A démonok sosem sírnak...

amatőr író vagyok (MÉG), a blogon található irományok az ÉN műveim, tilos őket másolni, vagy kisérletet tenni rá. "Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz, Egy mozdulatban, egyszer majd újra megtalálsz…"(Dzsungel könyve)

Utolsó kommentek

Archívum

HTML

Alice in Wonderland

2008.10.12. 14:18 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Alice in Wonderland
Hp univerzum.
Alice és Frank Longbottom kapcsolatát meséli el. Ilyet més sosem olvastam és mivel nagyon seretem a sereplőket, eért írok egyet:)Lesz itt féltékeny Alice, egy tök rendes Frank, nyomulós Sirius Black(elmaradhaatatlan, mint mindig), egy titokzatos lány, akiről később kiderül, hogy nem is az, akinek Alice hitte. Ja, termésetesen Alice szemszögéből.

 

I.                   Fejezet: Először és utoljára
 
Az egyik kezemmel a karfán könyököltem, a másikkal Lily reszkető mancsait markoltam. És közben azon törtem a fejemet, hogy vajon mennyi minden fog változni. Hogy vajon mihez fogok kezdeni. Hogy vajon milyen érzés lesz utoljára hazamenni, utoljára látni a kastélyt, utoljára utazni a vonaton, utoljára élni, békés-boldog tinédzser életet. Mert utána jön a nagyvilág, a felnőtté válás, és a többi és a többi. Nem akarom! Örök gyerek akarok maradni! Mi lesz velem? Mihez fogok kezdeni?
 
Elnézést a tiszteletlenségért. A nevem Alice Knight-Kennedy. Édesanyámat Eva Knightnak, édesapámat, pedig Leonard Kennedynek hívják. Tőlük kaptam ezt a fura nevet. De nekem tetszik.
Hetedéves griffendéles vagyok, átlagos lány, barna hajjal, barna szemekkel, százhatvan-egynéhány centivel, és közepesnek mondható tanulmányi eredményekkel. Soha semmiben nem voltam valami kiemelkedő. Talán gyógynövénytanból, mert azt nagyon szerettem. Mindenképpen azokkal akartam foglalkozni, de édesapámékat követve úgy döntöttem, hogy auror leszek. Amellett pedig, ha kertes házam lesz, termeszthetek mindenféle érdekesebbnél érdekesebb gyógynövényt, persze csak hobbi szinten.
Lily szerint eléggé csendes vagyok és nem nagyon szabadulok föl. Talán ebben az évben máshogy lesz. Valami talán történni fog. Valahogy érzem, hogy ez az utolsó év sok meglepetést tartogat a számomra. Már alig várom, hogy megtudjam, hogy mi lehet az.
 
- Jaj, istenem olyan kényelmetlen! – morgott a velünk szembeni ülésen Nymphadora, mert szegény lány nem bírta kinyújtani a begipszelt jobb lábát.
- Igazából hogy is történt ez a baleseted? – kérdezte Shankti fel sem nézve a Próféta aznapi számából.
- Igazából úgy történt – kezdte csípősen Dora -, hogy a nyáron ki kellett takarítanunk az egész kúriát. Nekem meg rádőlt a lábamra egy vitrin, ami abban a hatalmas, és borzasztóan ízléstelen szalonban volt. – Levegőnyi szünetet vett, aztán szomorúan hozzátette -: Így biztos vagyok benne, hogy ebben az évben sem mehetek vissza a csapatba… fenébe…
 
Hát igen, mindannyian emlékeztünk a tavaly történtekre. Dora bekerült a kviddicscsapatba, megkapta az áhított terelőposztot Black mellett. Unokatestvérek voltak, és bár Blacket a Griffendél miatt, Dorát amiatt vetette meg a családja nagy része, mert nem volt tisztavérű boszorkány.
Aztán egy balszerencsés alkalommal, az egyik edzésen Dora leesett a seprűről, és se McGalagony professzor, se pedig a Madam nem engedélyezte, hogy Dora seprűre üljön abban az évben.
Arra gondoltam éppen, ahogy elengedtem Lily kezét, hogy szegény lánynak nagyon nincsen szerencséje ezzel a sporttal.
 
- Minden jóra fordul, Dora, hidd el – lapozott egyet Shankti az újságban, miközben kényelmesen kinyújtózott szegény szobatársnőnk mellett.
 
