A démonok sosem sírnak...

amatőr író vagyok (MÉG), a blogon található irományok az ÉN műveim, tilos őket másolni, vagy kisérletet tenni rá. "Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz, Egy mozdulatban, egyszer majd újra megtalálsz…"(Dzsungel könyve)

Utolsó kommentek

Archívum

HTML

A Mechnair-módszer 2.0

2008.10.12. 13:44 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

A Mechnair-módszer (másféle)
Igazából ugyanaz lenne a lényege a történetemnek, csak előzményt írtam hozzá.
Ez egy férfi rettenetes sorsával kezdődik: Jasont ártatlanul börtönbe vetik, mondján, hogy ő a titokzatos darabolós gyilkos. Csak hogy ez nem igaz. Rosszkor volt rossz helyen, és ezzel mindenki tisztában van. Minden a közjó érdekében történik.
Levezetik a titokzatos földalatti börtönbe, ahonnan nincsen már visszaút számára.
Búcsút kell mondania addigi életének, szerelmének...
De mi történik, amikor öntudatlanul is,(megint rosszkor van rossz helyen)belecsöppen egy élet-halál jáékba. És amikor felismeri, hoyg az őrült gyilkos, aki áldozatait szedi a titokzatos útvesztőben, az, azaz ember, aki miatt neki bűnhődnie kell... akkor Jason vajon mit tesz?

 

