tanár. Olyan volt a feje, mintha most szopta volna le egy tehén, mármint olyan értelemben, hogy bekapta a fejét, és addig szopogatta, amíg olyan kerek és olyan idétlen nem lett, mint amilyen most. Amellett pedofil és folyton a szemével szuggerál. Néha nála is működik az elmélet, ami a kutyáknál, hogyha nem nézel rá ő se néz rád, és nem támad.
Gabyval az utolsó sor legszélére somfordáltunk és bevágódtunk a padba. Elővettem a törikönyvet, és kinyitottam valahol találomra, hogy úgy tűnjön, mintha felettébb érdekelne a függetlenségi nyilatkozat megszületése, vagy mi a fene. Elméletileg kellett volna, hogy érdekeljen, mert ha nincsen Benjamin Franklin bácsi, akkor még mindig rabszolgák lennénk, és a földeken kapálnánk. Na jó, mondjuk lehet, hogy a mi generációnk már pont nem. Mert ha mondjuk, ő nem találta volna ki a szabadságlevelet, akkor lett volna más. Ennyi.
- Jó napot, Jacquoille tanár úr! – Hülye francia neve volt, folyton zsákillnek szólítottam, de valami olyan volt, hogy zsákár vagy mittudomén.
- Jó napot! – biccentett, aztán letette a naplót a tanári asztalra, gyorsan beírta a hiányzókat. Mindig hiányzott valaki, ma például többen is. Dolgozatot írtunk biológiából. Egyértelmű, hogy sokan nem jönnek be. Két lány, Annie, és Jill, és egy fiú, Oliver. Rohadt lógósok, és nekem nem szóltak!
Elképzeltem, hogy most éppen a plázában ücsörögnek, moziba mennek és vodkát szlapálnak, és elöntötte a köd az agyamat.
A tanár közben felütötte a naplót, és elkezdte nézegetni a névsort. Izzadtság csepp gördült végig a tarkómon, nem fáradtam azzal, hogy letöröljem. Csak ne én, csak ne én…
- Dora Hamilton! – Dora persze ügyes volt és alvást tetettet. A tanár meg nézte egy darabig, azután vállat vont. – Rendben, akkor valaki más… - Az osztály egyöntetűen lefeküdt a padra és alvást kezdett el színlelni. Hiába. James a mellettünk lévő padban ült, hátát a falnak vetette, a lábait a pad tetején pihentette. Kényelmesen, ásítva figyelte, hogy ki lesz a rohadt peches, akit a tanár kiszúr magának. Mert ő, az fix nem. A tanárok már meg sem próbálták feleltetni, úgy is tudták, hogy okos a gyerek. Velem ellentétben.
- Lau… Laure Va…
- Ne fáradjon tanár úr, itt vagyok – álltam föl feltett kézzel, és lemondóan sóhajtottam. Gaby kiengedett, én meg fintorogva elindultam kifelé a táblához.
- Hova indul Miss Valentine? – kérdezte megütközve Zsákil.
- Talán a… táblához? – halk kuncogást hallottam mögülem, de nem fordultam meg.
- Csak azért hívtam, hogy menjen le, és hozzon krétát. Ma nem ön a soros, hanem Miss Evans. – Kajánul elvigyorodtam, és hátrapillantottam a rémült Bettyre.
- Nahát Lora, fogszabályzód van? – hallottam több felől is ugyanazt a kérdést. Megvontam a vállamat, de a pillantásom akaratlanul is a bántóan engem néző Jamesre tévedt. Dora álmosan felpillantott és értetlenül meredt rám, én meg csak vállat vontam és kiléptem a teremből.
Legalább egy valami jó is történt eddig, és az, hogy nem én feleltem, hanem a drága Betty.
És akkor még nem tudtam, hogy innentől kezdődött el az életem szerencsésebb szakasza. A sok szarakodás és szívás után, végre rám sütött a nap. A Hold is felém fordult az összes csillaggal együtt, és vigyorogva kacsingatta, hogy nyugi, az eddigiek után, megérdemelsz egy kis szórakozást. Ez az egyenértékűség elve. Tök igazságos, valamit valamiért. Hát én, a fél karomat Jamesért adnám. Csak aztán nehogy reggel anélkül keljek.
- Természetesen kapa lett neki – közölte vigyorogva Gaby, miközben megette az én almámat is. Nem bírtam harapni, a menzán is csak a lekvárt nyalogattam ki a szendvicsből, mert mást nem tudtam volna megenni. Állatira sajgott az egész arcom.
Korgott a gyomrom, ahogy otthagytuk a menzát, és órára indultunk. Összeszedtük a tesicuccot, és bevonultunk az öltözőbe. Csak egy üres szekrény maradt, abba meg szépen bepasszíroztuk a dolgainkat, azután átöltöztünk, és azzal öltük el az időt az óra kezdetéig, hogy nyilvánosan kiröhögtük Miss Suliszépét.
A tesi tanár, Andros bá’, ahogy meglátott minket, azonnal fintorogni kezdett és kijelentette, hogy menjünk ki focizni, jobban tesszük, ha nem leszünk láb alatt. Nagyon nem bírt minket. Közben a lányok közül hárman még csatlakoztak hozzánk. Sarah, Lavander, és Alice. Így tudtunk csinálni két focicsapatot. Miénk volt a kisebb pálya, a nagyobbon a fiúk játszottak.
Beálltam a kapuba, és próbáltam mindent kivédeni. Aztán egyszer csak meghallottam, hogy James valamit ordibál nekem.
- Lorácska vigyázz!
Anyád a Lorácska, hülye kretén! Akartam neki indulattól túlfűtötten visszaordítani, de alkalmam sem adódott rá. Pofán talált a labda, azt hittem belehalok a fájdalomba, mikor a fogszabályzóm és a fogaim találkoztak a bőrrel, és mind ordítani kezdtek az őrületes fájdalomtól. Ennyi, végem. Aztán összeestem.
Arra riadtam fel, hogy valami forró csordogál végig a nyakamon. Öntudatomnál voltam, magabiztosan felültem, és rémülten kaptam a számhoz.
- Magához tért! – Egy csapat idegen állt körülöttem, mind aggódva engem néztek. A sajgó számhoz kaptam, és rémülten tudatosodott bennem, hogy vérpatak folydogál végig az ujjaim között. Az álkapcsom majd kiszakadt a fájdalomtól.
Szipogva felálltam, és próbáltam pislogni, hogy eltűnjenek a könnyek a szememből.
Egy barnahajú lány rohant felém, aztán a nyakamba vettette magát, és zokogva hálálkodni kezdett az istennek, hogy jól vagyok.
Aztán a többiek is körém gyűltek, és tudjátok, hogy mi volt a legszörnyűbb? Hogy egyiküket sem ismertem…
Legalábbis addig, ameddig eltűnt az agyamból a forró, nehéz, fájó köd, és a fájdalom csillapodtával kitisztult a látásom is.
- Do…Dora… - nyögtem erőtlenül, mikor sikerült megismerni barátnőm könnyáztatta arcát.
Utolsó kommentek