Elfordítottam az arcomat, és kitekintettem a szürke égre. Arra gondoltam, hogy milyen fura így minden, hogy most utazok oda utoljára. Hogy soha nem utazhatunk már így négyen a Roxfortba. Nem hiszem, hogy lesz már ilyen alkalom. Valahogy akkor érzetem, hogy az iskolába ez volt az utolsó utam velük. Nem tagadom, lehet, hogy visszatérek még, de soha nem fogok már velük négyesben vonatozni.
 
Nymphadora Tonks, Shankti Patil*, Lily Evans és én másodéves korunkban kovácsolódtunk igazán össze.
Elsőévesként az ember még túl kicsi és ártatlan ahhoz, hogy felfogjon dolgokat. Másodéves korunkra már belerázódtunk ebbe a varázslós-dologba. Addigra már némiképp felfogtuk, hogy szépen lassan magába bolondít minket az idő, és rohan velünk a nagybetűs élet felé. Szükségünk volt egymásra, s mivel egy szobába kerültünk mi négyen, így megszerettük egymást, és mostanra szorosan kötődtünk a másikhoz.
 
- És Lily, te meg mért sírtál? – nézett aztán fel Shankti, miután úgy tűnt, oda-vissza is kiolvasta az aznapi Prófétát.
- Nem sírtam… vagyis de. Igazából ezek csak örömkönnyek – hadarta gyorsan barátnőm a szemét törölgetve a talárom szélébe.
- Mért is?
- Mert Potter még nem zaklatott.
- Aha. – Nem úgy tűnt, mintha barátnőnket meg tudtuk volna győzni ezzel a gyengécske kifogással, de Shankti olyasfajta ember volt, aki megelégedett, egy egyszeri válasszal. Hogy mit gondolt magában, azt senki sem tudta meg. Megtartotta magának.
Csak én tudtam, hogy mi az igazság, mért sírt Lily már most, pedig még alig indultunk el.
 
A pályaudvaron voltunk, amikor elejtette a kézitáskáját. Az szerencsésen kinyílt és mindenféle dolog, ami benne volt, szanaszét gurult. Ez még nem is lett volna baj, mert gyorsan összekapkodtuk, csak hogy volt benne egy levélke is, amit a húga írt neki búcsúzásként. Hát mit mondjak, eléggé szolidan fogalmazok, ha azt mondom, hogy Petúnia Evans eltökélte, hogy pokollá teszi nővére utolsó évét ezekkel a levelekkel.
Csak azért, mert irigy volt rá, hogy Lilyt felvették a Roxfortba, őt pedig nem. Ezt még a vak is látta, bár én ezerszer mondtam Lilynek, ő nem akarta nekem elhinni. Azt mondta, hogy Petúnia iszonyú buta, és arrogáns. Szerintem csak féltékeny és magányos. Iszonyú magányos, amiért Lily lett a család kedvence, és emiatt jogosan utálhatja őt. Illetve nem jogosan, mert Lily nem tehet róla.
Emlékszem, mikor voltam náluk, egyszer tavaly nyáron, hát Petúnia akkor is eléggé aljasan viselkedett velünk. Pedig én aztán tényleg nem szolgáltam semmi ilyesmire rá. Még süteményt is sütöttem, meg fel is köszöntettem a kislányt, amikor a születésnapja volt, de úgy nézett akkor is rám, mintha leprás lettem volna. Aztán hagytam az egészet, és többet nem erőltettem.  
 
Eléggé elkalandozhattam, mert azt sem vettem észre, hogy időközben kicsivel többen lettünk a kupéban, mint ahogy azt kellene.
- Sziasztok – emeltem fel a fejemet a tenyeremből, és az érkezők felé fordultam.
Itt volt James Potter, és egyenesen Lilyre meredt. Lily meg rám, hogy segítsek már, de leráztam magamról a kezemet, és intettem a szememmel, hogy hagyjon ki ebből, ezt most magának kell elintéznie. Nem lehetek mindig a testőre.
Aztán közvetlen utána jött Sirius Black. El kellett volna tőle olvadnom, mint ahogy azt a legtöbb lány is tette, de nekem ő csak egy átlagos bájgúnár volt, kicsivel több ésszel, mint az átlag. Nem volt vele semmi bajom, csak ne zárjanak vele össze hosszútávra.
Végül Remus, alias másodikszámú tanulótársam és elsőszámú korrepetítorom, majd Peter, a kis csendes, és középosztálybeli fiú zárta a sort. Ők voltak a Tekergők. Őket mindenki ismerte. Fene tudja, egyik sem hozott lázba, nézhettek rám akárhogy.
 