Egy – az ítélethozatal -
 
Reszketve ébredt, verejtékező testtel és kiszáradt szájjal. Rekedt volt a hangja, mikor szólni próbált, hogy hol van, mi történt. Aztán ráeszmélt, ahogy elmerengett az ablakon legördülő cseppekben, hogy otthon van. Görcsbe álltak az izmai, ahogy felült, szeme azonnal a bőröndjére esett, és balsejtelem fogta el. Ez nem olyan volt, mint mikor tudatában van annak, hogy elfelejtett valamit, hanem olyasfajta, mikor érzi, hogy elfelejtette, de nem tudja pontosan, hogy mit. Pedig olyannyira tudatában volt annak, mint mindenki más ebben a helyzetben. Elfelejtett élni, addig, amíg megtehette volna. Most meg, hogy erre rájött, már minden hiába valónak tűnt, mivel meg volt pecsételődve a sorsa. Mások tettek arról, hogy vele mi legyen, hiszen meg sem kérdezték, hogy mit akar, vagy hogy egyáltalán akarja-e ezt az egészet, és ha igen, hogyan. De semmi, a kérdéseire sem kapott választ, és, bár bízott benne, hogy a segítségére siet valaki, a remény hamar szertefoszlott, és megbizonyosodott róla, hogy magának kell válaszok után kutatnia, és rájönni az igazságra. Csak, mire eljutott volna a nyomokig a sorsa máshogy alakult. És itt találta magát, az Otthonnak nevezett helyen, ami idegen volt számára, és ez a szó, hogy Otthon, csak azt suttogta neki, hogy innentől minden más lesz majd. Nem olyan, mint eddig, mert ez az Otthon, idegen kifejezés számára, mely hiányzik a tudatából. Mert neki sohasem volt ilyen. Ő olyanok között nevelkedett, akik a szeme előtt mindig tovatűntek és lett helyettük más, nem volt olyan számára, hogy megszokott, vagy állandó. Mindig máshova került, másokkal körülvéve, de legalább akkor még minden a helyén volt, úgy ahogy. Mostanra viszont ezek az idegen falak, melyeket a sors kegyetlen fintora állított köréje, elszigetelték őt a jól megszokott, és ismert világtól, csak azért, hogy egy újba csöppentsék, egy olyanba, amiből egyáltalán nem kért. Agyában ugyan végigpörgette az eseményeket, hogy milyen úton, s meddig tartott ide eljutnia, de nem tudott a végéig érni, mert túl sok olyan emlék merült fel az agyában, ahol meg kellett torpannia, és a dolgok mögé nézni, egyre mélyebbre, hogy aztán nem tudott tőlük szabadulni, és következőleg ugyanez történt, csak más emlékkép felvillanásakor. Tudatában volt annak, hogy el kell tudnia fogadni a múltját, mert, anélkül nem tud tovább lépni, és újra és újra meg fog torpanni, akárcsak egy-két percre, hogy aztán újra festhesse az egészet az emlékei között. De néha az emberéletben fáj a múlt elfogadása, és mégjobban a felidézése. A múlt múlandó, de a lélek örökké őrzi, élteken át, ahogy érik a tudásra, ahogy elveszti az újjászületéskor az evilági dolgokat, úgy viszi magával azt, amit egykoron megszerzett, a tudást, és a megfoghatatlan tapasztalatokat, hogy következőleg – talán tanulva – ne kövesse el újra. Rizsa.
Torkában az édeskeserű érzést próbálta azzal megszüntetni, hogy szüntelenül köhögött, de aztán rájött, hogy hiába, mert ez nem a testéből, hanem a közérzetéből származik. Volt egy sebe, mely régóta vérzett, és érezte, hogy most is felszakadt, mikor megízlelte a szájpadlásán keletkező fémes ízt. A vér, nyállal keveredve a padlóra került, aztán rajta landolt a takaró, végül, ő maga is felállt az ágyból. Nem volt ereje nyújtózkodni, sorvatagnak, és nyomoréknak érezte magát, főleg, hogy megsebezték, és elátkozták. Neki vége, és ezzel tisztában volt, és teljességgel hitte, hogy most már semmi nem segíthet rajta. Ott lebegett előtte az a kép, mely a jövőjét ábrázolta, egy ablaktalan kis cellában. Életfogytiglan. Ennek keserű tudatában, elbotorkált az ablakpárkányig, és a kancsóért nyúlt. Nem bíbelődött azzal, hogy kiöntsön magának, úgy itta a jeges vizet, ahogy volt. Megtehette, ennél rosszabbat úgysem tehettek vele. Kézfejével letörölte a hűs cseppeket a mellkasáról, aztán halk sóhaj kíséretében köpenybe bújt, és megragadta a bőrönd fülét. Most szépen fogja a kis cókmókját, és elmegy a hatóság kiküldött embereivel, akik bezárják őt, és viszlát világ. És el kell tűrni, mert ha nem, akkor megkínozzák, és ítélet nélkül vetik börtönbe. Pedig az ítélet már meg volt, de ha az esküdtszék mégis máshogy döntene a szoros határidőn belül, akkor még van remény, hogy újra tárgyalják az esetet, és hogy fény derüljön az ártatlanságára. Eléggé naivan kezelte a dolgokat, de megtehette, mert mint ember, teremthetett magának reményt, mely addig a szívében égett, amíg az ítélet tüzes vasával ki nem égették belőle.    
S mintha csak egy idegen erő megérezte volna, hogy a férfi készen áll az indulásra, feltárult az ajtó, és egy tagbaszakadt alak lépett át a küszöbön, harmadmagával. Mind ugyanolyan bizalmatlan tekintettel fürkészték az elítélt arcát, közben mintha savanyú mosolyra húzódott volna ajkuk.
- Indulni kell – mondta barátságtalanul, hangjában némi éllel a tagbaszakadt alak.
- Nahát, öregem, nem hittem volna, hogy ide jutunk… - dünnyögte a bajsza alatt az egyik tiszt, miközben rákattintotta a bilincset a férfi csuklójára. – Sajnálatos, az ítélet teljes egészen kimondja, hogy én most kísérjelek téged végig, és zárjalak be. Köteles vagyok megtenni, különben bűnrészes leszek, és engem is melléd csuknak, emellett még…
- Emellett, fel nem foghatjuk, mi késztetett téged erre, hogy meg tedd – fejezte be a bajszos másodtiszt helyett a segédje. Mindannyian, régről ismerték az elítéltet, jó viszony fűzte őket hozzá, és képtelennek tartották, hogy képes lett volna ilyenre, amíg a saját szemükkel meg nem látták a bizonyítékot. Azonfelül, tartottak a férfitől, a tiszt is reszketeg kezekkel rakta rá a bilincset, és a harmadik, eddig szótlan alak, továbbra is eléggé ódzkodva nyúlt a fogolyhoz. Mintha tartott volna attól, hogy annak bőre, vagy ruhája fertőzött, és egyetlen érintés miatt leprás lehet. És az ítélethozatal után, a férfi biztos volt abban, hogy ez így lesz. Hogy a barátai, hogy pontosabban fogalmazzunk a volt barátai, akik a barátjának mondták magukat, és nem néztek a háttérbe, meg fogják őt gyanúsítani, és elítélik, ugyanúgy, ahogy a bíróság is tette három nappal ezelőtt. És az ő Lorájától még el sem tudott köszönni. A lány, nem inkább nő, már nő, messze volt tőle, ahhoz, túlontúl messze, hogy megtudja, hova tűnt el a férfi napokra, s biztos volt abban, hogy most már nem fogja megtudni soha, hogy mi lett vele. Hacsak nem közlik a híreket, márpedig, ha egy olyan gonosztevőt, mint őt, a hatóság kézre kerített, minden bizonnyal el fog dicsekedni azzal, hogy megszerezték a hiányzó láncszemet, most már békében alhatják álmukat az emberek, annak teljes tudatában, hogy elfogták, megvan, most már nyugodt szívvel engedik útnak, egyedül gyermeküket. Csak hogy arra senki nem gondolt, hogy a milliónyi bűnesetből, az elfogott most valóban igazat vall és hamisak azok a vádak melyeket kihallgatás nélkül, tekintve a véres valóságot és a körülményeket, ráaggattak, ostoba elképzelésekből. A bizonyítékok mind arra mutattak, hogy ő volt, ő tette, ő végzett velük, ő darabolta fel őket, azután ő evett a húsukból, majd ő nyúzta le, majd vart maszkot az arcukból. És persze ebben az esetben az ember nem tud épeszűen gondolkodni, csak azon jár az esze, hogy minél előbb és minél hamarabb kézre kell kerítenie a gyilkost, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót, hogy a nemzet lenyugodjék. És ez a férfi éppen kapóra jött, mert rosszkor volt rossz helyen. S hogy kiválthassa magát, vállalnia kellett ezt, vagy ez, vagy halál. Mindemellett, a hatóság amellett vall, hogy ha sikerül neki megszöknie, akkor nem keresi senki, szabad lehet. De oda, ahova kerülni, onnan soha, senki nem szökött még meg. Az ilyen esetekben pedig, senkit nem érdekel, hogy bűnös e vagy sem, ameddig a „gyilkos” elfogásával a közjót szolgálja.
A szakadó, szürke fénnyel borított utcára lépve, nem érzett magában késztetést arra, hogy visszanézzen az Otthona felé, hiszen tisztaszívből gyűlölte. Lora nem lehetett vele, ő messze volt, és módja sem volt annak, hogy üzenhessen neki. Ő már elveszett ember volt. Ha megszökne is onnan, ami persze lehetetlen, és még annál is lehetetlenebb, akkor se lehetnének már együtt, hiszen a nő rokonai, s legfőképp a férfi, akinek odaígérték, óvnák őt tőle, óvnák az igazságtól, és eltiltanák. Annak meg semmi értelme nem lenne, hogy, reményekből építsen várat, hátha, hátha talán…
Lábfeje bokáig merült a sárban, amikor a három tiszt, a tagbaszakadt alak vezetésével keresztülvonszolta őt egy esőtócsán. Ez volt a legkisebb gondja akkor. Most olyanok között lesz bezárva odalent, akiktől egész életében rettegett, s próbálta megóvni azokat, akiket szeretett, például őt, Lorát is. Lelke színes váltakozásával, és teste minden erejével küzdött a züllöttek ellen, s most lássunk csodát, ő maga is köztük végzi, kilométer mélyen, ahol nem hallja senki, ha segíteni kell.
És már nem csak a lelke mélyén, hanem a felszínen is hallotta a suttogó szavakat, melyek ajaktalanul a semmibe azt formálták, itt a vége, most már senki nem segíthet, mert nincs aki segítsen, mert ezek után, nincs, aki hinne benned.
Értelme persze mindig van annak, hogy a szabályok ellen cselekedj, de ő, akkor és abban a pillanatban egy olyan dolgot sem tudott felhozni, amely célként lebegett volna szemei előtt, melyet el kell érnie. Egyszerűen, semmi nem lesz már a régi, mert ő így járt, s vészesen közeledett az az idő, amikor kimondják rá a végítéletet. A barátai, a nő, akiért élni tudna, egyik sem lesz ott, hogy támogassa őt. Magányosan és megfáradva kell beletörődnie a sors fintorába, majd odabent a sötét és magányos cella mélyén, amely élete végéig elkíséri, hiszen az lesz az új Otthona.
Emlékezett még tisztán, hogy egyszer még réges-régen, ezt is, mint minden emlékét, az agya legmélyéről hívta elő, s akkor tudatosodott benne, hogy valóság, mikor tizenhatodik születésnapját érte, aznap látta először a lányt.
Az égen tündöklött a Nap, aranyos fénybe vonta a kellemes kis kertváros, nyugodt és takaros lakóházait. A szél susogott, alig rezgette meg a páfrányok és kis kerti fenyők gyenge ágait. Borostyán futott végig a kerítéseken, leveli alatt oltalmat nyújtva madaraknak, és rovaroknak. A levegő méz és akác illattól pezsgett, melyet a szellő egykettőre felkapott a magasba tovaröpítette a tenger habjai felé. A kertekben fecskefarkú lepke szálldosott. Az avarban kivehető volt a fák lombaja közt beszűrődő csalfa égitest játéka. A harmatcseppeket bíborlila, karmazsinvörös és akáczöld színekben pompáztatta. Igazán, minden nyugodt volt.
-   Jason! – hasított bele pár pillanat alatt egy nő hangja a délutánba. Nem érkezett válasz. – Jason! Fiam! – Lábdobogás hallatszott az emeletről, aztán elhalt a hang, és a gazdája megérkezett az alsószintre, a szalonba.
-   Miss Wandokemp – nézett be a konyhába, egy magas, izmos, feketehajú, rosszarcú fiú. Egészen helyes volt, fiatal korához képest, csak kicsit sok sár volt a füle mögött.
-   Végre. Eredj, öltözz át, és gyere vissza. A vendégek hamarosan megjönnek! – adta ki az utasításokat a nő.
-   De… mért nem vagyok jó így? – fogta az inge szélét a fiú a mutató és a hüvelyk ujja közé. – Hiszen ez még tök tiszta, csak teg…
-   Azt mondtam, hogy…
-   Jól van…
A fiú sietve átöltözött, közben magában szapulta a missist, meg magát, amiért ennyire engedelmes lett vele szemben. Mikor lett ő ilyen? Mikor változott meg ennyire? Hiszen életében ez a nő az, aki vagy hatodszorra fogadta őt örökbe, az Áldott Szeretet Otthon „oltalmazó” kezei alól. De hálás is volt neki, ugyanis ez a nő volt az, aki kimentette az Egyház karmai közül Jasont. Ha nem érkezik érte időben, hogy felfogadja a házába, mint személyzetet, akkor minden bizonnyal már egy papneveldében lenne. Az meg nem lenne túl jó. Főleg, hogy Jason cseppet sem hitt Istenben. Ha lenne Isten, márpedig biztos, hogy nincsen, akkor segített volna rajta, hogy ne erre a sorsra jusson. Hogy legyen rendes családja, hogy úgy éljen, mint a többi vele egykorú kamasz, ne keljen nélkülöznie, és hogy szeressék. Tipikus rosszfiú megjelenésével első látásra mindenkiben azt a benyomást keltette, hogy vigyázni kell vele, de valószínűleg pont ez tette vonzóvá a külsejét mások számára. Mélybarna szemei melegséget sugároztak, ugyanakkor megálljt is. Éppen ahogy más otthonban, és szeretetben, ő nagyrészt az utcán tanult meg élni, és talán ennyiből nézte úgy, hogy jobban járt, mint más, mert életre kész volt, napról napra élt, nem volt úgy vele, hogy most akkor eltervezi, és akkor annak úgy is kell lennie. Mindenre fel volt készülve, és képes volt azokért harcolni, akik vagy amik közel álltak hozzá. De eddigi élete során egyetlen egy dolog volt, amihez így viszonyult volna: saját maga. Életben akart maradni, ameddig csak lehetett, ezért kibírta. Már tíz évesen elég sok dolgot élt meg. Egy németországi nevelőintézetben lakott éppen, amikor egyszer egy új gyerek érkezett. Mondták róla, hogy furcsa volt, és hogy féltek tőle az eddigi szobatársai. Eléggé szarkahajlamú fiú volt, Jason és még egy másik fiú lett a szobatársa. Jason még kisebb korában, emlékezett rá, hogy ellátogatott az otthonba egy kedves arcú hölgy, és adott neki valamit. Mostanra nem tudja felidézni, hogy mi lehetett az, talán egy üveggolyó, vagy gumilabda, de mindenesetre akkor, féltve őrzött kincse volt. Napokig volt úgy, hogy minden reggel, mikor felébredt, meggyőződött róla, hogy megvan a kincse, s kiszaladt a hallba, és beült az ablakmélyedésbe, nézni, hogy a hölgy mikor tér vissza. De az idegen soha többé nem ment vissza. Mondták akkor, hogy magával vitt egy kisfiút, de senki sem tudta biztosan. Ez amolyan gyermeteg pletyka volt, a kicsik között.
Az új fiú eléggé szótlan volt, alig evett, viszont társasági lénynek sem volt a legjobb. Egyik éjszaka, Jason mélyen aludt, addig a fiú, elvette tőle a kincsét. Másnap reggel Jason, mikor felébredt, és megtapogatta a nagypárna alatt, hűlt helye volt. Azt hitte, rögtön bolondot kap, ha nem kerül elő a golyó azonnal. A veszteségéről senkinek nem szólt, akkor tíz évesen, eldöntötte, hogy visszaszerzi azt, ami az övé. Teltek a napok, csak nem sikerült nyomra akadnia, hogy ki lophatta el a kedves hölgy által adott ajándékát. Aztán az egyik nevelő rajtakapta az új fiút, amint lopkodja az evőeszközöket étkezés közben. A fiú nem volt hajlandó beszélni. Napokig faggatták, hogy miért, hogyan, csinálta, de nem jutottak semmire, a kisfiú makacs volt, és konok, nem volt hajlandó megszólalni semmi pénzért. Már éppen kezdték azt hinni a nevelők, hogy valóban néma, mint ahogy azt mondta az ifjú, aki behozta őt ide, de aztán megeredt a nyelve. Napok múlva megtört és elmondta, hogy azért lopott, mert szüksége volt pénzre, hogy elküldhesse a családjának, akik ott élnek a város nyomornegyedében de nagyon-nagyon szegények.
-   De ezt nem szabad így csinálni – mondta neki kioktatólag az egyik nevelőnő. – Nem szép dolog lopni, ezt jegyezd meg. De szép, hogy bevallottad. Nem is tudtam, hogy van csalódod.
-   De van – bólintott a kisfiú – nagyon szegények, és három kishúgomat nevelik. Szükségük volt pénzre.
-   Ezért hoztak ide be téged? – faggatózott tovább az idős hölgy.
-   Így rám már nem volt gond.
Napok múlva a kisfiú visszakerült a családjához, a törvény az apát két év börtönbe csukatta, lopásért, és csalásért és az állam egy kisebb összeget adományozott a családnak.
Micsoda szemét igazság. Gondolta magában Jason, miközben feltette a csokornyakkendőt. És micsoda szemét ruha.
Egyetlen dolog volt, amit ezeknél a hülye ruháknál jobban utált. Az öreg, minden lében kanál nevelőnőket.
-   Jason, kész vagy már? Hát mi tart eddig? – hallotta ismét azt az idegesítő sipítozást a szalonból.
-   Kész! – Ha belegondolt abba, még ez az Otthon volt eddig neki a legjobb. Itt nem dolgoztatták agyon, volt saját szobája, viszonylag normális ruhákba járt, és nem került naponta bajba. Persze csak akkor, ha nem magának kereste azt.
-   Siess, vidd ki a kertbe ezeket az asztalokra – mutatott a nagy étkezőasztalokon feltálalt salátástálakra és húspástétomokra a miss. Jason nem értette, hogy a vendégek ezeket mért nem tudják bent megenni, miért jobb odakint. Hiszen ha unják magukat odabent, akkor kimennek és kiviszik magukkal, nem de? Nem volt annyira nagyon intellektuális alkat, mint azok az urak és hölgyek a vendégek között, de voltak dolgok, amit még így sem értett az emberi természetben. Na nem butaságból, hanem csak szimplán, nem tartotta normálisnak. Mint például, évekig utálsz valakit, aztán elmész egy partijára, eszel az ételéből, iszol a borából, és mindenközben kedvesen mosolyogsz rá, mintha semmi sem történt volna, mert az etikett így tartja helyesnek. Egy meghívást fontos mindig elfogadni, s ha mégsem jó, akkor őszinte okot, vagy valami könnyen hihető kis hazugságot kitalálni, amivel könnyen be lehet etetni a házigazdát.
Ahogy sorjában kivitte a poharakat, azután nem volt mit tennie, nekitámaszkodott a kerítésnek és az árnyékból figyelte a sok képmutató sznob felnőttet. Egyet megfogadott, hogy ő a világ minden kincséért nem lesz soha ilyen. Eldöntötte, hogy ő ritka példánya lesz azoknak, akik normális felnőtteknek tartják magukat, és akik, ez meglepő talán, tisztességes felnőttként kívánnak meghalni, hogy majd úgy emlegethessék őket: nézd csak apa, ő volt közületek a legnormálisabb.
Amíg ezen és ehhez hasonló dolgokon törte a fejét, észrevett egy lányt, aki magányosan ácsorgott a fenyők tövében, a ház sarkánál, s közben unottan nézegette a virágoskertet. Vállig érő, aranybarna haja volt, háromszögletű arca, és kedves, barna szeme. Jason fontolgatta, hogy megszólítsa, de aztán vállat vonva, hogy semmit nem veszthet, odasétált hozzá, de a lány nem vette észre. A fiú a háta mögé lépett és belesusogott a fülébe.
-   Üdv! – A lány meglepetésében nagyot ugrott, majd megpördült, így szembe találta magát Jasonnel. 
-   Te ki vagy? – kérdezte barátságtalan hangon, és meghátrált egy lépést, de közben észlelte, hogy tiltott terepen tartózkodik. Gyorsan elvette a lábát, s szomorúan látta, hogy ahol az előbb cipője sarka pihent, ott most egy tövestül kifordult margaréta díszelgett.
-   Vigyázhatnál jobban is… - morogta Jason, majd lehajolt és a helyére tette a növényt.
-   Hé, te ijesztettél rám. Te… - a lány hangja elakadt, s egy pillanatig farkasszemet nézett a felegyenesedő fiúval. – Te…
-   Jason O’neel.
-   Te, Jason O’neel! – hadarta dühösen a lány. Jason meggyőződött róla, hogy egészen jól áll neki, ha dühös.
-   Igen, és neked mi a neved? – tudakolta higgadt hangon.
-   Laure White. De szólíts csak Lorának – nyújtott kezet a lány egy barátságos mosoly kíséretében.
-   Lora… - viszonozta Jason, közben finoman ízlelgette a nevet. Lora, Lora… - És mondd, hogy kerülsz te ide?
-   Ők… - bökött a lány a fejével a társaság sűrűje felé. – Valahol arra, ők ott a szüleim. Hát elhoztak magukkal egy ilyen partira, de én ki nem állhatom az ilyet. Sok képmutató sznob, akik…
-   Egyet értek veled – bólintott Jason. Egy darabig csendben álltak egymással szembe, aztán mikor kínosan érezték a csendet, egyszerre akartak megszólalni.
-   És te…
-   Merre fele…
-   Jaj, bocsánat, mondjad csak – mosolygott le a lányra a fiú.
-   Kösz. Szóval te, ki vagy itt?
-   Csak egy felszolgáló, semmi több.
Jason tisztán emlékezett arra a ragyogó délutánra. Kicsivel később arrébb mentek a fűben és leültek a ház mögé a verandára, ahol nem találhatták meg őket egykönnyen, egy tölgy takarásában.
-   Érzed ezt az illatot? Akác… - szagolt bele a levegőbe Lora, majd álmatag hangon hozzá tette -, nagyon finom…
-   Igen érzem… - Jason akaratlanul is észrevette, hogy ha a Nap rásüt a lány hajára, olyan mintha arannyá válna a barna. Annyira csodálatos! – A hajad…
-   Mi van vele? – kapott a kezébe egy hosszabb tincset Lora.
-   Semmi csak… olyan mintha a Nap… arannyá változtatná – Talán ott és akkor nagyon gyerekesnek hangzott, de nem tudta volna máshogy elmondani azt, amit akkor érzett. És ez volt az a pillanat, amikor a szíve hatalmasat dobbant és akkor és ott, azonnal beleszeretett, teljes és tiszta szívéből Laure Whiteba. Érezte, ahogy megdobbant a szíve, aztán azonnal felgyorsult. Látta, hogy a lány elvörösödik és hogy mozognak az ajkai… azok az ajkak… de nem hallott semmit, nem tudta ép ésszel felfogni, ami körülötte zajlott. Pillanatok alatt odahajolt Lorához és a lány ajkaihoz érintette a sajátját. Még soha nem csinált ilyet, de érezte, hogy nem is olyan nehéz. Lora kicsit bátortalanabb volt, de aztán gyengén viszonozta. Végül zavartan elváltak, s mindketten elnéztek az ellenkező irányba.
-   Én még… soha… - dadogta zavartan a lány, közben beharapta az alsó ajkát.
-   Még én se. Igazából nem is gondoltam, hogy valaha is fogom, de most itt van. Ha így belegondolok, az eddigi életem csak a verekedés tette ki. De most, hogy te itt vagy…
-   Én… - nyitotta szóra a száját a lány, de a háttérben felcsendült egy ideges női hang.
-   Jason! Hol bujkálsz? A vendégek várnak az italokra!
-   Ajaj! – ugrott fel Jason, majd megragadta Lora kezét. – Látlak még?
-   Minden bizonnyal – bólintott pirulva Lora, majd lábujjhegyre állt és csókot nyomott Jason arcára. – Vigyázz magadra!
-   Te is!
Aztán Jason gondolkodott még, hogy mondjon e valamit, ahogy a napsugárban futó, távolodó tünemény után nézett.
-   Lora! – Megvárta, amíg a lány, szalagos, kék ruhájában megfordult, aztán elkiáltotta magát: - Szeretlek! Nem is hiszed, mennyire!
És az volt az első alkalom, amikor kimondta azt, amit érzett. Azt, hogy szeretlek. Az addigi élete során végre rájött, hogy van kiért élnie. És felmerült benne, a tudatában mélyen, hogy alig három hete volt az utolsó alkalom, mikor ajkai utoljára érintették a lányét, s mikor utoljára ejtette ki azt, hogy szeretlek.
Éveken keresztül, amíg együtt voltak, tervezgette, hogy mikor befejezi az egyetemet, elveszi feleségül és akkor boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De nem így alakult. Jason egyik gyerekkori bunyós barátja, felkereste őt a minap, hogy üzletet kössenek, mint régen. Jason természetesen ebbe azonnal belement, ha így segíthet barátján. Aztán, mikor a dolgok rosszra fordultak, minden jel arra mutatott, hogy sikkasztásért és egy nagyobb összeg eltékozlásáért bírságot kell fizetnie. Rengeteg félretett pénze volt, de azt arra szánta, hogyha elvenné Lorát, legyen miből megélniük. Ehelyett elment erre. Azután jött ez a másik eset, ez a darabolós gyilkos. Megint csak rosszkor volt rossz helyen, mint általában. A rendőrség azonnal ott termett és ott találták őt, böllérkéssel a kezében. Minden jel arra mutatott, hogy ő a tettes. És akkor összeomlott benne egy világ, mikor egy Fred Hopkins nevű ismerőse tudatta vele a hírt: Lora megházasodik. Már nem volt miért élnie, nem volt cél, ami a szeme előtt lebegett volna. Beletörődött abba, hogy el fog kárhozni a sötétben, magányosan, s a múltját elfogadva, lezárva ott, hogy három hete elvált a lánytól, új életet kezd, ha valami folytán sikerül kiszabadulnia. És akkor elmegy, és felkeresi Lorát, és megbizonyosodik róla, hogy valóban igaz e az, ami vele történt. Hogy valóban elfeledkezett róla és a közös jövőjükről és férjhez ment egy fejeshez, vagy még mindig hűségesen vár rá, ahogy azt hetekkel ezelőtt ígérte, és ez csak egy buta kitaláció a „támogatóitól”. Talán csak ez volt az az örökké égő láng, amely az egész mivoltát mozgatta, tettre bírta, és beleágyazta a lelkébe a reményt, hogy talán, mi van ha…
De ahogy tekintete a sápadt napkorongra vándorolt az égen, s ahogy balkezéhez bilincselt jobb kezével végig simított a borostán, már tisztán látta, hogy ha a fene meg is eszi, ott fog megrohadni, lent a föld alatt. Nem lesz se szabadság, se Lora, se semmi. Mert innen már nem menekülhet. És az a legszomorúbb, hogy nem csak ő, de mások is tudják, hogy ártatlan. De akkor is, valakinek bűnhődnie kell, s míg ő itt szenved ártatlanul egy elmebeteg gyilkos odakint kannibalizmushoz folyamodik, mert már nem tudja feltalálni magát, hogy miképp váljon híressé.
Jason O’neel átkozta ezt a november kilencedikét, amikor is elvezették az Otthontól és bilincset tettek rá. A föld alá vezető lift előtt világosan közölték vele, hogy mindez a közjó érdekében történik és majd ő is megérti. Aztán tompa ütést érzett a tarkóján, végül a semmit. Itt végleg elbúcsúzott eddigi életétől, és az elkövetkező „új” élete végéig a Naptól is. Légy átkozott mindörökké Jonny Mechnair, hogy ezt tetted velem!
 
Kettő 
 
A nap vörösre festette a látóhatárt, ezzel jelezve az időt az indulásra. A novembervégi eső szemerkélt, közben a szürke fellegek beborították az eget.
- Ilyenkorra tervezni… - morogta bosszúsan egy lány, aki minden erejével azon volt, hogy kofferjét a többiekére ügyeskedve, a busz csomagtartójába tegye. – Szakad az eső, minden tiszta sár…
- Na szia – fogta be valaki a lány szemét – mi ez a rosszkedv?
- Jake, ne játssz az életemmel, könyörgöm – sóhajtott fel a lány fájdalmasan, és ellökte magától a fiút. – Hagyj békén, menj vissza a hülye haverjaidhoz!
- Hát de, minek? – A lány nem felelt a kérdésére, hanem oldaltáskájával jókorát sózott a srácra. – Te mekkora egy hisztis pi…
- Ezt vond vissza, vagy kiverem a fo…
- Nem vonom!
- Akkor…
- Gyere, és üss meg, még egyszer…
- Mazohista disznó! – érte még egy csapás a fiút, de most a változatosság kedvéért a tarkójára mérték az ütést.
- Ti mind hülyék vagytok! – farkasszemet nézett a lánnyal, azután sértődötten otthagyta őket.
- Kösz, Ellie, legalább rád számíthatok… - vette vissza a táskát a vállára a lány.
- Hát Alisa, szívem, éppen jó időpontra tették ezt az osztálykirándulást ahhoz, hogy titeket, kettőtöket összeboronáljunk…
- Hagyj békén azzal a hülyével! – húzta fel az orrát Alisa, és kiengedte a copfba fogott haját. – Ne emlegesd előttem Jaket, tudod, hogy ki nem állhatom…

- Persze, persze… - somolyodott el negédesen Ellie, mire Alisa szemforgatva fellépkedett a buszra, előtte másik barátnőjével, egy hosszú, feketehajú lánnyal, Vanessával. Ők hárman már évek óta jóban voltak, és most a gimnázium második évében sem lett ez másképp köztük. Ellie volt a fiúk kedvence, szőke, nagyszájú, kissé alacsony, de a baráti támogatásra mindig számíthatott az, akivel jóban volt. Kedvenc elfoglaltsága a mozi volt, már nem egyedül, általában fiúval, vagy fiúkkal járt el, ha tehette, és mindig volt jelentkező. Alig egy hete volt, hogy szakított negyedik barátjával. Négy fiúval járt már év eleje óta, pedig alig voltak a harmadik hónapban. Köztük kettő ebből az osztályból.

Címkék: mechnair módszer2

A bejegyzés trackback címe:

https://devilnevercry.blog.hu/api/trackback/id/tr22709774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása