(kicsit olyan 'kare' first lavos lett (manga))
Elmesélek egy történetet, ami, hát mondhatnánk, hogy megváltoztatta az eddigi életemet.
Unalmas, és szabályok szerint működő életem volt, tele a szülők akaratával és parancsaival. Eljárhattam néha-néha bulizni, a barátnőimmel, de ha véletlen egy órával később estem haza, akkor megvonták tőlem a zsebpézt, és hónapokig otthon kellett ülnöm. Folyton büntetésben voltam, bizonyos dolgok miatt.
Nem mondanám, hogy villogtam az iskolában, és hogy kiemelkedett volna a tanulmányi eredményem az osztálytársaim eredményei mellől, de pont meg volt az a megfelelő tanulmányi átlagom, amivel alkalmas lettem volna arra, hogy felvegyenek az egyetemre, ugyan addig még volt vagy másfél év. Már előre rettegtem a vizsgáktól, az érettségitől.
Barátnőmet, Yukarit, azóta ismertem, mióta Cambridgeből, Los Angelesbe költöztünk. Állandóan költöztünk, Afrikát és az Antarktiszt kivéve, esküszöm, hogy mindegyik kontinensen éltem vagy három évet, vagy többet.
Tokióban születtem, és öt éves koromig ott éltünk. Se anyám, se apám nem volt ázsiai, csak azért kerültünk éppen akkora oda, mert ott kaptak munkát. Ennek köszönhetően, második nyelvként csodálatosan elsajátítottam a japánt. Az alap nyelvtudás megvolt; tudtam köszönni, bocsánatot kérni, bemutatkozni, és káromkodni.
Aztán öt éves korom után nem sokkal, Sydneybe költöztünk, de ott csupán alig egy évet töltöttem el, a hetedik születésnapomat viszont már Oroszországban láttam meg. Fogalmam sincsen, hogy melyik városban, nagyon gyerek voltam még, nem emlékeztem a nevére. A szüleim, pedig utálták, ha a múltról faggattam őket. Szerintük szörnyű hülyeség volt az elmúlt dolgokon rágódnom. De hát, ha nagyon nem volt más, amin rágódhattam?
Az általános iskola első pár évét Oroszország után Sao Paoloban töltöttem, de onnan meg félév után azért költöztünk el, mert nagyon kezdett eldurvulni a vidék. Rengeteg volt az utcákon az erőszak, a szüleim meg féltek. Az iskolában sokat csúfoltak amiatt, mert fehér voltam, bár nem én voltam az egyetlen.
Utána megint tovább álltunk. Laktunk Brüsszelben, Isztambulban, Monacoban, és még valahol Spanyolországban egy kisebb településen, de már annak sem emlékszem a nevére. Most meg itt élek Los Angelesbe. Már másfél éve. Nagyon úgy néz ki, hogy maradunk még egy jó darabig.
Az évek során, a rengeteg huzavona, és költözködés miatt egyetlen igaz barátot sem szereztem, mivel alkalmam sem volt arra, hogy barátkozhassak. A szüleim nagyon rövid pórázon tartottak, és amikor tehették, mindig húztak rajta egyet. Szinte sehova sem engedtek el, talán most, hogy nemrég betöltöttem a tizenhetet, engedtek el egy-két helyre úgy, hogy nem jöttek el velem…
Sok dolog, rengeteg dolog volt, ami nem ismertem, köztünk rengeteg olyan, ami káros volt rám nézve, például a cigaretta, az alkohol, drog, és a többi. Mondjuk nem is nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy megismerhessem őket, eddig is megvoltam nélkülük. Nekem terveim voltak a jövőmet nézve, minden vágyam az volt, hogy betöltsem a tizennyolcadik életévemet, és elköltözhessek, valahova jó messzire anyáméktól, és hogy egy jó darabig ne is kerüljenek a szemem elé. Elegem volt abból, hogy ha jól éreztem magamat, anyám vagy apám jött, és azonnal elrontotta. Lehetett ez egyetlen rossz szó, vagy pillantás, esetleg az, hogy nem köszöntek.
Ismertem más szülőket, és irigykedve néztem, ahogy azt mondják a gyermeküknek: érezd jól magadat, szeretlek. Vagy bármi kedveset. Nem emlékszem, hogy kiskoromban mi volt, de hogy ezek a szavak se anyám, se apám száját már vagy hat éve nem hagyták el, az biztos. Én meg minek mondogassam nekik, hogy ha nem így gondolom? Amúgy is, nem vagyok az a nagyon érzelgős típus. Inkább álarcot húzok és amögé bújok.
Ők egyáltalán nem érezték, hogy rossz nekem, ők egyáltalán nem gondoltak bele abba, hogy milyen lehet nekem, ahogy az eddigi életem jelentős részét hurcolkodással és beilleszkedéssel töltöm. Éltem volna egy normális családban, egy olyanban, ahol talán nem én vagyok az első, talán a második, és nem a munka.
Volt még rengeteg olyan dolog, amiről nem is hallottam, ezért nem is igazán tudtam, hogy mi az, milyen is az, hogy is van az. Ilyen volt például a szerelem. Amit élből nem ismertem. Talán csak a plátóit. De azt nagyon. Emlékszem az első szerelmem egy angol fiú volt, tizenhárom évesen, Eric Andersonnak hívták, de ő viszont nem szeretett engem. Mindenképpen meg akartam neki mondani, hogy szerettem, de aztán alkalmam sem volt rá, mert egyik napról a másikra, azonnal nyomunk veszett, azaz hogy, pillanatok alatt átcuccoltunk egy másik kontinensre.
Meg rajta kívül még volt vagy öt srác, már a nevükre sem emlékszem. Lényeg, hogy reménytelen eset voltam. Eddig…
*
Már bő két hónapja tartott a középiskola. Új iskola. Harmadikos voltam. Az előző évemet is itt töltöttem, de mivel rengeteget kellett vizsgáznom, mert az előző iskolámban nem tudtam letenni, mert nem vártuk meg az év végét, így itt kellett letennem őket. Időm semmire sem volt, ha azt akartam, hogy ne buktassanak meg. És akkor az volt a legfontosabb. Akkor még nem voltam annyira szánalmasan reménytelen csődtömeg, mint most.
A vizsga előkészítőn ismertem meg Yukari Angelt. Az apja volt amerikai, az anyja japán. Egy szót sem tudott japánul. Csodálkoztam is, mert szívből rajongtam mindenért, ami japán. Szerintem elég szomorú volt az, hogy valakinek az anyja japán és a gyereke mégse tanul tőle nyelvet. Nekem mindkét szülőm amerikai volt, de az angol mellett még számtalan más nyelven is tudtam pár szót, vagy mondatot. Ez volt az öröm az ürömben.
Viszont az utóbbi időben marhára kezdett idegesíteni, hogy engem mindenki csak kihasznál, és utasításokat ad. Én meg persze az a fajta vagyok, aki inkább befogja a száját, és meglapul, a békesség kedvéért meg teszi azt, amit tennie kell. Vagy éppenséggel, amit parancsolnak neki.
Először persze okénak gondoltam, hogy odaadom a leckémet, vagy az órai jegyzetemet a barátnőmnek, esetleg az ő barátnőinek, hátha így könnyebben beilleszkedek, kifizetem a ebédjüket, adok nekik kölcsön – amit persze tudom, hogy már soha nem kapok vissza -, megcsinálok helyettük dolgokat, ha úgy adódik tartom a hátam, vagy súgok nekik dolgozatnál, de aztán az utóbbi időben olyan furcsa volt, mintha kinyílt volna a szemem, és észrevettem volna, hogy milyen is az igazi arcuk. Hogy nekem egyetlen igaz barátom sincsen.
Minden reggel korán keltem hogy elérjem a buszt, hogy ne késsek el az iskolából. Azon a reggelen is éppen így volt, amikor a történetem kezdetét vette.
Amerikában éltünk, a 21. században, mégis egyenruhát kellett hordanunk. Soha nem éreztem kényelmesen magamat a lila színű rakott szoknyában, se a puffos ujjú fehér blúzban, azzal a lila szalaggal, sőt, a térdzoknit is igazán a hátam közepére kívántam, de nagyon, de sajnos nem volt mit tenni, viselni kellett. A fiúknak egy fokkal jobb volt, fekete nadrág, fehér ing, és fekete-fehér tornacipő. A nyakkendőt nem volt nekik kötelező felkötni. A fiúknak mindig minden egy fokkal jobb volt. És itt nem csak az állva pisilésre gondolok.
A jármű közepén állhattam, és a tömött sorok közé bepasszírozódva, egy Norah Hamilton fotóalbumot nézegette. Imádtam a nő képeit, fantasztikusan tudott fényképezni, mesés képei voltak.
Kivételesen örültem, hogy olyan helyre költöztük, ahol volt tengerpart, mert imádtam a tengert. Ha tehettem, mindig kimentem naplementét nézni, az mindig megnyugtatott. És addig sem kellett otthon ülni.
Az ő legtöbb képe is a tengert mutatta. Ezért nézegettem mindig azt, ha valami felzaklatott, vagy valaki felidegesített.
Utolsó kommentek