Sirius Dorához lépett, és öleléssel üdvözölte. S bár James ás Lily szócsatája elnyomta, annyit azért hallottam a kettejük között váltott beszélgetésből, hogy Sirius sajnálja, hogy nyáron unokanővére lábára borította azt a szekrényt.
Bizony Nymphadora Tonks három egész hónappal volt idősebb Sirius Blacknél.
Mosolyogva köszöntem Remusnak és Peternek, majd bocsánatot kértem, és kimentem, mondván, hogy túlságosan zsúfolt idebent, és szükségem van ezért egy kis friss levegőre.
Némán sétáltam végig a kocsiban, miközben pálcaintésekkel sorban húzogattam le az ablakokat, amerre haladtam. Mélyen beleszívtam a friss beáramló, eső dús levegőbe, és élvezettel éreztem, ahogy a lassú szitáló permet az arcomat simogatja, majd rátelepszik.
Nem is tudom, hogy mióta állhattam ott egyhelyben, és élvezkedtem mozdulatlanul az időjárás nyújtotta lehetőségekben, mikor valaki hátulról belesuttogott a fülembe.
- Helló Alice – susogta valaki bele a fülembe. Azonnal megismertem a hang gazdáját. Csak ő ejtette így ki a nevemet fonetikusan, hangjában azzal a kellemesen mély, lágy kiejtéssel.
- Szia, Frank. Hogy telt a nyár? – néztem rá mosolyogva. Odalépett mellém, és a vonatablakba könyökölt.
- Hát eltelt. Nem mondanám, hogy túl gyorsan, volt mikor iszonyatosan unatkoztam.
- Például?
- Például nyár elején, mikor vártam James levelét, amiben megírta az időpontot, hogy mikorra menjek ki a zsupszkulcshoz. Tudod, Kviddics Világkupadöntő. Tényleg, te nem voltál kint? Bár hülyeség, biztos összefutottunk volna…- sóhajtott fel.
- Nem – mosolyogtam rá még mindig rendületlenül. Szememet végigfutattam a profilján, és megjegyeztem magamban, hogy neki van a legédesebb arca, amikor töpreng. – Nem voltam – mondtam végül. – Otthon ültem, és elkészítettem a leckéket, amiket feladtak nyárra. Aztán kezdődött a szokásos családi nyaralás.
- Merre voltatok?
- Németországban. Nagyon… érdekes ország. Nagyon szeretem.
- Értem – mosolygott aztán rám kedvesen. – És mik a terveid a jövőt nézve? Gondolom, tudod már mi akarsz lenni, elvégre ez az év R.A.V.A.S.Z. egy év lesz… jesszus milyen gyenge egy poén volt… - sütötte le a szemét somolyogva.
- Nekem tetszett – jegyeztem meg csendben. – Amúgy auror akarok lenni, de hobbi szinten szeretnék gyógynövényekkel foglalkozni. Nagyon szeretem a növénytant.
- Érdekes, én is auror akarok lenni.
- Hú, tényleg?
- Aha. Minden vágyam, hogy a saját erőmből segíthessek azoknak a hátrányos helyzetű boszorkányoknak, varázslóknak, mugliknak és mindenkinek, akiket Tudjukki ki akar végezni. Akikre ő meg a serege vadászik.
- Ez nagyon… nemes – jegyeztem meg, mert így is gondoltam. Többek között ezért is, akartam én is ezt a pozíciót választani. Most tűnt csak fel, hogy milyen sokban hasonlítunk. Persze pozitív értelemben.
- Úgy gondolod? – lepődött meg.
- Persze – lepődtem meg én is. Meglepő, hogy meglepődött azon, ami az igazság volt. – Én is hasonló okok miatt választottam ezt az utat.
 
Figyeltem, ahogy figyel. Aztán kénytelen voltam elkapni az arcomat, mert éreztem, ahogy elönti a pír.
A táj felé fordultam, és figyeltem a szemem előtt elsuhanó fákat, hegyeket, és azt a csöppnyi folyót, ami végigkísérte utunkat.
 
- Kezd hideg lenni – törtem meg a csendet, miközben libabőrös karomat dörzsölgettem a tenyeremmel. A hűvös menetszél az arcomba csapott, és voltam olyan buta, hogy a fülkénkben hagytam a talárom. Hát igen, Lily használta szemtörölgetőnek meg orrtörölgetőnek. Az volt a zsepije.
- Fázol? – kérdezte érdeklődve Frank. – Ha akarod, odaadom a talárom…
- Áh, hagyd csak, nem szükséges, már úgy is egy jó ideje elvagyok, megyek vissza, mert a végén még aggódni kezdenek értem – mondtam gyorsan, aztán hátat fordítottam neki, és csak álltam ott egy helyben.
- Én is megyek vissza, Finnigan és Creevey már biztosan kitombolták magukat, úgyhogy… itt az idő a visszatérésre.
- Még találkozunk – mondtam gyorsan.
- Ebben biztos vagyok – azzal elindult a velem ellentétes irányba. Nekem meg nem volt mit tenni, szépen komótosan, miután behúztam magam után az ablakokat, visszasétáltam a saját fülkénkbe.
 
Időközben eléggé kiürült, csak Remus üldögélt Lily mellett, és valamit lelkesen magyarázott, miközben Lily és néha-néha közbeszúrt pár rettentően érdekes szócskát.
Behúztam magam után a fülkeajtót, ezzel magamra vonva a többiek figyelmét.  
- Alice, te meg merre kóboroltál? – támadott le azonnal Lily. Meg sem várva válaszomat, morcosan belekezdett egy nem túl kellemes monológba -: Kénytelen voltam öt és fél percen keresztül Potterrel fecsegni a hülye Világkupadöntőről. Most képzeld el!
- De azért kibírtad, vagy nem? – huppantam le a helyemre, amit időközben Remus készségesen átadott, és integetve távozott.
Nem figyeltem Lily csípős válaszára, hanem Dora arcát fürkésztem. Láttam a tekintetén a vágyódást. Talán csak én vettem észre, de tudtam, hogy szereti Remust.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk Shanktival, és ugyanazt olvastam ki az ő arcából, mint amit gondoltam. Ő is arra gondolt, amire én. Tudta, hogy tudok róla, illetve, hogy észrevettem, és azt is tudja, hogy én is tudom, hogy tudja ugyanazt, amit én tudok. Szóval a lényeg, hogy mindketten tudjuk, hogy Dora vonzódik Remus Lupinhoz. És ez cseppet sem szégyen. Remus rendes fiú, jó tanuló, prefektus, de mégsem viszi a dolgait túlzásba. Talán egy kicsit elfogult a haverjaival szemben, de természetes tőle, hogy kiáll mellettük, akármiről is legyen szó. Elvégre egy igazi jó barát ezt teszi.
 
Belebújtam a taláromba, aztán felhúztam a térdeimet, és a homlokom a hideg üvegnek nyomtam.
- Na halljam, merre jártál? – szegezte nekem vörös hajú barátnőm ismét a kérdést.
- Beszélgettem Frankkel – mondtam végül. Próbáltam szenvtelenül mondani, mintha hidegen hagyna az egész dolog, pedig szörnyen izgatott voltam a történtek miatt, és rettenetesen boldog.
- Frank Longbottommal? – nézett nagyon Shankti. Bólintottam.
- Ő nagyon rendes fiú. Cseppet sem olyan öntelt, egoista hólyag, mint Potter! – füstölögte Lily bosszúsan.
- Lily!
- Mi van?! – morogta barátnőm.
- Megint róla beszélsz…
- Én nem is…
- Dehogynem – vigyorodott el Dora. – Láttam ám, hogy mikor James itt volt, hogyan néztél rá. Tudod Evans, a szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el egymástól.
Lily szóhoz sem jutott. Percekig csak meredt maga elé, aztán gonosz vigyorral az arcán Nymphadorára nézett.
- Még egy ilyen beszólás, Tonks, és úgy bokán rúglak…
- Ne, kérlek ne. Így is majd meghalok! – És Dorának igaza volt. És Lily végül nem rúgta őt bokán, hanem elment a prefektusi gyűlésre Remusszal. Én közben elaludhattam, mert csak akkor tértem magamhoz, amikor Lily visszatért köreinkbe, hogy bejelentse, hogy az új jelszó: Kviddics Világkupa.
 
- Gondolom, ebben is Potter keze van…
- Már hogyan lenne? – emelte a plafonra a szemét Shankti. – Semmi köze a prefektusokhoz…
- Hát de lehetne! Biztos vagyok benne, hogy teledumálta a fejét szegény Remusnak!
- Őrület! – hisztériázott nevetve Dora. Csakis ő volt képes effajta érzelmek kifejtésére. – Lily Evans megint begajdul. Emberek, fedezékbe! – És megpróbált lábra állni egyedül, hogy leemelje a kézi táskáját, ha úgy adódik, meg tudja magát védeni barátnőnk haragja elől, de csak azt érte el, hogy a fejére pottyant a teljese menetfelszerelés, így a csomagok súlya hamar leverte lábáról Tonksot.
Odaugrottam, és kiástam a kupacból. Nevettünk, de már mind a négyen.
Ez a mozdulatsor, mind-mind Dorára vallott. A kétbalkezes Nymphadorára. Hogy ez hogy fog nekem hiányozni…
 
Nem is tudom, eléggé elbeszélgettük az időt. Szerencsére én kevesebbet voltam a téma, mint éppen Lily Potter gyűlölete. Ez tetszik. Lily Potter gyűlölete. Mármint Lily Potteré. Én tudom, hogy úgy is egyszer Lily Potter lesz. Nem adok nekik két évet. Talán még annyit sem. Dora megmondta, gyűlölet, szerelem, egy kutya.
 
Mikor a vonat lassított, lekapkodtuk a holmijainkat, aztán elindultunk keresni egy szabad fiákert, ami felszáguldott velünk a birtokra.
Miközben kapaszkodtunk fel az esőillatú domboldalon, úgy gondoltam, hogy alaposan szemrevételezem a körülöttem lévő világot.
Mindenhol szélben hajladozó, suhogó lombú, jobb napokat ígérő fenyők, tölgyek és rengeteg más fa állt. Az eget csillagok tarkították, aztán pedig kinyíltak a hatalmas kapuszárnyak, és beengedtek minket oda, ahol mindennél jobban szerettem lenni. Hát hazaértem. Nem haza, haza, hanem egy olyan második otthonba, ahol igazán élhettem. És ennek a második otthonomnak elég sok mindent köszönhettem. Például a barátaimat, és azt a rengeteg boldog, és persze kevésbé boldog percet, amit az élet adott.
 
Mikor megálltunk, és végre kiszálltunk, mind a négyen egyszerre sóhajtottunk föl, miközben végigtámogattuk a nagyterembe vezető márványlépcsőkön a mankóival ügyetlenkedő Dorát.
- Hát hazaértünk.
- Jól jegyezzük meg ezt a percet – tárta ki a karját Shankti. – Most éljük át ezt először és utoljára.
- Hogy-hogy először? Az utoljára dolgot még értem valahogy, de mi az, hogy először? – ráncolta össze a homlokát Dora.
- Hát úgy, hogy először, első nap lépünk ide be, a tanév első napján, ráadásul ez az utolsó tanévünk. Gondolj csak bele, az utolsó első napunk – mondta Lily, miközben nyomatékot adott azzal szavainak, hogy rántott egy nagyon barátnőnkön.
- Hé, csak óvatosan – kaptam el a majdnem orra bukó Nymphadorát. – Nyughass Lily! – tettem hozzá mosolyogva.
- Ugyan kérlek… - aztán fontoskodva felemelte a fejét, és prefektusi jelvényét megvillantva utat tört a sokaságon keresztül, hogy a Griffendél asztalához juthassunk, és gond nélkül segítsünk Dorának helyet foglalni.
 
Dora közém, és Lily közé telepedett le, amíg a másik oldalamon Shankti foglalt helyet. Végigfutattam pillantásom az asztalunknál ülő végzősökön, és tekintetem akaratlanul is megakadt a tőlem kicsit szemben balra ülő Franken. Engem nézett. Aztán mikor visszaintettem neki, gyorsan elfordítottam az arcom, és próbáltam feszülten a gólyákra koncentrálni. Dora kajánul elvigyorodott mellettem, és mikor oldalba löktem, hogy mi a fene olyan vicces, csak a fejét ingatta, és továbbra is ott ült az idegesítő, mindent tudó vigyor a szája szélén.
Kilenc elsőévessel gazdagodott a házunk. Három lány és hat fiú. Hát a fiúk eléggé szűkösen lesznek a hálótermekben, gondoltam.
 
Miután végeztek a ceremóniával, jöhetett a lakoma. Miután teleettük magunkat, jöhetett a tanévnyitó.
Végighallgattuk az igazgató szokásos meleg fogadtatását, lelkesítő, illetve fegyelemre intő beszédét, miszerint elmondta a már olyan sokszor hallott szabályokat. De mégis feszült érdeklődéssel hallgattam. Elvégre, most hallom ezeket a szavakat utoljára tőle.
Istenem, bár lehetnék újra elsőéves! Akkor annyi mindent máshogy csinálnék. Például…
 
- … és most ezennel kívánok mindenkinek kellemes sikerekben, és eredményekben gazdag új tanévet. Az elsőéveseket reménnyel teli, meglepetések várják az iskolánkban, de mindenekelőtt mindenkire vár egy meleg és rettentő kényelmes ágy, a házak hálókörletében! – És ez volt a zárószó, mikor is mindenki felállt, és libasorban elhagyta a termet.
 
A következő, amire emlékszem, hogy frissen mosott hajjal, beleugrottam a mandulaillatú ágyneműmben, és a nyakamig húztam a takarót.
Éreztem, ahogy a fejemen landol egy kispára. Álmosan felpillantottam, és láttam, hogy éppen Lily készül mellém bevackolni magát, teljes lelki nyugalommal.
- Mennyi az idő? – kérdeztem elfúló hangon, miközben elfojtottam egy hatalmas ásítást.
- Fél tizenkettő – motyogta a szomszédos ágyról félálomban Dora. Shankti kuckója felől halk szuszogás hallatszott. Ő már elaludt. Dora közel volt hozzá, és én is közel lettem volna hozzá, ha bizonyos Lily Evans vissza nem ránt a valóságba.
 
- Hiányoztak már ezek az együtt töltött éjszakák – kuncogta a fülembe, Lily, miután eloltotta a villanyt, és bebújt a takaróm alá. Összedugtuk a fejünk, és egymáshoz préseltük magunkat, hogy egyikünk karja se, lába se lógjon ki a hideg valóságba. 
- Ó, igen nekem is… szeretlek Lily Evans – nevettem el magam.
Csókot nyomott a homlokomra, aztán összekucorodott. Mindig így szokott aludni. Ilyen éhező magzatpózban.
- Mondd Lily, lehet elalvás előtt egy utolsó kérdésem?
- Mondjad…
- Neked tetszik James?
- Mi?! – kiáltott fel.
- Sh! – a szájára tettem egy röpke pillanatra a kezem. – Halkabban, ne ordíts. Mindenkit felversz.
- Bocsi.
- Szóval?
- Hát… talán. Egy kicsit.
- Oh, ez most álom, vagy a valóság? Vonzódsz Potterhez? – vigyorodtam el a sötétben. Hát mégiscsak kibújt az a bizonyos szög a zsákból.
- Francokat. Csak furcsállom a viselkedését – suttogott -, hogy milyen normálisan tudott dumálni, anélkül, hogy jött volna a hülye, öntelt szövegével…
- Mindenki változik…
- Aha.
 
Percekig hallgattunk, már azt hittem, elaludt, amikor egyszer csak megszólalt.
- Amúgy Frank nagyon rendes fiú.
- Mi van? – pattantak fel a szemeim, s kezdett hevesebben verni a szívem.
- Sh! Halkabban, ne ordíts. Mindenkit felversz – motyogta gúnyosan. – Amúgy ez csak egy egyszerű tény megállpítás volt.
Elnevetem magamat, aztán ő is nevetni kezdett.
Már jócskán elüthette az éjfélt az óra, de mi még mindig fent voltunk, és a pihent agyunkkal mindenféle hülyeségen nevettünk.
 
Egyszer csak egy párna landolt a hátamon.
- Fogjátok már be… van, aki aludna – fordult meg morogva a másik oldalára Shankti, aztán már aludt is.
 
Még egyszer utoljára összenevettünk Lilyvel, aztán hátat fordítottunk egymásnak, és behúztuk a baldachint mindkét oldalon.
Minden elcsendesedett. Olyan nyugodt, és higgadt csönd volt, amit rég hall az ember. Megbecsülendő.
 
Arra gondoltam, mielőtt elaludtam volna, hogy ez volt az első utolsó éjszakánk. Milyen fura.
És holnap minden elkezdődik. Utoljára. Illetve…
Új tanév, új lehetőségek, új meglepetések. Élni kell vele… és hogy mit hoz a jövő? Fene tudja. Majd meglátjuk…
 

* Shankti Patil – Úgy gondoltam, hogy ő is ekkor járhatott Roxfortba.  Nem feltétlen a jövőbeli Parvati és Padma Patil édesanyja, legfeljebb az apa nagynénikéjük.

Címkék: alice in wonderland

A bejegyzés trackback címe:

https://devilnevercry.blog.hu/api/trackback/id/tr7709834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása