Kai+Mao - Avagy a lehetetlen
Blood+-os írásom.
Hogyan hozak össze két olyan szereplőt, akik nem jöttek össze, pedig összejöhettek volna?
Ne féltsetek megoldom!
Ezt mondjuk nem fejeztem be, de tiszta szívemből rajongok Kai és Mao párosáért.(nem volt nekik:P). Bár mondjuk így a végén az is tetszett h: Mao/Okamura.
De egy próbát megér, nem de?:D
- Kai! Nem azért jöttem el idáig Okinawától, hogy most hazaküldj! – ordítottam bele a képbe. Közben éreztem, hogy előbuggyannak a könnyeim. Összeszorítottam a szemem, és továbbra is csak szorongattam a pólója nyakát. – Nem, nem és nem!
- Mao, légy szíves. Azt akarom, hogy… - habozott, és közben lefejtette az ujjaim a ruhájáról -, hogy hazamenj. Most. És vidd magaddal őt is – bökött a fejével Yamamotóra. – Semmi keresnivalód itt. – Hangja iszonyatosan nyugodt volt. Én már majdnem a falra másztam tehetetlen dühömben, ő meg csak ott állt, és kifejezéstelen arccal meredt el a bal vállam fölött. Még csak a szemembe se volt képes nézni!
- Nem! Tudod mennyit költöttem el apám pénzéből? Majdnem félmillió dollárt, amíg ideértünk. Több ezer kilométert tettünk meg érted. És különben is… - lesütöttem a szememet. – Nem mehetek haza, apa élve megnyúz. A tudta nélkül jöttem el. – Azt vártam, valamit csak odanyög, hogy akkor maradjak. De csak ennyi tellett tőle:
- Ezt sajnálattal hallom. De ez a te magán problémád. Nekem ehhez semmi közöm.
- Bunkó!
- Mao nyugodj meg – hallottam meg a szoba sarkából Yamamotó hangját. – Semmi szükség erre. Uram… - lépett oda a szőke férfihoz -, én addig nem vagyok hajlandó távozni, amíg nem hajlandó nekem Sayaról beszélni. Mondja csak, mi történt a bordói állatkertben? Mért voltak ott? Egyébként szemtanúja voltam a bentlakásos iskolában lezajló párviadalnak. Nem volt semmi… eddig azt hittem, hogy csak képzeltem, de mióta a fotók a bizonyítékok rá…
- Milyen fotókról beszél, ember? – keményedtek meg, az éppen nem valami kedves, és barátságos férfi vonásai.
- Azokról, amiket akkor készítettem, amikor ön, és Saya az estély alatt az alaksorban küzdöttek egy chiropterannal. Aki, ki gondolta volna, éppenséggel a leányiskola exigazgatója…
- Exigazgatója? – döbbenet ült ki a férfi arcára.
- Úgy van. Addig nem távozok, amíg ki nem derítem az igazságot.
- Ön hallgatni fog. Erről biztosíthatom.
- Ó igazán? És hogy fogja ezt elérni? – Yamamotó barátunk kajánul elvigyorodott, és lazán rágyújtott egy szál cigire.
A férfi nem szólt egy szót sem, csak a társához fordult, aki egy meglehetősen hájas alak volt, aztán elindultak felénk. Meghátráltam. Aztán megéreztem, hogy Kai erősen megragad és magához von.
- Kai, mi a büdös francot csinálsz? Mi történik? – Talán ha nem éppen túszul készültek volna minket ejteni, akkor még élvezni is tudtam volna a helyzetet, de így, annak teljes tudatában, hogy Kai csak azért szorít magához, hogy a másik két férfit követve, akik két kézifegyvert nekinyomva a társam lapockájára, vezessen be engem egy másik szobába, és nem önszántából, hogy kiálljon mellettem, az egyetlen igaz, és hű barátja mellett.
Ugyan, mégis ki lenne akkora segg, hogy ennyit utazzon egy ember miatt, hogy meglopja a saját apját, hogy aztán az könnyűszerrel kitagadja, hogy beutazza érte a fél világot, hogy az életét kockáztatva keresse égen-földön. Hát én. És most mi van? Na tessék, bevág egy szobába, rám zárja az ajtót, és akkor az emberek azt mondják, hogy én vagyok a dühítő és kibírhatatlan!
- Kai, azonnal nyisd ki! – ököllel püföltem az ajtót, közben Yamamotóra ügyet se vetettem, aki kényelmesen elnyúlt a franciaágyon, és egy újabb szál cigire gyújtott. – Kai, gyere ide, és nyisd ki! – Azután a lábammal esetem neki. Addig rugdostam, amíg annyira meg nem fájdult, hogy ki kellett bújnom a cipőmből, mert azt hittem, eltörtek az ujjaim.
- Ha a pasid lennék, akkor én se engednélek ki, az biztos. Állj le Mao cica, olyan, vagy mint egy hisztis picsa!
- Mit motyogsz ott? Ahelyett, hogy idetolnád a seggedet, és segítenél kijutni. – Az ablakhoz lépetem, és kitártam. Ha jól láttam, akkor az ötödiken lehettünk. Nem olyan vészes, lógtam már ki magasabbról is. – Na akkor én megyek. Pá!
- Jó, szia. – Visszanéztem, azt reméltem, marasztal majd, de gondoltam, még találkozunk.
Kiléptem a párkányra, aztán a falhoz tapadva oldalazni kezdtem a szomszédos erkélyig. Ahogy megkapaszkodtam a korlátban, borostyánnal nőt részt pillantottam meg, az erkély túlsó végében. Annyi a dolgom, hogy észrevétlenül elosonok az erkély túloldalára, aztán felkapaszkodom a kúszónövénybe, és lemászok az udvarra. Egyszerűnek tűnik. Csak tudnám, kinek a szobája az. Remélem valami idegené, nem akarok ismerős előtt beégni.
Utolsó kommentek