A démonok sosem sírnak...

amatőr író vagyok (MÉG), a blogon található irományok az ÉN műveim, tilos őket másolni, vagy kisérletet tenni rá. "Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz, Egy mozdulatban, egyszer majd újra megtalálsz…"(Dzsungel könyve)

Utolsó kommentek

Keresés

Címkék

Archívum

HTML

Szejrún hercegnői

2008.10.13. 22:01 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Hatodik fejezet: Ideglelés
 
Mire besötétedett, a cipőm már a Múlei erdőhöz vezető utat koptatta. A páfrányok illata, még mindig, meg-megcsiklandozta az orromat, de hátrahagytam, mint egy édes, felejthetetlen emléket a régmúltban. A közeli tó tükrében, a csillagok magukat csodálták, mire végre elértem az erdő szélére. Az erdőből, furcsa-sejtelmes, boróka, tömjén, és még valami csípősen édes illat terjengett, mely marta a torkomat, mikor beleszippantottam. Eltüsszentettem magamat. Pár madár felröppen a fákról, és eltűnt a ködben. Nem rettentem meg. Nagy levegőt vettem, és átléptem az erdő határát.
Tettem pár lépést, és máris elviselhetőbb lett az illattenger. A szívemben bátorság tüze égett. Lehet, hogy amiatt, hogy bekaptam három virágmagot, de az is lehet, hogy a kalandok már annyira kiképezetek, hogy senkitől és semmitől nem tudtam már megrémülni. Rettenetesen sötét volt, mert a fák lombkoronája összenőtt, és így egyfajta boltozatot hoztak létra a magasban. Olyan volt, mintha egy alagútban lettem volna, azt leszámítva, hogy rettenetesen hatalmas, volt ez az erdő. Kénytelen voltam megidézni megint a fénygömböt, és csak reménykedtem benne, hogy nem vesznek hamar észre.
Azt nem tudtam, hogy a boszorkányra, hol akadhatok rá, de reménykedtem, benne, hogy nem lesz nehéz dolgom vele. Nagy hatalma lehet, de rajtam nem fog egykönnyen kifogni.
Egy idő után kezdett oszlani a köd és a sötétség is. A fák is elkezdtek ritkulni, és a feljövő hold fénye is átsütött már a fák ágai között.
Az erdő fái szejrúni fehér akácok voltak. Ezekről, sok szőrös kúszónövény csüngött le, és kellemes bódító illatot árasztott. A talaj puha volt, több évtizednyi – sőt évszázadnyi – lehullott levél takarta. Az akácok között hosszú szárú, viaszos szirmú, piros virág nőtt; a színe feltűnően élénk volt ebben az árnyékos világban.
A levegő az erdő szíve felé haladva egyre nedvesebb és hűvösebb lett. Tudtam, valahogy éreztem, hogy jó fele haladok. Megálltam és csak néztem magam elé… nem tudtam, hogy mitévő legyek. Itt voltam az erdőben, és azt hittem ennyi elég lesz.
-          Itt vagyok – kiáltottam – gyertek, ha mertek! – a hangom vékony és bizonytalan lett hírtelen. Elhordta a szél, és szinte számítottam rá, hogy meghallom, ahogy darabokra törik, és a földre hullik.
Minden fa mögé jósokat képzeltem, és a Múlei erdő boszorkányát, akik nevetnek rajtam – a céljaimon, az álmaimon és a könnyelműségemen, hogy belépek az erdejükbe. Ők örömüket lelnék Lina halálában. Szívesen okoznák az én halálomat is…
Elindultam, éberen figyelve, mikor találom szemben magamat egy csapat növényekről lecsüngő szőrös pókkal, vagy a boszorkánnyal.
-          Itt vagyok! És nem félek tőletek!
Nem jött felelet, tovább mentem, bár kezdtem kimerülni és a lábaim is nagyon, sajogtak már a sok mászkálástól.
Hamarosan teljesen beesteledett, és az erdő alig változott. Az akácokat tölgyes váltotta fel, majd borókás, és újra akác következett. A virágok is mások voltak, de a kúszónövények ugyanolyanok maradtak, ugyanolyan szőrösek, és ugyanolyan sejtelmesen visszataszítóak. Akármerre néztem, akármerre fordultam, a szemem sarkából folyton sötét alakokat láttam elfutni a borókásban. Vagyis csak alakot. Egy tömzsi, de annál gyorsabb alakot… Ez megrémített, de tudtam, hogy a képzeletem játszik vele, vagy mégsem?!
Amikor annyira elfáradtam, hogy egy lépéssel sem bírtam tovább, egy tisztásra értem. Lerogytam a mohaszőnyegre, és felnéztem. Magasan, valahol felettem rést vettem észre a lombok között, amin keresztül három csillagot láttam a fekete égen.
Az ég és a csillagok leírhatatlan megnyugvást adtak. Az erdőn kívüli életet jelképezték. Felmosolyogtam rájuk. Nehéz napom volt, és a Múlei boszorkányt, nos azt sehol sem találtam. Pihennem kell, hiszen pihenés nélkül nem bírnám folytatni az utat.
Leheveredtem a puha földre, a fejem alá tettem a zsákom, kinyújtóztam, és egy szempillantás alatt elnyomott az álom.
Álmomban Linát láttam… nem nézett ki a legjobban de láttam rajta, hogy jobban van, és a szeme is elevenen csillog. Csak állt előttem, kifejezéstelen arccal, és a hátát mutatta. Hallottam hogy beszél hozzám, aztán a szavai eljutottak a füleimig.
-          Álmaink gazdagabbá tesznek, mint a valóság, hiszen amit látunk, az könnyen semmivé foszlik, de amit megálmodunk, az örök…
Mikor felébredtem könnyeik potyogtak a szemeimből. Éreztem, hogy elhagyott az erőm, és hogy rettegek ettől a helytől. Lassan feltápászkodtam és kinyújtottam a fájós tagjaim. Körbefordultam, és felemeltem a zsákomat, illetve felemeltem volna, ha el nem akad a szavam.
A zsákom mellett egy kisebb kőrakás állt. Leguggoltam és megszemléltem. Egyszerű gránit, és mészkő volt. Kezembe vettem egy kisebb darabot, de azonnal el is ejtettem, mert furcsa gondolat suhant át az agyamon. Olyan ez, mint egy kisebb sír. Talán…
Kirázott a hideg. Mit jelenthet ez? Ma különösen ködös volt, de a nap bágyadt sugara megvilágította a látóteremet, de ez sem segített sokat, hiszen még ennek a kis mezőnek a szélét is csak sejtettem látni, hogy merre van. Rossz érzés kerülgetett, egészen libabőrös lettem, ha a kőrakásra gondoltam.
Ez alatt a három-négy nap alatt, annyi minden történt velem. Életemben ennyi borzalomban még nem volt részem.
Az út melyen haladtam, lehullott levelekkel volt tele. Hamarosan itt az október, aztán mindenszentek. Ha sikerül megszereznem a gyógyírt, akkor, ha szerencsém van, akkor Mindenszentekkor már Linával és apával ünnepelhetek. 
Megálltam egy pillanatra, elővettem a távcsövet, és elnéztem Szejrún felé. Lina és Martina a rózsakertben ültek. Megnyugtatott a pillanat, mikor láttam Linát. Eszembe jutott az álom. Talán nem is kell a gyógyír? Talán, talán magától meggyógyul? Bárcsak ez lenne!
Már fél napja gyalogoltam, egyenesen nyugatnak, de délutánra olyan érzésem lett, mintha csak körbe-körbegyalogoltam, volna. Nem hittem a szememnek, mikor megláttam az egyik gombomat az egyik fenyő tövében. Azt még reggel hagytam el. Kezdtem pánikba esni. Eszembe jutott a kőkupac. Vajon mit akart jelenteni? Aztán megint megláttam egy alakot elsuhanni a fák között. Ez lehetetlen… mintha mindig ott lenne, és követne!
Hamarosan eljött a délután vége, a nap lemenőben volt, és én egy megtorpantam. Egy egészen furcsa helyre jutottam. Errefele a fák ritkábbak voltak, ám az erdőnek mégsem volt vége. Lassan, óvatosan mentem, mert féltem, hogy beleakadok egy pókhálóba és attól még inkább, hogy a gazdája is hamarosan odaér, és akkor… rettegek a pókoktól!
Ahogy így haladtam, óvatosan előre, nem néztem fel, hanem csak egyenesen, és éreztem, hogy valami súrolta a fejem tetejét. Azonnal felnéztem és döbbenten, hátráltam meg.
A fák ágairól, súlyos, fa-, és csont keresztek, illetve valamiféle szertartásos bábok lógtak le az ágakról. Ehhez foghatót még sohasem láttam. Megint furcsa érzésem lett, éreztem, mintha valaki figyelne, pánikba estem, és azt hittem megfulladok a torkomba maró félelemtől. Hol vagyok? És mik ezek? Tényleg igaz a boszorkány története? El akarok innen menni, de nem tehetem, annál fontosabb az, hogy legyőzzem a félelmem, és megszerezzem a gyógyírt mellyel, megmenthetem Linát. Persze, ha már túl vagyok ezeket a rémületes dolgokon, majd nevetve fogok emlékezni arra, mennyire féltem. 
Körbejártam a fákat, és rémülten láttam, hogy errefele, mindegyik tele van ilyen szertartásos dolgokkal. Odahaza soha, soha nem voltak ilyen dolgokban részem, de itt, és féltem beismerni, hogy Kszellosznak és Zelgádisznak igaza volt, azzal kapcsolatban, hogy hagyjam ki a Múlei erdőt. Túl veszélyes ez a magamfajtának. De én nem hallgattam rájuk, csak mentek neki fejjel a falnak.
Aztán hírtelen eszembe jutott. A zsákomhoz kaptam, és azonnal elkezdtem kipakolni. Ha használnám a varázsport, akkor el tudnék teleportálni innen. De akárhogy is kerestem, mindent felforgattam érte, nem találtam, se a varázserő növelő köveket, sem a varázsport, és sem a virágmagokat. Elhagytam talán valahol? Hisz az, lehetetlen! Emlékeztem rá, hogy aznap ki sem nyitottam… akkor csak éjszaka lehetett, az hogy elhagyhattam, vagy… elvitték.
Menekülnöm kell, messze. Tudom, hogy a nyomomban van, a jósokkal együtt. Mért kellett ide bejönnöm?
Futni kezdtem, de neki szaladtam egy fának és elveszettem az eszméletemet.
Egy hideg kéz térített magamhoz. A frászt hozta rám, annyi megijedtem, hogy azonnal felugrottam, és a kezem ütésre lendítettem, de valaki váratlanul elkapta azt. Abba az irányba néztem, ahonnan az érintést éreztem, és homályosan bár, de meglepődve láttam, hogy egy fiatal nő térdel mellettem. 
-          Jól vagy? – kérdezte gondterhelt arccal, közben elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt. – már azt hittem nem térsz többet magadhoz…
-          Ki vagy te? – kérdeztem megrettenve. Bár emberi alakja volt, és nem vettem észre rajta semmi furcsaságot, mégsem tudtam valahogy megbízni benne. Sok volt errefele a jós, és ha a boszorkány az? Így akarna talán tőrbe csalni?
-          A nevem Eris. Eltévedtem, már vagy három napja bolyongok itt. Pár órája találtam rád itt, ebben a fa tövében, de sehogyan sem akartál magadhoz térni. Nagyon megijedtem… - a szavai őszintének tűntek számomra. Rövid, fekete haja volt, arca, és kemény vonásai még jobban magabiztossá tették. – kerestem kiutat, de akármerre mentem, mindig itt kötöttem ki. Volt hogy órákat mentem keletnek, de napnyugtakor ugyanide érkeztem vissza.
-          És mondd csak… - kérdeztem remegő szívvel – reggelre, mikor… felébredtél te is, találtál olyan…
-          Kőrakást?
-          Igen. – mondtam. Kíváncsian vártam a válaszát.
-          Mindahányszor felébredtem ott volt. Kezdtem furcsállani, végül rájöttem, már csak két napom maradt. Valaki nagyon rosszul csinálja, ha ezt viccnek szánja. – nagy levegőt vett. Egy szavát sem értettem. – először őt kő volt, mostanra csak kettő maradt. Minden reggel egyre kevesebb lett.
-          A Múlei boszorkány, bizonyára ő lehetett…
-          Azt nem tudom… de ezek a valamik is eléggé furcsák.
-          Igen. Áldozati bábuk. Olyankor használták őket, ha gonosz erőket, vagy mást akartak megidézni, vagy pedig akkor, mikor embert áldoztak az alvilág démonainak.
-          Sokat tudsz róluk. – elfordította a tekintetét, nem nézett rám. – merre tartasz? Ha szabad megkérdeznem?
-          A Nyugati-sivatagba. Sárkányt kell fognom… a… a küldetésem rám tartozik.
-          Értem. – hallgatott majd ő is belevágott. – a mesterem engem azzal bízott meg, hogy szerezzek meg neki valamit, amit a Kilketták hegyvonulatai között, egy aprócska faluban őriznek. Már hetek óta úton vagyok. A Külső világból érkeztem. Nem igazán ismerem a te világodat, ezért is tévedtem be ide ilyen oktalanul, és megfontolatlanul. Igazából azt sem tudom, hol vagyok… észrevettem, hogy minden lépésemnél egyre messzebb kerülök a hegytől. Nem értem, hogy az utam… hol ronthattam el?!
-          Azért jársz rossz úton, mert… a Kilketták északra vannak, és te délnek indultál. – felnéztem a lombkorona szintre. Tekintetem megakadt egy másik, egy újabb áldozati bábún, ami eddig nem volt ott. Ez volt eddig a legmagasabb. Kezei és lábai korhadt, hegyes ágakból tevődtek össze. Elborzadtam. Valami sötétvörös csepp cseppent az arcomra. VÉR! Odakaptam a kezem. Eris is felnézett. A bábu lábai, és kezei vége, a fák hegyes vége valószínűleg vérbe voltak mártva. Éreztem, hogy a csepp még meleg. A bábú alig pár perce kerülhetett oda. A következő csepp a hajamra hullott. Azonnal felugrottam és kihátráltam a bábú alóla. Eris utánam jött. Íj volt a vállán és egy tegez, tele nyilakkal.
-          Ez nem rég kerülhetett ide… - suttogta és felajzotta az íjat. Hallottam, ahogy a húr megfeszül a kezében. Nyílvesszőt illesztett rá, és várt. Mindenre fel volt készülve. Hírtelen furcsa érzésem támadt.
Háttal álltunk egymásnak, előrántottam a kardom, és megmarkoltam mind a két kezemmel. Füleltem, és akkor megint meghallottam azt az idegrázó, ideglelő zajt. Valaki, vagy valami elrohant a bokrok között, ugyanolyan gyorsan, és csendesen osont, mint azelőtti nap. Szétfeszítette a lelkem a rémület, de álltam csak. Egyik kezembe a karddal a másikban a frissen megidézett fénygömbbel. Ahonnan a zajt hallottam, arra fordítottam a fényt, de mire odaértem, a lény azonnal eltűnt. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig bírtam követni. A végén már kezdtem azt hinni, hogy többen vannak. Több zörgés volt, és egyre jobban felgyorsult minden. A percek vánszorogtak, tudtam, hogy még csak hajnal volt. A nap csak pár óra múlva kell fel, addig ki kell bírnom ezt a borzalmat is.
Éreztem, ahogy Eris, szaporán veszi a levegőt. Készen volt, bármikor, hogy lőjön, de hiába próbálkozott, soha nem tudta elkapni a célpontot.
-          Eszelősen gyors… - suttogta. Éreztem, ahogy végigfolyik a homlokomon egy izzadság csepp. Annyira szétvetett az ideg, hogy még arra sem vettem a fáradságot, hogy letöröljem.
Végül abba maradt, ugyan úgy, mint tegnap, ugyan úgy kétségbe ejtett ez a hírtelen támadt csend. Kétségbe ejtett…
Lerogytam az avarba, vártam, hogy történik e valami, de minden újra nyugodt lett. Hideg, metsző szél támadt, és egy sikolyt sodort a fülembe. Eris is lerogyott eltette az íjat, és fülelt. A sikítás a szívemig hatolt és, mint a jeges rémület belemarkolt. Valakit kínoznak! Mi meg itt ülünk. Hamarosan a hang, könyörgésbe ment át, kétségbeesett nyüszítésbe.
-          Mesélj nekem erről a helyről. – szólt hírtelen Eris. – kérlek, mesélj, ha tudsz valamit.
-          Re… rendben. – remegtem még mindig. A fény gömb kialudt, a kardomat még mindig szorítottam. Éreztem, hogy Eris ott ül mellettem, közelebb hajoltam hozzá, hogy érezzem, hogy nem vagyok egyedül éjszaka. - Ezt a helyet, ahol most vagyunk, azt Múlei erdőnek nevezik. Biztosan hallottál már egy olyan ünnepről a mi köreinkben, hogy Múl-éjszakája. Ezen az éjszakán a bátor kedvű fiatalok, lányok, fiúk, bemerészkedtek ebbe az erdőbe, és az, nyert, aki a leghamarabb ért át a túlsó végébe. Ott a rokonaik és a barátaik vártak rájuk. Ez az erdő eredetileg egy nap alatt megtehető volt, egy könnyed kis sétával, de volt egy tényező, mely megnehezítette a fiatalok dolgát. A rokonok napokig vártak rájuk, de csak nem jöttek. Egyetlenegy évben rendezték meg ezt a versenyt, többet nem, soha többet. Ugyanis egyetlen egy ifjú tért vissza, és az is olyan állapotban volt, hogy képtelenek voltak bármit is kiszedni belőle. Napokig zavarodott volt, ki tudtak vennie folyamatos motyogásából pár szót: véres hullák… kitépett szívek… hideg rettegés, és valami féle lény, ő boszorkánynak nevezte, azt mondta ő tette velük ezt. Utána való nap a fiú különös módon eltűnt. Soha többet nem látták. Azóta ezt a napot csak a borzalmak éjszakájának, vagy más néven Drafn, vagyis a gonosz hajnalának neveznek.
Nem szólt egy árva szót sem, csak a távolba meredt. Mozdulatlan volt, és éreztem, hogy megrémült.
-          Te, hány éves vagy? – kérdezte hírtelen. Éreztem, hogy közelebb jön hozzám. Én csak suttogni mertem, féltem, hogy elkap minket.
-          Tizenhét. És te?
-          Most leszek huszonegy. – mondta nyugodtan. Jól gondoltam, én is valahogy annyinak hittem.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: slayers szejrún

Szejrún hercegnői

2008.10.13. 22:00 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Ötödik fejezet: Köd a sírbuckákon
 
-          Bocsáss meg de,… - felálltam, és elfordultam, így a reggeliző asztal mellett álltam, közvetlenül háttal Kszelosznak. – én nekem… most kell indulnom! – lábammal nyomatékosan dobbantottam. Visszafordultam. Nem hittem a szememnek. Mosolygott!
-          Tudom… - ő is felállt. Majdnem két fejjel magasabb volt nálam. – Kicsi Amélia, én felajánlottam a szolgálataimat, és neked csak…
-          Tudom, de nekem fogytán az időm, mennem kell… - sóhajtottam – szívesen tartottam volna veled, csak hát, tudod, nekem már csak alig tíz napom van, hogy megszerezzem a gyógyírt. – vártam de percekig nem szólt, csak állt. Aztán lehajolt, megsimította az arcomat, kacsintotta, aztán újra kiegyenesedett, és így szólt.
-          Igazad van. Nekem is dolgom van. Igazából, nem szívjóságból akartam neked segíteni, hanem mert… egy részt apád miatt, tudod, jó barátom, már mióta… aztán, meg mert kedvellek. Nos csak azért, mert tudom, hogy ha valakinek, akkor neked sikerülni fog. – újra lehajolt hozzám, és belesuttogott a fülembe. – adok egy tanácsot, használd a varázsport, és hagyd ki a Múlei erdőt. Féltelek, nem akarom, hogy bajod essen. Ha használod, több időd is marad…
-          Igazad van… köszönöm.
-          De ez titok. – nevettem. Ez ő volt, pont úgy, ahogy megismertem.
-          Örülök, hogy találkoztunk. – lábujjhegyre álltam, és adtam egy puszit az arcára. Meglepődött, aztán elmosolyodott, és eltűnt.
Ott álltam egyedül a fogadóban. Hagyjam ki az erdőt? De, jósokat kell keresnem, inkább ők, mint a sárkány. De, fogytán az időm! Nem pazarolhatom el fölöslegesen! Akkor Lina meghalna. Most valahogy nem tudtam sírni. Éreztem, hogy az elmúlt napok folyamán valami megváltozott bennem, még az indulásom előtt. Nem tudom, mi történhetett, magabiztosabb lettem.
Sajnálom, Kszellosz át kell vágnom a Múlei erdőn, félek a sárkánytól, jóst kell keresnem, ők többet tudnának, és nem falnának fel azonnal.
Azt tudom, hogy furcsa hírek terjengetek a Múlei erdőről. Ugyanolyanok, mint a régi őrtoronyról. Először, mikor otthon hallottam, azt sem akartam elhinni, de mostanra már biztosan biztos voltam benne, hogy igaz, hiszen a saját két szememmel láttam. És az a két lény követ engem… amerre megyek…
Szóval a Múlei erdő arról volt híres, hogy élt ott egy boszorkány. Sokan mondták, hogy már bementek az erdőbe, és soha többet nem jöttek ki. Voltak olyanok, akik eltévedtek, és találtak egy elhagyatott épületet. Bementek és semmi mást nem találtak meg belőlük, csak a szívét az illetőnek, és azt is rőzsék közé kötve. Azt is mondták sokan, hogy éjszaka, a megkínzottaknak még mindig lehet hallani a sikolyaikat, miközben banya éppen tépte ki a szívüket. Tisztára olyan érzésem lett mintha már máshol is erről lett volna szó. Aztán az áldozat, aki bedől a hangoknak, elindul, és belesétál a banya csapdájába, ő is úgy végzi, hogy kitépik a szívét. Aztán meg az is furcsa volt, hogy akiket kiszemelt magának a banya, azok nem tudtak kijutni az erdőből, soha többet…
Lehet, hogy mégis kihagyom. De nem! Átvágok rajta, ott vannak a talizmánok, az a rengeteg segítség, a köpeny! Nem adom fel! És, Zelgádisz is bármikor visszajöhet. Legalábbis remélem, hogy hamar látom őt.
Egy órával később, már egy ködös mezőn vágtam át, siettem, mert folyton arra gondoltam, hogy azok ketten, az a két lény, követ engem. Minduntalan hátrapillantottam a vállam felett, és vártam, hogy mikor tűnnek már végre elő, de nem történt semmi. Egészen, szívvel-lélekkel kész voltam már a vérig folyó küzdelemre, de nem történt semmi. Senki nem támadott meg, senki. Eltűnődtem azon, ahogy egy kisebb facsoporthoz értem, hogy mi lenne, ha ezen túl, senkiben sem bíznék meg. Ha esetleg, esetleg Kszellosz úrfi átvágott, és csak azért mondta nekem, azt hogy követnek, hogy siessek tovább, hogy hamarabb cél érjek. Elvégre, furcsa figura volt, nagyon furcsa.
Délutánra, kezdett hidegebb lenni, és a nap állásából megítélve, olyan öt óra lehetett. Aznap semmi sem történt. Úgy gondoltam, jó ötlet lenni, megint széthajtani a térképet, elvégre, azt sem tudtam, hogy most merre vagyok. El sem hittem. Már csak másfél kilométerre van a Múlei erdő. Majdnem sírtam. Elnéztem a távolba, próbáltam meresztgetni a szememet a ködön át, de semmi nem láttam. Amúgy is, a nap lemenőben volt, és az utolsó itt ragadt sugarai bíbor színűre festették az ég alját. Tényleg ilyen közel vagyok? Elsuttogtam megint azt a bizonyos varázslatot, és a fénygömb azonnal megjelent a kezemben. Aztán hírtelen megfordultam. Az utat tölgyek szegélyezték, de itt-ott előtűnt egy-egy bükkfa is. Álltam és füleltem, azután megint meghallottam. Halk léptek volta, és egyre közeledtek. Nem tétlenkedtem. A zsákomat azonnal levágtam magam elé, és elkezdtem feltúrni a köpeny után, ami természetesen a legalján volt. Féltem, szinte remegtem a félelemtől, és mire végre sikerült, előtúrni a köpenyt, a léptek egyszer csak abbamaradtak, nem hallottam többet őket, de eldöntöttem, hogy a további utamat köpenyben folytatom, és nem az úton fogok menni. Lehet, hogy vadásznak rám, az is lehet, hogy gyilkosokat küldtek rám, és az is lehet, hogy az ellenség már rég a nyomomban van. Lehet, hogy megtudták, hogy egyes-egyedül útra keltem, és a nyomomba eredtek. Apámnak nagyon sok ellensége volt, bármelyik lehet az, aki az életemre akar törni. De én nem hagyhatom, nekem fontos célom van. 
Egészen hűvös lett, és besötétedett, mire fél kilométert is alig haladtam előre. Nem az úton mentem, így jóval nehezebb volt, köpenyben, a sötétben, korhadó fák között botorkálni anélkül, hogy elessek, vagy nagy zajt csapjak. Errefele, ahol most voltam, eredetileg nem él semmi itt. De erről a kisebb erdős részről is furcsa legendák keringenek.
Régen, nagy csaták zajlottak ebben az erdőben az itt élő törzsek között, és sokan, rengetegen veszítették életület ezen a helyen. Annyi halott volt, hogy el sem tudták őket hova temetni, nem volt már hely, így több száz halottat az erdő alatti bányában, és járatokban földeltek el. Azóta, nem sokan teszik be a lábukat erre a helyre, főleg, hogy ahol most, valahol ahol most állok, az is éppen egy sírbucka. Sokan voltak olyanok, hogy elájultak csupán, de eltemették őket, és még éltek mikor beföldelték a testüket. Aztán azokat az élőket, akiket a bányában földeltek el, azokat, míg még éltek, valamiféle gáz fertőzte meg, és ez által élőhalottak lettek. Ezt is Martina mesélte még nekem, de ő már halott volt. Ő nem azt akarta, hogy betegség ragadja el, hanem hogy egy zombi. Én inkább betegen halnék meg, minthogy a zombik tépjék a húsomat.
És mi van akkor, ha ezek tényleg léteznek? És mi van akkor, ha ott van az a két lidérc is ami követ? Mi van akkor, ha…
Elakadtak a szavaim, és egyhelyben, mozdulatlanul állva megint füleltem. Megint hallottam a közelgő lépteke, és hogy egy ismerős hang megint a nevemen szólítgat. Vajon ki lehet az? Egyre közelebb, és közelebb jött. Már nem féltem, fel voltam készülve a legváratlanabb dologra is. Kezemben ott volt Lina kardja, ő és a kard adott nekem erőt, ahhoz, hogy győzzek. Futásnak eredtem, mikor hallottam, hogy a léptek is gyorsultak. Szerencsétlen voltam, elbotlottam egy sírgödörben és elvágódtam. A kard messze, kirepült a kezemből, és a köpeny anyaga megreccsent. Éreztem, hogy két darabban hullik le rólam. Kettészakadt. Vérző térddel, és könyökkel feltápászkodtam, de késő volt, az alak ott magasodott felettem, arcát csukja, fedte. Hátamat neki vetettem egy fának, és eltakartam a kezeimmel a szememet, hogy ne kelljen látnom őt, mikor darabokra szaggat. Álltam még egy darabig, és ő is velem szemben, és nem bántott. Nem éreztem rajta rohadó húsnak a szagát, sem alvadó vérnek. Semmit nem éreztem. Óvatosan elvettem a kezemet az arcom elől, és próbáltam felismerni, de a sötétben, és a ködben, nagyon nehéz volt.
Aztán egyszer csak, lépett egyet és megölelt. Erősen szorított, és aztán én is megismertem. Zelgádisz volt az. Nem szóltam semmit, csak hozzá bújtam, és nem akartam elengedni. Közben éreztem, hogy potyognak a könnyeim, végig csurognak az arcomon, és lehullanak az avarba.
-          Ne haragudj, hogy így megijesztettelek. – elengedett, megtörölte az arcom, és a kezembe adta a kardot. – sajnálom, hogy az ijedség miatt ezt elszakítottad… - aztán fogta, és a kezembe nyomta a köpeny két darabját. – Majd holnap segítek összevarrni.
-          Köszönöm.
-          Csak most szabadultam, ne haragudj… - nagy levegőt vett. – Kszellosztól hallottam, hogy a lidércekkel hogy elbántál. Sajnálattal hallottam viszont, hogy elvesztetted a bizalmad az emberi lények iránt azok után, hogy egy lidérc az én alakomat vette fel és csalt tőrbe, Amélia hercegnő.
-          Ez nem igaz! – még mindig sírtam. Lerogytam a földre, ő szorosan mellém ült. – nem igaz. Csak… csak már akkor, ugye azt hittem, hogy te vagy az, hogy ilyen hamar szabadultál.
-          De most itt vagyok. Nem vagy egyedül. – rám nézett, legalábbis csak sejthettem – vagy talán azt hiszed, hogy én is csak az egyik lidérc vagyok? – nem szóltam egy szót sem. – a lidércek nem tudnak jót tenni, nem tudnak segíteni a másikon… nem tudnak szeretni…
Elhallgattam. Szeretni? Ezt meg hogy érti?
-     Akár hiszed, akár nem agyon aggódtam magamat miattad.
-          Gondolom. – elnevettem magamat. – végre jó kedvem lett.
-          Ennek nagyon örülök. – hangja olyan kellemesen csengett, mint még soha. – most aludj, majd én vigyázok rád az éjszaka, és felébresztelek, ha valami veszély fenyeget. Bízz bennem.
-          Bízok, rendben. – hátam megint a fának vetettem, és karjaim a fejem alá tettem, de ő megzavart. 
-          Gyere ide. Így csak rosszul éreznéd magad. Rosszul aludnál. – magához húzott, és hagyta, hogy a mellkasára hajtsam a fejem. – Így jobb ugye? Csak nem hagyom egy hercegnő a csupasz, hideg földön aludjon. – egész idő alatt égett az arcom.
Sokáig fent voltam nem tudtam aludni. De megszólalni sem mertem, nem akartam, hogy megtámadjanak minket. Olyan jó volt így. Túl jó is… hamar vége lett. Úgy éjféltájban Zelgádisz felvert, hogy készüljek, ha menekülni kell, mert érezte, hogy nem vagyunk biztonságban.
-          Meddig maradhatsz velem? – kérdeztem remegő hangon.
-          Reggelig legkésőbb, délben vissza kell mennem a fellegvárba. És utána egy hétig nem szabadulok.
A szívem elszorult. Egy hétig nem látom őt! És az alatt az idő alatt, jósokkal, sárkányokkal és még kitudja, hogy mikkel kell szembe néznem, a Múlei erdő boszorkányáról nem is beszélve. Vajon milyen veszélyeket rejt, még a jövöm? A mi jövőnk, Linával együtt. Mikkel kell még szembe néznem ahhoz, hogy megszerezzem neki a gyógyírt, hogy ne halljon meg? Vajon túlélem e, a végzetes csatát, amit a túlélésért folytatok majd? És végezetül, vajon mit jelentett az a visszatérő álom? Az álom, amiben az a hős megment? Az, aki kilép a fák közül, és végez a szörnyeteggel? Egyet biztosan tudtam. Az nem Zelgádisz volt, valaki más lehetett, valahol már láttam, nagyon, nagyon régen, de nem tudtam, hogy hol. Mindenesetre, kértem az Istent, hogy ne kelljen vele találkoznom. Ha a hőst nem látom, a sárkány sem fog megtámadni. Ami azt jelenti, hogy ez csak egy álom, egy rendes álom, ami a félelmeim szüleménye.
-          Miért kell menekülnünk? – kérdeztem végül feltápászkodva. Ő előttem állt, kivont karddal.
-          Körbe vettek minket… nézd csak – súgta oda, és mereven a távolba bámult. Én átnéztem a válla felett, és ekkor megláttam az ellenséget. Beesett arcú, nyálkás testű lények voltak. Véreres szemeikkel engem bámultam, nem Zelgádiszt akarták, hanem engem. Lassan mozogtak, volt olyan melyiknek, a fél arca hiányzott, a helyett, is csak csupasz csont volt, és hús. Aztán megláttam azt a kettőt is. Kszellosz nem hazudott. Négykézláb közeledtek felém. Azok ketten a régi őrtoronyból. A két lidérc! Közben folyamatosan morogtak, és csupasz, csontos kezeikkel, felém nyújtózkodtak.
-          FUSS! Majd én elbánok velük! – kiáltotta oda nekem Zelgádisz, de én nem mozdultam.
-          Nem lehet, nem hagylak itt egyedül! – kapaszkodtam belé, de lerázott magáról.
-          Gyerünk, mi lesz? Menj már! Szaladj!
-          Nem hagylak itt! – kiáltottam kétségbeesetten.
-          Menj már! Apád megbízott azzal a feladattal, hogy vigyázzak rád! Nekem a feladatom megvédeni téged! – ez a mondata erősen szíven ütött. Szóval nem szívjóságból segített nekem, hanem mert… hanem mert apa megbízta vele. Azt mondta, hogy aggódott értem. Akkor ezek szerint minden hazugság volt. Az is hazugság volt a részéről, hogy idejött, hogy adta azt a rózsát, minden hazugság volt, amit nekem mondott. Mindvégig csak apám parancsának akart megfelelni. Tudtam, hogy mit jelentett az, hogy ha megszegi az ígéretét, amit a királynak tett, akkor az biztos, hogy fejét veszik. Apám olyan volt. Ha valaki nem engedelmeskedett neki, vagy béna volt, akkor az meghalt. Apám gyáva volt, és kegyetlen. És naiv persze. Rettenetesen naiv.
-          Na mi lesz, menj már! – és ekkor tudtam, hogy mit kell tennem. Nem bírtam tovább. Iszonyúan dühös lettem rá.
-          Csak azért… mert apám… a megbízás, hogy vigyázz rám??? – kiabáltam neki. Szembe fordult velem. Már az sem érdekelt, ha meghalok.
-          Ennek most nincs itt az ideje Amélia! – kiabálta vissza rám.
-          Hogy nincs e? – megint levágtam a táskámat és elkezdtem benne kotorászni. – majd most meglátjuk, hogy minek van itt az ideje!
-          Most mire készülsz? – kérdezte, de már nem engem nézett, hanem azt a kettőt, amik felénk közeledtek. Végre megtaláltam, amit keresetem. Kezembe vettem egyet, a Zelgádisztól kapott talizmánok közül és közelebb mentem a zombikhoz.
 
Túlvilági erő, karmazsin vérfolyam!
Régmúlt idők homályából ismét felbukkansz!
Nem riadok vissza, hogy gonosz megússza:
A rám ruházott hatalom, add, hogy gonoszt pusztítson,
Add, hogy…
 
-          Amélia ne! – kiáltott rám, az éppen, karddal viaskodó Zelgádisz. – ne tedd, kérlek!
-          Gonoszt pusztítson! Sárkányiga! – kiáltottam el magamat. A kezeimből, és belőlem, egy vöröses energianyaláb csapódott ki a semmibe, végül egy hatalmas robbanásban végződött. Ordítottam. Azt hittem, hogy menten darabokra szakad a testem, aztán akkora fájdalmat éreztem, mint még soha. Azt hittem, hogy darabokban fekszem az erdőben és kínlódok a túlélésért, de semmi ilyesmi nem volt. Zelgádisz a robbanás utolsó pillanatában magával rántott az égbe, és erre csak akkor eszméltem rá, mikor kinyitottam a szemem, és lenéztem. Csodálkoztam, hogy mekkora pusztítást, képes végezni egy ilyen varázslat. Nem mertem Zelgádisz szemébe nézni.
-          Jól vagy Amélia? – kérdezte aggódóan. Én elfordítottam a fejem. Szégyelltem magamat.
-          Jól.
-          Ezt én is megtudtam, volna idézni, de sajnos fölösleges lett volna. Hiszen, ha rosszul sül el, mi is meghalhattunk volna. 
-          Igaz, hogy… – kezdtem, de félbe szakított
-          De szerencsére időben magammal rántottalak, így kisebb karcolásokkal ugyan, de megúsztuk. – nagyon sóhajtottam – mit is akartál mondani?
-          Már semmit. Szálljunk le, valahol ahol, eltölthetjük az éjszakát.
-          Mit szólnál, ha átrepítenélek a Múlei erdő felett? Sokkal több időd maradna sárkányt fogni.
-          Nem lehet. Fel kell kutatnom a Múlei boszorkányt, és ki kell faggatnom, hogy merre találom a gyógyírt… vagy a tündéteket. Neki tudnia kell!
-          Azzal ugye tisztában vagy, hogy aki bemerészkedett abba az erdő, az nem élet túl? Azt soha nem látták viszont, akármilyen jó boszorkány, vagy harcos is volt.
-          Akkor még is, honnan ez a sok mendemonda, meg találgatás?
-          Csak találgatás.
-          És azt honnan tudják, hogy mit csinál a boszorkány az áldozataival, hogy a szívüket…
-          Az is csak mendemonda. – nem nézett a szemembe. Szomorúnak tűnt. Vajon mi oka lehetett erre, hogy szomorkodjon, mikor én a Múlei erdő titokzatos-őrült boszorkányáról beszélek. De nem kérdeztem rá, tapintatosságnak vettem, hogy nem kérdeztem meg tőle, miért lett ilyen szomorú.
-          Zelgádisz, szálljunk le végre légy szíves. – kértem, miután kezdett eléggé megrémíteni a magasság. Ahogy elgondolkodott, észre sem vette, hogy egyhelyben lebegünk, közben egyre magasabbra, és magasabbra szállunk és kezdtem nagyon fázni.
-          Azonnal. – abba hagyta a melankolikus bámulást a semmibe, és leszállt a földre. Olyan jó volt a földön állni, két lábbal, érezni, hogy nem úszik ki a talpad alól.
-          Már csak pár óra van reggelig, aludni kéne. – mondta.
-          Legalább, meghaltak mind az ellenségek?
-          Nincs olyan lény, ami túlélne egy ekkora méretű robbanást.
-          Akkor jó. – ám nekem mégis olyan gyanús volt minden.
-          Most aludj. – leült egy farönkre, és magához húzott ismét. De én elhúzódtam tőle. Nem akartam, hogy szívességet tegyen apámnak, hogy hagyja, hogy hozzá bújva aludjak. Inkább leültem a földre, és hátamat a rönknek vetve, arcomat a térdeimre hajtva nyomott el az álom.
-          A sárkány! – arra ébredtem, hogy ordítok.
-          Milyen sárkány? – kérdezte Zelgádisz. Felnéztem, ott ült még mindig a farönkön.
Megint álmodtam. Nem néztem rá. Mereven a távolba bámultam, és letöröltem a verítéket a homlokomról. Ugyanazt, megint csak UGYANAZT! Ott volt az a névtelen harcos, ugyanaz a sárkány, a vérig menő küzdelem. Mit jelenthet ez?
-          Milyen sárkány? – ismételte megint meg a kérdést Zelgádisz.
-          Semmilyen, csak álmodtam… - éreztem, hogy tekintete a hátamba fúródik, és hogy töprengő tekintettel néz rám, mintha tudná, értené, hogy miről beszélek. Elővettem a kis zacskót, és bekaptam egyet, a virágmagok közül. Már nem voltam éhes, és erőtlen sem.  
-          Indulok. – jelentettem ki nyomatékosan.
-          De hát a köpeny?
-          Többé nem lesz rá szükségem.
-          Hogy érted?
-          A nélkül csinálom végig.
-          Sajnálom, hogy itt el kell válnunk.
-          Gondolom mennyire. – morogtam, de szerencsétlenségemre meghallotta.
-          Nem tudom, hogy mi bajod van velem… de most mennem kell. Azt hiszem, nem tettem ellened, semmi rosszat, hogy ennyire utálj. – mérges volt rám, hangja remegett a dühtől, én meg csak álltam ott, és a hátamat mutattam neki.
-          Na és? Nem utállak…
-          Ezt jó tudni. – meghajolt, de most nem volt olyan méltóságteljes, mint azelőtt, sokkal inkább türelmetlen, mintha azt olvastam, volna ki belőle, hogy siet, hogy minél hamarabb szabaduljon. Akkor csak menjen, nincsen szükségem arra, hogy érdekből legyen mellettem. – viszlát, Amélia hercegnő. – nem nézett rám, csak hátat fordított, és a magasba emelkedett. Addig néztem, amíg el nem tűnt a felhők között.
-          Jól van, mostantól, egyedül kell boldogulnom. – éreztem, hogy a kalandok megedzették a lelkem, és a testem. Bátornak éreztem magamat és erősnek, és mindenre képesnek, azért hogy megmentsem Linát. Szembeszállok egy sárkánnyal. Na és? És még a Múlei erdő titokzatos-őrült boszorkányával is. Na és? Legyőzöm a zombikat és a lidérceket, cseppet sem félek majd. Sőt. Na és, mit érek el vele, ha mindenkit elmarok magam mellől?
Leültem a farönkre, és megtámasztottam az arcomat a tenyereimben. Elgondolkodtam azon, hogy merre induljak, nehéz volt így tájékozódni, hogy azt sem tudtam, hogy azaz ostoba hova röpített engem.
Beleszagoltam a levegőbe. Éreztem a páfrányok nyárédes illatát, pedig már november eleje volt, és láttam, hogy a szél, szárnyára kapta a bogáncspihe könnyű raját. A távolból a tenger fakó moraja hallatszott, a földek kopaszon és szárazon nyújtóztak, szélükön aranyvessző sárgállott, odébb egy keskeny völgyet folyó szelt át, melynek partját, és környékét ibolya és szikcsillag, földöntúlian bíbor szőnyege borította. A Fénylő-tó pedig kék volt, csupán, kék-kék-kék, nem a tavasz változékony kékje, sem a nyár sápadt azúrja, hanem tiszta, állhatatosan és derűsen nyugodt kék, mintha a víz már maga mögött tudna minden csapongó hangulatot, és feszült érzést, s végre lecsillapodva, szeszélyes álmoktól zavartalanul adná át magát a higgadt békének.
Bárcsak az én lelkem is ilyen békés lenne, és nem dúlnának benne háborút a különböző érzések. Hol azt éreztem, hogy átengedem magamat a kísértésnek, és visszafordulok, hogy ez a kaland nem is nekem való, hanem valakinek, aki erre született, aki erre áldozná az egész életét, mondjuk Lina. Hol meg azt, hogy felébred bennem egy vágy, és elmegyek, és végig csinálom, és azután nem állok meg, felfedezem a világot, a tiltott tájakat, és azt a birodalmat is, ahol emberi lény még nem járt. Én, egyedül… Amélia hercegnő!
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: slayers szejrún

Szejrún hercegnői

2008.10.13. 22:00 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Negyedik fejezet: Éjszaka a romok között
 
Nem néztem vissza csak rohantam végig a búzamezőn. Talán jól tettem, ha esetleg mégis megfordulok és visszanézek, akkor talán nem lettem volna képes tovább menni.
Nem is emlékszem, hogy mióta már, de csak futottam. Már annyira fáradt voltam, hogy le kellett, hogy üljek. Elővettem a térképeket, és elkezdtem böngészni. Reggel óta, majdnem öt kilométert tettem meg, futva, ez azért szép. Most úgy délután három, négy lehetett. Ez azt jelenti, hogy még messze az erdő és azon is át kell vágnom. De nem éjszaka, semmi esetre sem éjszaka. Egy darabig még néztem a térképet, mert otthon nem volt igazán időm böngészni.
Szóval először az északi részt néztem, bár fölöslegesen, mert én úgyis Dél-keletnek tartok. Igen, még tizenhat kilométer az erdő, utána jön a sivatag. Persze még a rengetegen is át kell vágnom az újabb egy nap. Még csak ma indultam és máris fogytán az időm.
Aztán hírtelen megakadt a tekintetem a térképen. Jobban széthajtottam. Még a szívverésem is elállt. Hogy ezt eddig miért nem láttam? Hallottam már róla régebben, mikor egyszer Martina mesélt róla.
Valamikor régen, az Ariad-domb tetején állt egy őrtorony. Itt régen, ha jól emlékszem, akkor még a szomszédos tartományok őrei őrködtek a háborúk alatt. Aztán egy éjszaka, mikor az egyik őr elaludt, a társa őrködött. Fülledt éjszaka volt, a pára és meleg mindent belepett, alig lehetett valamit látni. Ahogy az egyik katona ült a tűz mellett, hírtelen valami motozásra lett figyelmes a nyugati oldal felől. Elment hát kivont karddal, hogy megnézze mi az, mert azt hitte, hogy egy csapat bandita. Aztán az őrtorony lépcsőjétől meghallotta a sorozatos nyögéseket és sikolyokat. Erre már a társa is felébredt, és utána ment, hogy megkeresse, de mikor oda ért, a társa eltűnt nyomtalanul. Aztán ő sem emlékezett már másra, csak a villogó szempárokra és a sikolyokra. Azt mondják, a férfi utolsó, segély kiáltását, ugyanolya fülledt, nedves éjszakákon mindig hallani. És azt is tudom, kik voltak azok, akik sikoltoztak. Lidércek. Van köztük olyan is, aki valódi igazi lidérc, de van olyan is, akit azzá tettek halála után. Amolyan halottak szellemei, csak nekik nem az a céljuk, hogy eljussanak a Túlvilágra, hanem hogy minél több lelket felemésszenek, és magukkal ragadjanak.
Aztán másnap, le is rombolta az ellenség az őrtornyot, ezért mostanra csak a talapzata és egy-két bástya maradt meg, a többi mind rom. Régen azt is beszélték, hogy ez az egész egy állattemetőre épült, szóval még hátborzongatóbb.
Gondolkodtam rajta, hogy megkerülöm, de rámenne fölöslegesen fél napom. Át kell tehát vágnom rajta, de semmiképp sem éjszaka.
Aztán a gondolat szíven ütött. Éjszaka kell oda mennem, mivel, ha egy sárkány tudja, hogy merre találom a gyógyírt, akkor a lidércek is tudni fogják. Csak el kell fognom… egy lidércet!
A lidércek, nos hát… nem is tudom, hogy hogyan néznek ki, eddig még senki sem látta őket. Martina még mutatott egy rajzot róluk, hogy hogyan néznek ki. Azt hiszem, ha jól emlékszem, akkor olyanok, mint az emberek, csak vért szívnak, és sokkal-sokkal ijesztőbbek. Nagyon félek, de nem mehetek másfelé… Vajon Zelgádisz mikor szabadul? Talán pont akkor jön, mikor szükségem lesz rá? Remélem velem lesz, mikor egy lidércet faggatok. Nagyon remélem…
A kis pihenő után, folytattam az utamat. Egy poros ösvényen mentem, közben beletúrtam a zsebembe, és bekapta egyet a virágmagok közül. Hírtelen megnőtt a kaland kedvem is, és már nem is voltam éhes. Útközben láttam, hogy az út szélén kis nefelejcsek nőnek. Letéptem egyet és a markomba szorítottam. Megszagoltam, még harmatos volt, alig volt illata. Hírtelen elkezdett fújni a szél, a hajam összeborzolva, belekapott a szoknyámba is. Elengedtem a virágot, amit messze repített a szél. Remélem, legalábbis reméltem hogy Zelgádiszhoz…
Aztán pár óra gyaloglás után már megláttam az erdő szélét. De még mindig nagyon-nagyon messze voltam a célomtól, és lám ott magasodott előttem, elborzasztva a régi őrtorony valamikor romja. Arcomhoz emeltem a távcsövet és belenéztem. Lina az ágyában ült, Szílfil egy könyvből olvasott neki, Filia egy karosszékben ült és bámult ki a palota ablakán. Még nincsen semmi baj, addig jó.
Eltettem a távcsövet és menet közben elkezdtem kémlelni előttem a mezőt. Volt ott egy kisebb facsoport. A fák zöld foltjai elmosódtak a szemem előtt, olyan sűrű volt, csak a talajon látszó – szintén homályos – élénksárga virágok voltak a napfény jelei az erdőt borító sötétben. Nyugodt táj volt, igazán semmi félelmetes.
Eszembe jutott egy kis dalocska, amit még Anya énekelt nekem kiskoromban mindig elalvás előtt. Ez volt a mi kettőnk altatódala. Elkezdtem dúdolni, végül azon kaptam magamat, hogy hangosan énekelem, de nem érdekelt, hiszen senki sem hallotta:
 
„Múló idő, hogy mondjam el,
A titkomat, ha menni kell.
Új kalandon át, századok zaján!
Vár engem száz világ, hova visz az út,
Ki mutat majd jó irányt?
A szívem lángra gyúl…
Mindenem a tűz mi benned ég,
Mindened a szó mi bennem él.
Az út hova vezet?
Úgy elszöknék veled!
Csak hunyd le a szemed,
Múló idő mondd el nekem,
Hová repülsz el így velem?
Századok zaján…
A szívem rád talál!
Vár engem száz világ,
Hova visz az út?
Ki mutat majd jó irányt?
A szívem lángra gyúl…
Mindenem a tűz mi benned ég!
Mindened a szó mi bennem él!
Az út hova vezet?
Úgy elszöknék veled!
Csak hunyd le a szemed…
 
A dal így szólt. Nagyon szerettem, és miközben énekeltem eszembe jutott Zelgádisz. A keze, olyan meleg volt, mikor megfogta az enyémet, vagy csak én égtem? Igen már emlékszem, teljesen égett az arcom utána, nem bírtam ránézni. Ez volt akkor mikor megijesztett a sarkon… Teljesen elgondolkodtam és észre sem vettem, hogy útközben már majdnem besötétedett. Nem így akartam, cseppet sem így! Nem akartam este elérni a romhoz, ám a sors még is így akarta. És egyedül voltam! Azt hittem, hogy meg fog várni az est, míg átkelek rajta, de úgy látszik ő is, azt akarja, hogy fogjak el egy lidércet. Lináért mindent! Bárcsak itt lenne velem, vagy valaki itt lenne mellettem. Csak ne kéne egyedül elfognom egy lidércet!
Mire felkapaszkodtam a meredek domboldalon, ahol a torony romjai álltak, egészen besötétedett és az indigókék égen megjelentek az első ezüstös pettyek: a csillagok. Az eső elkezdett szemerkélni. Hűvös, illatos novemberi eső volt ez. Beszívtam az est balzsamos, kellemes illatát, és Szejrúnra gondoltam. Megint bekaptam egy virágmagot így megint jobb kedvem lett, és kitartásom is. Ahogy felértem, felpillantottam az ódon romra. Az fenyegetően meredezett felém. Nagy levegőt vettem, és gyorsan felmásztam a lépcsőn. Eszembe sem jutott az a tudat, hogy talán a lidércek már odafent várnak rám. Valahogy egészen biztos voltam a dolgomban. Mikor felértem, elhadartam a fénygömb varázsigéjét, és amint megjelent a csoda a kezemben, azokkal körbe siettem a még álló oszlopok, bástyák, pillérek és valamikori falak között, de szerencsére nem találtam semmit.
Behúzódtam később egy bástya, és egy álló fal közötti kis repedésbe, és felhúztam a térdeimet. Előhúztam Lina kardját, és magam mellé fektettem, biztos, ami biztos alapon. Ha kell kézben lesz, és használni is tudom, éreztem.
Higgadtan tekintettem a sötétbe, kis híján elnyomott az álom, de nem aludhattam, mert ébren kellett lennem, hogyha esetleg eljönne, akár egy is, akkor el fogjam. Így a saját dolgomat könnyíteném meg, mert akkor nem kéne elmennem sárkányt fogni. De akárhogy is, most valahogy bizonytalan voltam a dolgomban, hiszen egy sárkány, nos ha valamennyire is, de tudtam, hogy hogyan néz ki, egy lidérccel ellentétben viszont, amire nem voltam felkészülve, mert azt sem tudtam, hogy mivel állok szemben. Fogalmam sem volt, hogy egy lidérc hogyan nézhet ki, és azt sem tudtam, hogy ezek a lények képesek e emberi alakot felvenni, és megtéveszteni akárkit vele. Semmit sem tudtam.
Egy óra telt el úgy, hogy laposakat pislogtam bele az éjszaka sötétjébe, és közben néztem a sápadt csillagokat a ködtakaró felett, mikor valami megmozdult a közelemben. A kardom után kaptam, és erősen megmarkoltam a végénél. De aztán semmi nem történt. Akármi is volt az, elment, és nem jött vissza. A Hold pont felettem volt, ami azt jelentette, hogy olyan éjfél körül járhatott, mikor majdnem halálra rémültem, mert a felettem magasodó csupasz falra egy macskabagoly szállt, és elrikoltotta magát. Aztán már nem bírtam tovább hamarosan elnyomott az álom.
Fáztam, és nagyon fújt a szél, mikor kinyitottam a szememet, valaminek iszonyatosan dögletes szaga volt, de első látásra sajnos nem láttam semmit, elvakított a szemembe tükröződő fény. Aztán felültem és elsikoltottam magamat. A domb aljában feküdtem, fölém egy sárkány magasodott, és kitátotta hatalmas pofáját, hogy bekapjon. Közben hozzám beszélt, de nem értettem, hogy mit mond. A kardommal felfele döftem, ő elordította magát, de sajnos nem találtam el a puha hasi részt, ezért elgurultam oldalra, de ő utánam jött, kis híján rám tiport, mikor a távolban egy vadászkürt hangzott fel és kilépett a közeli erdő fái közül egy titokzatos idegen. Oldalán egy hosszú, fényes kard volt, köpenyét lobogtatta a szél, arcát nem láttam, de a fején süveget hordott. Csak állt, ott és semmit nem csinált, mégis valami titokzatos módon magára hívta a sárkány figyelmét, aki megfordult és elindult felé.
-          Ne! – kiáltottam és talpra álltam, de éreztem, hogy szédülök, végül elragadott a sötétség.
Mikor kinyitottam a szememet, éreztem, hogy az a testem jéghideg és a ruháim átáztam a verejtékemtől. Nagyokat sóhajtva kinyitottam a szemet. Megrémültem. Még mindig sötét volt, és valószínűleg elaludhattam. Felnéztem. A Hold nem vándorolhatott sokat, csupán egy-két csillaggal lépett arrébb, tehát ez is bizonyította, hogy messze volt még a reggel. Nagyon fáradt voltam, és akkor az egyik pillanatban meghallottam azt a zajt, amitől a legjobban féltem.
Valami, vagy valamik közeledtek felém a vaksötétbe a lépcsőn. Halk szuszogás, nehézkes léptek, sikolyok… ezek csak ők lehetnek! Feljönnek és megölnek! Próbáltam csendben maradni de nem sikerült, akaratlanul is, de megcsörrent a kardom. Összeszorítottam a fogaimat és becsuktam a szeme. Féltem becsukni, mert féltem, hogy akkor nem látom mi fog velem történni, vagy féltem a miatt is, hogy elszalasztom az alkalmat, hogy beszéljek egy lidérccel és én legyek az első ember, aki látta, hogy hogyan néznek ki és még túl is élte. De kinyitni, nyitva tartani is féltem, mivel nem tudtam, hogy miféle borzalmat fogok látni ezen az éjszakán. Féltem, hogy ha nyitva lesz, és meglátok egyet közülük, akkor elkiáltom magamat, és rám találnak.
Már csak egy lépcsőfok volt hátra, és ekkor rettegve hallottam, meg hogy valaki a nevem suttogja bele a sötétségbe.
-          Amélia… - értem jöttek! Tudják, hol vagyok, és most el akarnak vinni! – Amélia… - már csak pár másodperc az életemből. Mégiscsak azt a lehetőséget választottam, hogy behunyom a szeme, féltem az elém tárulkozó látványtól. Kezemben ott volt a kard, pengéjén visszatükröződött a hold keskeny sarlója.
Megéreztem, hogy ott áll előttem. Éreztem a bőrömön a rothadő hús szagát, és a vérét, a bűzös leheletét, és a jelenlétét a lidércnek. Akaratomon kívül is, de felpattantak a szemeim és borzalmas látvány tárult elém.
Egy csupasz, emberszerű lény mászott előttem, négykézláb, szemeit hártya fedte, fogai sorvadtak és mocskosak, körmei hosszúak és véresek. Rám emelte a tekintetét és sápadt, elhalt szemeivel rám nézett. Meghátráltam a kőfalig és felemeltem a kardomat, hogy támadjak. Azt hittem észre vesz, de nem vett. Elfordult, és sípoló hangot kiadva, zihálva eltűnt egy bástya mögött. Lerogytam dermedten a kőfal tövébe, és üveges tekintettel magam elé bámultam. Ez… ez egy lidérc volt. De ha van itt egy, akkor többnek is kell lennie. Elborzasztott a látvány, féltem lehunyni a szememet, nem mertem elaludni, mert féltem hogy elkap egy ilyen és megfolyt. Csak ültem és bámultam az ürességbe, közben újra és újra elszavaltam magamnak a Fény lovagja legmegnyugtatóbb részét.
Úgy hajnaltájt lehetett, mikor hallottam megint valami motozást magam előtt. Elnéztem, de nem láttam semmit. Vajon a lény, aki itt járt pár órája, most hol bujkálhat? Lehet hogy már elment, vagy még mindig arra vár, hogy életjelet adjak magamról és lecsaphasson rám? Ahogy ezen, töprengtem, éreztem, hogy egy kéz megérinti a vállam. Felordítottam, és el akartam rohanni, de a kéz tulajdonosa magához húzott és nem akart elengedni.
-          Cssss… - suttogta finoman – Amélia hercegnő nyugodj meg… - ismerős volt a hangja, és én azonnal tudtam hogy ki az. – én vagyok az Zelgádisz, ne félj. – megnyugodtam, én visszarogytam a helyemre, ő mellém ült. – csak most szabadultam, reméltem, hogy nem érkezem későn.
-          Még sötét van – kezdtem rekedten a félelemtől és meglepettségtől. – de épp jókor jöttél… el kell fognom egy lidércet, és ki kell faggatnom… - rémülten láttam, hogy Zelgádisz mosolyog.
-          Hogyan jutott eszedbe egyedül ide merészkedni? Ilyen bátor tettet még soha életemben nem láttam. – bátornak hívott! – És honnan veszed Amélia hercegnő, hogy a lidércek tudnak beszélni?
-          Azt gondoltam, hogy mivel a sárkányok tudják a gyógyírt, akkor ezek is… - elhallgattam és elkezdtem fülelni. Valami mozgott a közelünkben. Ültemben belecsimpaszkodtam a karjába, és ő hagyta. Aztán felállt mellőlem, és egy fénygömböt varázsolt a kezébe. Így beláttuk a teret.
-          Többen vannak… - suttogta – maradj itt, én körülnézek…
-          Ne… - nyújtottam ki felé a kezem, de ő ekkor már nem volt sehol. Mi lesz, ha elkapják? Mint az őröket? Utána akartam menni, de nagyon féltem. Azt mondta, hogy maradjak itt. Biztosan tudja, hogy mi a legbiztonságosabb. Percek teltek el úgy, hogy meg sem mertem mozdulni. Ott ültem, ahogy ott hagyott, a térdeim felhúzva, félig fekvő, félig ülő helyzetben. A szeméből kiolvastam, hogy ezek rosszabbak, mint a lidércek. Kezdtem kételkedni benne, hogy ezek lidércek egyáltalán…
-          Ketten vannak… - Zelgádisz visszaért, és én végre meg mertem mozdulni. – az egyik a lépcsőknél van lent, arra vár, hogy lemenjünk. Csendbe kell maradnunk, látni nem látnak minket, csak hallanak, de azt mindennél jobban tudnak.
-          És a másik? – kérdeztem remegő hangon, türelmetlenül – hol a másik? Hol van? – vártam hogy szóljon, de csak elmosolyodott.
-          Itt. – szólt végül és szélesebbre húzta a mosolyt a száján – előtted áll, Amélia hercegnő!
Nem hittem a szememnek, felkiáltottam, s közben gyorsan felkaptam a zsákomat. Elfordult, én elkezdtem rohanni és hallottam, hogy egy másik a nyomába szegődik. Ketten üldöztek. Egyszer visszanéztem, és láttam, hogy Zelgádisz helyén egy ugyanolyan szörnyű teremtmény áll, mint amit azelőtt láttam.
Azt se láttam, merre futok, hova lépek, kerestem a lépcsőt, de nem találtam, így valami másik kiutat kellett találnom a romok közül. Megpihentem, a kard ott volta a kezemben, és hátamat egy romos falnak vetettem. Elrohantak mellettem, mintha csak láthatatlan lettem volna… Ez az! Meg van a megoldás. Óvatosan szétnyitottam a zsákom száját, és kirángattam belőle a láthatatlanná tévő köpönyeget. Aztán megráztam a fejemet. Ha valóban nem látnak, csak hallanak ezek a valamik, akkor fölöslegesen veszem fel.
Végül, visszatuszkoltam a táskába, és behúztam a zsák száját.
És akkor megpillantottam az egyiket. Az előttem, aló kb. két és fél méter magas oszlop tetején ült, és mereven rám nézett. A másiknak nyoma sem volt. Vajon lát engem? Meglátott, ahogy visszanéztem rá, lekúszott az oszlopról és elindult felém. Én sikoltottam és már azt sem tudtam, merre meneküljek, mikor összecsuklott a bokám, és éreztem, hogy elvesztem az egyensúlyom. Próbáltam kapaszkodni de nem ment. A zsákot fognom kellett, abban volt mindenem, a szívem közben hevesen vert. Legurultam, egyensúlyom veszte a lankás domboldalon.
Mikor magamhoz tértem, felnéztem s láttam, hogy mind kettő fent ült a domb tetején a romos lépcső legalján, és mereven engem figyel, ahogy a harmatos, sáros fűben kúszok. Azt hittem lejönnek felém, de nem így lett. Az egyik visszafordult, a másik még nézett, aztán mind ketten felmásztak a lépcsőre. Rémes volt, egyszerűen borzalmas. Azt hittem, hogy Zelgádisz volt az, aki velem volt, de erre kiderült, hogy, hogy egy… nem is tudom mik voltak ezek, de borzalmas volt. Még mindig remegtem egész testemben, a ruha hozzám tapadt, a torkom összeszorult, ha csak arra gondoltam, hogy nincs más hátra, csak a sárkányok, és hogy át kell vágnom a Múlei erdőn.
Megmarkoltam a füvet és üvöltve kitéptem a csomót, ami a kezembe került. Nem bírom! De nem adhatom fel. Gyáva vagyok ehhez a kalandhoz, még csak az első nap telt el, de máris milyen borzalmas dolgok történtek.
Visszaejtettem a fejemet a fűbe, és a kimerültségtől szuszogva elnyomott az álom, ott a nedves, sáros domboldalon.
A fák lombjai között átsütött a nap, ahogy az arcnélküli megmentőm lecsapott a sárkányra. Viaskodtak, szinte óráknak tűnt az eltelt idő, és a hősöm is és a sárkány is rengeteg vért vesztett. A férfi bírta, de a sárkányon látszott, hogy kezd fáradni, de nem adta fel és cseppet sem mutatta a gyengesége jeleit. Küzdöttek életre-halálra. Úgy tűnt a férfi áll nyerésre, de a sárkány fordított a dolgok állásán. Én felültem és elkezdtem kiabálni a sárkány testének gyenge pontjait, de végzetes hibát követtem el ezzel. A férfi észrevette, hogy jól vagyok, és oda akart jönni, de figyelmetlen volt, a sárkány eléje vágott és megsebezte. Ordítottam és az arcom elé kaptam a kezemet. Minden elsötétült megint.
Mikor kinyitottam a szememet, azonnal észrevettem, hogy valaminek történnie kellett azóta, hogy elaludtam a domboldalon. Egy szobában feküdtem. Mellettem az ablakon besütöttek a napsugarak, és megcsiklandozták az arcom. Megtöröltem a szememet, kinyújtóztam és felültem. A zsákom ott volt mellettem, az ágy szélén, és csodálkozva láttam, hogy semmi nem hiányzik belőle, a kard is helyén volt, minden.
Aztán végignéztem magamon. Hófehér hálóingben voltam. Vajon ki öltöztetett át?
Ahogy felálltam kitárult az ajtó. Az ablakon beszökellő napfény elhomályosította a látásomat, így csak körvonalakat láttam. Aztán eltátottam a számat és nem akartam hinni a szememnek.
Aki belépett rajta, nem volt más, mint Kszellosz, apám régi barátja. De hogyan kerül ő ide? Ő nem halt meg pár évvel ezelőtt egy háborúban?
-          Üdvözlet Amélia kisasszony! Örülök, hogy felébredtél! – mosolygott és én is megeresztettem felé egy határozatlan mosolyt.
-          Hogyhogy te…? – néztem végig rajta. Nagyon megváltozott az évek során, amúgy is bizarr külseje volt, de most valami sejtetőt is hordozott a megjelenésében.
-          Hogyhogy élek? – nevetett és leült az ágyra, én bólintottam és mellé ültem – nos hát lássuk csak… mondjam, azt hogy titok? És hogy később megtudod? – elmosolyodtam. Kezdtem benne újra látni a régi Kszeloszt. – de nem mondom. Élek, mert… újjászülettem. Halálom után kaptam még egy lehetőséget arra, hogy beteljesítsem a feladatom. Ám cserébe, nagy árat kellett fizetnem. A legfelsőbb hatalmak vezetnek engem, és ha ellenük szegülök, pokolra jutok. Nos, akármi lesz is, nekem meg kell tennem azt, amit mondanak, legyen az akármi.
-          És hogyan találtál meg?
-          Nem volt nehéz. Apád elmondta nekem, merre készülsz, én meg követtelek. Nem hallottad véletlenül, hogy szólongattalak? Éjszaka, mikor nem mertél megmozdulni?
-          Az, te voltál?
-          Igen. Azok a lényeg, nem emberek voltak, az, biztos. És követni fognak téged, mindaddig a nyomodban lesznek, amíg be nem teljesíted a feladatod. – nyeltem egyet.
-          Te ezt honnan tudod?
-          Szerinted? – felsóhajtott, majd felállt, és az ajtóhoz lépett. – ha kész vagy, gyere le, már vár lent a reggeli, utána indulunk…
-          Indulunk?
-          Igen, egy darabig veled utazom. – a szívem bukfencet vetett! Éljen, nem kell egyedül utaznom. Neki van varázsereje, ő el tud bántani azokkal a lényekkel, ha bántani akarnak! Már nem féltem annyira, de még mindig bennem volt az a rossz érzés, hogy mikor nem figyelek, két ilyen lény van a nyomomban, és folyton figyel. Vajon Zelgádiszt mikor látom viszont? Még mindig élt bennem, azaz emlék az éjszakából és beleborzongtam, ha eszembe jutott, hogy csak a képzeletem, vagy talán az egyik lény játszadozott velem?
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: slayers szejrún

Szejrún hercegnői

2008.10.13. 21:59 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Harmadik fejezet: Előkészületek
 
Hátat fordítottam az oromzatnak és lementem a toronyból. Útközben elhatároztam, hogy Zelgádisznak szólok először. Szílfil nem akarna elengedni, Linát nem tudom, hogy hogyan reagálná, de Zelgádisz segít, ha tud. Nem tudtam, hogyan fogok azok után a szemébe nézni, de szükségem volt rá. Már egy egész napja nem láttam, és nem tudtam, hogy hol keressem, így lementem a nagyterembe, mert volt egy olyan érzésem, hogy ott fogom őt megtalálni.
Sajnálattal láttam, hogy nem ott volt. Átkutattam miatta az egész kastélyt, de sehol sem találtam. Már majdnem sírva fakadtam, mikor eszembe jutott, hogy talán lehet, hogy a régi várromnál van, hiszen szereti a borút, akkor, pedig azaz egyetlen hely, ahol lehet.
Megszaporáztam a lépteimet, és elindulta arrafelé. Már messziről megpillantottam őt. Ott ült a várfalon, és egy szál rózsát fogott a kezében. Közben feszülten tekintette a távolba, és mikor meglátott, leszállt onnan és elindult felém. Nem tudtam, mit tegyek, megálltam és megvártam, amíg odaér hozzám.
-          Saj…
-          Amélia hercegnő, kérlek, ne haragudj, amiatt, hogy múltkor olyan tapintatlan voltam veled – és átnyújtotta a rózsát. – meg tudsz bocsátani?
Nem tudtam egy árva mukkot sem szólni, csak elvettem a rózsát, és zavartan bólintottam.
- Én akartam bocsánatot kérni, hogy szívtelennek neveztelek, tévedtem. Elkapott az indulat… - nagy levegőt vettem – hiszen igazad volt. – vártam hogy szóljon, de nem szólt egy szót sem. Aztán leültünk arra a padra, ahol a legutóbb is találkoztunk.
-          Talán azért jöttél, mert beszélni szeretnél velem? – tért a lényegre.
-          Igen. Az egész kastélyt felkutattam érted.
-          Akkor tényleg fontos dolog lehet. Hallgatlak…
-          El… elhatároztam, hogy megkeresem a gyógyírt.
Zelgádisz meglepődött, de nem szólt csak feszülten nézett rám. Nem tudtam kiolvasni a szeméből, hogy mit gondol.
-          Helyesen teszem? Szerinted jól döntöttem? – hiszen tudtam a választ, mennem kell, akármi is lesz!
-          Bárcsak én is veled mehetnék! – elhallgatott – sajnálom, hogy nem tarthatok veled, Rezo a mesterem hivat. Mennem kell, egy hétig leszek távol, különböző szertartásokon veszek majd részt.
Bárcsak velem jöhetne!
-          Jól döntöttem? – ismételtem a kérdést. Titkon reméltem, hogy fel tud hozni pár nyomós indokot, hogy miért kéne itthon maradnom, biztonságban.
-          Igen, azt hiszem, jól döntöttél csak… - vártam a folytatást, közben sebesen pörgettem az újaim között a rózsát – csak nagyon fogok aggódni.
Örültem, hogy ezt mondja. Tudtam, hogy butaság, de örültem, hogy aggódik értem.
Nem szóltam megint, végül megint ő szólalt meg.
-          A varázslók úgy tartják, hogy ha valaki jó célért küzd, meglepően nagy esélye van a sikerre. Azt hiszem, a küldetés rád talál, bármerre is indulsz. Ha eljöhetek a fellegvárból, megkereslek. Meg foglak találni!
De életben leszek e, akkor még, mikor megtalál???
-          De azt sem tudom, hogy merre induljak. – kezdtem megint kétségbeesve – talán te tudnál nekem ebben segíteni? Te sokkal többet ismersz a világból, mint én.
-          Ez igaz. – elgondolkodott. – na várj csak, van egykét térképem, felmegyek a szobámba értük, mindjárt idehozom őket. – elsétált a szederbokrok mellett aztán méltóságteljesen az égbe emelkedett és eltűnt. Néztem utána egy darabig, végül meguntam, és elkezdtem birizgálni a földet a cipőm orrával. A rózsaszál ott feküdt mellettem a padon. Kedves volt tőle, hogy nekem adta. Tetszett, hogy ilyen lovagias velem. Visszagondoltam arra, mikor először láttam meg őt. Akkor elég ridegnek tűnt, de most már eléggé kiismertem ahhoz, hogy tudjam, egészen megszerettem.
Ha holnap reggel útnak indulok, akkor már csak másfél hetem lesz, hogy megtaláljam a gyógyírt. Na jó, Lina kitartását ismerve szűk két hetem. És mi van, ha nem találom meg addig?
Észre sem vettem, hogy közben Zelgádisz visszatért. Kezében pár megsárgult tekercs volt, a másikban meg egy pici zacskó.
-          Ez itt a birodalom térképe, ez a másik meg a Nyugati sivatagé, ahol a sárkányok élnek. Látod… - mutatta, én bólintottam – fel van tüntetve mind a három sárkány tartózkodási helye. És a harmadik pedig… - kiterítette az utolsó pergament is – ez pedig, hát egy kicsit el van maszatolódva, ez meg a hegyeket mutatja, látod? Minden fel van rajta tüntetve, a troll tanyáktól kezdve az apróbb falvakig. Azok ott a Katato hegyet, és a Kilketták hegyvonulatai. 
-          Köszönöm. – mondtam szívből.
-          Sajnálom, hogy csak ennyit tudtam segíteni – elhallgatott aztán folytatta – várj, van még itt valami. – elővette a picike zacskót, és a tenyerébe borította a tartalmát. Csodálkoztam, mikor csak három gyöngyházfényű kavicsot láttam a kezében.
-          Mik ezek?
-          Tudom, hogy tudsz varázsolni, s ezek amulettek, melyekkel nagyobb varázslatokat is meg tudsz idézni.
-          De én csak a fény…
-          Igen tudom. De ezek segítségével megnőhet a varázserőd. Tudom, hogy ismered a varázsaltokat, csak nem tudod végre hajtani őket igaz? – bólintottam – ezek arra valók, hogy megnöveljék az erőd, amint azt már előbb említettem. És csak háromszor használhatod, mivel három darab van belőle.
-          Értem, és még egyszer nagyon köszönöm, már így is rengeteget segítettél. – nem tudtam, hogy mivel viszonozzam a kedvességét. – megígérem, hogy megtalálom a gyógyírt, és mindent megteszek azért, hogy megmentsem Lina életét.
-          Úgy legyen. – mosolyodott el ő is. Felálltam a padról, bókoltam és búcsút intettem neki. Ő viszonozta. A palotába menet még egyszer visszanéztem rá. – mélyen meghajolt, aztán elnyelte azt este.
Útban a szobám felé, rájöttem, hogy Szílfilnek és Filiának nem szólhatok az utamról, mivel kötelességüknek éreznék, hogy tájékoztassák apámat, és a kancellárokat.
De úgy szerettem volna beszámolni nekik róla! Visszatartottam kitörni készülő könnyeimet. Szükségem van a tanácsukra. Szílfil számtalan szörnyekről szóló történetet ismer, ami még a hasznomra is válhat. Filia, nos Filia pedig rengeteg olyan dolgot ismer, hogy ha esetleg megsérülnék, akkor segíteni tudnék magamon ezeknek a képességeknek az ismeretében. Érezni akartam féltő szeretetüket, hogy magammal vihessem az útra.
Úgy gondoltam, apámnak hiába írok levelet, úgysem fog aggódni miattam, nem aggasztotta nagyon a dolog, ha egyik lányával történik valami. Optimista ember volt, mindenkiben csak a jót látta, és mindig csak a jó dolgokban hitt. Hát igen, ez esetben elég naiv is.
Úgy éjfél lehetett, mikor összeszedtem minden erőmet, és elindultam, hogy elmondjam Linának, mire is készülök igazából.
Ahogy beléptem a szobába, Lina az oldalán feküdt, arccal az ajtó felé. Az ablakon beszűrődő holdfényben láttam, hogy nyitva van a szeme. Erőtlenül rám mosolygott.
-          Épp rád gondoltam. Azon tűnődtem…
-          Azért jöttem, hogy elmondjam – haboztam, alig bírtam ki sírás nélkül, féltem – elmegyek.
-          Hova mész? – Igyekezett felülni, de majdnem leesett az ágyról. Oda akartam menni, segíteni neki, de azt mondta, hagyjam, majd ő maga megpróbálja. Pár perc eredménytelen mozgolódás után azonban erőt vett magán és a fájdalmat leküzdve felült. – Így ni. Nos hova mész?
Könnyek peregtek le az arcomon és arra gondoltam, hogy amíg én távol leszek, addig ő meghalhat. Ha nem sietek vissza vége. Talán soha többet nem látom.
-          Megkeresem az orvosságodat.
-          Neki vágsz az útnak miattam? – hangja remegett. – Ó Amélia!
Csak álltunk egymással szemben. Nem bírtam a szemébe nézni, sőt, rá sem, borzasztó volt így elgyengülve, elszürkülve látni őt.
-          Neked több esélyed van, mint apánknak. – szólalt meg hírtelen és kinézett az ablakon. – Te szívvel-lélekkel fogod keresni a gyógyírt, és ez segít majd. – elgondolkozott de egy kis idő múlva felderült az arca. – Vidd magaddal a kardomat! Hasznodra lesz – vállat vont. – én már nem tudom használni.
-          Dehogynem! – kiáltottam fel. – Meggyógyulsz és elpusztítod a segítségével az összes gonosztevőt.
-          Úgy legyen.
-          Merre indulnál, ha neked kellene megkeresned a gyógyírt?
-          Mindenfele, mert nekem minden remek kalandnak ígérkezik, de elsősorban a tündéreket keresném meg.
-          Hogyan?
-          Azt terveztem, hogy elfogok egy sárkányt, és megkérdezem, hogy hol laknak, a tündérek.
Elgondolkodtam, végül bólintottam. Én is így teszek. A szívem remegett, ha arra gondoltam, hogy egy sárkányt kell elfognom ahhoz, hogy megtudjam, hogy merre keressem az ellenszert.
Elbúcsúztam tőle, és kiléptem az oldalamon a kardjával a szobából. Végig mentem a folyosón és arra jutottam, hogy mégis csak el kell mondanom Szílfilnek és Filiának, hogy mire is készülök. Nem tudnák megbocsátani, ha az ő tanácsaik és óvó szavaik nélkül indulnék útnak. Aztán rájöttem, hogy bíznom kell bennük, hogy soha nem szólnának a katonáknak.
Ahogy beértem a szobámba, valaki azonnal feltépte az ajtót. Filia volt az.
-          Kisasszony! – a földre rogyott zihálva, azután erőt vett magán, és felállt. – csak… csak nem akart elmenni anélkül, hogy én és…
-          Nem, nem akartam. Éppen most akartam hozzád és Szílfilhez indulni, hogy elmondjam, reggel elmegyek, és megkeresem a gyógyírt. Minél gyorsabb leszek, annál hamarabb rálelek a gyógyszerre és Lina annál hamarabb, meggyógyul. Csak rajtam múlik…
-          Én segíteni akarok önnek, – egy kis tasakot nyújtott ő is felém – ebben olyan növénynek a magjai vannak, amiket ha a szájába vesz erőt ad, megsokszorozza a kitartását, és ha nem lesz mit ennie, akkor egy ilyennel egész napra kibírja evés nélkül.
-          Köszönöm… - nem tudtam neki, hogy meghálálni. Csodálatos ajándék volt ez is.
-          De ez még nem minden… - a köpenye zsebéből egy hosszú, fényes anyagot vett elő, és kiterítette. Hatalmas volt, alig látszott, de csodálkozva láttam, hogy a kezei eltűntek alatta. – ezt még önnek akartam adni. Ez egy láthatatlanná tévő köpeny, azt hiszem, hogy nem kell elmondanom, hogy mire való. – bólintottam, és tátott szájjal vettem át a csodát.
-          Nagyon köszönöm neked. – meghajoltam. Filia elégedetten nézett rám és olyan arcot vágott, mintha, én adtam volna neki ajándékot. Aztán azt mondta, Szílfil is hamarosan megérkezik.
Elég nyugodtan, és türelmesen viselkedett velem. Odahúzott egy széket a kandalló elé, és leült. Kezeit a tűzhöz tartotta, közben szüntelenül mesélt. Elmesélte, hogy ha megsérülök, hogyan tudom magamat meggyógyítani a leggyorsabban, elmondta, hogy ha megég a bőröm, mit kell tennem, ahhoz, hogy hamar elmúljon. Sokat beszélt és én figyelmesen hallgattam. Néha kitekintettem az ablakon, és volt mikor nem tudtam rá figyelni, csak úgy tettem. Figyeltem, ahogy a baglyok, éjjeli lepkék, és a denevérek ide-oda röpködnek a kastély falain kívül. Aztán az utolsó fél órában ittam a szavait. Minden információt megjegyeztem. Akkor kezdett csak mesélni a különböző szörnyetegről. Mesélt arról, hogy egy sárkánynak a gyenge pontja általában a mellkasa közepén, valamint a fültövében van. Szóval, ha ott ejtek rajta sebet, akkor mindenképp vége. Igen ám, de ha a mellkasán akarok sebet ejteni, alá kell, kerüljek, arról nem is beszélve, hogy a másik esetben fel kell, hogy másszak a fejére, amit persze nem engedne, mert azért a sárkányok sem annyira ostobák.
Úgy fél kettő fele, Szílfil is megérkezett. Egy zsákot hozott magával, sápadt volt.
-          Még alig voltunk valamennyit együtt – kezdte. Tudtam, miről beszél, hiszen csak úgy másfél hónapja ismerem… - de ezeket a hasznos dolgokat kegyednek akarom adni, hogy hasznát vehesse az úton. 
Törökülésbe leült a szőnyegre, és szépen sorban kirakta a holmikat a zsákból.
Sok-sok holmi volt benne, de köztük is egy ékszeres dobozkaszerűségen akadt meg a szemem.
-          Az mi? – kérdeztem, de ő csak legyintett.
-          Csak szépen sorjában… - először egy bőrtasakot nyomott a kezembe – ezt kegyed édesapja egyik kancellárja küldi, azt mondta, van benne valamennyi pénz, azért adta, hogy ha kegyednek nem lenne mit ennie, ezzel tud majd fizetni. Némi drágakő is van benne, azt hiszem… - elvettem tőle a tasakot és letettem magam mellé. – ez meg itt, - vett a kezébe egy vékony kis üveget, inkább fiolának látszott – ebben pedig, olyan varázsital van, amit ha bead felség valami másik embernek, vagy valamilyen varázserővel rendelkező lénynek – a tekintetem fürkészte – vagy sárkánynak, akkor az a színtiszta igaza mondja, csakis az igazat. Más szóval ez, igazság szérum. – átvettem azt is tőle, és elkerekedett szemekkel zártam a markomba ezt a kincset. Ha ez nálam lesz, könnyebb lesz kiszednem a sárkányból a gyógyírt. Még két dolog maradt a földön, köztük a dobozka is. – ez itt, mint látja, egy távcső. – bólintottam. Már sejtettem hogy mit akar vele – ez azért van, hogy lássa, mi zajlik itt a palotában. Ha felség belenéz, és akármerre néz, csak azt fogja látni, ami idehaza folyik. Átlát vele falon, földön, élőn… - elhallgatott – ez az én ajándékom önnek. – elmosolyodtam és azt is átvettem. Nagyot ásítottam és elkezdtem laposakat pislogni – Ne, felség bírja még ki egy picit, inkább nézze ezt – végre a dobozt vette a kezébe – ebben varázspor van. Méghozzá olyan por, hogy ha a markába vesz belőle egy keveset és elsuttogja az úti célját, akkor azon nyomban ott terem. – elkerekedett a szemem. Pont erre van szükségem, így pillanatok alatt ott leszek, ahol akarok! – ne siesse el felség. Sajnálattal közlöm önnel, hogy ez a por csupán öt alkalomra elég. Többre nem. Sajnos én is használtam régebben belőle. – elpirult, én megráztam a fejemet.
-          Ne sajnálkozz, már így is rengeteget segítettél nekem. Hálás vagyok érte…
-          Semmiség. – a készletemet további két elsősegély csomaggal toldotta meg, aztán adott még egy-egy zacskót, amiben gyógyító növénynek a magjai voltak. Ha egyet beveszek belőle, megnő a kitartásom, a bátorságom és nem leszek éhes sem. Ugyanarra a célra szolgált, akárcsak a Filia által adott magok. És azt mondta, hogy vigyem magammal a Fény lovagját olvasgatni, meglássam jót fog tenni. Igaz is, kitudja, mikor veszem majd hasznát.
Addig maradtak a szobában, amíg be nem pakoltam szép sorjában mindent a zsákomba. A kardot is belegyömöszöltem, csak a drágakövekkel ékesített markolata lógott ki a zsák szájából.
-          Felség, megígérem, hogy amint Lina kisasszony az egyhetes lázálomba esik, maga után küldöm az egyik galambunkat, és rábízok egy üzenetet, hogy vigye el önnek. Aztán további két galambot küldök még ön után, ezzel jelezve, hogy tisztában legyen vele, mennyi ideje van még hátra…
-          Köszönöm a segítségeteket. Reggel már nem találkozunk, amint a nap felkel, azonnal indulni akarok.
Hírtelen csend ült a szobára. Filia a tűzbe meredt, Szílfil még mindig a szőnyegen ült, én meg elnéztem a holdat. Végül Szílfil szólalt meg nagy sokára.
-          Merre megy?
Vállat vontam. Zelgádisz azt mondta, a feladat rám talál. Remélem igaza, van, mert azon túl, hogy átmegyek a felvonóhídon, nem láttam a jövőt. Még addig is alig.
Búcsúzásul mind kettejüket megöleltem. Visszaöleltek.
-          A sárkányok és a lidércek sok mindent tudnak… - Filia a sok sírástól már szinte csuklott. Szílfil kibontakozott az ölelésből és távolabbról figyelt minket könnytől fátyolos szemekkel. Filia még mindig nem engedett el. - de keressen maga helyett valakit, aki kikérdezi őket. – bólintottam, bár úgy is tudtam, hogy lehetetlent kér tőlem. Ki lenne annyira ostoba, hogy egy sárkánnyal játszik találóskérdésesdit? De ha ő ettől nyugodtabb lesz, akkor engem is megnyugtat az a tudat, hogy mégsem lesznek annyira elkeseredve, mint ahogy azt gondoltam.
-          Mi most elmegyünk. – Szílfil átkarolta a még mindig zokogó Filia vállát és kivezette a szobából. – sok szerencsét felség, és várjuk vissza. – intettem, azután becsukta az ajtót. Egy darabig még mindig lehetett hallani Filia zokogását, amíg el nem hallt a néptelen éjszakai folyosókon.
Felsóhajtottam, és ledőltem az ágyamra. Hajnalban indulnom kell. Lehet, hogy ez lesz az utolsó itthon töltött éjszakám, és akkor még édesapámtól sem tudtam elköszönni. Szégyelltem magamat, hogy nem írtam neki, de most már nem volt erőm hozza. Reggel meg indulnom kell, nem fecsérelhetem azzal a drága időmet, hogy leveleket firkálgatok, mikor Lina haldoklik.
Fáztam, ezért betakaróztam.
Hol fogok aludni? Nem állhatok meg a fogadókban, nem tétovázhatok, minduntalan tovább kell majd haladnom, hogy elérjem a nyugati sivatagot. És fölöslegesen meg nem akarom felhasználni a drága varázsport.
Mindenesetre eldöntöttem, hogy a láthatatlanná tévő köpönyeg mindig rajtam lesz. Biztos, ami biztos alapon, hiszen nem akarok meghalni. Ha én meghalok, akkor Lina is. Akkor biztosan a pokolra kerülnék a sok tétovázás miatt.
Úgy bő négy órám lehetett, hajnalig, addig meg aludni akartam. Nem akartam, elaludni és kicsit féltem is, hogy nem ébredek föl idejében, de bíztam magamban és az érzékeimben.
Mikor betakaróztam a másik takarómmal is, és letettem a fejemet a párnára, minduntalan Zelgádisz jutott az eszembe. Bárcsak velem jöhetne! Azt kívántam, hogy ne kelljen elmennie a fellegvárba, de tudtam, úgy sem teljesülne, mert éjfélkor hívták őt el. Láttam a szobám ablakából, mikor a magasba emelkedett és eltűnt a felhők között. Semmi esélyem nem volt, és szánalmasnak éreztem, hogy arra vágyom, hogy vele lehessek, vele együtt küzdhessek meg a fenevadakkal, sárkányokkal és lidércekkel.
Aztán mikor lehunytam a szememet ellebegett Zelgádisz képe a szeme elől és Lináé jelent meg. Eszembe jutott a kedvenc része a Fény lovagjából:
 
„Menj előre és harcolj, küzd!
Haladj előre az úton, s reméld,
Hogy az élet folyamán sorsod valamikor elérd.
A végzeted beteljesüljön, s ha éppen úgy,
Mint az övé, végezd úgy, de egyben biztos légy, s azt hidd:
Semmi, vagy ha nem bízol magadban,
Mert a rossz sors a hullámsírba visz…”
 
Így lett vége Szejrún híres eposzának. Lina ezeket a sorokat szerette a legjobb az egészből. Ez a rész adott neki erőt belőle. Nem tudom miért, de úgy érezte, ez áll a szívéhez a legközelebb., csak úgy, mint nekem az, mikor együtt halnak meg a tengerben.
Nem tudtam aztán már másra, gondolni. Elsírtam magamat, mikor a reggelre gondoltam, és arra hogy aznap este már nem tudom, hol leszek. Nem akartam megszökni a Linának és a többieknek tett ígéretem elől, hiszen annyi segítséget kaptam az útra, de nyugodtabb szívvel indultam volna el, ha tudtam volna, hogy nem egyedül kell végigcsinálnom az egészet. Igaz, Zelgádisz mondta, hogy mikor elszabadul, akkor megkeres, de mi lesz, ha már csak a holttestemet találja? Talán átveszi tőlem a küldetést és képes lesz arra, hogy végigcsinálja helyettem? Nem, erre nem akarok gondolni! Nem fogok meghalni, megtalálom az ellenszert!
A kétségbeesés közben, annyira el voltam már fáradva, hogy elnyomott az álom. Aztán másra már nem emlékeztem, csak arra, hogy egy magas fűvel benőtt mezőn voltam. Az égen felhők gyülekeztek, és erős szél fodrozta a füvet. A zsákom mellettem feküdt. A kardom fél méterrel arrébb hevert tőlem. Minden porcikám sajgott a bennük nyilalló, lüktető fájdalomtól. Nem bírtam felállni, de csodával határos módon, egy titokzatos erő talpra állított és a kezembe repítette a kardot. Megjelent előttem a sárkány, ijesztő volt, és én annyira megrémültem, hogy hanyatt leestem a dombról. Mikor kinyitottam a szemeimet, ő ott vicsorgott felettem, és valamit mondott. Talán hozzám beszélt? Mindesetre nem értettem a szavait, csak döftem egyet a levegőbe. Felvonyított, aztán felébredtem.
Testem úszott a hideg verejtékben. Mi volt ez? Talán egy rossz álom? Vagy talán a jövőmet láttam? Nem akartam elhinni. A lábaim elzsibbadtak, képtelen voltam felkelni. Kipillantottam az ablakon. Hajnalodott.
Ne! Még ne!
De nem volt mit tenni. Szemembe ismét könnyek szöktek és a félelmemet leküzdve, odaléptem a ruhás szekrényhez, és remegve elkezdtem öltözködni.
Úgy döntöttem, hogy egy egyszerű vászonból készült ruhát veszek fel, alá alsószoknyát, és arra meg egy köpenyt. Eszembe jutott a köpeny, amit még Zelgádisz adott pár napja. Milyen meleg és puha volt! Bárcsak most az lenne rajtam…

Mikor mindennel elkészültem, kiléptem a szobám ajtaján, és felsóhajtottam. Még egyszer visszanéztem. Talán soha többet nem látom már ezt a helyet. Leszegtem a fejem és becsuktam magam mögött az ajtót.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: slayers szejrún

Szejrún hercegnői

2008.10.13. 21:58 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Második fejezet: Egy rég elveszett jóslat
 
Egy hónap telt el a találkozásunk óta, és nem láttam őt sehol sem. Nem kérdezősködtem utána, csak nagyon aggasztott a dolog. Tudtam, hogy Zelgádisznak sok munkája akad a királyságban, és hogy eredetileg azért jött, hogy segítse a tartományunkat, az embereket, a királyt és minden rászorulót. Segítette a földeket, az időjárásban is nagyon kivette a részét, mióta ő itt volt, nagyon sokat láttam esni az esőt. Úgy látszott, szereti a borús napokat, és azt is észrevettem, hogy nagyon keveset sütött a nap. De nem szóltam róla apámnak, hiszen lehet, hogy a nagy szárazság után, biztosan jót tett a földnek ez a rengeteg mennyiségű eső. Mikor nekem is olyan kedvem lett, akkor leültem az ablakpárkányra és elnézte, ahogy az esőcseppek elmossák a szemeim előtt a tájat.
Linát sem sokat láttam, állandóan edzett, a tornateremben, a harctéren gyakorolt apám lovagjaival, akik, csak dicsérni tudták őt, elképesztő fejlődése miatt. Nem akartam hogy elmenjen, azt akartam, hogy velem maradjon, de neki is meg volt a maga álma, és nekem is.
Egy nap, mikor nem esett annyira, csak szemerkélt, úgy döntöttem, hogy lemegyek a régi várudvarba, és leülök a régi palota romjaihoz közel. Szerettem ott lenni, emlékszem, régen, mikor még csak pár éves lehettem, Lina mindig kihozott magával ide, és eljátszottunk itt egész nap.
Volt arra egy szökőkút, és mikor leültem, azonnal megéreztem a kövek eső, mosta illatát.
Behunytam a szememet, és egy darabig ki sem nyitottam, aztán felnéztem a sápadt napkorongra és csak sóhajtottam.
Aztán tekintetem a régi romos vár valamikori álló falainak romjaira tévedt. Elnéztem, ahogy egy lepke a kövek repedési között nőtt fűcsomó felett repked. Aztán a lepke elszállt, én meg csak bámultam a földet. Nem tudtam, meddig bámulhattam anélkül, hogy gondolhattam, vagy éreztem volna valamit.
Végül felemeltem a fejem. A délután véget ért, beköszöntött az est. Az eget megint halvány ezüst pettyek tarkították, és hold egy keskeny sarlója. A párás szürkületi félhomályban kirajzolódott a szökőkút, és a szederbokrok körvonala. Az esti levegő hűvös volt, és nedves. Megborzongtam.
-          Régen találkoztunk…
Ijedten összerezzentem. Éreztem, hogy valaki valami meleg dolgot terít a vállamra. Megfordultam, és szembe találtam magamat Zelgádisszal.
-          Igen. – válaszoltam. Visszaültem és ő odaült mellém. Összehúztam magamon a köpenyt. Meleg volt, mint a gyapjú, és puha, akár a bársony.
Percekig csak némán ült mellettem, végül megszólalt.
-          Csak most tudtam szabadulni. Rezo, a mesterem, hivatott, és azt mondta, hogy hamarosan el kell mennem. Még pár év a szolgálati időm a királyi udvarban, de annak nagy részét sem itt töltöm, hanem a fellegvárban és külföldön, meg persze ahova kegyed apja utasít.
Elhallgatott várta hogy mondjak valamit. Már rég óta bujkált bennem valamit, amit ki akartam neki mondani.
-          Öh… - kezdtem és nyeltem egyet. – én azt szeretném kérni tőled, hogy csak szólíts simán Améliának. Annak jobban örülnék. – nem tudtam mit fog szólni, de nem mertem a szemébe nézni.
-          Amélia hercegnő… - elhallgatott megint. – Így sokkal jobb. – elmosolyodott, és én is. Aztán felnéztem az égre. Egyre hűvösebb lett és az eső is eleredt.
-          Nekem most mennem kell. – mondtam, pedig semmi kedvem nem volt hozzá – apám már vár, nem szegődhetek ellen a parancsának… - felálltam, de ő visszahúzott a ruhám újánál fogva.
-          Várjon Amélia hercegnő! – Szólt utánam Zelgádisz. – Kérem, maradjon még egy darabig…
Elpirultam és bólintottam. Vajon mit akar mondani? Már kezdtem nagyon fázni, és a hajam is egyre jobban hozzá tapadt a fejemhez a rá cseppenő eső miatt, de ő csak ült szótlanul és maga elé bámult. Ahogy meghallotta közeledni a lovagokat, akikkel Lina is együtt volt, a próbáról, azonnal hozzám fordult. Még soha nem láttam ilyennek. Szemében könny csillogott.
-          Egyes emberek nagyon fiatalon meghalnak. – felnézett az égre. – beszéltem erről a tanítómmal, Rezóval, de csak annyit mondott: „Rövid életűek, ez a sorsuk” – megrázta a fejét – nem igazán együttérző… - elhallgatott és végre a szemembe nézett. – Amélia hercegnő, a nővére… - megint elhallgatott – olyan nehéz ezt elmondani…
-          Mit? – suttogtam neki és a szemembe könnyek, szöktek – micsodát?
-          Egy hete kezdődött, azért nem láttad őt. Sajnos ez mindig így van. Lina hercegnő… megkapta a kórt.
Csak ültem és magam elé bámultam. Megtöröltem szememből kicsorduló könnyeimet és felálltam. Visszadobtam Zelgadisznak a köpenyét, és mosolyra húztam a számat.
-          Lina? – nevettem hitetlenkedve. – tegnap láttam őt, apám egyik lovagjával kardozott a tornateremben, nem lehet, ő biztosan nem…
-          Sokszor láttam már ilyet, amikor falun éltem…
Nem tudtam a szavaira figyelni, folyton csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan lehet ilyen szívtelen, hogy ilyen rossz vicceket talál ki.
-          Lehetetlen. Nem ismered őt. Lina ellenállna a betegségnek. – a hangom megremegett, de nem törődtem vele. – És te honnan tudhatnád? Nem vagy orvos, még csak nem is… - megint végig folytak a könnyek az arcomon - szívtelen vagy! – vetettem a szemére, és csak álltam ott.
-          Több száz esetet láttam már… - megfogta a kezemet, de én elhúztam tőle.
-          Nincsen semmi baja, majd meglátod! – Azzal ott hagytam magára a régi várudvarban.
Befutottam a palotába. Lina nem lehet beteg! Megkeresem Filiát, ő majd megmondja, hogy Zelgádisz csak viccelt! Majd ő megmondja, hogy Linának nincsen semmi baja, és hogy ez az egész csak egy vicc.
Bíztam benne, hogy azt fogják mondani, hogy csak vicc volt, egy rossz vicc, de a szívem legmélyén tudtam, hogy Zelgádisz nem találna ki ilyesmit. Ő jó ember volt, és nekem sikerült megbántanom őt.
De ez érdekelt, most a legkevésbé. Fél óráig kerestem Filiát, és mire megtaláltam, már annyira fáztam, hogy át kellett öltöznöm. Mire végeztem vele, odamentem hozzá, és rögtön a tárgyra tértem.
-          Miért nem szóltál róla? Tudtad hogy beteg, te mégis eltitkoltad…
-          Amélia kisasszony, én nagyon sajnálom, a nővére megkért rá, hogy ne mondjam meg önnek…
-          Hogy ne mondd meg? Arra nem gondoltatok, hogy úgy is észre fogom venni? – nagy levegőt vettem – látni akarom őt, most azonnal! – a hangom erőszakosan csengett, a legkevésbé sem érdekelt ez most.
-          Lina kisasszony azt mondta, hogy…
-          A legkevésbé sem érdekel, hogy Lina mit mondott! Azonnal vezess hozzá! – parancsoltam, mire Filia vállat vont, és elindult a palota keleti szárnyába. Arra voltak a beteg szobák, emlékszem még, mikor Martina elkapta, ő is ott feküdt.
A szívem remegett, mikor a szobába léptem. Először nem láttam, mást, csak vörös fürtöket, és egy fényes, hegyes kardot, de aztán, mikor Lina felemelte a fejét, azt hittem, hogy menten sokkot kapok. Bőre szürkés színű volt, szemei sötétek és sápadtak, tekintete üres, és érzelmek nélküli. Ajkai, és az arcbőre hámlott, haja hullásnak indult. Nem ismertem rá, meg kellett, hogy kapaszkodjak az ajtófélfában. Egy darabig csak álltam és a szemébe néztem, ő csak pislogott rám, azokkal nagy mogyoróbarna csillogó szemeivel. Végül elindultam felé és a karjaimba zártam őt. Percekig el sem engedtem. Éreztem, hogy beszívta az illatomat, és még közelebb bújt. Teste hideg volt, reszketett. Elengedtem, és betakartam, hogy nehogy megfázzon, bár, most már úgy is mindegy lenne. Nem, nem lenne az! Van egy módja, hogy meggyógyuljon! Csak ahhoz kéne Zelgádisz segítsége, de azok után, amik alig egy órája történtek, nem mertem a szemébe nézni, soha többet.
-          Miért nem szóltál? – féltem hallani a hangját, az enyém is nagyon remegett. A sírást visszatartottam, nem akartam elszomorítani. Ha sírnék sem gyógyulna meg, csak rosszabbul érezné magát tőle.
-          Meg akartalak kímélni. – mondta rekedten. – nem akartam, hogy azt hidd gyenge, vagyok, megpróbáltam harcolni ellene, de látod, nem tudtam, sajnálom… - nem adhatja fel! – apa azt mondta, hogy elindul a seregével felkutatni a gyógyírt.
-          Apa gyáva! Soha nem találná meg! – ott ültem mellette, és nagyon dühös voltam apámra. Azt sem tudta, hogy hol keresse. Néztem még Linát egy darabig, azután remegő ajkakkal kiléptem a folyosóra. Intettem neki és elmosolyodtam. Aztán ahogy becsukódott mögötte az ajtó, zokogva rohantam a szobám felé, ott levetettem magamat az ágyra és csak bőgtem.
Lina képe lebegett előttem – Lina, ahogy gyakorolja a vívást, Lina, hogy Jafen lovagol, Lina, ahogy megküzd a szörnyetegekkel, Lina, ahogy lebeg, Lina, ahogy megidézi a legendás sárkányigát, Lina, ahogy vigyáz rám, Lina a hős, Lina a bátor, Lina a hercegnő, Lina!
Csak sírtam és sírtam, de aztán abbahagytam. Erőt vettem magamon, lenyeltem a könnyeimet, és mélyeket lélegeztem. Nem sirathatom el, mintha máris halott lenne, mikor egyáltalán nem is fog meghalni!
Megküzd a kórral, és legyőzi!
Vagy apa megtalálja a gyógyírt.
Eszembe jutott az ősi jövendölés: „Eljön a kór végnapja, ha a gyáva bátorságra lel, és egész Szejrúnt eső öntözi.”
Úgy látszik, Apa bátorságra lelet, így talán a jóslat másik fele is teljesül.
Van remény. A felhők nem oszlanak el, mióta Lina betegeskedik. De az igaz, hogy Zelgádisz nagyban kivette a részét az esőzés miatt. Akkora hatalma azért neki sincsen, hogy egész Szejrúnra esőt bocsájtson. És a jóslatban biztosan igazi esőről beszélnek, nem olyanról, amit megidéznek. Esni fog, de magától. Az utóbbi pár napban ritka szürke az ég, és eddig ennyi gyertyát még soha nem használtunk el. Sötét van. Lehet, hogy egész Szejrún felett gyülekeznek az esőfelhők. Mégis van remény, talán már úton van az eső.
Lina olyan erős és életteli! Miért ne élhetné túl a kórt?
Eltűnődtem, hogy mi lett Martina sorsa, bár egy úgy sem számít. Martina nem olyan, mint Lina.
Kicsit sikerült megnyugodnom. Keserűen felnevettem. Hosszú évekig azért aggódtam, hogy Lina elmegy Szejrúnból és meghal. Az meg sem fordult a fejemben, hogy talán úgy is meghalhat, hogy itthon marad.
Aznap este elkerült az álom. Hallgatóztam, hogy esik e már, aztán megint sírva fakadtam, és nem bírtam abbahagyni. Végül eljött a hajnal, eső nem esett, de az ég felhős maradt. Apám már két napja odavolt, és még semmi hír nem érkezett felőle. Zelgádiszt sem láttam tegnap óta. Megbántottam, pedig nem akartam. Nem tudom, most mit gondolhat rólam, de ezzel most nem törődtem. A pára belepte a kastély ablakait reggelre. A naptár szerint, még csak szeptember huszonhatodika volt, ami azt jelentette, hogy nekem pont egy hónap múlva lesz a tizenhatodik születésnapom. Vajon Linával és Apával együtt ünnepelünk majd boldogságban, vagy a családunk örökre eltávolodik majd egymástól? Nem akartam Linát is eltemetni magamban, mélyen a szívemben. Elég volt anyánkat, és Martinát.
Nyugtalan lettem és megint elszavaltam azt a bizonyos rész a Fény lovagjából. Gáurinak egyetlen szerelme volt, és az Freja volt. Együtt haltak meg, elnyelte őket a Hullámzó-óceán. De akkor is ez volt a kedvenc részem, annyi szenvedés után itt, végre együtt lehettek, örökre. Nem tudtam, hogy a Fény lovagjának van valami valóságos háttere, ám kiskoromban mégis mindig arra gondoltam, hogy egyszer találkozni fogok az én lovagommal.
Felöltöztem, aztán lementem a reggelihez. Egyedül voltam, Lina a betegszobában evett, Apánk nem volt idehaza, a szolgák meg nem velem ettek. Ennél magányosabbnak még sohasem éreztem magamat. Senkivel nem tudtam megosztani a bánatomat, Linának nem akartam mondani, nem akartam még jobban elkeseríteni őt a szánalmas siránkozásommal. És ráadásul még lelkiismeret furdalásom is volt Zelgádisz miatt. Nem akartam vele úgy beszélni, ha visszagondolok rá, nem is ismerek magamra. Talán csak magamnak nem akartam bevallani, hogy igaza volt. Fájtak a szavai, hiszen igaz volt minden, amit mondott. És nem ő tehet róla, hogy Lina megbetegedett, senki sem tehet róla.
Emlékszem, Lina mindig nagyon sokat evett, mikor ő ült itt, a szolgáknak egy nyugodt percük sem volt, folyton szaladgáltak fazekakkal, tálcákkal, tányérokkal, és kancsókkal. Linán nem látszott meg, hogy ilyen sokat eszik, de azt a tulajdonságát apánktól örökölte. Lina sovány volt, hosszú selymes vörös haja, volt és vörösesbarna szeme, épp olyan szép, mint anyánké. Velem ellentétben, aki, nos apánk haját és szemét örökölte. Én is vékony voltam, hajam vállig érő, ébenfekete volt, szemeim kékek. Lina egy fejjel volt nálam magasabb de még ő is elég alacsony volt a korához képest.
Nem ettem sokat csak két szelet kenyeret, és egy főtt tojást. Mikor betoltam a székemet, úgy döntöttem, hogy kimegyek egy kicsit sétálni a kertbe. Mikor elhaladtam a régi várrom mellett, megláttam végre a domboldalt. Szinte csillogott a rávetődő napsugaraktól. Felmásztam a fűbe, és kitárt karokkal köszöntöttem a napot. Belenéztem, de azonnal be is kellett hunynom a szememet. Aztán, valahogy ahogy elnéztem a csiripelve röpködő madarakat, elment a kedvem az egésztől. Tehetetlen voltam a betegséggel szemben. Úgy éreztem, megőrjít a tehetetlenség. Dühös voltam magamra nagyon, ezért dúlva-fúlva lemásztam a dombról és súlyos léptekkel visszaindultam a kastélyba. Nem nagyon emlékszem, hogy hogyan értem be, elvakított a magam iránt érzett tehetetlen düh, és egy kicsit melankolikus állapotba is kerültem. 
Arra eszméltem csak fel, hogy a hideg kőlépcsőkön lépkedem felfele, a kastély legmagasabb tornyába, a Nyugati-toronyba. Ahogy felértem, végigmentem a tetőn, és az oromzatnak támaszkodtam. Száraz szél fújt, egyenesen a Nyugati-sivatagból érkezett. Vajon ez a változás szele? A szél talán meghozza az esőt. A változás szele… Azt kívántam, bárcsak apa is olyan lenne, mint Gáuri. Ha az ő lánya kapná meg a kórt, akkor biztosan elfogna egy sárkányt, és nem válogatna az eszközök között, hanem igenis kiszedné belőle a gyógyírt. Megküzdene ezer és ezer fenevaddal, csak hogy megmentse az ő csöppnyi kislányát. Ha Lina az ő lánya volna, akkor a karjaiban vinné, hogy megtalálja a gyógyírt, és elsőként adná be neki, és akkor Lina rögtön meggyógyulna. Ha Lina az ő lánya volna, nem hagyná csak úgy meghalni.
A következő gondolatom valósággal szíven ütött, bár magától értetődő volt. Ha én kapom el a kórt nem, pedig Lina, ő elindult volna felkutatni a gyógyírt, abban a pillanatban, ahogy Filia megállapította mi a bajom. Ő nem sírdogálna tétlenül a kastélyban, és nem helyezné minden reményét egy gyáva királyba, vagy egy bugyuta jóslatba.
Azt kellett volna tennem, amit ő tett volna a helyemben. Még megtehetem. Elvesztegettem egy hetet, talán Lina hátralevő életének a harmadát, igaz, én csak két napja tudok róla, hogy Lina beteg, de még nem késő.
Csakhogy Lina tudná, mit tegyen. Egész életében erre a kalandra készült, megtanulta a kardforgatást, szörnyetegekről tanult, ezer, meg ezer papírt írt tele különböző, saját maga által kitalált haditervekkel. Nekem fogalmam sincs, merre induljak, és különben is, biztosan egy szörnyeteg martalékává válnék, mielőtt pár mérföldet megtehetnék. Ennyi erővel le is ugorhatnák innen a tetőről. Kinek lenne jobb, ha mind a ketten meghalnánk?
Még ha megmenekülnék is a szörnyektől, szinte semmi esélyem sincs a sikerre. Ráadásul nem lennék Lina mellette utolsó napjaiban. Ezt nem akarná. Azt akarná, hogy vele maradjak.
Lenéztem az előttem elterülő aranyló tájra. Messze a zöld erdőkre, és a közelebbi legelőkre. Egy pásztor csendesen aludt egy nyárfa tövében, a nyája csendesen legelészett odább. A közeli faluban csak úgy pezsgett az élet. Az emberek vásárolni mentek, meg meglátogatták szeretteiket. Az asszonyok árultak a város főterén, és mellettük odébb meg a gyermekek játszottak. Semmi sem utalt a királyságot gyötrő gondokra, betegségre, szegénységre, vagy ilyesmire.  
Ha Lina meghal, a szomorúságom leírhatatlan lesz, és a félelmem is, mert nem lesz, aki megvédjen. És hogy tudnék élni azzal a tudattal, hogy meg se próbáltam megmenteni?
Meghal úgy, hogy sohasem volt része a kalandokban, amikre, annyira vágyott, és ennek, azaz ígéret az oka, amit nekem tette, lemondott az álmairól, csak hogy engem megnyugtasson.
Még tizenkét éves koromban azt ígérte, hogy addig nem megy el mellőlem, amíg nem megyek férjhez. Akkor nem aggódtam emiatt, de most miattam került ilyen helyzetbe, hogy úgy betegedett meg, ahogy nem akart volna. Nekem ő még régen mondta, hogy ő csatában akar meghalni, nem végelgyengülésben párnák között.
Hogy hagyhatom cserben, mikor segíthetnék rajta, vagy legalábbis megpróbálhatnám?
Tekintetem újra a gyönyörű Szejrúnra siklott. A nap lemenőben volt és valahol nyugaton rózsaszínre festette a horizontot. Északon köd mosta el, a végtelenbe nyúló hegyláncok körvonalait. Néhány gyorsan sikló felhő, hatalmas árnyéka vetődött a kastélyt övező, aranyló búzamezőkre és a dús, zöld legelőkre, meg a palota kertje melletti kis tavacskát körülölelő mélyzöld fenyőerdőre. A Hullámzó-óceán felől sós, nedves, fojtó szellő fújt. Kitártam a karomat üdvözlésül, és kidugtam a nyelvem, hogy érezzem az ízét. Nagy levegőt vettem, aztán lehunytam a szemem.
Megpróbálom megmenteni Linát. Nagyon valószínű, hogy meghalok, de ha mégsem, megtalálom a gyógyírt.
Rengeteg időt elvesztegettem azzal, hogy eddig haboztam. Megfoganhatott volna ez az ötlet hamarabb is bennem. Nem várok apámra!
Gyerünk, kalandra fel! Győzni kell! 
Szíved győzni fűtsd! Szejrún győzni fog! Vagy ez esetben én Amélia hercegnő…
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: slayers szejrún

Szejrún hercegnői

2008.10.13. 21:58 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

Szejrún hercegnői
Slayers fic.
Nagyon régen írtam meg, a Gail Carson L. - Bamarre hercegnői könyv példájára. Szóval nevezzük amolyan adaptációnak. Oké, részben az. Van benne saját csavar, de a szereplők pl. Slayers.univerzum, a sztori maga meg GCL. világa.
Amelia hercegnő gyáva és mindentől irtózik. Nővére Lina, a rettenthetetlen, aki sárkányokat készül ölni, s midnenre kész, megbetegszik. Elkapja  híres-rettegett kórt.
A gyáva Ameliára hárul a feladat, hogy elmenjen, és megszerezze neki az ellenszert. Na de mikkel kell dacolnia utközben? Miféle teremtmény az a két csupasz lény, aki a sírbuckáktól fogva a nyomában van?
De talán könnyít az a küldetésén, hogy vele van a drága Zelgádisz(az új udvari varázsló), és minden lépését figyeli a lánynak.
Na és hogyan kapcsolódik mindehhez Szejrún híres, krónikás hőse: Gáuri lovag?
Vajon halott, vagy él?
ui: Fonetika, fonetika...

Első fejezet: Múltunk, jelenünk…
 
„Volt egy hős, ki, míg élt
Tőle, az emberiség sokat remélt.
Eljutott ő oda, hol a puszta csoda,
Csak gondolat, s ábránd, hova,
Ki, míg élt emlékezik e harcosra,
Fénylő kardjára, hosszú hajára,
S rengeteg, tengernyi bajára.
Ám mégis, mégis több volt ő, mint ősi erő
A pusztító, ki előtt nincs csata melyet, ne nyerne ő…”
 
Így kezdődött Szejrún ősi eposza, a Fény lovagja. Gáuri, a hős megküzdött a sötétség teremtményeivel, s megszabadította a világot a szörnyetegektől. De azóta, fordult az idő. Igencsak fordult… Napjainkban Szejrúnnak nagyobb szüksége volt hősre, mint valaha. Én nem voltam alkalmas erre a feladatra, csak egyetlen dologra vágytam igazán, és az a béke és az igazság volt. Szerettem volna, ha a mi kis világunkban, legalább Szejrúnban, minden a helyére kerül, minden békés nyugalmas lesz.
Nővérem, Lina, már egészen pici kora óta tanulta a kardforgatást. Eltökélt szándéka volt, mindenképp a hős Gáuri nyomába szegődni, és átkínlódni magát tengernyi veszedelmen. Én óvtam őt, nem akartam, hogy ilyen célt tűzzön ki maga elé, de megállíthatatlan volt…
Nagyon sokat gyakorolt, és nagyon szépen fejlődött. Úgy hat éves lehetett, mikor megmutatkoztak anyánktól örökölt varázserejének a jelei. Egyszer csak arra figyeltem fel, játék közben, hogy a földtől pár centire lebeg. Nem hittem a szememnek, később, megtudtam, hogy anyánk boszorkány volt, és egyedül Lina örökölte a képességeit. Igaz, bennem kevéske volt belőle, de annyi éppen elég volt, hogy meg tudjam idézni a legendás fény gömböt, mivel Gáuri legyőzte az éjszaka szörnyetegeit.
De emellett nagyon gyáva voltam, mindentől féltem, a pókoktól kezdve az idegenekig, nem úgy, mint Lina, aki szembe szállt ezer veszéllyel, csupán azért, hogy elérje a célját. Ő nem rettent meg, semmitől, nem tört össze, a végsőkig küzdött, sosem adta fel, és ezt csodáltam a legjobban benne. Benne megvolt az, ami belőlem hiányzott a legjobban, és ez az erő a bátorság volt.
Sokan meséltek már róla, hogy felütötte fejét egy rejtélyes kór. Aki elkapta, rá két hétre, azonnal meghalt. Hallottam már több embertől is, hogy valamelyik családtagjukat megfertőzte, és az, gyógyíthatatlan lett, később meghalt. Még egészen kicsi voltam, mikor ez kezdődött, és elragadta anyánkat is, Szejrún királynőjét. Nem bírtam feldolgozni a halálát, és évekig nem tudtam, neki megbocsátani, hogy itt hagyott bennünket. Halála után, apánk mindennel megpróbált minket kárpótolni, Lina hamar túl tette magát a szerencsétlenségen, de én képtelen voltam.
Mostanra töltöm be a tizenhatodik életévemet, Lina tizenhét múlt. Egyre jobban aggasztottak az elkövetkező évek. Nem tudtam, hogy mikor akar indulni, és féltem őt elengedni. Hiszen tudtam, hogy még nem áll készen rá, akármennyire is ügyes. Vele menni, meg nem volt merszem.
Egyik nap, arra ébredtem, hogy Martina, a szobalányom, nem kiabál velem, sőt elég sápadt. Ez nála furcsának számított, hiszen a legkedvesebb elfoglaltsága a zsémbelés volt reggelente, mikor lerántotta rólam a takarót, és kioktatott, hogy hogyan kell rendesen viselkednem. Csodálkozva ültem fel, és néztem bele, üres, sápadt fényű szemeibe, és megdöbbenve láttam, hogy eltűnt a szemeiből az a régi, jól ismert tűz. Odarohantam hozzá és megragadtam a karját. Már tudtam, hogy mi a baja, de nem akartam elhinni. Mikor látta, hogy elkezdek sírni, elrántotta a kezét, és kibotorkált a szobámból. Én azonnal, úgy ahogy voltam egy szál hálóingben, Filiához rohantam, az egyetlen emberhez, aki még valamit tud tenni annak érdekében, hogy ne legyen igaz a sejtésem. Filia volt az egyetlen és utolsó sárkánypapnő, aki képes volt, arra, hogy puszta kézzel gyógyítsa meg a beteget. Ő, vagy ezer formáját ismerte a gyógyulásnak, és engem is szívesen tanított erre a szép képességre. 
Mire megtaláltam, nem volt egyedül, apám is vele volt, Filionel, Szejrún hercege.
-          Lányom, sajnos… - kezdte, de félbe szakítottam.
-          Apám! Martina, Martina megkapta a kórt!
-          Lányom, Amélia, sajnálom, nagyon sajnálom, nem tudunk mit tenni, hamarosan soha többet nem látod őt… - nagy levegőt vett, és derűsebb arckifejezést öltött – ideje egy új szobalány után nézned.
Erre már nem tudtam semmit sem szólni, csak sírva visszaszaladtam a hálószobámba, és levetettem magamat az ágyra. Hogy lehet ilyen érzéketlen? Ám, mégis tudtam, hogy ő nem hibás, csak bűnbakot keresek, hogy ne kelljen szembe néznem azzal, hogy el fogom veszíteni Martinát.
Egy dolgot már biztosan megtanultam gyermekkoromban. Ha én megkapnám a kórt, akkor nem halnék meg. A külvilágot nem ismertem, nem bírtam szembenézni a vadon rejtegette veszélyekkel, de magamat ismertem. Tudtam, mi van belül, bennem, és azt is tudtam, hogy ha oda akármi is befészkelné magát, én bármilyen erőfeszítés árán képes lennék kiűzni onnan azt. És tudtam, hogy csak egyet tehetek, mégpedig beszélek Martinával, hogy harcolnia kell a betegség ellen, nem adhatja fel, nem ilyen könnyen még nem.
Hamar felöltöztem, és megkerestem Linát, nem tudtam, hogyan kezdjem majd mondani Martinának az elméletemet, és abban sem voltam egészen biztos, hogy képes leszek e arra, hogy szembenézzek egy gyengébb, összetörtebb, esetlenebb Martinával.
Linára nagy szerencsémre, hamar rá akadtam. A palota kertjében volt, és éppen a rózsabokrok ellen vívott élet-halál harcot, egy fából faragott gyakorló karddal.
-          Lina! – kiabáltam neki már messziről, mire eldobta a kardot és felém szaladt. Látta, hogy mennyire kétségbe vagyok esve. Azonnal megölelt, ahogy kartávolságba ért.
-          Jaj, Amélia! Annyira sajnálom, ami Martinával történt, tudom, hogy ő volt a nevelőnőd édesanyánk halála óta, most nagyon rossz lehet neked. – Ebben egyet értettünk.
-          Majd túl teszem magamat rajta – felsóhajtottam – Te, Lina…
-          Hm?
-          Megtennél nekem valamit?
-          Miről lenne szó?
-          Álmodtam… – kezdtem. Ki kellett, hogy találjak valamit, hiszen ki hinne, az elgondolásomnak. – álmomban anyánkat láttam, és azt mondta, hiányzott neki az élet, az uralkodás, és mi is. Azt mondta, hogy ki tudta volna űzni magából a betegséget, de nem volt hozzá ereje. Azt mondta, hogy szembe kell néznünk a sorsunkkal, és jogunkban áll azt megváltoztatni.
Vártam, hogy szóljon valamit, de csak a vállát vonta meg. A szemeibe néztem, mire szóra nyitotta a száját, de egy ismeretlen hang félbe szakított minket.
-          Te lennél Amélia hercegnő? – lépett elő egy hosszó lila hajú lány az egyik rózsabokor mögül.
-          Igen – feleltem megszeppenve.
-          Én leszek az új nevelőnőd, arra a két évre, amíg nagykorúságodat be nem töltöd felség, és el nem foglalod méltó helyed, nővéred trónja mellett. – elmosolyodott, mire megnyugodtam. – a nevem Szílfil, fehér papnőnek tanultam, de most ide rendeltek melléd. Édesapád, azt mondta az előző nevelőnőd, elkapta a kórt, nagyon sajnálom, próbáltam mindent megtenni az érdekében, de lehetetlen volt…
-          Értem, azért köszönöm. – motyogtam zavartan.
Szílfil elindult vissza, a kastélyba, mi meg Linával követtük őt. Útközben megtudtam, hogy édesapánk, új varázslót fogadott fel az udvarba. Minden királyi udvarban volt egy, vagy több varázsló, aki tanácsokat adott az uralkodónak, és segítette apróbb-nagyobb varázslatokkal a királyság életét.
Mindig fiatal varázslókat küldtek ki, de mi mindig egy vénséget kaptunk. Ám, most Szílfil, azt mondta, hogy egy varázsló tanoncot küldtek a fellegvárból, hogy segítse az életünk.
-          Te ezt honnan tudod, Szílfil kisasszony?
-          Csak tudom, és kész, ez maradjon csak az én titkom… - azzal elfordult tőlem, intett és elsietett egy folyosó elágazás ellenkező irányába, mint ahogy mi mentünk Linával.
-          Furcsa nem? Apánk soha nem mutatja be nekünk egy varázslóját sem, most mégis többet tudunk erről az egyről, mint eddig bármelyikről is. – hadarta vidáman Lina, és közbe a fakarddal hadonászott.
-          Igen. – bevallom, kicsit izgatott, a tudat, hogy egy fiatal varázsló növendéket küldtek ki közénk. Tudtam, hogy a varázslóknál a fiatalkor, a mi eszünkkel gondolva olyan húsz év. Ha az ő logikájukkal gondolkodtunk, akkor nyolcvanöt, kilencven is lehet.
Mire elértünk Martina betegszobájához, már senki nem volt bent nála csak mi ketten és Filia kisasszony, aki éppen a fény energiájával gyógyította Martinát.
-          Mondom, minden rendben van velem, nem vagyok beteg! – kiabálta kikelve magából Martina, és próbált felkelni, de nem nagyon ment neki, mivel Filia az ágyhoz szegezte varázslattal.
-          Filia, kérlek, hagyj, most magunkra egy kicsit… majd szólunk, ha szükségünk lesz rád. – mondta udvariasan Lina, és kinyitotta az ajtót a papnő előtt.
-          Akkor engedelmükkel, hercegnők – azzal meghajolt, és pillanatokon belül elhagyta a szobát.
-          Nos Martina, Amélia szeretne neked valamit mesélni… - kezdte a bevezetőt Lina. Hálás voltam neki ezért, hogy segített belekezdenem.
-          Miről lenne szó? – kérdezte mogorván és a hűvös párnát a bőréhez, szorította, miközben tengerkék pillantásával rám összpontosított.
-          Álmodtam – kezdtem, és elmondtam neki ugyanazt a történetet, amit Linának is egy órája körübelül.
-          Ez butaság kisasszony, hiszen én nem kaptam el a kórt. Ha beteg lennék, már rég aludnom kellene, tudja a halál első, jelei, légzés zavarok, álmosság… - nagyot ásított, és lehunyta a szemeit, majd újra kinyitotta. – látja kisasszony, semmi oka az aggodalomra. – én csak álltam és bámultam őt, könnyek szöktek a szemembe, és megsimítottam, láztól égő bőrét.
-          Ég veled, Martina. – suttogtam magam elé szomorúan, és már majdnem Lina is sírva fakadt, mikor kinyílt a betegszoba ajtaja, és két férfi lépett be rajta. Egyik apám volt, másik az újdonsült varázsló növendék.
-          Lányaim, Lina, Amélia, szeretném nektek bemutatni új varázslónkat: Zelgádiszt. – bókoltam, Lina csak pislogott. A fiú tekintete semmit nem árult el, kifejezéstelenül, szúrósan belém fúródott. Lehajtottam a fejemet, majd mikor levette rólam a szemeit, újra megszemléltem. Bőre fehér volt, szemei feketék, haja sötétkék. Ruha gyanánt talárt viselt, aminek csuklyája is, volt, ami félig az arcába volt húzva.
-          Üdvözlet hercegnők. – mondta, aztán széles karmozdulattal meghajolt. Észrevettem, hogy a hangja is ugyanolyan hideg, mint a tekintete, mikor először megláttam itt. Zelgádisz Martina mellé lépett, és egyik kezét a szobalány homlokához, másikat az ablaküvegnek támasztotta. Lehunyta a szemeit, és összpontosított. Hamarosan Martina szemei lecsukódtak, légzése lassan szuszogássá ment át, végül elaludt. Zelgádisz levette a kezét a nő homlokáról és apánkhoz fordult.
-          Most pihenni kell felség… engedelmével, én most távoznék – apánk bólintott, én bókoltam, Zelgádisz maghajolt, és még utoljára egymás szemébe néztünk.
Egy órával később, már Lina szobájában ültünk, én rajzoltam, Lina meg haditerveket eszelt ki, harci taktikákat azzal kapcsolatban, hogy hogyan fog majd megküzdeni mindenféle gonosz szörnyeteggel, ha kalandot keresni indul.
Furcsálltam, de eddig mindig azon gondolkodtam, hogy milyen lenne, ha a hős Gáuri élne, és nem csak kitaláció lenne. Gondolatban mindig beúszott elém egy kép, hogy a karjaiban tart és rám nevet, de mostanra kezdett kimenni a fejemből. Ez alatt az egy óra alatt, egészen megváltozott a véleményem, folyton csak az újdonsült varázsló pillantására tudtam gondolni, egészen beleborzongtam az érzésbe. Nyugtalan lettem, és tudtam, hogy ilyenkor mit kellett tennem. Magamban elszavaltam a Fény lovagja legkedvesebb részét:
 
„S kezében kard mellette állt,
Ő, kit szeretett, kitől soha meg nem vált,
Freja, a boszorka, kinek kard volt kezében,
S nyers erő tükröződött barna szemében.
Ott álltak ketten, együtt, széllel szemben,
Együtt, szerelemben, a mélykék végtelenben…”
 
Pár héttel később, a temetésre készültünk. Ahogy ott álltam, a sírgödör fölött, fekete ruhában, egyszerre csak azt éreztem, hogy megfagytak a végtagjaim, az izmaim, a vérem, az összes érzékszervem. Nem tudtam sírni, nem voltam képes, arra hogy, felfogjam, mi van körülöttem, a szívembe ejtett seb, tovább szakadt, és tátongó lyukká szélesedett. Akkora fájdalmat éreztem, hogy legszívesebben én is Martina mellé feküdtem volna. Martina olyan volt nekem, mint a második anyám. Pont olyan volt az illata is, mint a mamának, csak egy kicsivel volt szigorúbb nála. S most tényleg magányosnak éreztem magam. Lina egész végig mellettem állt, és a kezemet fogta. Ha ő nem lett volna, már rég nem lennék én sem. Olyan volt nekem, mint a levegő, a víz, nélküle nem tudtam élni. S ha elveszíteném, akkor abba én magam pusztulnék bele.
Miután vége lett a szertartásnak, azonnal felrohantam a szobámba, és bezárkóztam. Senkivel nem akartam beszélni, még Linával sem. Egyedül akartam lenni, hogy átgondoljam a dolgokat. Elvégre, már csak pár év választott el a nagykorúságomtól, és elég nagynak éreztem már magamat, hogy ne kelljen egy nevelőnőre szorulnom. Linának se volt már, de egyben különböztünk. Ő tudott varázsolni, én nem.
Papírt és ceruzát vettem a kezembe, és úgy döntöttem, hogy lerajzolom a bennem kavargó érzelmeket. Először, egy csúnya madarat rajzoltam, aki egy ketrecbe van zárva, és magányosan vár a halálra, egy elhagyatott helyen. Végül úgy döntöttem, hogy nem, ez nem igaz. Rajzoltam mellé még egy madarat, de az, szép volt, vörös tollai csak úgy csillogtak a hold ezüstös fényében. Ez a madár jelképezte Linát. Ő szabad volt, és éppen az engem ábrázoló madár felett repkedett, szabadon.
Belegondoltam, hogy milyen is így egyedül és arra jutottam, hogy a magánynál nincsen rosszabb. Így hát, felvettem a köpenyemet, és lesiettem a lépcsőn. Végigrohantam az előcsarnokon, és kisétáltam az istállóhoz. Úgy éreztem, hogy most nagy szükségem van arra, hogy Vollissal, a lovammal legyek. Kivezettem őt az istállójából, és felpattantam rá. Elindultunk. Már esteledett, én mégis eltökélten lovagoltam, nem, nem is, vágtattam az erdő felé. Észrevettem, hogy így estére a lombkoronák csodás sötétkék színt öltenek. Telihold volt, és vagy ezernyi csillag az égen. A domboldalon lovagoltunk, mikor feltámadt a szél. Belekapott a hajamba, és az arcomat cirógatta gyengén, végül abba maradt. Visszaindultunk éppen, mikor patadobogást hallottam meg a hátam mögül. Nem tudtam, hogy mit tegyek, megálljak, vagy tovább menjek e. Ahol most voltunk, az már túl volt a Szejrúni birtokon, és félő volt, hogy banditák lesznek azok. Nem álltam meg, sőt begyorsítottam, pedig hallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja. Hangja ismerős volt. Egyre közelebbről hallottam, de még mindig nem álltam meg. Aztán egy idő után abba maradt.
Mikor visszaértem a palotába, kipirult arccal, kócos hajjal, Lina azonnal kérdőre vont, hogy hol voltam, azt mondta aggódott értem. 
-          Csak elmentem kicsit Vollissal lovagolni.
-          Nekem mért nem szóltál? Én is mentem volna… - vetette a szememre.
-          Mert egyedül akartam lenni. – nem szólt semmit csak elfordította a fejét.
-          Nézd, Amélia, tudom, hogy neked ez nagyon rossz, de én csak jót akarok neked.
-          Igen tudom… - azzal odaléptem hozzá és megöleltem. – most megyek, - mondtam, miután szétváltunk – vacsoránál találkozunk, addig rendbe szedem magamat.
-          Rendben – láttam rajta, hogy furcsán néz rám, de nem érdekelt.
Ahogy a szobámhoz vezető félhomályos, magányos folyosón sétáltam, láttam, hogy egy alak áll az egyik sarkon. Először nem ismertem meg, de mikor közelebb mentem, megláttam hogy Zelgadisz az. Megtorpantam, de nem tudtam ránézni.
- Végre… - szólt mély hangján, és most nem tűnt olyan hidegnek. – nem szabad egyedül kóborolni a birtokon kívül. Főleg nem este…
Nem szóltam semmit, csak tovább mentem, ő jött mellettem. Nem szóltunk percekig egy szót sem, csak sétáltunk egymás mellett.
-          Nővére már nagyon aggódott önért… - kezdte.
-          Tudom – vágtam rá – csak egy kicsit egyedül akartam lenni, és… - eszembe jutott, az a bizonyos hang, ami a nevemen szólított. – honnan tudod, hogy kint voltam?
-          Szóltam önnek, de elrohant… - mondta, és mosolyra húzta a száját. Arca azonnal megváltozott, egyszerre a hidegségből, egy melegszívű lénnyé vált.
-          Szóval te voltál! – kiáltottam fel és én is elmosolyodtam. – ne haragudj, hogy nem vártalak meg, megijedtem, hogy esetleg valami bandita.
-          Ezért nem szabad egyedül sétálgatnia felség
-          Tudom – s már éppen akartam, megmagyarázni, mikor egy keresztes pókot vettem észre az egyik falmélyedésben. Ledermedtem, és összehúztam magamat. Zelgadisz észrevette, hogy mit nézek és egy szempillantás alatt, eltüntette a kis betolakodót.
-          Ha jól sejtem, kegyed undorodik a pókoktól…
-          Most biztosan gyávának tartasz – suttogtam.
-          Nem én sem szeretem őket. – vallotta be. Megálltunk és ránéztem, mert eszembe jutott valami.
-          Gondolod… - tétováztam, végül elhadartam – meg tudnád szabadítani a kastélyt a pókoktól?
-          Azt hiszem, sikerülne – elgondolkodott aztán nyomatékosan kijelentette – Menni fog, még ma este megpróbálom.
-          Köszönöm. – meghajoltam. Hálás voltam neki, és nem tudtam elképzelni, hogy mivel fogom ezt meghálálni, mikor megfogta a kezemet. Éreztem, hogy ég az arcom, és a szívem hevesen ver.
-          Most mennem kell. – meghajolt, és elengedte a kezemet – Remélem, hamarosan újra elbeszélgethetünk…- azzal megfordult és pillanatok alatt eltűnt, elnyelte őt a félhomály.
Én csak álltam ott, és egy dolog járt a fejemben: Reméli? Én is!
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: slayers szejrún

szökevények

2008.10.13. 21:57 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

A megfejtetlen álom
 
Eragon, Roranra nézett, és a mögötte sereglő húsz katonára. Nasuada a biztonság kedvéért még a Du Vrangr Gata két fiatalabbik tagját is besorozta, hogy ha úgy adódik, legyen kéznél több varázsló, ne csak Eragon. Az egyikük Trianna volt, a varázslónő, Eragon helyettese, ha az ifjú távolt volt, akkor ő vette át a varázsló csapat vezetését, és ügyeit. A másikuk egy húsz év körüli ifjú volt, haja vörös, szeme zöld. A neve Damar. Eragon megbízhatónak találta, ezért döntött úgy, hogy ő legyen Trianna segítője.
-          Készen vagy, és a sereg is készen áll? – kérdezte Eragon, unokatestvérétől.
-          Minden rendben van. – felelte Roran. Maga gondoskodott, arról, hogy kik legyenek a seregében. Volt olyan, akit nem tudott visszatartani, mint például Horstot, Baldolt, Lorin három fiát, és Mandelt, aki annyira csodálta Rorant, és felnézett rá, hogy sehogyan sem lehetett az ifjúról levakarni. Mindenképp jönni akart, anyja hiába kérte, nem bírta sehogyan sem maradásra bírni őt. És Roran megfogadta, hogy vigyázz rá. A maradék katona Nasuada embere volt. Őket a királynő választotta ki, és menniük kellett. Ám a legtöbbjük nem bánta, sok bosszúság érte őket már Galbatorix és a ra’acok miatt, ezért bosszút akartak állni. Mindenkinek volt oka, menni.
Saphira valahol hátul felbődült, mire Eragon megértette, hogy hamarosan sötétedik, ideje lesz indulniuk. Úgy tervezték, hogy reggelre érnek Melianba. Angela már várta őket, beszélt az asszonnyal, kinyújtotta feléje az elméjét, és el tudta őt érni. Solembummal, egy kisebb kunyhóban húzták meg magukat, és rájuk vártak. Reggelig mindenképpen el kell érniük oda, mert ha nem, az asszony tovább áll. Eragon fontos információkat akart vele megosztani, és az asszony is tartogatott neki még valamit, ami végképp sürgős lehet, mindannyiuk számára.
Tudta, hogy ő sárkányháton repülve pár óra alatt képes megtenni a Cithrí, és a Melian közötti távolságot, de Roran és a katonák is ott voltak, és ők csak lovagolni tudtak, számukra nem volt semmilyen sárkányféle a vidéken. Arról nem is beszélve, hogy Eragon kötelességének érezte, hogy ott marad velük, és vigyázz rájuk. Hiszen a seregben carvahalliak is voltak, ott volt Roran, Trianna és Damar is, meg a többiek. Szükségül volt a védelemre. Eragon kiválóan látott a sötétben, a Véreskü ünnepe óta, de ő volt az egyetlen, és persze Saphira. A többieknek az éjszakai úton szükségük volt rá, hiszen az út nagy része, Surda területén kívül esik, és ott már Galbatorix ellenségei tárt karokkal várhatják őket. Ezt nem engedhette, nem akarta, hogy még többen halljanak meg egy bolond, eszelős vénember képzelgései és hatalmi törekvései miatt. A carvahalli polgárok már így is sokat szenvedtek az idevezető úton, és a számuk is nagyon megcsappant, és több áldozatot nem akart már. Roranon látszott, hogy mindent megtenni Katrina miatt, nem érdekelte már őt, hogy hányan halnak meg, csak menyasszonyát tudja maga mellett, biztonságban.
-          Jól van. – szólt Eragon. Felsóhajtott, és az előtte elterülő széles, táblás vidékre pillantott. Búzamezők, kisebb facsoportok, zöldellő réteg húzódtak, rajtuk legelésző tehenekkel, és juhokkal. Surda egész tartománya gyönyörű volt és Eragonnak, ugyanúgy, mint azelőtt a tündék birodalmát, ugyanúgy fájt most elhagyni ezt a vidéket, amely bővelkedett azokban a dolgokban, melyeket odahaza vesztett el. Carvahall már nem volt többé.
-          Indulhatunk…
-          Várjatok! – szólt egy hang valahonnan a katonák háta mögül. Eragon azonnal felismerte és odakapta a fejét. – én is jövök!
-          Arya! – Eragon végignézet a tündén. A lány felöltötte a páncélját, tegeze, és íja a vállán feszült, készen állt a harcra. – téged direkt nem akartunk ebbe belerángatni, kérlek, ne tarts velünk, veszélyes lehet…
-          Jaj, Eragon! Sok mindent nem tudsz te még rólam. A döntéseim mindig magam hozom meg, és magam látom meg mi helyén való is nem. És ez a döntésem, helyénvalónak ítéltem. Veletek tartok…
-          Eragon, engedd, hadd jöjjön… ha a katonák megsérülnek, akkor ő is képes lesz majd segíteni, meggyógyítani a sérülteket – kérte Roran. Ez alatt a közel egy hónap, várakozás alatt, sikerült annyira megismernie a tündét, hogy megtanult benne teljes mértékig megbízni. Volt olyan is, hogy a küzdőtéren együtt gyakoroltak vívni. Nem egyszer Arya mutatott neki egy-két cselt, és egyéb vívás technikákat. Akkor jött csak rá, hogy mennyire erős is Arya. – azon kívül, nagyon jól tud vívni, szükségünk lesz rá.
-          Rendben… – egyezett bele párperc, gondolkozás után a Lovas. – Saphira!
Eragon, indulunk?
Igen… menj előre, de ne menj túl távolra, tartsuk meg a kapcsolatot. Három mérföldnél ne kerülj távolabb tőlem, és szólj, ha valami veszély fenyeget. Mi lovon megyünk… az egyik szemed a vidéken, a másikat a csapaton tartsad.
Értettem. Azzal a sárkány szétnyitotta sátorméretű szárnyait, és a felhők közé emelkedett.
- Nos, akkor indulhatunk.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: eragon

szökevények

2008.10.13. 21:56 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

érzelem és könyörület
 
Alisa a motyóval a hátán bizonytalanul lépkedett egy poros földúton. Iszonyatosan meleg volt, a nap, forrón sütött és a torka ki volt száradva, de vizet sehol nem lelt, hogy olthassa a szomját. Még mindig bizonytalan volt, hogy merre is halad, de olyakor, mikor kétségei támadtak, elővette a térképet, és megnézte, hogy hol lehet. Pár kilométerre volt tőle egy falu melynek a neve, Melian volt. El akart ide érni, bár nem tudta, hogy miféle népek élnek itt, barátságosak, vagy ellenségek, de szállást kellett találnia és ennie is, mert már napok óta éhezett.
Megnézte jobban a térképet, és egészen meglepődött, hiszen évek óta nem volt ilyen közel még Urű’baenhez, mint most. Megborzongott, és megszemlélte a Leona-tavat. Mellette, egy Helgrind nevezetű sötét torony állt. Valahogy rémlett benne valami emlékkép, de nem akart előjönni, hogy honnan is tűnik neki olyan félelmetesen ismerősnek. Ha jól gondolta, akkor még pár nap, legfeljebb egy hét és elér Surdába. Ott már biztonságban lesz, és ha minden igaz, ha minden jól megy, akkor ott fogja megtalálni azt, aki segíthet neki abban, hogy Murtaghot megkereshessék. Feltéve, ha segít az neki. Mert az is előfordulhat, hogy nem, vagy pedig nem lesz odahaza, amikor ő megérkezik. Ez borzasztó lenne, hiszen, akkor hiába való volt ez a rengeteg gyaloglás, és az út kövének koptatása kétnapi alvás nélkül. Annyira fáradt volt, hogy képtelen volt talpra állni. Aztán erőt vett magán, és az adott neki erőt, hogy kevesebb, mint tíz mérfölddel odébb már egy Melian nevű falu ál az útjába, ahol aludhat egy keveset.
A forró nap már lemenőben volt a láthatáron, mikor Alisa megpillantotta a falut, de még így is vagy másfél mérföldnyire volt tőle. Ennek láttára felsóhajtott, és lerogyott a földre. Málhája lehúzta, nem bírta tovább, torka teljesen száraz volt, kérges, és mindent megadott volna, akárcsak egy csepp vízért. Murtaghra gondolt, és elkezdett sírni. Mért kellett elválniuk? Hüppögött és zihált, aztán aléltan a melegtől, és a fáradtságtól, arccal belezuhant a homokba, és elnyomta az álom.
Egy fűzfa tövében ült, és a vizet nézte. Megnyugtatta a csobogó csermely. Lépteket hallott és meglepődve látta, hogy Eragon közeledik felé. A fiú szótlanul leült mellé, és megfogta a kezét.
Örülök, hogy megint itt találtalak… a múltkori beszélgetésünk óta, nem találkoztunk.
Tudom… de ez legfőképp miattam volt, hiszen úton voltam, és akkor nincs megállás…
Gondolom. Eragon finoman fogta Alisa kezét, de a lány kellemetlenül elhúzta… Mi a baj?
Semmi… Alisa a lábára tette a kezét, mire Eragon nem tudott mit tenni. Kínos percek következtek, egyikük sem tudott megszólalni.
Eh… kezdte Eragon, múltkor mondtál valamit… a szerelemről. Nem… nem fejtenéd ki…
A szerelem… a legborzalmasabb dolog a világon. Mindig, nagyon ritka, ha nem így, de mindig szomorúsággal végződik. És szenvedéssel, rengeteg szenvedéssel…
Kit vesztettél el? Kérdezte komoran Eragon.
Én… senkit csak…
De, valaki volt, aki elrabolta a szíved nem?
Hát… valaki volt igen…
És ki volt ő? Eragonban minden ideg, pattanásig feszült.
Bevallom, mégis volt valaki, és ő…
Alisát valami felriasztotta. Kinyitotta a szemét, és gyengén tapogatózva a holmija után nyúlt. Furcsán érezte magát, puha párna volt a feje alatt, és meleg takaróval volt betakargatva. Ijedten felült, és kitakarózott, és még jobban megrémült, mikor látta, hogy valaki átöltöztette. Szíve hevesen dobogott, és kikelt az ágyból. Ekkor kivágódott az aprócska szoba ajtaja, és egy középkorú hölgyet pillantott meg. A nő kezében ezüsttálcát tartott, és kedves mosolyra húzta ajkait.
-          Örülök, hogy felébredtél… - mondta. – remélem már jobban vagy… tessék ez csipkebogyó és csalán tea keverék, neked készítettem. Idd meg, és mindjárt jobban leszel.
Alisa ijedten visszahátrált az ágyhoz, és leült.
Ne félj…
-          Nem félek…
-          Mit mondasz drágám? – kérdezte a nő és letette az éjjeli szekrényre a tálcát.
-          Hogy nem félek…
-          De hát én nem kérdeztem semmi ilyesmit.
-          Ha nem ön…
-          Nyugodtan tegezhetsz. A nevem Angela, a füvesasszony.
-          Már hallottam rólad… - Alisának eszébe jutottak a régi emlékek.
-          Az előbb biztosan Solembumot hallottad, a váltottmacskámat…
-          Váltottmacskát? Hát tényleg létezik? Eddig azt hittem, hogy csak a mesékben…
-          Ej, hiszen annyi furcsa dolog van a világban. Miért ne lehetnének váltottmacskák is?
-          Talán lehetnek. – mondta halkan Alisa.
-          Hát persze, hiszen ő itt Solembum. – azzal egy ébenfekete hajú kisfiú lépett be az ajtón és kivillantotta természetellenesen hegyes fogsorát. Alisa egy pillanatra megrémült. Nem tudta, hogy a váltottmacskák ilyenek. Solembum ijesztő volt számára.
-          Mi történt velem? – kérdezte végül.
-          Estefele gyógynövényeket mentem szedni. – mondta nyomatékosan Angela. – és megtaláltalak. El voltál ájulva. Nem voltál magadnál. Ide hoztalak az ideiglenes otthonomba. Most mesélj te magadról… mit kerestél ott elájulva?
-          Öh… hát ez egy hosszú történet.
-          Van időm, és Solembumnak is. – mondta nyugodtan a füvesasszony.
-          Én régóta vándorlok… vagyis menekülök a Birodalom előle. Galbatorix uralma elől. – várta az asszony válaszát, vagy valamilyen reakciót tőle, de Angela kifejezéstelenül, figyelmesen hallgatta, a karosszékében ülve Alisa beszámolóját. – Aztán egy alkalommal urgalok kaptak el. Menekültem előlük, és egy fiatal lovas megmentett.
-          Csak nem Eragon?
-          Nem. A bátyja, Murtagh. – a lány sóhajtott, Angela megrendülten hallgatta.
-          Murtagh áruló… - mondta halkan végül.
-          Már nem.
-          Hogyan?
-          Nem az. Én tudom, hetekig együtt utaztunk, azután megtámadtak minket az urgalok egy este, reggelre nem volt sehol. Vagy elfogták őt, Tövissel együtt, vagy sikerült neki elmenekülnie. Ez volt két napja, ha jól gondolom, az óta úton, vagyok, és csak őt keresem.  
-          Nem lehet, hogy mégis más cél vezérel, mint Murtagh megtalálása? – kérdezte sejtelmes hangon az asszony. – elvégre, Surdába akarsz eljutni nem? És kétlem, hogy Murtagh ott bujkálna ezek után…
-          Hát igen. De…
-          Ezt majd holnap megvitatjuk. Most egyél, aztán pihenj. Ha akarod, segítek neked útba igazodni majd holnap. Holnap folytatjuk a beszélgetést, szép álmokat kedvesem! – azzal asszony Solembummal együtt távozott az aprócska szobából.
Alisa magához vette a tálcát, amin gőzölgő levest talált, és gyógynövényekből készült teát. Olyasmit, amit azelőtt ivott, alig egy fél órája. Miután végzett vele, visszafeküdt és kinézett a sápadt ablakon az éjszaka sötétjébe. Úgy érezte, hogy félt, és magányos is volt. Rettegett, mert nem tudta, hogy viszontlátja e valamikor még Murtaghot, és egyáltalán életben találja e még. Kételyei voltak, és még jobban félt, mint akkor mikor úgy érezte, hogy Murtaghal együtt utazni nem biztonságos.
Eszébe jutott, mikor az ifjú az ölébe hajtotta a fejét és úgy aludt. Amikor megérintette forró bőrét, és végigsimította a karját. Persze azt Murtagh nem érezhette, mert aludt, és ennek örült. Nem akart neki magyarázkodni. Olyan erős, izmos volt, és olyan kedves, megértő volt vele. Ugyanúgy nyomorék volt, mint ő, neki is fájt a sebe, őt is kínozta, nem csak Alisát. És, mikor ő sírt és megölelte, letörölte a könnyeit, és azt mondta, hogy ne sírjon, mert az elszomorítja őt.
Most is potyogtak a könnyei és észre, sem vette. Csak sírt magában, fojtott hangon, és arcát belefúrta a párnába. Bárcsak most is itt lenne és letörölné a könnyeim! Gondolta. Nem akart a sírással nagy zajt csapni, és abban a tudatban aludt el, hogy sokkal többet érzett Murtagh iránt, mint azt szerette volna. És ez fájt neki, olyannyira, hogy amint lehunyta a szemét, Murtaghal álmodott, újra, és újra ugyanazt, mikor az ifjú megölelte őt. Álmában is sírt, és nem tudta, hogy Angela mindent hall, és együtt érez vele. Akármilyen nagy is a fájdalma, ő képes volt az megérteni.
Hajnaltájban felébredt, de azután visszaaludt, és folytatódott tovább a tegnapi álma.
Eragon egy liliomot nyújtott feléje, és ő égő arccal elvette.
Most már megmondod, hogy ki az, akit elvesztettél?
Egy nagyon fontos személy számomra. Alisa arcát közel emelte a liliomhoz, és beszívta az illatát. Köszönöm…
Most Eragonon volt az elvörösödés sora. Gondoltam hogy szereted a liliomot… nos megmondod, hogy ki az? Ismerem?
Igen… csak szerintem nem nagyon örülnél a válaszomnak.
Miért? Olyan súlyos? Csak nem… Eragon hírtelen behunyta a szemét, aztán pár másodperc múlva újra kinyitotta. Bocsáss meg, de mennem kell… Saphira hív, remélem, még látlak. Azzal odalépett a lányhoz és kezet csókolt neki, azután pillanatok alatt, eltűnt. 
Alisa felébredt, és egész teste verítékben úszott. Felült, és a homlokára szorította a kezét. Bőre forró volt, de annyira nem volt magas láza. Mély levegőt vett, és az ablakhoz lépett.
Nem időzhetek. Meg kell találnom Murtaghot, minél hamarabb annál jobb, feltéve, ha még él. Fogalmam sincs, merre lehet. A lába reszketett, és fáradtak voltak a tagjai, ruhái nedvesek a testén. Hol a ruhám? Körbe fordult a szobában, és a ruháit megtalálta egy széknek a támlájára hajtogatva. Lassan levetkőzött, aztán felvette a ruháit, melyeket valószínűleg Angela mosott ki. Hálás volt neki, de nem időzhetett. Magához vett egy kisebb törölközőt, és mikor mindent bepakolt a zsákjába, jobban kitárta az ablakot, és lenézett. Egy emeletnyi magasan volt, szóval könnyűszerrel ki tudott mászni. Mikor ezt megtette, sajnos térdre érkezett, és jól megütötte magát. Kezét a sajgó térdeire szorította, de aztán erőt vett magán és elindult, maga sem tudta, hogy merre.
Odakint balzsamos, hajnali levegő volt, még sötét volt a szemhatár, mikor megtalálta a poros utat, ahol előzőnap elájul, és ahol Angela rátalált. A hold keskeny negyede még látszott az égen, és sötétszárnyú madarak röpködtek a bodros felhők között.
Alisa elnézett a távolba, mert semmit sem látott, aztán rájött, hogy azt a vidéket, mely előtte áll, vastag ködtakaró zárja el a szeme elől.
Nos merre visz az utam? Kérdezte meg magától megtörten, de a remény lángja még a lelkében égett. Felnézett a múló holdra, aztán előre, és elnyelte őt a köd. Murtaghoz… mindig csak Murtaghoz…
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: eragon

szökevények

2008.10.13. 21:56 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

Feledés homálya
 
-          Olyan rengeteg idő telt el, mióta, megvívtuk a háborút…
-          Igen, de nem töltöttük ezt az időszakot tétlenül! – vágta Roran, Eragon sóhajára. – de én bízom a segítségedben! Mikor akarsz indulni?
-          Holnap reggel, legvégső esetben ma este már elindulnék, de még van egy dolog, amit el kell intéznem. 
-          Segíthetek benne? – Kérdezte buzgón Roran.
-          Igen. – Eragon egy összegöngyölt levelet húzott elő ujjasából. – Kérlek, add ezt át Elvának. Mindenféleképpen tudnia kell, ami ebben áll… és ne nézz bele.
-          Úgy lesz, mindenképp – azzal Roran feltépte a szoba ajtaját, és egy szempillantás alatt eltűnt.
Eragon lerogyott az ágyára, és behunyta a szemét. Egyik karjával eltakarta a napot, ami besütött az ablakon. Ez alatt a közel egy hónap igyekezet alatt el is felejtette bátyja árulását. Ki is ment a fejéből minden. Annyira el volt foglalva a vardenekkel, és a romos épületek, a felégetett mezők rendbe hozásával, hogy meg sem fordult a fejében az, hogy Murtagh után kéne mennie. Vagy rájönni az igazságra, hogy mit, miért, és így tovább. Ezen kívül törte a fejét rengeteget, hogy hogyan szabadíthatnák ki Katrinát a ra’zacoktól, mert teljesen biztos volt benne, hogy ott van, hogy ők tartják fogva. Csak még kéne egy épkézláb ötlet, egy terv, amit használhatnának. Rengeteget gondolkodott ezen, és rengeteg embertől, törptől, tündétől kért tanácsot, meg persze Saphirától. Eldöntötte már rég, mikor bátyja elrepült Tövisen, hogy neki Murtagh nem vérrokona. Sokkal inkább úgy érezte, hogy jobban kötődik Roranhoz, mint Murtaghoz. Rorannal nőtt fel, sőt, Roran nem árulta őt el. Roran meghalt volna, hogyha úgy adódik, neki fontosabb lett volna, az öccse és a becsülete, mint az élete. Murtagh áruló volt, és Eragon semmi mást nem érzett magában iránta, csak szánalmat. Csak sajnálni tudta, hogy ilyen könnyen odaadta a lelkét a gonosznak. Bár nem tudta, mi lett volna, ha neki kell azt a szenvedést elviselnie, mint Murtaghnak. Nem tudta, hogy ő mit tett volna.
Nem árultam volna el soha senkit!
Ne hozz elhamarkodott döntéseket Eragon! Soha ne mond az, hogy soha… nem tudhatod, te mit tettél volna, ha olyan helyzetben lettél volna. Mondta neki szelíden, ugyanakkor kioktatóan Saphira, valahonnan fentről a sárkányerődből.  
Ne merd védeni azt az árulót! Förmedt rá durván Eragon. Te is csak azért mondod ezt, mert Tövist akarod védeni. Attól, hogy ő az utolsó előtti hím sárkány nem kéne Murtaghot a szárnyaid alá venni!
Én csak arra akartam célozni, hogy…
Te csak ne akarjál semmire se célozni!
Saphira dühösem elzárta az elméjét. Eragon mondani akart még valamit, de ekkor sziklaszilárd falakba ütközött. Most duzzog. Gondolta. De akkor is nekem van igazam. Ő csak ne védje azt a Tövist. Én akkor sem tettem volna, ilyet, ha viaszt öntenek a fülembe! Vagy úgy egyébként is…
Elképzelte, ahogy Murtagh Galbatorixnak hízeleg, és émelygés fogta el. És ő vele utazott hónapokon át, együtt harcolna Farthen Dúrban és megbízott benne, a barátjának tekintette, és megvédte, mikor börtönbe csukták, pedig hagyni kellett volna őt, megrohadni ott! Nem kegyelemért könyörögni a vardeneknél, hanem ott hagyni őt. Hogy enni se kapjon, akkor biztosan nem lett volna ez. Ajihad már azonnal átlátott rajta. Rossz vér… Gondolta és megint hányinger fogta el, hogy az ő apja Morzan, a bátyja pedig Murtagh. Az Áruló. Neki is volt egy neve: Árnyékölő, Rorannak is: Vastörő, és Murtaghnak is: Áruló… nem, nem; Az Áruló…
Elnyomta az álom… és még ekkor is émelygett. Aztán elcsitult minden érzése. Azon kapta magát, hogy Saphira hátán ül, és ébredezik. Kinyitotta a szemeit, és beszívta a hajnali levegő friss fuvallatát. Megcsiklandozta az arcát a szellő. Meglátott maguk alatt egy folyót, és szólt a sárkánynak, hogy szálljanak le. A folyó partját fűzfák szegélyezték. Eragon nem volt szomjas, és fáradt sem, hisz nem rég ébredt, de érezte, hogy le kell szállnia. Ahogy a sárkány talajt ért, halk sírásra lett figyelmes. Hallgatózott, hogy gyermek, nő vagy egyéb lénynek a keserves zokogása ez, de egy kis idő után rájött, hogy egy fiatal lányé. Elindult abba az irányba, ahonnan a zajt hallotta, közben gondolati úton megparancsolta Saphirának, hogy maradjon a folyóparton, és csináljon azt, amit akar, de csendben. Puha léptei nem hallatszottak a harmatos fűben. Sokáig lépkedett, végül félrehajtott egy ágat, és egy lány pillantott meg egy fűzfa tövében. Hosszú barna haja a vállaira, és a hátára hullott, arcát tenyerébe hajtotta, és csak sírt. Közelebb lépett hozzá, mire a lány elhallgatott és megemelte az arcát. Eragon csodálattal látta, hogy milyen gyönyörű, meleg barna szemei vannak a jövevénynek, és milyen finom vonásai. Nem tünde volt, hanem ember, mégis volt benne valami mágikus eredetű. A lány letörölte a könnyeit, és Eragonra emelte a tekintetét.
Eka fricai un Shur’tugal… Mondta gyengéden Eragon és a lány felé, nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
Ó, Vinr Alfakyn, Argetlam! Mondta a lány finoman és meghajtotta fejét, azután elfogadta Eragon segítségét, és feltápászkodott a földről.
Mért sírsz? Kérdezte Eragon időközben a lánytól szavak nélkül.
Egy régen elvesztett dolog miatt, amit máig sem lelek…
Mi ez a dolog? Kérdezte némán Eragon.
A szerelem… suttogta a lány.
Eragon hírtelen felriadt. Homlokán izzadtság gyöngyözött, szíve hevesen dobogott a mellkasában. Az ajtaján valaki óvatosan kopogtatott.
-          Eragon! – szólt egy férfihang.
-          Roran? Átadtad a levelet? – Eragon odalépett az ajtóhoz és feltépte.
-          Át. Elva azt mondta, hogy beszélni akar veled. Még ma este.
-          Értem… - Eragon ásított, és visszaült az ágyra.
-          Aludtál?
-          Igen.
-          Elég kócos a hajad… - mondta kuncogva Roran.
-          Mert aludtam… - morogta kelletlenül Eragon és hátrasimította a haját.
-          Látom zavarok. Most megyek, beszélnem kell még Nasuadával a katonák számát illetően, akiket magunkkal viszünk Helgrindbe.
-          Te nem zavarsz soha. – szólt Eragon ismét ásítva. Roran ezt már nem hallotta, bevágódott mögötte az ajtó.
-          Mindegy akkor… - mondta halkan, és ismét végignyúlt az ágyon.
Mi lehetett, azaz álom? Ha egyáltalán álom volt, és nem megint látomás, mint akkor mikor Arya üzent neki? Mi van, ha ez is valami olyan? És mi, az hogy a szerelmet? Miért keresi azt? Eragont teljesen magával ragadta az álombeli lány. Elmerengett azokon a szemeken. Olyan melegséget árasztottak, ugyanakkor olyan szomorúságot is, hogy aki bepillantást nyerhetett egy ilyenbe, mentem darabokra akart szakadni a szíve. Mintha az, aki farkasszemet nézett a lánnyal, ugyanakkor átvette tőle a fájdalmát. Annyira megfogta, magával ragadta az álombeli tünemény, hogy képtelen volt másra gondolni. Egy óra telhetett el úgy, hogy Eragon próbált újra elaludni, újra álmodni, és egyszer mikor sikerült volna neki önkívületi állapotba kerülni, arra ébredt, hogy Saphira magyaráz neki valamit idegesen.
Indulj Elvához! Gyerünk, ne késlekedj! A lány te tetted ilyenné…
Én csak megáldottam! A lovasok jelét, miattad, viseli a homlokán! Vágott vissza morogva Eragon
Igen, de én sem tudtam, mit teszek!
Ti sárkányok okosabbnak tartjátok magatokat minden lénynél, most mégis kételkedés fogott el a hallottak után…
Akkor csak kételkedj! De nincsen vesztegetni való időd! Gyerünk, mozdulj már! Miután végeztél, gyere fel hozzám, beszédem van veled!
Jó, legyen… Adta meg magát Eragon és belenyugodott abba a tudatba, hogy Saphirától az utóbbi két társalgás miatt hatalmas fejmosást fog kapni. De ez most a legkevésbé sem izgatta, mintsem az a kíváncsiság, hogy mit akarhat tőle Elva. Hiszen a levél, amit Roran átadott neki elég érthetően kifejezte, hogy Eragon milyen intézkedéseket rendelt el, arra az időre, amíg ő, Roran és Saphira, meg persze a birodalom katonái odalesznek Helgrind sötét tornyában. Vajon mit nem érthetett rajta? Gondolta komoran. Pedig mindent olyan érthetően írt le benne. Lusta volt megmozdulni és kilépni az ajtón. Sokkal szívesebben feküdt volna vissza, és álmodott volna még annak az ismeretlen lánynak a csodálatos melegséget árasztó mogyoróbarna szempárjáról.
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: eragon

szökevények

2008.10.13. 21:55 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

Vergődés
 
Murtagh kinyitotta a fél szemét, és próbált pislogni, de a feje majd szétrepedt az eséstől. Még sötét volt, mikor magához tért, és rémületére Tövist, sehol sem látta. Felkelt nagy nehezen, de alig látott a tarkójában és a halántékában lüktető fájdalomtól.
-          Tövis! – kiáltotta, de nem érzékelte a sárkányt sehol sem. – Tövis… - nyögte. Próbált az elméjével a sárkány felé tapogatózni, de nem nagyon sikerült neki elérnie. A nap sápadtan nézett vele farkasszemet, amitől még jobban megfájdult a feje. – Tövis, hol vagy? – kétségbeesetten kiáltozott, de nem kapott rá választ. Nem válaszolt, akkor vagy elhurcolták, és legyőztek, vagy pedig… pedig… az nem lehet! Tövis nem halhatott meg! Egyedül volt. Lerogyott a földre, és lehorgasztotta a fejét. Csapdába csaltak… és az volt a céljuk, hogy elválasszanak minket. Elvitték Tövist, biztosan Uru’baenbe… vagy ki tudja, hogy Galbatorix mostanra hol bujkál. Lehet az is, hogy a birodalmon kívül van… Nem tudta meddig ülhetett ott egymagában, de hamarosan hatalmas szárnyak suhogása zavarta fel.
Murtagh… szólt egy ismerős mély hang. Segíts… tompa puffanás. Az ifjú hátra kapta a fejét, és szörnyedve látta, hogy sárkánya vérzik.
Hála az égnek hogy nem hurcoltak el! Már azt hittem…
A nyilaik átszúrták a szárnyaim. Kínszenvedés volt, amíg rád találtam…
Biztosan a fájdalom tompította el az agyadat.
Akárcsak a tiédet…
Várj, mindjárt kimosom és bekötözöm a sebeidet…
Mégis mivel?
Hogy?
A holmijaink mind eltűntek, nem tudjuk, hogy hol vagyunk, és… Alisa sincs meg! Bődült fel a sárkány.
Murtagh agyába csak ekkor tudatosodott, hogy a lányról, sárkánya gyászolása közben teljesen megfeledkezett.
Merre lehet? Nem láttad errefele jövet?
Sajnálom… de a fájdalom túl sok, volt, hogy lássam, mit teszek… nem tudom hová tűnt, és azt sem tudom, hogy mi hol vagyunk…
Alisáról teljesen meg is feledkeztem… nyögte Murtagh, és tenyerébe hajtotta az arcát. Magára hagytam csata közben… lehet hogy már nem is él.
Nem te tehetsz róla… magadra kellett vigyáznod, nem rá… kiképezted, ha minden igaz, akkor…
Elég gyenge volt még, ahhoz hogy egy ilyen csatát túl tudjon élni! Meg kell keresnünk, feltéve, ha még életben van…
Mennyi idő telhetett el a csata óta?
Nem tudom… vajon mióta fekhetek itt egyhelyben? Mióta!
Én egy egész napon át, kerestelek… gyenge voltam, és az urgallok jól kitervelték, hogy szétválasszanak tőled…
Szerencse hogy te még itt vagy nekem…
Tövis nem szólt, csak pofáját odadugta Murtaghéhoz, aki felemelte a tenyeréből az arcát.
Bosszút kell állnom Alisáért… mondta hirtelen az ifjú, senki sem érdemel kegyelmet ezért a gaztettért! Galbatorix ezért lakolni fog!
Bosszút akarsz állni Alisáért?
Igen!
Nemes cél fog vezérelni minket… tudd, hogy én mindenben melletted állok… Murtagh!
Köszönöm… Tövis!
A lovas feltápászkodott, és nehézkesen felmászott a sárkány hátára. Egy darabig mind ketten mozdulatlanná dermedve álltak, végül Murtagh, Tövishez fordult.
Merre induljunk? Délnyugatnak, vagy északkeletnek? Egyáltalán hol vagyunk most?
A térkép a barlangban maradt. Talán, ha összeszedem minden erőmet, képesek leszünk megtalálni… vagyis visszatalálni, reménykedj benne, hogy Alisa valahol errefele van.
Tövis szárnyra kapott, és a fájdalomtól fel-felbődülve körözött az erdő fölött, de a barlangot sehol sem látta, akármerre ment, és akármerre kereste. Végül, fáradtságában, fájdalmában, és bizonytalanságában úgy döntött, hogy leszáll egy szirtre. Karmaival legörgetett pár göröngyös sziklát, végül talajt fogott, és leszállt. Jobb szárnyát fáradtan lógatta le törzse mellett, jelezve, hogy súlyos sérülés érte.
Vajon milyen messzire sodródhattunk el a szállástól? Te emlékszel valamire Tövis?
Emlékfoszlányokra csak…
A sárkány behunyta a szemét, és kinyújtotta lovasa elméje felé az övét. Murtagh szédült, az energiahullámtól, és érezte, hogy lecsukódnak a szemei. Képtelen volt, kinyitni őket, és hamarosan nagyon halvány képsorozatot látott. Arra pillanatok alatt rájött, hogy ő azokat a képeket látja, melyeket Tövis látott, hiszen a világban minden, minden vörösre volt festve…
Legelső kép, és emlékfoszlány, amit látott, azok a barlang körülötti árnyak voltak… elsuhanó sötét árnyak… aztán ő kirohant, látta magát amint, ott áll vagy fél tucat urgal gyűrűjében íja feszült, végül pattant, és kettő urgal hanyatt vágódott, és többet nem mozdult… Aztán látta Alisát, amint remegve utána megy, kezében a Dögvésszel, és elkezdi kaszabolni a szörnyeket… elhalványult a kép, és látta, hogy Tövis hátán ül, kétségbeesetten nyilazva az ellenségeket. Már arra sem figyelt, hogy mik ellen harcol. Már közel egy órája harcolhattak, mikor valami felvijjogott a háta mögött, ő a fülére szorította a kezét, és a mélybe zuhant… Elveszthette az eszméletét, és látta sárkánya kétségbeesett tekintetét, amint a mélybe veti magát őérte, de képtelen volt elkapni. Valami visszahúzta hátulról a sárkányt, és belemélyesztette éles karmait Tövis szárnyába… a sárkány felordított azután minden elsötétült…
Murtagh kinyitotta a szemét és zihált. Veríték gyöngyözött a homlokán, és a szíve hevesen vert.
Ebből nem sok minden derült ki… csupán az, hogy legyőztek, de mi lehetett az a vijjogó…
Egy Lethrblaka… a ra’zackok szülei, vagy hátasai… valamikor majd ők is ilyenek lesznek…
Ra’zacok, valamikor őket üldöztük Eragonnal… már emlékszem. Sok bosszúságot okozott kettőnknek az a két nyomorult… láttam őket közelebbről is, mikor Galbatorix fogságba ejtett, meg akartak kínozni, de akkor jöttél te, kikeltél nekem, és ők többet, soha többet nem zaklattak…
Most mégis minden bizonnyal Galbatorix küldte utánunk őket… valószínűleg már kerestet… már közel egy hónapja Uru’baenbe kéne lennünk. Vagy ennyire félt téged, vagy pedig rájött, hogy ellene fordultál, és most bujkálni próbálsz… 
Valószínűbb az utóbbi… Galbatorix képtelen bármilyen érzelem kifejezésére… neki csak a hatalom számít, és az, miden, áron!
Tövis ásított és kinyújtóztatta a karmait. Merre keressük, merre menjünk?
Kövessük a Ra’zackok nyomait… azok elvezetnek Galbatorixhoz… azután meglátjuk mi lesz. Lehet, hogy elfogták Alisát, és ez által akarnak csapdába csalni, de ezúttal rossz napot választottak…
Akkor…
Indulás!
Tövis szárnyra kapott, és átadta magát egy forró légáramlatnak.
Biztos vagy benne, hogy ez a helyes út? Kérdezte sejtelmes hangon Tövis.
Nem… Murtagh habozott, De érzem, hogy ezt kell tennem, a szívem súgja.
Bízom benned… akkor menjünk és mentsük meg a birodalmat, vagy ha mást nem, akkor…
Alisát!
Ebben mind ketten egyet értettek. Hamarosan kitisztult az ég is, eltűntek a csillagok, és mind kettejük elméje eggyé vált. Olyan volt, mintha csak egy test létezne, és ők ketten megosztoznának rajta. Csodálatos érzés volt egymás szemével látni a felkelő napot, ahogy bíbor árnyat kölcsönöz a szemhatárnak. Érezni a levegőt, áttörni a szelet, eggyé válni a természettel, a végsőkig egynek lenni. Ez az erőáradat, és energiahullám, olyan érzést keltett Murtaghban, mintha soha, soha az életben nem tapasztalt volna, ekkora ránehezedő szomorúságot és örömöt egyben. Szomorú volt a balsorsa miatt, a múltja miatt, de örült, mert tudta, hogy Tövis mindig ott lesz vele, mint egy jó, vigyázó, hűséges barát. Az örökkévalóságban és azután is, mindig, együtt lesznek, egyek… Soha nem hagyják ott egymást. A lovasnak a sárkány a legnagyobb ajándék… Mint a szomjazónak a víz, vagy az éhezőnek egy falat ennivaló. Olyan volt neki Tövis jelenléte. Ha a sárkány nem lenne, ő sem élne már… összetörte volna a bánat. De most végre egyek lehettek, olyan volt ez, mint egy álom. És mindkettejüknek tetszett az a szó, hogy Örökkévalóság. Mindenben megegyeztek. Még a gondolataik is egyek lettek, egyetlen egy dologra összpontosítottak: Alisára…
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: eragon

szökevények

2008.10.13. 21:54 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

 

éRTHETETLEN ÉRZELMEK
 
Két hét telt el azóta, hogy Murtagh találkozott Alisával. A lánnyal az óta egészen jól megismerték egymást, mindent elmondtak egymásnak, gondjukat, bajukat, és Murtagh megpróbálta Alisának megtanítani, hogy hogyan védje meg magát. Természetesen eleinte a lánynak nagyon rosszul ment, és a fiú vigyázott, hogy a tompa kardokkal, amikkel gyakoroltak, meg ne szúrja őt, sehol sem. Alisa nagyon ügyetlen volt, Murtagh egy óra alatt huszonhatszor győzte le, és ha ő lett volna az ellenség, akkor Alisa már huszonhatszor meghalt volna. Sehogyan sem ment neki az önvédelem, akármit is csinált, és a gyakorlás sorozat végére, már annyira kimerült, hogy mikor felültek Tövis hátára, hogy repüljenek, azonnal elnyomta az álom. Mikor magához tért, minden porcikája sajgott, és úgy érezte, hogy egy tapodtad, sem bír tovább menni.
Két napja pihentek egy helyen, és azon gondolkodtak, hogy merre indulhatnának el, hogy elrejtőzhessenek az üldözőik elől.
-          Le kéne mennünk a térképről. – szólt hírtelen Alisa – igaz, hogy azokat a vidékeket, még senki sem fedezte fel, de mi megtehetnénk. Tövis, mi szólsz hozzá?
Hallgasd meg Murtagh ötletét is.
Jól van. Gondolta Alisa, és az ifjúra nézett.
-          Szerintem, - habozott – legjobb lenne, ha a Vroengardra mennénk, Dorú Areaba, oda, ahol a régi sárkánylovasok éltek, az ő valamikori hazájukba. Igaz, hogy a várost, a sziget szívében elfoglalták az urgallok, meg más bestiák, de nekem, mint lovasnak engedelmeskedniük kell, arról nem is beszélve, hogy még mindig azt hiszik, hogy Galbatorixnak dolgozom, feltéve, ha a király nem szólt rólam nekik. De bizonyára annyira ő sem erős, hogy a távoli szigeteken élő urgallokat is az ő irányítása alá vonja.
Alisa nem szólt semmit, csak az ajkába harapott. Elfordult, Murtagh ránézett, míg a lány fel nem emelte a fejét.
-          A… - kezdte Alisa, de megakadt a szó a torkán, Murtagh feszülten figyelte – vagyis szerintem… nem olyan rossz ötlet, csak hát, Galbatorix kastélya egy olyan helyen van, ahova nagyon nehezen lehet elfutni, szinte mondani hozzáférhetetlen. És, lehetséges, hogy valahol észak-nyugaton, a hegyekben bujkál, akkor, pedig a szigeten lakó urgallok könnyűszerrel üzenhetnek neki.
-          Igaz, de félek, nem időzhetünk egyhelyben sokáig, mert bármikor a nyomunkra akadhatnak, és én… meg tudom magamat védeni, de kevés vagyok hozzá, hogy egyedül, mindkettőnkre vigyázzak. Igaz, itt van Tövis, de ha neki valami baja esik, akkor én abba belehalok, és ez fordítva így igaz, a sárkány a lovassal hal együtt, ha valamelyikük elveszik. Akkor te egyedül maradsz, és ezt sosem bocsátanám meg magunknak. Szóval egyetlen jó út a menekülés. Valamerre el kell szöknünk, oda, ahova nem ér el a Birodalom keze. Érted, hát ezért tartom jó ötletnek egyedül a szigetet. Persze egy idő után, ott is ránk akadhatnak, de addig meghúzhatjuk magunkat. – Murtagh lehajtotta a fejét –, arra persze számítok, hogy az ott élők ellenségesek lesznek velem, és veled, is, de talán, ha látják Tövist, a sárkányt, akkor megbékélnek.
-          Nem tudom, biztosan megtaláljuk a módját, hogy békében élhessünk egy helyen egy ideig – mosolyodott el Alisa, mire Murtagh felállt, és elment tüzet gyújtani.
Tövis eközben szépen lassan elszenderedett, Alisa csak ült a sötétben, és figyelte a csillagokat.
Kell egy menekülő út, ahol elmehetünk olyan észrevétlenül, és csendesen, akár egy árnyék, hogy észre se vegyenek minket. Egy út, melyen… kiterítette a térképet és a csillagok fényénél, meresztgette a szemét, hogy lásson valamit.
-          Min töröd annyira a fejed? Gyere, gyújtottam tüzet, melegedj meg. – Alisa elpakolta a térképet, és leült Murtaghal szembe tűz mellé. Egy darabig nézték a tüzet, majd egymást, és mikor találkozott a tekintetük Alisa gyorsan elkapta a fejét, és felállt.
-          Megyek, lefekszem aludni, te nem jössz? – nézett a fiúra.
-          De én is mindjárt, csak eloltom a tüzet.
Alisa odament Tövis mellé, és leült a fűbe, nekidőlt a sárkány forró oldalának, és magára terített egy takarót. Tövis felemelte sátorként az egyik szárnyát, és a lány fölé tartotta, hogy megvédje őt a széltől. Hamarosan Murtagh is megérkezett, felsóhajtott és leült Alisa mellé, ő is élvezte a Tövis, nyújtotta forróságot.
-          Nagyon kimerültnek tűnsz. Sokat dolgoztál ez idáig, rád fér a pihenés – szólt lágyan Alisa. A fiú nem nézett rá, rettenetesen fáradt volt.
-          Igen, egész nap csak vándoroltunk, nem tagadom, de nagyon elfáradtam… - ásított egyet, és összébb húzta magán a köpenyt.
-          Nem fázol?
-          Nem… - hangzott a válasz. Murtagh félálomban hirtelen eldőld, és a fejét beleejtette Alisa ölébe, aki éppen a csillagokat nézte, és nem aludt.
-          Hé… - szólt a lány és finoman meglökdöste, lángoló arccal Murtaghot, de az ifjú meg sem moccant, csak komótosan szuszogott. Alisa nagyon sóhajtott, és Murtaghra terítette a másik takarót, nehogy megfázzon.
Tényleg, nagyon elfáradhatott, de én is… ásított, és egyik tenyerét a fiú arcára tette. A bőre forró volt, és a lány látta, hogy nagyon, nagyon fáradt. Sokat segített neki, folyton edzettek, ő is megérdemel egy kis pihenést, így hát, fogta, és hagyta, hogy had legyen Murtagh feje az ölében. Nem volt ellenére, csak kicsit feszengve érezte magát. Arra gondolt, az volt az utolsó gondolata elalvás előtt, hogy talán egyszer majd ő is megtalálja az igazi családját, és ilyen boldog lesz, mint most. Végül őt is elnyomta a lanyha álom, feje oldalra dőlt, kezei Murtagh vállán, és mellkasán pihentek.
Az éjszaka leple alatt Tövis, látva őket elmosolyodott, majd ő is elaludt.
Alisának gyönyörű álma volt. Havas hegyek csúcsait látta, és sírt, sírt, mert valami olyat vesztett el, ami nagyon fontos volt neki. A napsugarak az arcát melengették, és ő remélte, hogy jobb élet vár rá. Azután napos mezők terültek elé, rengeteg virággal, s végül egy aranybarna homokkal borította tengerpart. Lehúzta a csízmáját, és belegázolt a vízbe. Hűs volt, és kellemes, és mosolyt csalt a lány arcára, mikor meghallotta, hogy valaki közeledik felé a háta mögött… Változott a táj… Mindent belepett a hófehér köd… csodálatos volt, mikor kitisztult a vidék. A lány egy fűzfa tövében ült, kezét belelógatta egy csendesen csobogó patakba. Minden nyugodt volt, igazán, semmi sem zavarta a nyugalmát. Aztán hirtelen felkapta a fejét, felnézett a magasba és egy zafírkék sárkányt látott leereszkedni hozzá. Hátán egy húsz év körüli fiú ült. A lány eddig még nem látta, de valahogy közel érezte a szívéhez. Felállt, és megállt. A lovas leszállt hozzá, Alisa arcán könnyek jelentek meg, odarohant az ifjúhoz és megölelte… elhomályosult a kép. Felébredt. Érezte, hogy könnyek peregnek végig az arcán… Kinyitotta a szemét és felült. Letörölte a könnyeit, és meglepetten látta, hogy még sötét van. Murtagh még mindig az ölébe hajtott fejjel aludt, s a lány úgy érezte, hogy a szíve majd megszakad az álom után. Felsóhajtott, a hold bágyadt fény megcsillant Tövis rőt pikkelyein, és tüskéin, s még jobban nyugtalanította őt. Most érzett először ilyet, mióta Murtaghékkal utazott. Felébredt benne, egy új, ismeretlen érzés… a félelem. Vajon az a kék sárkány Eragon sárkánya volt? Olyan megnyugtató volt a jelenléte. Egyszerre feszengve érezte magát, félt. Félt Tövistől, Murtaghtól, és egyszerre egyedül is érezte magát. Ott ült, a sárkány nyújotta melegben, de félt, és egyszerűen annyira nem hagyta nyugosztani ez az érzést, hogy azt hitte, hogy menten sírva fakadt újra. A szíve reszketett, nem akart tovább utazni az ifjúval, de annyira jól összebarátkoztak, és annyira szerette, megbízott benne… de a félelem nem hagyta nyugodni. Mi van, ha Murtagh kihasználja őt, ha ez is Galbatorix műve, miért mennek arra a szigetre? Mért nem olyan helyre mennek, ami a Birodalmon kívülre esik? Miért? Mi terve lehet az ifjúnak vele… De valahogy, biztonságban érezte magát mellette, nem akarta őt ott hagyni, csak ez a félelem… nem hagyta nyugodni.
Reggelre kitisztult a vidék, a pára felszállt, a felhőzet felszakadozott. Alisa ébren volt, és a hegyeket nézte, mikor Murtagh felemelte a fejét, ásított és felült. A lány nem nézett rá, elfordult, és összehajtotta a takarókat. Murtagh nyitotta volna ki a száját, hogy mondjon valamit, de azután nem szólt. Senki sem szólt. Tövis ásított, a szikrák a földre pattantak, azután a sárkány felállt, és kinyújtóztatta fáradt szárnyait. Egész reggel némán tettek vettek egymás mellett, végül egy idő után Murtagh megelégelte a lány hallgatagságát, és zárkózottságát, és mikor elment mellette megragadta a karját, és erősen szorította. 
-          Mi a bajod Alisa? Talán az, ahogy aludtam…?
-          Nem… nincsen semmi bajom… - a lány mosolyt erőltetett az arcára.
-          Látom, hogy – Murtagh erősen szorította – hogy valami bánt… mondd el, ha tudok, segítek benne.
Félek! Félek tőletek!
-          Én, csak… - Alisa felemelte a tekintetét, így farkasszemet nézett az ifjúval. – álmodtam valamit, és az nyugtalanít.
-          Micsodát?
-          Eragonról… és arról a kék sárkányról…
-          Láttad álmodban Eragont? És… és mi volt? – Murtagh hirtelen izgatott lett.
-          Én… ő engem megölelt… - Alisa figyelte az ifjú reakcióit. Murtagh arca megrándult, és elkapta a tekintetét Alisáról.
-          Értem… - mondta, de még mindig fogta Alisát. – Láttál netán még valamit?
-          Igen… először hegyeket, azután rétet, végül egy tengerpartot, és aztán éreztem, hogy… te ott vagy… velem. Én, örültem… - Alisa sírni kezdett. Murtagh magához húzta. A nap aranyló sugarai a két fiatalra estek. Alisa csak sírt, megállíthatatlanul, és a fiú hagyta.
-          Bocsáss meg… - mondta elcsukló hangon a lány –, be kell valljak valamit. Mikor felébredtem az első érzés, ami elfogott veled szemben, az a kételkedés, és a félelem volt… a bizalmatlanság, és a félelem… sajnálom.
-           Megértelek… ne sírj, kérlek, úgy elszomorít. – Azzal felemelte a lány fejét, és letörölte a könnyeit. – Így - szólt, és elengedte Alisát. – most tovább kell mennünk… gyere, pakoljunk össze.
-          Rendben… – Alisa szipogott, és követte Murtaghot Tövishez, akire már felmálházták a terhüket. 
Negyed órával később már készen álltak a felszálláshoz. Murtagh felült, és türelmesen nézet Alisára, aki kicsit habozott, végül remegve felszállt Tövisre.
Ne félj, vigyázok rád! Megvédelek! Éreztem a fájdalmad álmodban a félelmed, és… kérlek, bízz meg bennem, mert ígéretet tettem neked.
Rendben. Alisa most már bátrabban felült Tövis hátára, végül, mikor mind ketten elhelyezkedtek, a sárkány elrúgta magát a földtől, és elszáll két utasával a nap felé.    
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: eragon

szökevények

2008.10.13. 21:53 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

A régi seb felszakad
 
Másnap reggel Alisa a fenyőtakarón ébredt. Észre sem vette, hogy este elnyomta az álom, méghozzá vacsora nélkül. Valami meleget és puhát érzett magán. Felült, és lecsúszott róla Murtagh köpenye. Korán volt még, hűvös, és gondolta, hogy este valószínűleg, a fiú takarta őt be vele. Murtagh még aludt, Tövisnek dőlve. Arca nem nagyon látszott a sárkány szárnya, és árnyéka miatt, ami rávetődött. Tövis is nyugodtan szuszogott. Alisának semmi oka nem volt, hogy felzavarja őket. Óvatosan, egy szisszenés nélkül talpra állt, már amennyire tudott, magára terítette a köpenyt, és halk-puha léptekkel elhaladt a tó felé. Murtaghéktól kicsit messzebb leült a tópartra, és figyelte, hogy, hogyan kel fel a nap a távolban.
Némán ült, nem zavarta fel a sima víztükröt, csak nézte a napot. Melankolikusan tekintett a messzeségbe, közbe a szíve egyre jobban összeszorult. Egyedül volt. Tudta, hogy nem hátráltathatja Murtahgékat. De előbb, vagy utóbb el kell mennie tőlük, mert őket is bajba sodorhatja, arról nem is beszélve, hogy Murtagh Morzan fia, akármi történhet. A lány agyán végigperegtek a gondolatok, mint a könnycseppek az arcán. Mi lesz most vele? Megtörölte a szemét, és ujjával megérintette a sima víztükröt. Jéghideg volt a víz, és a szíve is megfagyott a hidegségtől. A nap első sugarai aranyra festették a horizontot. Felnézett az égre, és behunyta a szemét. Hálás volt az új nap felkeléséért. Talán új remények ébrednek, melyekért élhetek. Gondolta. Fürge pacsirta repült el mellette, és tovaszállt a szemhatáron. Mért ne lehetnék én is ilyen szabad? Csak hát megkötötték a kezem, katonák keresnek, több városból is, lehetetlen lesz, előbb utóbb meg fognak találni, akármerre bujkálok is el előlük. E gondolaton elmosolyodott, aztán sóhajtott és felállt. Elindult vissza Murtaghékhoz, de csak Tövis volt ott. A lány, kérdőn nézett a hímsárkányra, aki a furcsa ábrázatára elmosolyodott, és csak ennyit felelt:
Elment, hogy szerezzen valami élelmet. Hamarosan visszajön. Alisa furcsa érzést érzett az agyában, mintha elszívták volna a gondolatait. Aztán rájött, hogy a sárkány furakodott az elméjébe, és ő tudósította róla, hogy a gazdája hova ment.
Te… így, gondolati úton tudsz… beszélni?
Igen, de csak azokkal, akikben megbízom. Látom… te nem akarsz se nekem sem Murtaghnak ártani, sőt nem is tudnál, ezért megbízok benned, és megígérem, hogy ha kell, megvédelek.
Kö… köszönöm. A lány megilletődve válaszolt a sárkánynak. Csodálkozott, hogy fel sem tűnt neki, hogy az alatt a pár perc alatt, amíg ő a tóparton merengett, Murtagh továbbállt, vadászni.
Csakhogy, az nem pár perc volt. Majdnem egy óra. Murtagh azért ment el, mert látta, hogy te elvagy magadnak. Nem akart megzavarni.
Értem. Válaszolta Alisa. Több szó nem esett az idő alatt Tövis és ő közte, amíg Murtagh vissza nem ért.  
-          Nem vagy éhes? – kérdezte, mikor sikeresen megsütötte a húst.
-          Nem igazán. – felelte a lány. Éppen azon elmélkedett, hogy milyen csodálatos dolog is az, ha valaki így képes, gondolati úton beszélgetni a sárkánnyal.
-          De enned kell. – erősködött Murtagh – tegnap este is csak úgy elaludtál, pedig mire készen lett az étel, ehettél volna, de…
-          Sajnálom… - a fiú átnyújtott neki egy szelet húst. – köszönöm. – elfogadta végül, mert nem akarta megsérteni és neki látott az evésnek.
Murtagh csöndben evett, Tövissel ellentétben, aki hangosan, horkantva falta az őzet. Alisának szemet szúrt valami Murtagh tenyerén és azonnal megakadt a szájában a hús. Gyorsan lenyelte.
-          Egy pillantást vethetnék a tenyeredre? – a fiú vállat volt, és odanyújtotta Alisának. A lány a kezébe fogta, a fiú tenyerét és megszemlélte benne a gedwëy ignasiat. Végig húzta az ujját a csigavonal mentén, mire Murtagh beleborzongott az érintésbe. – minden sárkánylovasnak ugyanilyen a jel a tenyerében?
-          Nem. Színtől és formától különböző.- Murtagh visszahúzta a kezét, és visszavette a kesztyűjét. Mikor befejezték a reggelit, Murtagh felállt, és összepakolt mindent. Azután odalépett Alisához, és megkérdezte tőle:
-          Mi tovább állunk. Velünk tartasz, vagy mész a magad útján?
-          Hát én… igazából, a Birodalom elől menekülök. Minél messzebb akarok menni innen, hogy elhagyhassam ezt a helyet, és az üldözőimet is.
-          Akkor tarts velünk. –ajánlotta Murtagh.
-          De a sárkányod nem bírna el mindkettőnket.
-          Dehogynem! Gyere! – azzal Murtagh karon ragadta a lány, és elkezdte magával húzni a lény felé.
Felsegítette Alisát, aztán mögé ült, és átkarolta a lány derekát, közben szorosan fogta a sárkány kantárját.
-          Gyerünk Tövis, repülj! – kiáltotta Murtagh.
-          Szerintem ez nem valami jó… - mondta hírtelen a lány, de már késő volt, felszálltak a magasba. Arcába csapott a hűvös menetszél, és a szemeibe könnyeket csalt.
-          Ne aggódj, itt vagyok foglak! – kiabálta a háta mögül a lovas, és balra dőlt, hogy kormányozni tudja Tövist. – kicsit gyorsan fogunk menni, kapaszkodj!
-          De, de mibe!? – a lány sikított, mert Tövis elsuhant egy felhőcsomó mellett, egyre magasabbra szökkent, végült, villámgyors zuhanórepülésbe kezdett. Alisa megmarkolta Tövis egyik tüskéjét, de így is majdnem előre bukott. Csak az volt a szerencséje, hogy Murtagh erősen fogta, és magabiztosan ült a sárkány hátán.
-          Nyugodj meg! Bízz Tövisben! Megígérte, hogy megvéd nem?
-          De! – mondta Alisa, és ő is hátradőlt. Így már kényelmesebb volt, csak feszengve érezte kicsit magát, egy olyan alakkal együtt, mint Murtagh, akit csak egy napja ismert, és még alig beszéltek. Igaz a múltjukat ismerték, de semmi többet a másikról.
Alisa egyre jobban élvezte a repülést, ahogy a szél belekapott a hajába, és ahogy érezte, hogy végre szabad. A szívében szabadságot érzett, és a reggeli pacsirtára gondolt. Úgy érezte, mintha repülne. Elengedte Tövis tüskéit, és kitárta a karját. Tövis megint zuhanórepülésbe kezdett, és Murtagh éppen időben elkapta Alisát a derekánál, különben lecsúszott volna, Tövis nyakán át a semmibe.
-          Ne! – kiáltott hírtelen fel Alisa. – ne kérlek, ne ott, ez nagyon fáj! – Murtagh ijedten vette észre, hogy, Alisát a hasánál szorította meg, ott, ahol apja hasba szúrta három éves korában. Utána gyorsan elengedte, de ügyetlen volt, mert a lány ájultan ledőlt Tövis oldaláról, és zuhant le a mélybe.
-          Azonnal, kapd el! – kiáltotta ijedten, és elkerekedett szemekkel a lány felé suhant a sárkánnyal. Tövis még éppen időben elkapta őt a földbecsapódás előtt.
Tövis az egyik lábában a lánnyal, leszállt, egy mezőre, és gyengéden letette Alisát a földre. Murtagh rémülten, látva, hogy Alisának tiszta vér a hasán a ruha, leugrott a sárkány hátáról, és letérdelt mellé.
Rendbe kell hoznunk. Gondolta ijedten. Nem hittem volna, hogy egy régi seb így felt tud szakadni.
Most már elhiheted. Segíts neki, ahogy csak tudsz!
Azon vagyok. Morogta Murtagh. Nem szívesen tett ilyet, de a lány eszméletlen volt, és nagyon vérzett. Fogta és felhúzta Alisa felsőjét, hogy eltudja, látni a sebet. Csúnyán vérzett, és a varrás mentén, ahol valamikor a cérna volt, teljesen kettészakadt, úgy tűnt, hogy itt semmi mással nem tud segíteni csak mágiával. Lehúzta a kesztyűjét, és a lány sebe fölé tartotta. Ha engem az erő, amit felhasználok a gyógyításra, az felemészt, nem érdekel, csak az a fontos, hogy ő életben maradjon. Lázasan suttogta a szavakat az ősnyelven, hogy segítsen életben tartania, vagy visszahoznia a pokol kapujából a lányt.
-          Waíse hell! Waíse hell! – mondta egymás után többször, de alig történt valami. A vér végig folyt a lány hasán és a derekán. – Letta! - Kiáltotta az ifjú, mire a vér, lassan visszafele, a sebbe kezdett visszaszivárogni. Nagyon sóhajtva látta, hogy a seb lassan beforr, és a vér eltűnik. Csak valamikor nyoma maradt ott, de azzal már nem törődött. Ahogy az utolsó csepp is eltűnt a testről, és a seb is beforrt, Alisa elkezdett ébredezni. Halkan nyögött, és végig tapogatta a forradást a hasán. Aztán visszaejtette a fejét a földre, és elkezdett zokogni.
-          Hagyj itt meghalni! – sírta. – semmire sem mész velem, nyomorék vagyok, mert… nem tudok semmit sem tenni, emiatt, a sebem miatt.
-          Dehogy hagylak. – hajolt oda hozzá Murtagh – nekem is ugyanolyan nehéz együtt élnem ezzel a sebbel, ami a hátamon húzódik. Tudod… tudod te milyen rossz, hogy a legváratlanabb pillanatban kezd el sajogni, főleg harc közben. Az ellenséggel szemben, legyen az akárki, olyankor esélyem sincs. Ne sírj… inkább örülj, hogy életben maradtál. – azzal felállt, és odament Tövishez.
Úgy látom, ma nem folytatjuk tovább utunkat. Mordult fel a sárkány. Akkor én elmegyek és keresek valami levadászhatni valót.
Menj csak. Mondta neki Murtagh és megpaskolta az orrát.
Tövis felszállt, és eltűnt a felhők között.
-          Most, miattam ment el? – kérdezte Alisa és felült. Murtagh odalépett hozzá, és felsegítette.
-          Nem, dehogy… vadásznia kell.
-          Talán jobb lesz, ha útjaink itt és most elvállnak. – mondta Alisa, és meghajolt Murtagh előtt. – jó volt veled találkozni, és megtudni rólad azokat a dolgokat. De most mennem kell. – Murtagh mozdulatlanul állt, és nézett Alisa után, végül intett neki.
-          Jól van! Remélem, még találkozunk. 
Pár perc múlva, Alisa rohant vissza Murtagh felé a bokrokból.
-          Nem hittem volna, hogy ilyen hamar találkozni fogunk. – nevetett Murtagh.
-          Ne nevess itt, hanem segíts! A sárkányod teljesen megvadult, nem akar elengedni engem.
-          Talán, mert ennyire megkedvelt… Várj, beszélek vele - intet megint Murtagh.
Miért nem engeded el? Talán ennyire nem bízol benne, vagy ennyire megkedvelted?
Ennyire… megkedveltem. Felelte a sárkány. Murtagh felvonta a szemöldökét. Nem engedheted el így, hogy súlyos sérülései vannak, figyelj már oda rá egy kicsit.
De hát ezt ő akarta! Ő egyedül.
Az most mindegy. Az a fő, hogy ne engedd el!
Jól van!
-          Tövis megkedvelt téged, és félt is a sérülésed miatt, ezért nem akarja, hogy elmenj. – mondta az ifjú – Tehát döntsd, el mit akarsz.
-          Nem akar elengedni?
-          Jól hallottad.
-          Ennek örülök. – Alisa finoman megérintette a sárkány orrát, és megborzongott. Elhúzta a kezét, és bátortalanul újra próbálta, de a sárkány megelőzte, és megnyalta az arcát. Alisa nevetett, Murtagh csak távolról nézte őket, és felébredt benne egy furcsa érzés. Ehhez foghatót soha nem érzett, de tudta, hogy mi ez…
-          Akkor úgy látom ma is, pihenünk. – mondta Murtagh, mire Tövis felmordult, és összegömbölyödve, lefeküdt a fűbe.
-          Remélem, hogy ezek után jól ki fogunk egymással jönni. – mondta Alisa. – egy biztos, ha mind kettőnket üldöznek, akkor meg kell szöknünk a Birodalomból. A vardenekhez nem mehetünk, mert téged gyűlölnek, a tündék egyikünket sem látnának szívesen, így csak egy dolog maradt.
-          Mégpedig?
-          El kell hagynunk ezt a földet. Mégpedig örökre.
-          Csak mi hárman. Te, Tövis és én… mindörökre itt hagyjuk Alagaësiat.
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: eragon

szökevények

2008.10.13. 21:52 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

Hajnalcsillag és fenyő
 
Másnap reggel Murtagh arra ébredt, hogy Tövis, a tóparton hasal, és magát nézi a víztükörben. Elmosolyodott, pár nap óta először, és lehajolt, hogy felvegyen egy kavicsot a földről. A sárkány azonnal összerezzent, mert valami felzavarta a tükörképét a vízben. Felállt, és idegesen hátrakapta a fejét. Murtagh nevetett, mert nevetségesnek találta sárkánya rémült ábrázatát.
Mi az. Csak nem megrémültél? Elméjét kinyújtotta a sárkány felé, és megérintette vele az övét.
Ugyan már. Csak meglepődtem. Egy sárkány sosem fél, az ismeretlentől, egy sárkány bátran néz szembe a…
Hát nem a halállal, az biztos.
Nem, nem azzal, az ismeretlennel!
Aznap reggel többet nem szóltak egymáshoz. Tövis megint elment reggeliért, addig Murtagh a vizet bámulta, és kicsit rémülten hátrált vissza, mikor meglátta önmagát a vízben. Arca nyúzott volt, fáradt, bőre szürkés árnyalatú, olyan, mint aki nagyon régen volt mát napfényben. Úgy nézett ki, mintha már túl lett volna régen a húsz éven, pedig még csak most volt tizenkilenc. Aztán arra gondolt, hogy nem sok embernek adódik meg az a kegy, hogy egy nagyhatalmú sárkányt birtokolhat. Némiképp büszke volt emiatt magára, viszont, ha belegondolt abba, hogy ha nem lett volna áruló, akkor nem lett volna sárkánya, hiszen, akkor nem fogta volna el Galbatorix, könnyen megszökhetett volna tőle, így meg megadta magád, és elmondott mindent, amit tudott Eragonról, Saphiráról, és arról, hogy a vardenek hol laknak. Mindent, amit csak tudott. Utálta magát emiatt, legszívesebben belevetette volna magát a tóba. De már ahhoz sem volt, kedve, nem akart megmerülni a hideg vízben, már semmit sem akart.
Tövis még nem jött vissza alig fél órája ment el, és mondta, hogy messzire kell mennie, mert a tegnapi vadászat alkalmával az állatok többet messze elkerülik ezt a helyet, ahol most ők vannak.
Murtagh a markába fogott egy kavicsot, és elhajította a tóba. Mikor a kavics nagyot loccsant és elmerült a vízben, az ifjú sikoltásra lett figyelmes. Megfordult, és egyhelyben fülelt. Egy fekete nyílvessző süvített el a füle mellett. Azonnal előkapta a Nyomorúságot, és elkezdett rohanni előre a fák között. Urgallok lehetnek a közelben, gondolta, és máris rohant tovább, nem törődve azzal, hogy az ágak, és a fákra felkúszott rózsatövisek szaggatják a ruháját, és a bőrét.  
Egyelőre nem szólt Tövisnek, nem akarta, hogy megsebesüljön. Elvégre őt könnyebb lett volna eltalálni, mint Murtaghot aki könnyűszerrel elbújhat bármelyik fa mögé, vagy máshova.
Megint megütötte a fülét a sikoly, és beleborsódzott a háta mikor újra meghallotta. Sebes léptek hallatszottak utána, és még több nyílvessző röpködött a levegőben.
-          Hagyjatok békén! Menjetek el innen! – kiáltotta egy fiatal lány. Murtagh hallotta, hogy az urgallok röhögnek, és a lány után rohannak. Nem tudott mit tenni, segíteni kellett a lánynak, megmenekülni.
-          Hé! Itt vagyok, erre gyertek! – hírtelen csend támadt, aztán az ifjú éppen időben hajolt el egy feléje süvítő nyíl elől. – Erre gyertek! – elkezdett rohanni az erdő széle felé, a tóhoz. Úgy gondolta, ott csapdába csalhatja őket. Ha jól gondolta, akkor olyan fél tucat urgall lehet, és szerencséjére kullok nem voltak velük. Csak rohant előre, amíg meg nem látta a tavat. Az urgallok a nyomában voltak, de azért ő megállt egy kicsit kifújni magát. Mire az urgallok kiértek, ő már kivont karddal állt, és mereven nézett ellenségei szemébe.
Az urgallok támadásra készen álltak, egyszerre, mind a hatan nekirontottak Murtaghnak. Kettőnek azonnal levágta a fejét a kardjával, a maradék négy előkapta az íját, és elkezdte vele őrülten lövöldözni a lovast. Ekkor feltűnt az égen Tövis, szájában egy döglött állat tetemével. Ahogy látta, hogy gazdája bajban van, azonnal lecsapott, eldobta a dögöt, ami beleesett a tóba, de azzal senki sem törődött. Tövis három urgalt tépett ketté, a maradék egy, megpróbált kereket oldani, mert látta, hogy veszélyben van, de Murtagh elhajította a kardját, ami éppen homloka közepén találta el az ellenséget. Így mind a hatot elpusztították.
Remekül csináltad. Dicsérte meg a sárkány Murtaghot.
Te is. Mi ketten nagyon jók vagyunk együtt. Mosolyodott el az ifjú. Aztán eszébe jutott, hogy valakiről megfeledkezett.
Most meg hová mész? Állt fel a sárkány.
Mindjárt visszajövök, addig maradj itt. Majd szólok, ha kellesz. A sárkány csak morgott, és figyelte, ahogy Murtagh eltűnik a fák között.
A fiú ment egy darabig, végül elérkezett arra a helyre, ahonnan a legtisztábban hallotta a lány sikoltását. Végignézett. A fák törzseit beszennyezte a friss vér, és fekete urgal nyílvesszők álltak ki a földből, és a fákból is.
Ment még egy darabig toronyiránt, végül megtorpant, mert meglátta, hogy valaki a földön fekszik. Körülötte jókora vértócsa volt, és mikor közelebb ment, rémülten látta, hogy az, az a lány, akit az urgallok támadtak meg, és kergettek végig az erdőn. Hátából, és lábaiból fekete nyílvesszők tömkelege állt ki, véresen. Volt olyan is, ami csonkig bele volt törve a lányba, meg olyan is, amit készakarva szúrtak bele, miután magatehetetlen volt már.
Murtagh lehajolt, és megfordította a testet. A lány szeme csukva volt, bőrét beszennyezte az alvadt vér, és a mocsok. Megtapogatta a lány pulzusát, és megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor érezte, hogy nem halt meg. Végignézett rajta, aztán ölbe vette, vigyázva, hogy a nyilakat bele ne törje még jobban, és elindult vele az erdő széle felé.
Tövis már várt rá. Idegesen széttárta majd összecsukta, sátorméretű szárnyait, és gazdája elé sietett.
Ki ez? Kérdezte a sárkány.
Egy lány. Őt üldözték az urgallok. Szerencsétlen állapotban van. Még él, meg kell tennünk, ami tőlünk telik. A sárkány nem szólt semmit, csak tette, amit az ifjú mondott neki.
Murtagh letérdelt, a lányt lefektette a mohaszőnyegre, hasra és elkezdte kihúzogatni a nyílvesszőket a hátából és a lábából. Neki jobban fájt, mint a lánynak.
A nyíl, ahogy kijjebb került a húsból, finom cuppanással hagyta csak el a testet, és a helyén elkezdett patakzani a friss vér. Murtagh epét érzett a szájában, de lenyelte, és addig nem hagyta abba, amíg ki nem húzgálta belőle az össze nyilat. Aztán kötszert vett elő, és kimosta, majd bekötözte a sebeket.
Este lett mire végzett velük, az égen feltűnt az első csillag, a Hajnalcsillag.
Murtagh leült a fűbe, és feltekintett az égre. Nézte a csillagot. Emlékezett rá, hogy régen egyszer egy nő mesélte még neki, mikor kisfiú volt, hogy ez a csillag mindig megmutatja, hogy merre van a haza. Ha eltévedsz éjszaka, és a szíved remeg, mert nem találsz haza, fázol, akkor csak meg kell keresned a legfényesebb csillagot, és az majd haza vezet, akárhol vagy.
Murtagh elnézett a csillag fele, hogy mi van arra, és meghökkenve látta, hogy az Farthen Dur felé mutat.
Ugyan, gondolta, oda nem térhetek vissza. A vardenek gyűlölnek az árulás miatt, sohasem nyerném el a bizalmukat, soha. Ez baromság, hiszen elárultam az egész népüket!
Felállt, és visszament Tövishez, aki a lányt melegítette, hogy nehogy megfagyjon az esti szélben.
Hogy van? Történt vele valami, azóta?
Egyszer megmozdult. Nyögött, mert fájdalmai voltak, aztán többet nem történt semmi. Felelte Tövis, és gazdájára nézett. Murtagh leült a lány mellé, és jobban megszemlélte.
Mit gondolsz, hány éves lehet?
Nem tudom, nálatok embereknél én… fogalmam sincs.
Szerintem olyan tizenhét éves biztosan van. Ha nem kevesebb. Murtagh kisöpörte a lány arcából a sötétbarna fürtöket, és megszemlélte az arcát. Eléggé csinos volt, nem volt olyan hosszúkás, mint Aryaé régen, mikor látta, de nyugalmat sugárzott. Hírtelen a lány megvonaglott, és a szemeit összeszorította, véres szemhéja alatt.
Murtagh gyorsan hozott, egy vizes kendőt, és letörölte a lány arcáról a vért és a sarat, ami ráragadt. Ahogy az utolsó simításokat végezte, a lány szeme hírtelen kinyílt. Murtagh megmerevedett, és Tövis felhorkantott. A lány nehézkesen megpróbált felülni, de felszisszent, mikor megérezte a hátán húzódó friss sebeket.
-          Nem ajánlanám még az ülést. – mondta neki a lovas. A lány odakapta a fejét, és ijedten látta, hogy az ifjú mellett egy sárkány áll. Azonnal fájdalmait leküzdve felült, majd megpróbált, talpra állni, de a lábai összecsuklottak, mert azokban is nyílvesszők voltak, mielőtt Murtagh ellátta a sebeit gondosan.
-          Ki vagy te? – kérdezte sziszegve. Murtaghnak tetszett a lány hanga. Kicsit vékony volt, és kellemes csengésű, de most egyből meg tudta állapítani, hogy rettegés csengett benne.
-          Murtagh. Ő a sárkányom Tövis. – a lány végignézett mindkettejükön. – ne félj nem fog bántani.
-          Engem… Alisának hívnak. – mondta a lány Murtagh szemébe nézve. Az ifjú észrevette, hogy Alisának milyen meleg barna pillantása van. – meddig voltam eszméletlen? És te láttad el a sebeimet?
-          Reggel találtam rád, ez idáig nem tértél magadhoz, és igen én voltam.
-          Nem akarsz megölni ugye?
-          Már mért akarnálak? – kérdezte szinte nevetve Murtagh.
-          Mert eddig általában azok fogtak el, és voltak kedvesek velem, akiket megbíztak azzal, hogy fogjanak el. Ezért tettem fel a kérdést, mert tudnom kell, mi a terved velem.
-          Én… nekem semmi tervem nincsen veled. Csupán láttam, hogy segítségre van szükséged, és megmentettelek azok elől az urgallok elől.
-          Tehát akkor nem akarsz megölni, sem… bármi mást csinálni velem? Mert ha igen, akkor most tedd meg, mert fegyvertelen vagyok, képtelen vagyok varázsolni, harcolni, levédeni a gondolataimat, bármit, ami ezekkel a képességekkel áll kapcsolatban.
-          Mondom, nem akarlak bántani, ha meg akartalak volna ölni, akkor megtehettem volna akkor is, amikor rád találtam, akkor nem mentettelek volna meg.
-          Értem, bocsáss meg. És… köszönöm.
-          Mit?
-          Hogy megmentettél.
-          Semmiség. – perceken keresztül hallgattak csak. Tövis elment élelmet vadászni, addig Murtagh ott maradt Alisával.
Azon a mohás részen, ahol voltak, fenyők szegélyezték a helyet, kellemes fenyőillat volt, és kényelmesen puha volt az illatos melegséget nyújtó tűlevéltakaró.
-          Merrefele tartasz? – törte végül meg a csendet Murtagh.
-          Hát én igazából nem is tudom, nem is tartok igazából úgy sehova sem. Inkább menekülök a múltam elől. – a lány nevetett, kicsit úgy csengett, mintha sírna közben. Remegett a hangja.
-          Miért, mi történt veled?
-          Én… igazából régen, anyám, Adena, és én folyton menekültünk apám elől. Apám kegyetlen gyilkos volt, és Galbatorixot istenítette folyton. Apám nagyon jó barátságban állt Morzannal, az egyik Esküszegővel, - Murtagh megrezzent, de figyelt tovább. – és egyik alkalommal, anyámnak el kellett mennie, én ekkor úgy egy éves lehettem, és apám és Morzan részegek lettek és… szóval egyikőjük sem volt magánál, volt ott egy három év körüli fiú, azt mondták róla, hogy ő volt Morzan fia, és azt is mondták, hogy Morzan megsebesítette a hátát a kardjával. Aztán pár évvel később apám és Morzan szórakozásból hasba szúrtak engem is. Én majdnem belehaltam, még mindig meg van a hege… - Alisa felhúzta a felsőjét, és Murtagh felé fordult, aki elvörösödött. A hold keskeny sarlójának fénye megvilágította a heget, amely a finom bőrön húzódott.
Murtagh nem szólt egy szót sem. Alisa látta, amikor Morzan megsebezte őt, a saját apja, és akkor ő is ott volt. El sem hitte, hogy mennyi közös van bennük. Biztosan a sors műve, hogy most találkoztak. Hírtelen ez jutott az eszébe.
-          Azután elszöktem otthonról, mikor betöltöttem a tizenkét éves. Elbujdostam a faluba, apám folyton megvert, anyámat már nyolc éves koromban részegen eltette láb alól, és már akkor nem bírtam tovább. Volt mikor napokig éheztem, meg szomjaztam. Azóta már majdnem öt éve bujdosok a katonák és urgallok elől. Eddig a tolvajlásból éltem… - Murtagh látta, hogy a lány arcát pír önti el. – de aztán feladtam, mert rengetegszer kaptak el. Börtönben is voltam már sokszor, de kiszöktem, mikor enni adtak. Most már a törvény elől is menekülnöm kell. És sehogyan sem tudom magamat megvédeni.
Murtagh el sem hitte, hogy a lánynak milyen nehéz sorsa volt. De még mindig itt van. Nagyon erős lelke lehet, ha eddig kibírta élve. Erős, gondolta, de nem testiekben, hanem lelkiekben. Tudta, hogy olyan lány ő, aki sír, hogyha sírni kell és nevet, ha nevetni. Aki képes kimutatni az érzéseit, és ezt szimpatikusnak találta benne.
-          Most én jövök, ha már így elmondtad a múltad. – nagy levegőt vett, mire Alisa feszengve figyelt rá. – Én ugyan nem emlékszem rád, de azt bevallom neked, most már úgy is mindegy; én vagyok Morzan fia. – csend következett. A lány merengve maga elé nézett. – tudnod kell, hogy nem akarlak megölni téged, én nem vagyok olyan, mint apám, én… erősebb vagyok, mint ő, és gyűlölöm Galbatorixot, és az egész birodalmat. Apám tényleg megvágta a kardjával, a Nyomorúsággal, a hátam. - Megfordult és most ő húzta fel a felsőjét. Most Alisán volt a sor, hogy elpiruljon. Aztán elsápadt. Murtagh hátán egy jókora vágás éktelenkedett, egészen a nyaktövétől a derekáig, vagyis legalábbis annak a valamikori nyomai. – én nem emlékszem rád, nem emlékszem semmiféle lányra, aki ott lett volna, mikor ezt a sebet kaptam, igaz, mondtad, hogy te nagyon kicsi voltál, szinte csecsemő, de akkor sem rémlik semmi. – Leengedte a felsőjét, és visszaült a fenyőtüske takaróra Alisa mellé. – azután apám elment, évekkel később megölték és én Galbatorixhoz kerültem, ő nevelt, de utáltam ezért elszöktem tőle. Árnyat akart belőlem csinálni, de azután nem láttam többet. Szerencsére. Tizennyolc éves voltam, mikor besokalltam és elmentem tőle. Utána rengeteg csatlósa vadászott rám, köztük a két Ra’zac is. Ekkor találkoztam egy Eragon nevű sárkánylovassal, és sárkányával; Saphirával. Csodálatos pár volt, soha nem volt részem annál jobb kalandokban. amiket velük éltem át. Egy alkalommal, mikor menekültünk eljutottunk, a vardenekhez, akik azonnal rájöttek, hogy ki is vagyok, és tömlöcbe vetettek. Aztán eljött a csata a vardenek és a Birodalom között. A vardenek oldalán harcoltam természetesen. Nem mondanám, hogy könnyűszerrel, de győzelmet arattunk, - nagy levegőt vett. – aztán pár felderítő, a vardenek vezetője, két nagyhatalmú mágus, és jómagam elindultunk felderíteni a vardenek birodalmának földalatti járatait, de szerencsétlenségünkre a visszaúton a gyilkos urgallok, és a kullok ránk támadtak, és megölték a vezetőt, és még pár katonát, Eragon és a többiek szeme láttára. Engem, és a mágusokat elragadtak magukkal, de ügyeltek arra, hogy a tünde, akit utánunk küldtek, csak a véres ruhánkat találja meg. Ezek után elvesztették a reményt, hogy valaha is túléltem ezt a szörnyűséget. Utána kiderült, hogy a két mágus összeesküdött Galbatorixxal a vardenek ellen, és a király elé hurcoltak engem és őket is az urgallok. Utána börtönbe zártak, kínoztak, míg végül nem beszéltem, elárultam a vardeneket, és Galbatorix szövetségese lettem. Nem akartam, nem tehettem mást, különben megölt volna, és én… rettegek a haláltól. Nekem túl édes az életem, hogy csak úgy eldobjam. Ekkor kaptam meg Tövist, a sárkányomat, és ekkor derült, ki, hogy Eragon és én testvérek vagyunk. Én elárultam őt, és minden mást, ami jó volt. Azután szembe kellett vele szállnom, a tulajdon testvéremmel, és mégsem végeztem vele, ahogy azt Galbatorix megparancsolta, hanem elvettem tőle apánk kardját és ott hagytam. Képzelem, hogy mit érezhetett. Galbatorixnak az volt a parancsa, hogy fogjam el, öljem, meg vagy hurcoljam elé, de megszegtem a parancsát és elmenekültem előle. Azóta bujkálok Galbatorix elől.
Alisa nem szólt egy szót sem, csak mereven maga elé bámult. Murtagh némán nézte a csillagokat, aztán mikor a lány szóra nyitotta a száját, behunyta a szemét, mert tudta, hogy most már ő sem bízik benne, azok után, amit neki elmondott. De nem tehetett mást, hiszen Alisa is őszinte volt vele.
-          Én… nem ítéllek el azért, amit tettél. Szerintem helyesen tetted, és ne legyen emiatt lelkiismeret furdalásod. Szerintem, nagyon fontos az élet, és persze a család, de én ezt nem tudhatom, mivel nekem ilyenem nem nagyon volt. És a sok szörnyűség ellenére tudod, hogy minek örülök a legjobban? – Alisa egy kicsit elhallgatott. – annak, hogy még mindig itt vagyok, és tudok nevetni. A nevetés mindent megold, de ha persze rám jön a sírás, akkor sírok, és nem is hagyom abba. Ez az élet értelme, mert érzelmek nélkül nem létezel.
Murtagh nem szólt semmit, nem is akart, és Tövis is éppen ekkor érkezett vissza két őzzel az álkapcsai között. Murtagh elment tüzet gyújtani, Alisa, pedig ott maradt a fenyők tövében és nézte az égen az ezüstösen szikrázó hajnalcsillagot.
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: eragon

eragon - szökevények

2008.10.13. 21:51 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Szökevények
Eragon-univerzum.
Kedvenc szereplőm, Murtagh, miután elárulta Eragont, menekülni kényszerül Galbatorix haragja elől. Bujdos, és róbálja meghúzni magát. Az egyik ilyen alkalommal találkozik egy sebesült lánnyal(Alisával). A lányhoz időközben egyre szorosabb szál fűzi. A készülődő háború hevében érzelmek, méghozzá a leggyengédebbik támad fel a két fiatal szívében.
Ez a fanfic a kettejük között lévő köteléket meséli el.

A megbocsájthatatlan bűn
 
Valóban áruló lettem? Kérdezte szomorúan Murtagh, Tövistől.
Csak azt tetted, amit tenned kellett… különben nem lennél lovas, nem kerültem volna hozzád. Ezt akartad volna? A sárkány kételkedett lovasában. Hát nem jó ez így?
Nem tudom… tényleg azt tettem, amit tennem kellett, de… de lelkiismeret furdalásom van.
Ha jól gondolom, akkor nem a kard az egyetlen oka ennek. Murtagh, nem tehettél mást, akkor meghalhattál volna. Választottad volna inkább a halált?
Túl gyáva lettem volna meghalni. Hiszen még alig éltem, és…
Borzalmas életed volt tudom. A sárkány elhallgatott egy pillanatra, aztán tovább folytatta. Most kapaszkodj, ahogy csak tudsz!
Mine… Murtagh hangja üvöltésbe ment át, mert Tövis tett a levegőben egy hátra szaltót, aztán zuhanórepülésbe kezdett, és belecsapódott, a közeli tóba. A víz olyan hideg volt, hogy embernek lehetetlenség lett volna azt elviselni. Murtagh reszketett a sárkány hátán, és sarkát mélyen a lény oldalába vájta.
Mégis mire volt ez jó? Kérdezte, miután Tövis és ő sikeresen kimásztak a partra.
Gondoltam, ha ezt teszem, elfelejted végre ezt a témát, gyere ide, megszárítalak. Murtagh kételkedett, de végül odalépett Tövishez. Legalább felfrissültél…
Erre most tényleg nem volt szükségem… Vacogta Murtagh, és nekidőlt a sárkány tűzforró pikkelyeinek. Percekig állt ott, aztán, mikor érezte, hogy gőzölög rajta a ruha ellépett. Csont száraz volt.
Na ugye, hogy jó volt? Nevetett a sárkány.
Nem, rossz ötlet volt, még mindig úgy vélem. Morogta a lovas, és egy pillanatra megmerevedett. A horizontra nézett. Ugyanolyan fehér volt az ég, mikor először találkozott Eragonnal. Segített neki az urgallok elleni harcban, de Brom meghalt. Eszébe jutott a gyémántsír, és az hogy Eragon az öccse. Megmarkolta a Zar’rocot, és bűntudatosan visszafordult Tövishez. A szél belekapott a köpenyébe. Nem nézett a sárkányra, hanem összehúzta magán.
Még mindig kísért a múltad, mi? Sajnos nem változtathatod meg, viszont a jövődön még változtathatsz…
Úgy véled, hogy van még remény, hogy rendbe hozzam, amit tönkre tettem?
Azt nem mondtam, hogy teljesen rendbe tudod hozni, de, ha akarod, akkor én melletted állok, és segítek rendbe tenni a dolgaid.
Valóban? Murtagh leült, és nekidőlt a sárkány oldalának. Tövis lekuporodott és összegömbölyödve, védelmezőleg, farkával magához szorította lovasát. Murtagh felmordult, mert a sárkány tüskéi, belevájódtak a lábába, mire Tövis megértette, és lazábbra engedett a szorításból.
Nem vagy te olyan rossz, elvégre, az volt a parancs, hogy fogd el az öcsédet, de te, ehelyett elengedted.
De elvettem tőle apánk kardját…
Az tényleg az idősebb fivért illeti.
De… Eragon most úgy gondolja, hogy mi nem vagyunk testvérek. Neki ott van az a Roran, és én meg…
Ezen ne keseregj, majd kitalálunk valamit, hogy rendbe hozd, amit tönkre tettél.
Azt már lehetetlen lesz. De, ha esetleg bebizonyítanám neki, hogy fontosabb ő nekem, mint a saját életem… akkor talán… Ne! Tövis megőrültél!? A sárkány egyre jobban szorította az ifjút, a farok tüskéi vékony sebeket ejtettem Murtagh mellkasán és kezén. Mit csinálsz?!
Eszedbe ne jusson áldozatot hozni az öcséd miatt. Én mondom, biztosan nem örülne a halálodnak. És arra nem is gondoltál, hogy ha te meghalsz, én sem élhetek tovább? Mért akarnád kettőnk halálát?
Igazad van. Én…
Eszedbe ne jusson feláldozni magadat érte, megértetted!?
Tövis, engedj el… ne, ez fáj!
Addig nem engedlek el, amíg meg nem ígéred, amíg a szavadat adod rá, hogy nem teszed!
Engedj el!
Add a szavad!A sárkány fortyogott a dühtől. Murtagh érezte a benne kavargó érzelmeket.
Ne szoríts ennyire! Az ifjú megint ordított, patakokban fojt végig a karján a vér, a tüskék által ejtett sebek miatt.
Ígérd meg!
Jól van! Megígérem, csak engedj el!
A szavadat adod Murtagh?
Igen, a szavamat, csak… Tövis azonnal abbahagyta az eszeveszett szorítást. Látod, ebben egyet értünk, mind kettőnknek túl édes az élet, ahhoz, hogy csak úgy eldobjuk akárkiért.
Ezt már szeretem hallani. Morogta elégedetten a sárkány.
Most nézd meg, tiszta seb lett a karom, tiszta vér!
Sajnálom, te tehetsz róla… Murtagh megint csak morgott, aztán felállt, és elment, hogy lemossa magáról a vért a jeges vízben.
Elmegyek, eszek valamit. Mondta a sárkány és feltápászkodott. Miközben egy nagyon ásított, szikrák pattogtak ki az orrlyukain.  
Nekem is hozz valamit. Most a sárkányon volt a morgás.
Persze, de ez az utolsó alkalom legyen.
Azt majd én eldöntöm…
Mikor Tövis eltűnt a fák között Murtagh leült és újra letargiába zuhant. Csak ült és meredt maga elé. Észre sem vette, hogy lement a nap, mire Tövis visszatért szájában egy jókora szarvassal.
Visszajöttem. Szólt. Murtagh felállt és bólintott, majd odalépett egy farakáshoz, és varázslat segítségével tüzet csiholt.
A vacsorájuk csendesen fogyasztották el. Az ifjú alig evett, a sárkány meg szinte az egész szarvast maga ette meg. Vacsora után Tövis odakuporodott Murtagh mellé, és a lovasa vállához érintette a fejét, mire Murtagh idegesen odakapta a sajátját.
Bolond, ne rémítgess!
Nem volt szándékomban. A sárkány hallgatott egy darabig, végül megszólalt. Emlékszel, mikor kikeltem neked?
Hogy felejthetném el? Sóhajtott fel gondterhelten Murtagh. Alig két héttel azután volt, miután Galbatorix elfogatott, és tömlöcbe vetett. Nem tudnám elfelejteni soha. Azt mondta, hogy őt fogom szolgálni, hogy csinál belőlem egy Árnyat. Azt is mondta, hogy a leghűségesebb, és legkedvesebb csatlósa az áruló apám volt, Morzan. Mondta nekem, hogy úgy tekint rám, mint a saját unokájára.
Mostanra te is olyan lettél, mint az apád…
Nem! Én erősebb vagyok, mondtam már! És gyűlölöm apámat. Kötelességem volt esküt fogadni az ősnyelven Galbatorixnak, különben megölt volna. De, én nem akarom őt szolgálni, rühellek neki dolgozni.
Tudod e, hogy most is kísérted a sorsod? Nekünk sárkányoknak kötelességünk szolgálni a gazdánkat, mindig mellette lenni, de minket is köt a szavunk. Mi is ugyanúgy félünk meghalni, mint ti, emberek.
Mire gondolsz?
Már régen a Birodalomban kéne lenned, erre te itt bujkálsz a Hadarc-sivatag észak-keleti peremén, és azt reméled, hogy megváltoztathatod a sorsod, és a jövőd.
Lehetetlenek tartod? Nem, azt nem mondtam, de ezzel, hogy bujkálsz csak úgy, mint régen, ezzel sem nekem, sem magadnak nem teszel jót.
Márpedig amíg távol voltál, eldöntöttem, hogy nem fogok visszamenni Galbatorixhoz. Inkább bujkálok előle.
Murtagh, tudod, hogy neki is van sárkánya, és sokkalta erősebb, mint én. Úgy hívják, hogy…
Shruikan, igen tudom… de, rengeteg erőfeszítéssel, edzésekkel és harccal lehetnél te is olyan erős, mint az ő sárkánya. Elvégre, nekem egy Árny nem árthat, sem az öcsém, nekem egyedül Galbatorix árthat, ő az, aki képes lenne legyőzni.
Te mégis ostoba módon előle bujkálsz. Tövis felemelte a fejét Murtagh válláról. Gratulálok nagyon okos döntést, hoztál… Hangja ironikusan csengett, és lenézően.
Murtagh egy szót sem szólt. Magában morgott tovább, de abban a döntésében teljesen biztos volt, hogy soha többet nem megy vissza Galbatorixhoz.
Melletted állok, a te döntésed az enyém. Most már aludnod kéne, gyere. Hívta a sárkány. Murtagh hírtelen álmos lett. Ki akarta pihenni az aznapi fáradalmakat, és el akarta felejteni azt a sok fájdalmat és szörnyűséget, ami eddig vele történt.
Tövis lekuporodott, Murtagh ismét az oldalának dőlt. A sárkány egyik szárnyát felemelt, és gazdája fölé tartotta, hogy ezzel is melegítse, és elfeledtesse vele a fájdalmait.
Murtagh nem tudott azonnal elaludni, lehunyta a szemét. A gondolatok csak úgy süvítettek végig az agyán. Fáradt volt, nagyon fáradt. Annyira kimerült, hogy a sok vele történt borzalom könnyeket csalt a szemébe. Még sohasem sírt, és most sem akart. Azonnal letörölte a könnyeit, és nehéz szívvel ugyan, de elnyomta az álom.
Tövis közben nem aludt még. Tudta, hogy lovasának rengeteg fájdalmat kellett, és kell még kiállnia, és átérezte a helyzetét. Őt is elszomorították Murtagh gondolatai, és mikor már tudta, hogy az ifjú mélyen alszik panaszosan felordított. Az éjszaka csöndjében sokáig visszhangzott még a sárkány panaszos ordítása, melyet később elnyelt a hajnali szél.
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: eragon

A mérgezett Rózsa

2008.10.13. 21:50 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

2
 
Másnap reggel arra ébredtem, hogy simogat.
-          Jó reggelt… - felkönyököltem és beleásítottam az arcába.
-          Megint össze-vissza áll a hajad, mint régen – mosolyodott el és elkezdte ráncigálni az arcomat, mint az öreg nénik a kisfiúknak.
-          Hé! – nyelvet nyújtottam rá, de ő másnak vette a gesztust és bekapta. Végül megint csak a csóknál kötöttünk ki. – Mennyi időnk van még?
-          Már csak percek kérdése. – Felnyögtem és megszorítottam őt.
-          Mikor tudsz legközelebb ember lenni nekem?
-          Amikor csak akarod, hogy az legyek. Mondtam, érted élni tudnék…
-          Szeretlek – súgtam a bőrébe.
-          Én is, én is nagyon. Hadd adjak egy utolsó csókot, kérlek! – Ajkamat az övéhez érintettem, ő végigsimított az arcomon. – Drukkolok, este találkozunk. – Próbáltam volna tovább csókolni, de eltűnt. Érzetem, ahogy arcom a csupasz párnának nyomódik, és testem az ágyra süllyed. Kellemes meleg volt ott, ahol feküdt.
Nem is tudom, meddig feküdhettem ott, és szívtam magamba az illatot. Olyan fél tizenegykor ugrottam fel, hogy megfürödjek. Már így is késésben voltam
Igazából ez a drukkolok sem tudom, hogy arra vonatkozhatott e, hogy sikerüljön az állás, vagy arra, hogy találjak valakit. Bár, az utóbbinak nem látom jövőjét, pont a mai nap leforgása alatt. Sőt soha. Nincsen még egy Leon.
Húsz éves voltam, csinos, fiatal, üde, ám kevésbé életvidám nőnek számítottam. Robert akárki, a pasas, aki előző este felhívott, bizonyára már benne van a korában, de ha esetleg akadályokba ütközne a kommunikációs képességem, akkor is meg akartam bizonyosodni róla, vagyis biztos lenne abban, hogy megkapom azt az állást.
Halványlila blúzt vettem fel, a dekoltázsnál ügyeltem, hogy kilátsszon a fehér neműm csipkéje, de csak szolidan, nem kurvásan, mellé egy ízléses fekete szoknyát. Térdemig ért, az alja teleaggatva fekete tüllel. Nem nagyon bírtam a magas sarkút, de ez esetben kénytelen voltam vele megbarátkozni, ha bizalomgerjesztő benyomást akartam kelteni a leendőbeli főnökömnél, azaz hogy valami olyasmit, ami jó dolgokat sugall rólam neki, ha meglát, és nem arra gondol azonnal, hogy hoppá ez csak egy idetévedt, éretlen csitri, aki médiumnak képzeli magát.
Még maradt egy kevés abból a parfümből, amit Leontól kaptam, és azt csak különleges alkalmakra tartogattam. Hát ez a mai ilyen volt.
A hajam gondosan kifésültem, és besütöttem még indulás előtt. A teteje kevésbé hullámosan, az alsó fürtök viszont szinte már göndörön hullottak a vállamra és a hátamra. A frufrut kivasaltam, aztán kihúztam a szememet, feldobtam egy leheletnyi púdert és léptem. A rúzst gyűlöltem, öregasszonyos volt, én pedig még szerencsére messze voltam a besavanyodástól. Bár, lehet, nem túl messze.
Szerencsére nem laktam túl messze az irodától, olyan negyed órára, ha a dugót is beleszámítjuk. Közös kocsink volt Leonnal, ami mostanra rám ruházódott át.
Beletapostam a gázba és próbáltam sietni, de mire remegő gyomorral leparkoltam az épület mellett, így is láttam, hogy majdnem tíz percet sikerült késnem. A francba! Számít az első benyomás, és szükségem van szerencsére, egy hatalmas kalappal, ahhoz, hogy ebből kimásszak.
Úgy gondoltam, most már nincsen értelme annyira kapkodni, de ezért gyorsan még rendbe raktam a hajam, és egy nagy levegőt véve kiszálltam.
Oké, ez volt az első állásinterjúm ás baromira paráztam. Nem kellett volna talán önéletrajzot hozni? Minek, úgy is kivágnak a késés miatt. Azért reméltem, hogy ez a Robert egy elnéző pasas.
Ahogy a kezem rákulcsolódott a kilincsre, időm sem volt arra, hogy lenyomjam, más tette meg helyettem. Ott álltam, az ajtóban, velem szemben, egy alacsony, sápadt bőrű, csigákba rendezett feketehajú nő. Barátságtalan arckifejezéssel végigmért, azután összehúzta a blúzát, hogy leplezze a vállára szíjazott pisztolytáskát, és mintha ott sem lettem volna, fogta , magát és eltipegett mellettem.
Itt volt az orrom előtt a következő dolog, amiben reménykedtem, hogy nem lesz mindenki ilyen unszimpatikus. Persze lehet, hogy kedves nő, csak rossz napja van.
Aztán már éppen, hogy beléptem volna az irodába, amikor egy magasabb és jóval erősebb alakba ütköztem. Valószínűleg férfi lehetett. Elhátráltam tőle, de ő eltolt a karjával és elnézést kért.
Felemeltem az arcom, hogy megbocsássak neki, de nem bírtam megszólalni, amikor találkozott a tekintetem az övével. Azok a borostyán sárga szemek…
- Anita! – rohant aztán az imént távozó nő után. Én meg csak kapkodtam a tekintetemet össze-vissza. Csak nem a Hóhérhoz volt szerencsém az imént? De ki lehetett az a férfi?
Atyaég, most már biztosan kinyír az a Bert, majdnem húsz percet késtem!
Sietősen a recepciós pulthoz léptem és megkérdeztem, hogy szabad e bemenni a főnökhöz. A hölgy, aki ott ült, azt mondta, ügyfél van bent nála, aztán kikereste a nevemet, és savanykás mosollyal a szája sarkában leültetett, hogy várjam meg, amíg a pár, akik bementem Mr. Vaughanhoz, ki nem jönnek, de azt még hozzá tette, hogy Bert nem szereti a késést. Így is eléggé ramaty benyomást fogok kelteni, kell neki még drukkolni azért is, hogy még szarabbul érezzem magamat.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: anita blake ficek

A mérgezett rózsa

2008.10.13. 21:50 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

A Mérgezett rózsa
Anita Blake-s írásom.
Azon filóztam, hogy a főszereplőt,(akinek sajna így nemtom a nevét hirtelen:P) kivel hozzam össze. Természetesen saját szereplőről lenne szó, egy 20 éves nőről, aki ugyebár így fiatalabb Anitánál, de majdnem olyan tehetséges, mint ő,ám keésbé magabiztos, egoista, vagy bátor. De legfőképp, nem tud bánni semmilyen Firestarral, vagy Browignonnnal:D
Médium a drága. Aki minden héten egyszer(már ha van gyógyszere), lefekszik a halott pasijával(akit a zombik téptek cafatokra)-ezeket a részeket nem részletezem-. De egy idő után Leon(aki szellem), azt akarja, hogy a főhősnő találjon magának egy új társat, hogy ő békében eltávozhasson. Csak hogy ez nem egyszerű.
ui: Vajon kivel jön össze a drága? Talán Jean-Claude-val, vagy Richarddal? Vagy talán... Edwarddal?

 
1
 
Csöngött a telefon, éppen akkor, amikor indultam vacsorát készíteni. Már éppen a kezemben volt a kés, amikor az a vacak megszólalt. Ijedtemben mindent elejtettem, a kés meg kecses ívet írt le a pult fölött, majd érkezésekor beleállt a ball tenyerembe. Rohadtul tudott ám fájni. Én már csak tudom. Fontolgattam, összeszorított fogakkal, hogy kihúzzam e, és gyorsan lássam e el a sebet, úgy is mindegy alapon, mert ha nem veszem fel rögtön, bekapcsol a rögzítőm, ha fontos, akkor meg percek múlva vissza fognak hívni. Bár reménykedtem, hogy talán végre egyszer azért hívnak, hogy tudnának egy magamfajtát alkalmazni valahol.
Gyorsan kihúztam a kést, beletekertem vérző kezemet a konyharuhába és a telefonhoz siettem. Ötödik csöngésre vettem fel. Kicsit rekedt lehetett a hangom. Tompította a fájdalom, meg a vérveszteség.
-          Halló – leheltem bele fojtott hangon a kagylóba, és ügyetlenül a fülemhez emeltem.
-          Laurett A. Adennel beszélek? – kérdezte egy komor férfihang.
-          Ööö… attól függ…
-          Itt Robert Vaughn, a Halottkeltő Rt.-től keresem önt. Láttam a hirdetését. Szeretném alkalmazni – Ez a szeretném alkalmazni inkább úgy hangzott a pasas szájából, mintha azt mondta volna, hogy „hé kislány, itt egy soha vissza nem térő alkalom, ne szalaszd el!” Hát hülye lettem volna, ezért ezt feleltem:
-          Igen, itt Laurett Aden. Komolyan mondja? – izgalmamban, és örömömben szinte belevájódott a fülkagylómba a telefon. Épen maradt jobb kezemmel görcsösen szorítottam a készüléket, és el is felejtettem, hogy a ball kezem éppen az imént ment tropára.
-          Komolyan. – Mintha megenyhült volna a hangja. Igaz, úgy viselkedtem, mint egy hitetlen ötéves, akinek azt mondják, hogy ehet még egy kindertojást. - Holnap délelőttre be tudna jönni? Bent lesz az egyik oktatónk, bizonyos Lawrence Kirkland. Ő fogja magát tanítani, feltéve, ha…
-          Megyek. Igen. Ott leszek. Mikor menjek?
-          Tizenegy óra? 
-          Tökéletes!
-          Akkor viszlát holnap. – Érződött a pasi hangjában, hogy mosolyog.
-          Viszlát! – azzal lecsaptam. Megkaptam. Hát megkaptam az állást, amire már oly régóta pályáztam. Ez az!
Le kellett, hogy üljek a kanapéra, annyira megkönnyebbültem, hogy most már valamivel biztosabb jövő állt előttem.
Eddig alkalmi munkákat vállaltam csak. Nem sokat konyítottam a halottak felébresztéséhez, viszont a szellemekhez annál többet. Tudtam velük beszélni, meg volt ez a hatodik érzékem. Sokszor jártam már a szellemvilágban is, persze mint szellem. És meg kell mondjam, nem is hasonlít arra a helyre, amit az emberek hisznek. Mint például ez a mese a Pokolról a Mennyországról és a Tisztítótűzről. A Pokol az maga a földi lét. Szerintem. Olyan hogy Menny meg azért nincsen, mert ha újra megszületünk, akkor úgysem maradunk ott, hanem újra jövünk ide. Meg úgysem hiszem semmi ilyesmiben. Csak kitaláció. Itt St. Luisban is van vagy egy fél tucat templom, és mindegyiket hírből elkerülöm. Nincsen olyan, hogy Isten, angyalok, meg szentek. Meg olyan ember sem, aki a Mennybe kerülne, mivel sem hibátlan és bűntelen ember nincsen, se Menny.
Aztán valahogy elgondolkodtam, és a tekintetem a padlóra tévedt. Vajon mi lehet ott az a vörös folt? És mért egyre nagyobb? A kezem!
Teljesen átázott a konyharuha, közben a fájdalom is visszatért és elviselhetetlen lett. Berohantam a fürdőbe és hidegvizet engedtem rá. Csípett. Aztán letekertem egy Betadinos üveg kupakját és összeszorított fogakkal a sebre öntöttem. Talán a fájdalom miatt, vagy nem is tudom, hogy mi lehetett, de úgy tűnt, mintha füstölni kezdett volna a húsom. Eltompultak az érzékeim.
-          Lora… - hallottam meg valahonnan mögülem egy idegen hangot.
-          Ki az? – nem fáradtam azzal, hogy megforduljak, éppen szembe álltam a tükörrel. Ha vámpír az, akkor végem, ha meg nem, akkor fölöslegesen izgatom magamat. Mégis hogyan kerülne ide egy vámpír? Nevetséges. 
Hideg lehelet csapta meg tarkóm, és akaratlanul is odakaptam. Kezemmel valamibe belekaptam a levegőben. Képlékeny és illékony volt. Azonnal kiszökött az ujjaim közül.
-          Leon, te vagy az? – kérdeztem mosolyogva, mikor megéreztem azt a finom illatot.
-          Ugyan, ki más? – A kísértet alakot öltött mellettem. Halála óta, is ugyanolyan jóképű maradt, mint azelőtt. Hátul a tarkóját rövidre volt nyírva szőkésbarna haja, míg oldalt a halántékán, és a homlokán lévő fürtök meg voltak hagyva hosszúra. Eltakarták zöldes-barnás pillantását. Erős, izmos felsőtestén fekete póló feszült, és terepmintás melegítő felső. Nadrágként egy farmert viselt.
Odalépett mögém és átölelte a vállamat.
-          Jaj Leon, úgy hiányzol… - A tükörben néztem, hogy a keze megérinti a karomat, és én is megérintettem az övét. Kézfejem átsiklott az ő könyökén, így csak a saját felkaromat érintettem meg.
-          Te is nekem Lora… - úgy tett, mintha megcsókolná a nyakamat, de persze ez lehetetlen volt. Akár át is dughatta volna rajta a fejét, az se segített volna rajtunk.
Húsz évesek voltunk, alig pár hónapja vesztettem őt el. Rendőrnek készült, még csak gyakornok volt. Kiküldték terepre, aztán egy vámpír kitépte a szívét. Az én Leonomnak.
-          Mi történt a kezeddel, kicsim?
-          Csak a kés… De képzeld, kaptam munkát! – Láttam, ahogy elmosolyodik, közben hideg, levegőszerű ujjaival a barna hajamat simogatja.
-          Ez remek.
-          Mért kellett meghalnod? Mért kellett itt hagynod? – fordultam végül szembe vele, és szemrehányóan ránéztem. Barna szemeim megteltek könnyel. Ökölbeszorítottam a kezeimet, de aztán felszisszentem és engedtem a bal kezemnek. Meghúztam a sebet, éreztem, ahogy tovább szakadt. – Mért?
-          Ne sírj! – kezével a bőrömhöz ért, mire a legördülő könnycseppek megfagytak, és üvegszilánkokként potyogtak le a fürdőszobaszőnyegre. – Nem tehetek róla Lora, bizonyára ennek így kellett lennie.
-          De miért? Mi rosszat tehettél előző életedben? – felé nyúltam, de csak az üres levegőt markoltam. Elviselhetetlen volt, hogy soha többet nem érinthetem őt. 
-          Én addig itt leszek veled, ameddig nem leszel újra boldog… aztán megyek. Fájni fog látni, hogy valaki más karjaiban leszel, de túl kell lépnem a túlvilágra. Hogy aztán újra testet ölthessek, mondjuk a te gyermekedként.
-          Ne beszélj hülyeségeket Leon, nincs olyan, hogy Túlvilág. Vagyis van egy olyan hely, ahova távozik a lélek, de aztán azt is elhagyja.
-          Oké, legyen igazad – vont vállat, azután követett a konyhába. – Hm… látom, megint főzöl.
-          Tudod, hogy ez megnyugtat.
-          Tudom.
-          Felteszek valami zenét.
-          Az is megnyugtat. Várjál, tippelhetek? – kérdezte huncut félmosollyal a szája sarkában, miközben lustán az ajtófélfára támaszkodott.
-          Csak tessék – megfogtam a hifi távirányítóját, és benyomtam a gombot.
-          Children of the Sea?
-          Tutira te ismersz a legjobban – odasiettem hozzá, és nekidőltem. És most először életemben, vagyis ezalatt az eltelt negyed év alatt, nem tudtam teljesen nekinyomni az arcomat a falnak. Valami meggátolt ebben. És akkor megéreztem, de csak egy pillanatra, mintha Leon feltámadt volna, és visszatért volna az élők sorába, megéreztem, hogy ott van, és hogy homlokom a mellkasának feszül.
-          Tudom.
-          Még mindig szeretlek – suttogtam neki, mint egy szégyellős kislány, aki olyan dologról beszél az anyukájának, ami a legnagyobb tabu témának számít a családban.
-          Én is téged. De el kell felejtened. És fáj ezt mondanom, de mivel nem tehetek semmit érted, és az ellen, hogy ne lássalak más karjaiban, így el kell viseljem.
-          És ha megölöm magam?
-          Eszedbe ne jusson! – Éreztem, ahogy fellángol a dühe, majd alábbhagy. Megint szilárdnak éreztem a mellkasát, aztán újra eltűnt, és a homlokon belesüppedt, aztán koppant az ajtófélfán.
-          Csináld ezt még egyszer! – kértem, és a kezeimmel megragadtam a kilincset. Fel sem tűnt, hogy annyira szorítottam, hogy elkezdett vérezni újra a bal tenyerem.
-          Mit?
-          Szilárdnak éreztem a testedet! – kaptam utána.
-          De csak pillanatokra, tudom.
-          De eddig nem volt ilyen. És ha felélesztenélek?
-          Hogy zombiként visszajöjjek? – megütközve rám nézett.
-          Igen.
-          Hát nem emlékszel, mi volt tavaly? – De tisztán emlékeztem. Leon szuper ügyes volt. Mint egy szuperhős. És akkor csak tizenkilenc éves. Engem elraboltak, és Európába hurcoltak, egy kis istenhátamögötti spanyol faluba. Bezártak valami földalatti templomba. Minden tele volt emberi értelemmel rendelkező zombikkal. Tudtak beszélni, harcolni és gondolkodni. Volt a vezetőjük, az a Lord Saddler, vagy kicsoda. Ő hipnotizálta azokat az embereket. Leon mindent megölt, ami csak útjába került. Kiszabadított. Ott találkoztunk először.
Azután végighurcolt magával valami kastélyon. Ott bujkált Salavar, az a kis görény, Saddler fia. Majdnem ott hagytuk a fogunkat. Olyan lényekkel dacoltunk, amikről azelőtt életemben nem is hallottam. Aztán győztünk. Leon súlyosan megsérült, de hazahozott. Aztán nála voltam pár napig, amíg apámék ide nem értek értem. Az érkezésünket követő harmadik nap odaadtam magamat neki. Azelőtt meg sohasem voltam férfival. Úgy voltam vele, hogy még a csókot is alig ismertem, a szexről meg csak annyit, hogy azt gondoltam, miért jó az? És most már kiderült, miért is. És hiányzott. Leon teste, ahogy az enyémre simul. Az izmai, a hangja, az érintése, a csókja, a lehelete. Nem fogok soha nála jobban találni. Senki, soha nem lesz olyan, mint ő, Leon. Leonard Scott Kennedy.
-          De emlékszem. – Ránéztem, és lemondóan felsóhajtottam. Megígértem neki, hogy nem állok érte bosszút. Nem tudnék amúgy sem, gyenge vagyok.
-          Nem sikerülne. Nincsen meg a szívem. Egy zombinak arra szüksége van.
-          Igaz. – Teljesen igaza volt. Attól, hogy járkáló holttest, attól még kellett neki a szív, hogy élhessen. Ugyanúgy, ha nem lett volna gégéje, akkor meg beszélni nem tudott volna. Független volt attól, hogy meghalt.
-          Meg különben se bírnék egy rothadó… tudod jól, hogy mik ellen küzdöttünk, nem? – Tudtam. Bólintottam, aztán elengedtem az éterszerű kezét, és az asztalhoz sétáltam. Útközben a kézfejemmel letöröltem egy kicsordulni készülő könnycseppet. – Ma veled alszok, oké?
-          Rendben. - Titokban reméltem, hogy megint érezni fogom a szilárd testét. Akár csak pillanatokra, nekem akkor is jó. Szerintem ő is valami ilyesmin gondolkodott. Aztán eszembe jutott valami. Amíg én nem leszek boldog, ő is itt fog velem maradni, boldogtalanul. Vagy találok valamit, ami elvonja a figyelmemet és elengedhetem, megpróbálom elengedni, vagy valakit. De soha nem lesz senki nekem Leon.
Elkészítettem a kaját, közben ő az ajtóból figyelt. Mosolyogva nézte, ahogy ügyködök.
-          Vérzel – hallottam meg egyszer csak a hangját. Lepillantottam a sebesülésemre, majd egy sóhaj kíséretében elővettem az elsősegélydobozt, kötszert rángattam ki az aljáról és befásliztam a sebet.
-          Így már jobb? – nyújtottam felé a balomat.
-          Tökéletes. – Kezébe fogta a csuklóm és csókot lelet az ujjaimra. Megremegtem. Meg tudta tartani kezemet!
-          Megint! – kiáltottam fel.
-          Igen, megint. De csak pillanatokra.
-          Na igen… - Közben a Children of the Sea melodramatikus dallama átjárta az egész testemet. Ezt hallgattuk azelőtt is, meg aközben is, mikor lefeküdtünk először.
Vacsora után fürdeni mentem. Végignyúltam a habfürdőben és engedtem, hogy nézzen, miközben mosom magamat. Nem szégyelltem magamat előtte, hiszen milliószor látott már ruha nélkül.
-          Még mindig csodálatos vagy – odakönyökölt a kád peremére, és végignézett rajtam. – Érted élni tudnék…
-          Kedves, hogy ezt mondod. Sajnálom, hogy így elcsesződött minden.
-          Én is. – Megint elbőgtem magamat. De aztán már fájdalmamban nevettem. Megint éreztem, hogy megérintett. Megborzongtam és próbáltam minél valóságosabbnak képzelni, hátha akkor testet ölthet. – Figyelj…- emeltem felé az arcom. – Ha találkoznál a nagyfőnökkel, add át neki, hogy ha találkozunk, akkor mozgósítsa az összes tollashátú védenckéjét, mert én is mozgósítani fogom ellene a Pokol minden erejét.
-          Na na… - Leon hitt Istenben. Volt egy ezüstkeresztje, amit folyton hordott. Én is hordtam, mert akkor olyan volt, mintha a lelke egy darabkája velem lett volna mindig, ha úton voltam, de nem hittem Istenben. Azóta nem, mióta elvette őt tőlem. Nem foghattam fel, Istennek mért fájt annyira az, ha valaki boldog a földön. Mért nekem keserítette az életemet? Mért nem a rajtam és Leonon kívül élő többmilliárd másiknak? Tudom, egy mocskos szájú, önző picsa vagyok!
Hálóingbe bújtam, és átöleltem Leon párnáját. Érződött rajta az arcszesze kellemes illata. Lefeküdt mellém, és az orromat megcsapta az a kellemes virág illat. Arcomat odadugtam szorosan hozzá, míg ő átölelt, bár ezzel nem sokat értünk el.
-          Lora… - szólalt egyszer csak meg, a szoba nyomasztó, magányos sötétjében.
-          Mi az, Leon? – emeltem fel az arcom.
-          Menj a szekrényhez, és húzd ki a legalsó fiókot. Az iratok mögött találsz egy gyógyszeres üveget. Hozd ide nekem. – Tettem, amit mondott. Odasiettem, feltúrtam mindent, és megfogtam az üvegcsét. Visszasiettem hozzá, felkapcsoltam a villanyt, és odatartottam neki az üveget. – Számold meg.
-          Hét.
-          Adj a számba egyet. – Kinyújtottam a kezemet, lecsavartam a kupakot, megfogtam egy kék színű pirulát és beadtam neki. Vártam.
-          Most mi lesz?
-          Hét szem, az hétszer tizenkét órát jelent – elhallgatott.
-          Nem értelek.
-          Hétszer tizenkét óráig élő lehetek. Veled lehetek. 
-          Mi?! – felkapcsoltam a másik lámpát is, és végignéztem rajta. Kezemmel félve elindultam a teste felé. Ijedten visszarántottam az ujjaimat, amikor megéreztem, a bőre melegét. Élt!
-          Leon! – rávetettem magamat, nem érdekelt, ha csak képzelődöm, de itt volt és éreztem. És megérintettem, megöleltem, végigsimítottam a felkarján, megcsókoltam az ajkát a szemhéját, az arcát, az orrát, a fülét, a nyakát. – Leon! – Arcomat a testének nyomtam, és semmi nem számított már. Nem érdekelt, hogy csak pár órát lehet velem, most itt volt, és ez volt a fontos. Hallottam, ahogy ver a szíve, mint egy élőnek, ahogy pumpálódik a vér az ereiben.
-          Lora – megcsókolt. Ugyanolyan gyengéden, mint pár hónapja, utoljára. Derekamra fonta a karjait, én meg örömkönnyeket hullattam. Odabújtam hozzá, majdnem lelöktem őt az ágyról.
-          De hát hogyan? Mi ez? – kérdeztem végül, félig nevetve, félig sírva.
-          Emlékszel Luisra? Egy régi barátom volt… - bólintottam. Luis, hogyan is felejthettem el? – A zombik ölték meg. Vagyis Saddler. Ő szedte ezeket a gyógyszereket. Utánam jött segíteni a másik világról, úgy sikerült téged megmentenem. Aztán, miután a lelke nem bírta tovább a terhelést és a megpróbáltatást, nekem adta, és elment, örökre.
-          De te most itt vagy.
-          De nem tart örökké.
-          Ne rontsd el a kedvem!
-          Nem tenném soha.
Nem érdekelt, hogy ott, és akkor én voltam hipnotizálva, vagy ő tényleg élt, csak vele akartam lenni. Minden úgy volt, mint régen. Mindketten megfürödtünk. Én másodszorra, de nem érdekelt. A kádban a meztelen testének nyomtam a sajátomat, és el nem engedtem volna az ajkát soha többé. Aztán megtörültük egymást, ő fölemelt és az ágyhoz vitt. Kellemes félhomály volt, csak a telihold sápadt fénye szűrődött keresztül a selyemsötétítőn.
Lerakott az ágyra és gyengéden végigcsókolta a testemet. Én magamhoz húztam és hevesen megcsókoltam, amit persze viszonzott. Végignyaltam a mellkasát, aztán hagytam, hogy belecsókoljon a nyakamba. Beletúrtam a hajába, azután felszakadt belőlem egy sóhaj.
-          Érints meg – leheltem a vállgödrébe, és ajkam újra rátalált az övére.
-          Te meg szeress. Csak szeress, amíg még megtehetjük.
Hát szerettem, amennyire csak bírtam, és ő is engem. Majd beleremegtek a falak. A hifi meg tovább szólt. A nyögések és a sóhajok elnyomták néha James Dio simogatóan gyöngéd hangját, de még akkor is ott zúgott a fejemben a gyönyör csillagrobbanásaival együtt, amikor elengedtük egymást, és lihegve letöröltük egymás arcáról a verejtékcseppeket. Azután összebújtunk, én a mellkasára feküdtem, ő meg összekulcsolta a kezemet az ő kezével. A másik izmos karjával engem ölelt át.
Megvártam, míg elsuttogja az utolsó szeretleket, és elalszik. Csak néztem, talán órákon át, és simogattam őt, és megérintettem a bőrét és megcsókoltam az ajkát. Volt, mikor visszacsókolt. Nem akartam aludni hagyni, azt akartam, hogy ébren legyen. De aztán eszembe jutott, hogy testet öltésekor este tíz óra körül lehetett. Szóval mindenképp csak akkor fog újra szellem lenni, ha már felkeltem. Megnyugtató volt az a tudat, hogy újra az ő élő karjaiban ébredhetek.
Hallgattam a monoton szuszogását, a vére lüktetését, és a szíve dobbanásait. Aztán elaludtam.
Éjszaka felébredtem, hogy még közelebb vont magához. Beszívtam haja kellemes sampon illatát, majd összegömbölyödtem, mint egy kiscica és újra elaludtam, közel hozzá, annyira, mint régen. Régen mindig így aludtunk. Én összehajtogattam magamat a lehető legkisebbre, ő meg úgy feküdt, hogy át tudja ölelni az egész testemet. Egy pillanatra azt hittem, minden visszatért a régibe, és bele se mertem gondolni, hogy a holnap éjszakát nélküle töltsem el. De már nem is tudtam. Az illata elbódított, elaltatott, és valahova, messzire, valahova magasra jutottunk, egy eldugott helyre, talán a csillagok közé, messze, ahol csak mi magunk vagyunk, és ő soha nem fog meghalni.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: anita blake ficek

Summer days 17 - Dönteni kell!

2008.10.13. 21:47 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

Summer Days 17 - Dönteni kell!
Naruto-s írásom.
Hinata egyedül él Konohában, mindenki elhagyta, egy iszonyatosan nehét és halálosan veszélyes küldetés miatt. Ő is a volt csapattársaival, rettegett unokatestvérével, vagy netán közeli barátaival tarthatott volna, de nem tette. A faluban maradt, mert egy bizonyos személy is ezt tette. De az a bizonyos személy nem érez iránta ugyanúgy, mint a lány.
Eletelik 3 hosszú, és keserves év, mire a csappattagok és a régi ismerősök visszatérnek. És mi történik vajon?
Mit tennél, ha két fiú szállna érted harcba, de te mégis egy harmadikat választanál?
Ui: Megepő párosítás;)(én már csak ilyen vagyok)

I. Csak egy szép nyári nap volt…
 
Nyár volt… csodálatosan, üdítően kék éggel, és végtelen álmokkal… amelyek valahol a messzi, bíbor fellegekben kavarogtak.
Bár néhol a táj már így is jócskán a közeledő ősz ígéretét hordozta.
 
A távolban a tenger fakó moraja hallatszott, a rizsföldek szárazon nyújtóztak, mert senki nem volt, aki foglalkozott volna velük.
A kis folyó völgyét gazdagon borította a türkiz szikcsillag földöntúli szőnyege, a tó pedig egészen más kék volt, mint eddig; csupán kék-kék-kék; nem a tavasz változékony kékje, sem a nyár sápadt azúrja, hanem tiszta, állhatatos, és derűsen nyugodtkék, mintha a víz már maga mögött tudna minden csapongó hangulatot és feszült érzést, s végre lecsillapodva, szeszélyes álmoktól zavartalanul adná át magát a higgadt békének.
 
De a tóparton ücsörgő fiatal lány képtelen volt ugyanígy érezni. Egyedül volt. Olyan egyedül, mint még soha. Soha nem érezte magát ennyire magányosnak, és elhagyatottnak.
Sok minden bántotta a lelkét, az elmúlt napok, hetek, hónapok, évek… a magányosság, és a visszautasítás vasmarokként záródott a szívére, és képtelen volt ereszteni.
 
Ő sírt már, ordítozott, tört-zúzott, és most idejött, hogy megnyugodhasson.
Megalázták, aztán elzavarták. Majd elutasították. És akkor úgy érezte, ennyi elég volt neki. Végleg összeomlott.
Senki nem volt, aki megértette volna őt, aki csak egy kicsit is próbálta volna őt visszahozni az elkeseredettség, nárcisztikus atmoszférájából…
Nem volt már képes érezni semmit, csak az ürességet, és a magányt. Mert csak az maradt neki.
 
Akiket igazán szeretett, azok elmentek tőle, akik igazán fontosak voltak neki, magára hagyták őt. Egyedül…
És aki a legkedvesebb volt a szívének… nos ő úgy dobta el magától a lányt, hogy nem gondolt azzal, hogy mekkora fájdalmat okoz ez szerencsétlennek.
 
Hát persze, mert ott az a másik… gondolta fájdalmasan a lány. Ki vagyok én hozzá képest? Egy kis szerencsétlen semmiség… jött a válasz.
 
Most, hogy beismerte, ő ér a legkevesebbet a világon, a kedve cseppet sem lett jobb. Így még az a maradék önbizalma és önbecslése is elpárolgott, ami volt neki.
 
Persze neki meg nem kell… futhatsz bármeddig utána, őt úgysem kaphatod meg… SOHA! De itt voltam én, aki szeretett… aki még mindig szeret… de neked én nem kellek… Mit kéne most tennem, hogy mindenki elhagyott? Mit tehetnék?
 
Könyörögve arcát az eső felé emelte, és hagyta, hogy végigfollyanak rajta a forró könnyek. Így senki sem tudhatta, hogy sír. Bár senkit sem érdekelt egy fikarcnyit sem, hogy mi van vele.
 
Ült a fűben, érezte, ahogy a könnyű, nyáresti szellő simogatja az arcát, miközben haját és ruháját a langyos permet szitálja.
 
Már annyi éve, annyi éve, hogy a csapattársai elhagyták őt. Ő velük mehetett volna, de itt maradt… miatta.
Akkor úgy volt vele, hogy ameddig lát egy szikrányi esélyt is arra, hogy megszerezhesse magának, addig nem adja fel.
De éveket várt addig a napig, amíg kellő mennyiségű bátorságot össze tud szedni, és a fiú elé tud állni a vallomásával.
 
Akkor, régen úgy kellett volna dönteni, hogy gondol a jövőre is. De nem bírt másra gondolni, csak… rá.
És mi lett a vége? Na mi? Hát az… hogy senkinek nem kellek.
 
Hamarosan nagykorú lesz, valamikor döntést kellene hoznia, hogy mihez akar kezdeni.
Tanult az esetből, és nem akart emberekkel dolgozni. Egy életre megutálta őket. Mert csak kihasználták a másikat, és jól elbántak vele. Köptek arra, hogy mit érez, egymásba törölték a lábukat… öltek, pusztítottak… mindent leromboltak maguk körül.
 
Ő már ember sem akart lenni, ha jobban belegondolt.
 
Úgy érezte, hogy nincsen értelme az életének, mostantól már semmi értelme nincsen.
 
Kikukucskált az ujjai közül, és szomorú mosollyal nézte a kiskacsákat, ahogy sorban beleugrálnak a tó azúrjába…
A nap utolsó sugarai arany árnyakat keltettek életre a messzi hegyek ormai fölött, ezüstös madarakat engedtek szabadon a messzeségbe, melyek hamarosan elfoglalják méltó helyüket a mindent betakaró, éjfekete leplen.
 
Régen sokat nézte a csillagokat, abban látta az álmát, de ezen az estén utálkozva tekintett rájuk.
 
Buta gyerekes álmai, és érzései elfeledtették vele a valóságot. Egyfajta álomvilágban élt évekig, gyermeteg képzelgésekkel átszőve.
 
Ott lett volna a lehetőség, hogy változtasson ezen, három éve… olyan régen? De ő mégis úgy döntött, hogy Konohában marad. Ahogy Ő is.
 
Aztán Miatta, szépen sorjában mindenkit elvesztett.
 
Bánatából és keserűségéből tengert lehetett volna fakasztani.
Ezekben a percekben is csak arra vágyott, hogy valaki megértse őt, és hogy valaki elvegye ennek a tehernek, legalább a felét, ami a lelkét nyomta.
 
És ő nem volt már, mint Hinata Hyuuga. És meg akart halni.
A mindig félős, csendes és visszahúzódó lány ezekben a percekben arra vágyott, hogy valakinek elsírhassa azt a sok szomorú dolgot, ami vele történt. Mindent. De nem volt senkije már…
 
Éppen készülni akart, hogy hazamehessen, oda, ahol senki sem várta, mert egyedül élt, de valami megzavarta ebben.
 
A sötétségbe burkolózva, csendesen lépkedett az ösvényen, de már egy jó ideje gyötörte őt valami. Mintha követnék…
Fáradt volt, beteg volt a lelke, képtelen lett volna használni a Byakugant.
 
Aztán egyszer csak jeges rémület öntötte el őt. Valaki vagy valami ráugrott a hátára.
Felsikoltott. Aztán futni kezdett. De elállták előle a menekülő utat.
 
- Hé! Szállj le róla! – csendült fel egy hang. Hinata először nem akart hinni a fülének. Arra gondolt, hogy ez lehetetlen, ez nem történhet meg, de amikor megérezte a vállán a szőrös tappancsokat, akaratlanul is eleredtek a könnyei. Álmodok! Ez csak egy álom, de ezennel nem akarok felébredni!
 
- Akamaru, nem szabad! Gyere ide! – A nagy szőrös valami gazdájához ügetett. Ezt Hinata nem látta, mivel percek óta a földet bámulta, s hosszúra növesztett éj színű haja a szemébe hullott.
 
A haját is csak Ő miatta növesztette meg. Mert hallotta Sakurától, hogy szereti a hosszú hajú lányokat. Csak éppen nem az olyan hosszú hajú lányokat, mint ő, hanem mint… mint például Sakura.
 
- Sajnálom a kellemetlenséget, mondd jól vagy? Akamaru sajnos hajlamos az ilyesmire, kérlek, nézd el neki…
 
Hinata felemelte a fejét, és rég nem látott csapattársa szemébe nézett.
Letörölte a könnyeket az arcáról, aztán elindult a fiú felé.
 
- Mondd te… te annyira… annyira ismerős vagy nekem… meg az illatod is…
 
A lány a fiúhoz rohant és a karjaiba zárta őt.
A fiú értetlenül állt ott, képtelen volt viszonozni az idegen kedvességét.
 
- Kiba… hogy kerülsz te ide? – kérdezte a fiú mellkasának dőlve Hinata elfúló hangon.
- Hinata? Hinata?! – motyogta egyre zavartabban a fiú. – Te vagy az?
 
A lány nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy felemelje a fejét onnan, ahol volt, így Kibának kellett az álla alá nyúlni, hogy Hinata szemébe tudjon nézni.
 
- De megváltoztál… - buggyant ki a lány száján váratlanul. – Mióta nem láttalak… - elnevette magát zavarában, és behunyta a szemét, mert csípték a könnyek. Szégyellte magát, hogy ilyen gyenge volt, és az idegenre vetette magát. De ugyanokkor olyan… boldog volt.
 
- A hajad… - csippentette bátran Kiba két ujja közé a lány egyik hosszabb hajfürtjét. – Hova tűnt az a kislány?
- Hm? – Hinata nem értette, hogy miről beszél neki a fiú.
- Először meg sem ismertelek… ha nem lett volna ez a jellegzetes illatod… Nem számítottam arra, hogy találkozunk még valaha is… rég azt hittem, hogy boldogan élsz vele… - Kiba iszonyú hangsúlyt fektetett az utolsó szóba. A lány először nem érezte a hangjába megbúvó iszonyatos mennyiségű keserűséget.
 
- Felnőttem… - sóhajtott végül Hinata, és kibújta a fiú karjai közül. – Örülök, hogy visszajöttél… örülök neked. – Mosolyogva fejezte be, mert úgy gondolta, most megint őszinte lesz, és talán ezzel örömet okoz a rég elveszett, de most hazaért jó barátnak.
 
Némán rótták a faluba vezető utat. Az eget csillagok tarkították, és Hinata szemébe megint visszatért az a különleges fény, ami annyira hasonlított az égitestekéhez.
 
- Amúgy, a többiek is hamarosan visszajönnek… - törte meg hirtelen a csendet a fiú.
- Milyen többiek?
- Hát az Uchiha, Shino a homokosok… Shikamaru… - vont vállat a fiú. – Meg még egy páran, már nem emlékszem…
- Hogyhogy ilyen hirtelen? – tátotta el a száját meglepetésében Hinata.
- Befejeződött a küldetés.
- És te mért nem velük jöttél?
- Mert találkozni akartam veled. – Hangzott a higgadt válasz, amely megdöbbentette a lányt.
- De az imént azt mondtad, hogy nem hitted volna, hogy még viszontlátsz engem…
- Reménykedni csak lehet… - Hinata Kibára nézett, és meglátta azt a fura csillogást a szemében. Teljesen össze volt zavarodva.
 
Mögöttük ügetett Akamaru, így annyira nem érezte magát veszélynek kitéve a lány.
A régi útjaikon sétáltak vissza a faluba. Azokon az utakon, ahol még gyerekként, gondtalanul futkároztak.
De aztán egyre inkább elmaradtak ezek a boldog persze… hát igen, felnőttek.
De most megint itt voltam. Rótták az aranyutat, amelynek varázsát csak az értheti meg, aki már egyszer végigment rajta.
 
- Emlékszel még, amikor mindig kijöttünk ide hárman, Shinoval, és csak játszottunk? – szólalt meg egyszer csak Kiba. – És aztán mindig, mikor elfáradtunk, meghívtál minket teára… 
 
- Emlékszem hát. – Hinata visszaemlékezett azokra a napokra… a gondtalan gyermekkorra… és akarta még. Még egyszer, még egyszer utoljára, akarta őket. – Meghívlak most is! Jössz?
 
- Persze!
 
Hinata futni kezdett, le a domboldalon, Kiba pedig nevetve követte.
A lány úgy érezte, újra éli a boldog napokat.
Ahogy gurultak le a lankán, ahogy hasra érkezett, ahogy Akamaru megnyalogatta az arcát, és ahogy Kiba felsegítette őt, és leporolta a ruháját, úgy érezte… visszakapott egy darabot az életéből. Már nem volt annyira egyedül.
 
Ott volt vele Kiba, és Akamaru, akik visszajöttek hozzá, és az is boldogsággal és melegséggel töltötte el őt, hogy másnap megérkeznek a többiek is, a barátaik, és ő soha többet nem lesz olyan magányos, mint ez idáig bármikor.
 
A házba érve eszébe jutott valami.
Még mielőtt beléptek volna az előszobába, Hinata megragadta a fiú kabátjának ujját.
- Bocsáss meg nekem…
- Miért is? – kérdezett vissza Kiba értetlenül.
- Mert nem tartottak akkor veletek… annyira sajnálom. – A lány fejet hajtott a fiú előtt, de az finoman felemelte az arcát.
- Az már a múlté… el van felejtve. – Hinata nem értette, hogy hogyan lehet ennyire jó hozzá egy olyan ember, mint Kiba.
 
Az elutasítás miatt ramatyul érezte magát. Meg sem fordult a fejében az, hogy ő hozzá valaha is ember fog majd szépen szólni.
 
Most, hogy közelebb került a fiúhoz, volt ideje megszemlélni őt.
Alapos változáson esett át. Három év… nagyon sok idő. Erősebb lett, magasabb, izmosabb, férfiasabb… Akamaruról nem is beszélve.
Hiszen mindig olyan pici kis kutya volt, hogy elfért gazdája dzsekije alatt. Most aligha tehették volna meg ezt.
 
A fiú pont ugyanerre gondolt. Hinata a jókislány, csendes, kedves, félénk… éppen ez volt benne annyira vonzó számára.
Most pedig kész nő lett… jól állt neki a hosszú haj…
 
A némaságból Akamaru csalta vissza őket a világba. Kedvesen Hinata kezéhez dörgölőzött.
 
- Talán éhes vagy, Akamaru? – guggolt le mosolyogva a kutyához. Kezével megsimította a hosszúkás, bozontos pofát. – Na gyere, majd csak találunk neked valamit…
 
A fiú követte őket be a konyhába.
Hinata odatette a teafőzőt a tűzhelyre, közben kerített valami ennivalót Akamarunak is.
 
Kiba csak állt az ajtóban, és karba tett kézzel figyelte a lány sürgölődését.
Amikor Hinata szólt neki, hogy üljön le nyugodtan, arra gondolt, hogy ez a nap is csak egy ugyanolyan szép, nyári nap, mint a többi… de mégsem. Volt valami varázslatosan gyönyörű benne… ami minden eddiginél szebbé tette számára.
 
Leültek, és csendben elfogyasztották a teát.
Egyikük sem szólalt meg. Csak ültek a sötétedő konyhában és szürcsölgették a teát, miközben az egyetlen zajforrás, ami betöltötte a helységet, az Akamaru csámcsogása és morgása volt.
 
- Öööö… Kiba…
 
A fiú felemelte a fejét, és a lányra nézett. Látta rajta, hogy iszonyú zavarban van. Mint mindig… ilyenkor olyan aranyos…
 
- Hm? Mi az?
 
- Arra gondolta, hogy nem akarsz… nem akarsz… - Hinata egy percre behunyta a szemét. – Arra gondoltam, hogy… neearadnátészaára?! – A lány annyira hadart, hogy a fiú arcára mosolyt csalt.
 
- Hogy mit csináljak?
 
- Öh…
 
- Azt akarod, hogy maradjak itt?
 
Hinata zavartan bólintott. Nem bírt csapattársa szemébe nézni.
 
- Ha akarod, akkor maradok – mosolygott rá szívélyesen, és elvette a csészéiket, aztán a mosogatóhoz lépett velük, és megeresztette a vizet. – Na, mit szólsz hozzá, Akamaru? Itt fogunk éjszakázni!
 
A kutya izgatottan és boldogan vakkantott, aztán folytatta tovább a vacsora elfogyasztását.
 
Ahogy egyre jobban sötét lett, villanyt gyújtottak, aztán Hinata előkészítette a vendégszobát.
 
Amikor külön költözött az apjától, a családfő imádott lányának elég nagy házat vett ahhoz, hogy többen tudjanak lakni benne. Ez most kapóra jött.
 
 
Miután mindketten aludni tértek, Hinata csak forgolódott az ágyában és képtelen volt lehunyni a szemét, és ellazulni. Annyira boldog volt és annyira izgatott, hogy legszívesebben felrázta volna Kibat álmából, hogy beszélgethessen vele. Hogy elmondhassa neki, hogy fáj a lelke, mert beléhasítottak… de nem akarta most, mert tudta, hogy Kiba fáradt, megviselhette az út.
 
Már éppen rászánta volna magát az alvásra, amikor hallotta, hogy halkan kopogtatnak az ajtaján.
Felült, de nem bírt megszólalni.
Csak meredt a sötétségbe, oda, ahol az ajtót sejtette.
Aztán valaki lenyomta a kilincset…
 
Kiba volt az.
 
- Alszol? – kérdezte suttogva a fiú.
 
- Nem – válaszolt neki ugyanolyan halkan Hinata, bár nem értette, hogy miért pusmognak itt.
Érezte, ahogy Kiba leül az ágy végébe, aztán ahogy jobban meresztette a szemét, meg is látta a fiút. Egy szál ujjatlan póló volt rajta, és egy alsónadrág.
 
Érezte, hogy ég az arca. Ösztönösen feljebb rántotta magán a takarót, pedig Kiba nem láthatta őt, ő is csak úgy látta a sötétben a fiút, hogy használta a képességét.
 
- Mi az? Valami baj van? – kérdezte végül halkan Hinata.
 
- Csak azért jöttem, hogy szóljak… megérkeztek a többiek!
 
 
II. …és minden elkezdődik
 
Miután a lány felöltözött, azaz magára kapott egy lenge blúzt és szoknyát, megfésülte a kócos tincseit, és kisétált a szobájából, csodálkozva látta, hogy a váratlan vendégei betömörültek az előszobájába.
 
Kiba időközben átvette tőle a házigazda szerepét, s szívéjesen beinvitálta Hinata lakásába az érkezőket.
 
A lány nem tudtam, hogy hirtelenjében hova kapja a fejét, csak döbbenten állt ott a szobája félig nyitott ajtaja előtt, földbegyökerezett lábakkal, és képtelen volt megmozdulni.
 
Szemével végigkövette az összes érkezőt, majd mikor az utolsó után – aki történetesen Neji Hyuuga volt, imádott unokatestvére -, becsukódott az ajtó, magához tért, és zavarba ejtően piros arccal belökte a hálószoba ajtaját, majd elindult a sokaság felé.
Bátortalanul tett pár lépést, de meg is torpant, mert az első alak, akit kellőképp meg tudott szemlélni, olyannyira ámulatba ejtette őt, hogy képtelen volt megtorpanni két lépés között.
 
Nara Shikamaru ott állt, pont szembe vele, kiengedett sötétbarna hajjal, mely eleganciával hullott erős vállaira és hátára, kezében a, csak chuunin szintű ninjákat megillető mellénnyel, és az ő, Hinata tekintetébe fúrta, fekete szemeit.
Hinata nyelt egyet, ahogy végigjáratta tekintetét, az izmokon, és magában megjegyezte, hogy a fiú kész férfivá érett. Mióta nem látta, ő olyan… és milyen jól áll így, hogy kibontotta a haját…
 
 
 
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: summer days 17

"Ayu" first love 2.

2008.10.13. 21:46 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

II. Meglepő fordulat: Asszem, beléd estem…
 
A fejemet fogtam és mereven bámultam előre. Közben ez a Choji vagy ki az isten, nagyban elkezdte zabálni az ÉN levesemet, amit ÉN vettem ennek a kis idegesítő pukkancsnak, az Én saját pénzemből. Milyen kínos…
 
- Valami probléma van, kisasszony?
 
Már éppen hangsúlyozni akartam a tulajnak, hogy ne magázgasson itt, aztán elvetettem, és felkönyökölve rávigyorogtam.
 
- Gond egy szál se, uram. – Ez az, legyünk kedvesek, aranyosak, hátha elengedi az árát.
Naivan azt hittem, hogy így lesz, de ő csak mosolyogva odacsúsztatta a számlát, én meg próbáltam nem megfulladni saját öklömtől.
Na, most mi a jó francot csinálok?
 
- Izé… én… - dadogtam zavartan, közben láttam, hogy a dagadék jóízűen megnyalja a száját. – Moegi figyelj csak, ha kijutok innen élve, akkor asszem megruházlak, kisanyám… Hé! – Megrökönyödve láttam, hogy a kislány fogta magát és ott hagyott. Elment. Itt hagyott a fenébe is! Irtó kellemetlen…
 
- Nyugi… - vette ki a kezemből a számlát a srác. – Állom a felét. Moegi folyton eljátssza ezt azzal, aki kedves vele…
 
- Ó, igazán? Milyen kis… bájos – motyogtam magam elé, közben előszedtem a tárcám.
A srác betartotta az ígéretét, és kifizette az ebédünk felét.
Na megállj kislány, imádkozz, hogy nehogy keresztezzék egymást az útjaink, mert kedvenc időtöltésem a bosszú. Így, e téren igen találékony vagyok.
 
- Az. És mondd csak, miért volt ilyen dühös rád? – fordult felém kíváncsian a fiú.
Közben felálltunk a pulttól, és hátra sétáltunk az egyik asztalhoz. Becsusszantam a fal mellé, ő meg leült velem szembe. Meghívott egy teára.  
 
- Mert kiütöttem a Konoha srácot… egészen egyszerű volt – vontam vállat. – Bár mondjuk, emiatt már így is pikkelnek rám eléggé sokan…
 
- Ilyen idősen vizsgázni? – Közben kihozták a rendelést. Azt hittem, hogy magának is teát rendelt, erre ideállított a pincér tök fapofával és lerakott elé egy huszonhat személyes ünnepi vacsorát. Én meg megrökönyödve szorongattam a kis semmi csészémet. – Kérsz? – nyújtott felém egy darabka bacont.
 
- Kösz… - ráztam meg a fejemet. Lenyeltem a gombócot a torkomban, és ittam. – Honnan van ennyi pénzed?
 
- Mi? Nem az én számlámra megy… Shikamaruéra… - A srác a küzdőtérről! Talán a csapattársa? Ha igen, akkor ő is tud nekem segíteni! Milyen mázlista vagyok…
 
- Tudod, Choji, megdöbbentő a hasonlóság közted, és a vörös között… más számlájára zabálni be… ejj – húztam vigyorra a szám, és próbáltam nem visszaemlékezni az alig tíz perce történt kellemetlen helyzetemre.
 
- Mellesleg… - folytatta a félig belekezdett témát, mit sem törődve azzal, hogy egy fiatal hölgy ül vele szembe, aki nincsen hozzá szokva, hogy mindenféle ételdarabka borítsa be a kezét meg az arcát.
Ez erős túlzás, van amikor én is így eszek. Amikor kedvem tartja. Hangulatfüggő… -, visszatérve arra, nem lehetsz idősebb nálam…
 
Burkolt mondat, amibe belerejtette a kérdést: Hány éves vagy? Okos…
 
- Tizenhét vagyok… - feleltem félvállról, és elkezdtem szürcsölgetni a teám maradékát.
 
- Fiatalabb vagy nálam. Én és a csapattársaim mind tizennyolcak vagyunk. – Remek, kösz az infót. – Neked hol a csapatod?
 
- Nem volt csapatom… egyedül jobbnak bizonyultam. – Jó, az igazság az, hogy nem mertek összerakni semmilyen kis vakarékkal, mert túl koros voltam, és nem pakolt be a sok tudóspalánta egyikkel se egy csapatba. Így jóval nehezebb dolgom volt megszerezni azokat a tekercseket a Halál-erdejéből.
 
- Nem lehetett könnyű dolgod… Amúgy… - Összefűztem az állam alatt az ujjaim, és félre raktam a kiürült csészét. Türelmesen figyeltem, ahogy agyig tömi magát, és amíg lenyeli a falatot. Legalábbis a felét. Aztán folytatta: - Melyik faluból is jöttél?
 
- Ha nem látnád – böktem a fejemre -, ide van írva…
 
- Hova? Én nem látok semmit…
 
Ijedten kaptam a homlokomhoz, és megrökönyödve tapintottam az igazságra: a fejpántom eltűnt.
 
- Hol van? Az előbb még a homlokomon volt… - motyogtam rémülten.
 
- Hát, ami azt illeti, én mikor megláttam itt a kétségbeesett arcod, nem volt ott semmi. Ezért is kérdeztem rá… - Ez az, tömjed csak magadat! Majd én megkeresem… EGYEDÜL!
Iszonyú mérges voltam magamra, nem tartozott az erősségeim közé, hogy vigyázzak akármimre is. Csoda, hogy Hollót nem lovasította még eddig meg senki, de ott az volt a szerencsém, hogy a súlya túlságosan lehúzta a vállam. Csak észreveszem, ha majdnem nyolcvan kilóval könnyebb vagyok.
 
- Ez remek… megyek, megkeresem… biztos a kis vakarék nyúlta le… - Felálltam és fújtattam, mint egy kutya. Bár azt a lovak szokták…
 
- Várj meg, megeszem és segítek megkeresni… - mondta előzékenyen Choji, tele pofával.
 
- Kösz, kedves vagy – mosolyogtam rá. Talán ez volt az első őszinte mosolyom a győzelmem óta.
Tényleg szimpatikus volt a fiú, és talán ha vele lógok, esetleg lesz esélyem közelebbi kapcsolatba kerülni Shikával…
 
Pár percen belül végzett az evéssel, azt mondta a tulajnak, hogy írja a haverja számlájához a nyolcvan fogásos kis ebédet, aztán kiléptünk a dögletes melegbe.
 
Felpillantottam az égre, és kedvem lett volna kifeküdni a domboldalra, hogy nézegethessem a felhőket. Az mindig megnyugtatott. Heverészni egymagam, közben lelkemben az édes semmittevéssel, számban meg egy szál cigivel. Nincsen annál jobb… Miközben érzed, hogy a gyenge szellő végig söpör a magas hangán és a testeden.
Csak bámulni mereven a végtelen azúr égbe, és semmivel sem foglalkozni… így kéne élni!
 
De aztán fancsali képpel emlékeztettem magamat, hogy meg kell keresnem az enyveskezű tolvajt, aki meglovasította a fejpántom.
Senki nem csinálhat bohócot egy Homokfalu-beli ninjából!
Mellesleg, ha ezt a bátyám megtudja, nem hogy leköp, mert használtam a küzdelem során Hollót, hanem még meg is aláz… Földbe döngöl, kikötöz, vagy csak odavet a kutyáknak. Hm… kecsegtető!
 
- Mennyi az idő? – fordultam Chojihoz. Éppen egy chipszes zacskóban volt elbújva derékig.
 
- Fél három körül… - Akkor ezek szerint az ebédem, amit alig fél órája költöttem el, lassan átmegy uzsiba. – És szerinted hol bujkálhat a kisasszony? – tettem fel a fél yenes kérdést.
 
- Valószínűleg visszament az arénába szurkolni a társainak…
 
- Fenébe! – A homlokomra csaptam, és elgondolkodva meredtem előre a föld felé. Gázos lenne visszamenni, így is eléggé kiakasztottam azt a napszemcsis shinobit, aztán még ott van az a három is…
 
- Én visszamegyek. Ott megvárom Shikamarut… ha végez, azt mondta, elmegyünk ramenezni…
 
- De… de hát az előbb is… - megráztam a fejem, aztán inkább hagytam a témát. Kíváncsi lettem volna, hogy az édes pofa tudja e, hogy a haverja, szépen takarékosan befekteteti az összes pénzét ebbe az étterembe.
 
- Velem tartasz?
 
- Öregem… - megtapogattam a homlokom, és elszántan eldöntöttem, hogy bármibe is kerüljön, visszaszerzem azt a vackot. Az a mindenem. Meg Holló. – Megyek, ja.
 
Elindultam a népes utcán, a nassoló Choji nyomába, és közben teljesen meg is feledkeztem magamról. Csak lépkedtem egyenesen, céltalanul a srác után, aztán egy pillanatban kénytelen voltam megtorpanni, mert majdnem lefejeltem valakit.
 
- Legközelebb jobban vigyázz – morogta nekem oda ridegen a vörös hajú srác, belém meg belém hasított felismerés.
 
- Hát… te vagy az? – földbe gyökerezett a lábam. RÁ számítottam a legkevésbé.
 
- Mért, te ki vagy? Ismerlek? – Talán megismert volna, ha rajtam van a fejpánt. De így… most kezdjek el neki magyarázkodni, hogy izé… ellopták a fejpántom, tudod egy olyan kis tizenhárom éves pukkancs volt… sőt, meg is kérhetném, hogy segítsen megkeresni. Ennél már csak az lenne a jobb…
 
- Bocs, azt hiszem, összekevertelek valakivel… - ráztam meg a fejemet zavartan. – Elnézést…
 
- Akkor el az utamból! - lökött el maga mellől a fiú. Csodálkozni se volt időm az udvariatlanságán, éreztem, ahogy valaki megragadja a karom.
 
- Ne foglalkozz vele, biztosan rossz napja van… na, gyere már, vagy Shika nélkülem megy el kajálni.
 
Mily borzalom! Akartam kihangsúlyozni bánatom és együttérzésem Choji felé, de meglepő gyors futásba kezdett. Vészen közeledtünk a már jól ismert csarnok felé.
 
A három shinobi a lépcsőkön üldögélt.
Az egyik shurikenekt dobált a közeli fa törzsébe, majd a chakrájával magához hívta, az árulkodós a listáját lapozgatta, a maszkos pedig olvasott.
Azonnal felismertek.
 
- Már megint te? – emelte fel a fejét a maszkos. Őőőő… Kakashi, ha jól emlékszem.
Lenéztem a kezében tartott könyvre, és felcsillant a szemem.
- A kertész a gyilkos!
 
A shinobi értetlenül bámult vissza rám, aztán felmutatta a könyvet.
- Ez nem az a könyv… - súgta közbe Choji.
- Tudom… Nyali - fali… - De beteg! – Apukám is ezt olvasta egy időben! – húztam ki magamat büszkén.
- Igazán? – kérdezte sejtelmes mosollyal a maszkos.
- Bezony ám!
- Bemutatnál neki?
- Mi van?
 
- Sensei! – szakította félbe érdekfeszítő beszélgetésünket az okosabbik. – Vége a küzdelemnek!
- Mesés! – csapta össze hirtelen Choji a tenyerét.
 
- A győzteseket vezessék ki a küzdőtérre, megkapják a tekercseket, amikben le van írva részletesen, hogy ki melyik csapatba kerül, melyik senseihez – hadarta unottan Kakashi, aztán felállt, és fölém hajolt. Láttam, hogy vigyorog.
- Nyomás a küzdőtér!
- Mi? - Nem vágtam, ez most hozzám beszél?
- Győztél, nem?
- De! De győztem! – ugrottam nagyot. – Várjatok meg kint! – kacsintottam Chojira, aztán eltűntem a sensei nyomában.
 
Az arénába lépve, rögtön megakadt a szemem az unottan ácsorgó fiún.
Úgy gondoltam megosztom vele az intelmeim, így fogtam magam, és odasétáltam mellé.
Már eleve ferde szemmel nézett rám, de nem érdekelt.
 
- Tök jófej a haverod…
- Choji? Honnan ismered?
- Kifizette az ebédemet… - mondtam büszkén.
- Mi? Ilyet se csinált még, hogy önszántából… milyen kínos… - húzta el a száját, aztán újabb szál cigit tömött bele.
- Szerintem inkább meglepő. Fúj! Köpöd ki! – kikaptam a cigit a szájából, és ahelyett, hogy én szívtam volna bele, eltapostam a félig égő csikket.
- Mi a francot művelsz?
- Megmentem az életedet, te majom!
- Pff… - Shikamaru hosszú vélemény nyilvánítása után úgy döntöttem, rákérdezek a fejpántos dologra.
 
- Te figyelj…
- Hm?
- Nem láttad az elmúlt fél órában a kis bájos Moegit? Elcsórta a homlokpántom…
- Hát, kellemetlen…
- Tudom, ezért kérdezem!
- Mivel itt voltam, és a mérkőzéseket vezettem… nem – nyújtotta el kellemetlenkedve az e-t, aztán belesuttogott a fülembe. – Itt a Hokage, menj vissza a többiekhez… - a lehelete kellemesen csiklandozta a tarkómat. Beleremegtem, amikor feltámadt a szél, és megéreztem az illatát. Valami mesés volt… úgy éreztem, akarom még.
Zavartan a szemébe néztem, végül bólintottam, és égő arccal az óvodához csapódtam. 
 
A Hokage bekocogott a kapun, aztán büszkén végignézett rajtunk.
Kicsit érdekes volt a felállás. Én álltam középen, engem meg körülállt vagy fél tucat kiskamasz. Cseppet magasabbnak bizonyultam.
Valószínűleg, ha küldő szemlélő lettem volna, betegre röhögtem volna magamon magamat. De így…
Eleve izgatott voltam, és felkúszott a gombóc a torkomba, másfelől pedig… nem tudtam csak úgy szemet hunyni az előbb tapasztaltakon.
 
- Gratulálok a győzteseknek! Most kiosztom a nektek járó tekercseket! Hatan sikeresen tovább jutottak a chuuninná válás rögös útján! Most már csak a rátok kiszabott küldetésen kell helyt állnotok, a csapatotokkal, és a titeket kísérő chuunin szintű shinobikkal. Akkor lássuk hát! – csettintett az ujjával, mire a buzgómócsing napszemüveges ott termett mellette, két tekerccsel a kezében.
- Az első csapat: Koninobu Yoshiki, akinek az újoncok közül a legfejlettebb a taijutsuja. Gratulálok neki! – Egy fekete hajú kisfiú büszkén kihúzta magát, és belevigyorgott a világba. Megforgattam a szememet, aztán próbáltam figyelmemet az öregre irányítani. – Az ő csapatába fog tartozni Mizuki Ayashi. A kisasszony korszerűen tudta alkalmazni az Árnyékklón és az idéző jutsut… ez még számomra is tény, hogy hogyan sajátította el… de gratulálunk neki a sikeres vizsgáért! – A ’kisasszony’ ördögi vigyorral meghajolt, és hátra dobta paradicsomszőke haját. Komolyan… a hideg rázott a kölyköktől! – És végezetül, az egyes csapat harmadik tagja… - kérem istenem, csak ne én, csak ne én, csak engem ne ide rakjál! – Ayumi Aizawa! – Köszönöm… - Aki a legidősebb közületek… - még egyszer kösz! Ráadásul nem elég ennyi, még figyelmezteti is rá őket! – de különleges technikája miatt csodálni való! – Hatalmas túlzás… elpirulok… ajaj! – Keveseknek adatik meg, hogy elsajátítsák a Bábmester jutsut. Gratuláljunk hát neki is! – Talán amiatt, mert ferde szemmel nézett rájuk a Hokage, talán nem… de megtapsoltak. Engem! – És végezetül, az Egyes csoport vezetője, nem más, mint Shikamaru Nara!
 
Azt hittem megsüketültem. Megpördültem, és elkerekedett szemekkel a srácra néztem. Elkezdett kalapálni a szívem, de nagyon… most álmodom, vagy ez igaz?
Láttam a döbbenetet az arcán, de aztán rendezte a vonásait, és elfordult tőlem, hogy idegességében újra rágyújthasson. 
 
Shikamaru közben odasétált a Hokagéhez, és átvette tőle a tekercset. Én meg közben még mindig a leesett állam kapargattam fel, és a szívem tájékát masszíroztam.
 
- Meglepő fordulat, mi? – suttogta bele a fülembe, ahogy elhaladt mellettem, nekem meg elakadt a lélegzetem…
- Az – motyogtam vissza.
 
- És most lássuk a Második csapatot! Yuriko Shimi. – Egy halványlila hajú lány pukedlizett, közben angyalian elmosolyodott. Láttam a szeplőket az orrán, ezek még cukibbá tették őt. – A hölgy nagy sikert aratott a közelharc terén, illetve fiatal kora ellenére, zsenialitása magasan meghaladja a társai képességeit. Dicséret a munkájáért! – Olyan édes volt ez a gyerek, miért nem vele kerültem egy csapatba, miért két ilyen ördögfattyával?
 
– A következő továbbjutó, és a csapat második tagja, Hanabi Hyuuga, a Hyuuga klán legifjabb tagja, aki hatalmas erő birtokába került a Byakugan sajátos kifejlesztésével, és hatalmas előrehaladást tudott a küzdelme során felmutatni a Kekkei genkai még eddig nem látott felhasználásával. Büszkeség öntse el a lelkünk, mikor ilyen ifjú ninják néznek vissza ránk! – Megijedtem a lánytól. Olyan hideg volt az arca, mint a jég, és mikor a szemébe néztem, azt hittem én látok rosszul. De nem. Neki nem volt szembogara.
 
Hallottam már dolgokat a Byakuganról, de nem gondoltam volna, hogy ilyen nyomasztó vele szembe kerülnöm. Úgy éreztem, belém lát, át rajtam, kiolvassa a fejemből a titkaimat. Megbénultam, de csak egy röpke pillanatig tartott, amíg a szemébe néztem. Aztán elkapta a tekintetét, és minden a régi lett.
 
Hosszú, hátrafésült barna haját meglobogtatta a szél. Aprót biccentett, aztán úgy tett, mintha mi sem történt volna. Olyan volt, mint egy jégcsap, amit nem lehet megtörni… megijedtem!
 
- És az utolsó győztesünk, az évzáró vizsgán, nem más, mint a drága és egyetlen unokám, Konohamaru unokaöccse: Mikami Sarutobi! A ködművészet jutsujainak elsajátításával, és zseniális rejtőzködő jutsujainak bevetésével, sikeres vizsgát tett! Kijár neki is az érdem! – A már jól ismert szőke kisfiú, vadvigyorral az arcán a Hokagéhez rohant és a nyakába ugrott.
 
A közönség Ú-zott, meg Á-zott, én meg vigyorogtam.
 
- És most tapsoljuk meg a Második csapat vezető chuunin szintű tanítóját: Iruka Uminot!
 
A férfi kedvesen elmosolyodott, és odalépett a Hokagéhoz, hogy átvegye tőle a mi tekercsünk hasonmását.
 
- Gratulálok az összes résztvevőnek a sikeres vizsgaeredményekért, a további eligazításért forduljatok a vezetőitekhez, ők mindenről felvilágosítanak titeket! – A közönség őrjöngött, bár volt köztük egy pár, aki szomorúan figyelte az eseményeket. Voltak dühös nézők is, voltak akik egyszerűen rám se bírtak nézni, aztán egyszer csak felvillant a fenti lelátón egy vörös üstök.
Azonnal kimeresztettem a szememet, és összepréseltem a számat. A kis szemét!
 
Elégedett vigyorgott le rám, közben ügyesen támogatta a még mindig félkómás Konohamarut.
 
Legszívesebben felrohantam volna, hogy felpofozzam, és visszavegyem tőle, ami nekem jár, de nyugton kellett maradnom, és mint már fentebb említettem: vigyázni a seggemre.
 
- Akik pedig vesztettek a küzdelmek során, azok se csüggedjenek! Jövőre lesz alkalmuk újra neki futni a vizsgának. Reméljük akkor jobb eredményeket érnek el! – Aztán az öreg meghajolt, és a szemcsis meg Kakashi kíséretében elhagyta a placcot.
 
Lenéztem csapattársaimra, és kétségek ezrei martak bele a lelkembe.
 
- A holnapi küldetést illetően… - hajtogatta szét a tekercset Shikamaru, miközben odasomfordált hozzánk -, találkozzunk a falu nyugati kapujánál nyolckor… Reggelizzetek, aztán indulás. Egy B szintű küldetésre megyünk… - Úgy látszott, marhára nem rajong az ötletért, meg a feladatért, de ami az illeti én még annyira sem.
 
Nekem már feladatom volt. Meg kellett keresnem a bátyámat, és hazacipelni.
Nem értem rá belekeveredni a jók és gonoszak párviadalába.
Bár… ez esetben nem sok választásom volt…
 
- Megnézhetem, mi van benne? – kérdeztem kedvesen, mire az ördögien vigyorgó kislány neki állt kifigurázni.
- Jaj, megnézhetem…
- De meg ám, te vakarék! – már éppen csaptam volna oda, mikor félúton Shikamaru elkapta a karomat, és rám bámult.
 
- Nem ütlegeljük a csapattársainkat. Úgy látom nehéz feladat lesz… - közben zsebre tette a tekercset, hogy még véletlen se láthassam -, összeszoknotok. Azzal fogjuk kezdeni…
 
- Hát nem csodás? – fordultam a csapatom egyetlen fiú tagjához.
Úgy tűnt, osztja a véleményem. Már most az agyára ment a kiscsaj.
 
Mire magamhoz tértem a kezdeti döbbenetből, amit ez az egész okozott, elindultam a távozó Shikamaru után.
Visszapillantottam, és láttam, hogy a ’kicsik’ még beszélgetnek, és megvárják a közönség soraiból odaszállingózó hozzátartozóikat.
 
- Milyen küldetés lesz? – kocogtam oda Shikamaru mellé, és felvettem a tempóját, hogy együtt tudjuk megtalálni Chojit.
 
- Rossz.
 
- Mért lesz rossz? – játszadoztam a türelmével.
 
- Mert össze leszek zárva két idegesítő kölyökkel, és veled…
- Már megbocsáss, de kikérem magamnak. Mit takar ez a ’veled’? – kérdeztem vissza csípősen.
 
- Nem bírom a lányokat…
- Talán a fiúkat szereted?
- Nem erről van szó. A lányok folyton csak hisztiznek, és nyavalyognak… olyan kellemetlenek…
- Akkor úgy tűnik, neked eléggé kevés lánnyal volt eddig dolgod… mert cseppet sem ismersz minket! És én… különben sem szoktam hisztizni!
- Ja, persze… - sóhajtott lemondóan.
- Majd meglátod!
- Ettől félek! – kellemetlenül elvigyorodott, aztán elkapta a pillantását, az enyémből, és a kijárat felé fordult.
 
- Ott van Choji! – mutattam előre hirtelen, aztán elkezdtem felé futni. Megláttam valamit a kezében.
- Helló! – integetett nekünk, közben szabad kezével a hasát simogatta. Tipikus…
 
- Azt honnan szerezted vissza? – ráncigáltam ki a fejpántom a kezéből.
- Mondjuk úgy, elbeszélgettem a vörössel…
- Vörössel? – vonta föl a szemöldökét Shikamaru értetlenül.
- Moegivel! – mondtuk egyszerre.
 
- Köszi – nevettem Choji arcába, aztán feltettem magamra a homlokpántot. Most már egésznek éreztem magamat.
 
Közben Shikamaru elgondolkodva elénk tipegett, addig mi ügyesen hátul maradtunk.
 
- Na, az igazat, hogyan szerezted vissza? – kérdeztem tőle suttyomban.
- Elhívtam fagyizni… de Shikának csend erről… - motyogta vissza.
 
Elfolytattam egy nevetést, aztán az édes pofa után siettünk.
 
Beérve a főtérre, Shikamarut megállította két szőke lány.
Choji zavartan megragadott a karomnál fogva, és elrángatott onnan.
 
- Most mi… mi van? – kérdeztem, miközben kapkodtam a levegőt, hogy egyben meg tudjak állni a lábamon.
- Ino és Temari. Folyton folyik köztük a harc, hogy ki nyeri el Shikamaru kegyeit. Ő meg hamarosan kikészül… 
- Aha… - Hát ez marha érdekes volt. Végig néztem a lányokon, és elhúztam a számat, amikor láttam, hogy mindketten milyen csinosak, és szépek. Szőke haj, türkiz, illetve égkék szemek… nyomukba sem érhetek. Csak idő kérdése, és Shikamaru választ közülük…
 
- Te Choji, figyi, én most elmegyek egy kicsit, kiszellőztetem a fejemet… ha nem haragszol… majd összefutunk még… - Meg sem vártam a válaszát, azonnal ott hagytam őt egymagában.
 
Átrohantam az embertömegen, de óvatlan voltam, és megint belerohantam valakivel.
Megint BELÉ.
- Jaj, bocsi… - haraptam az ajkamba zavartan, de aztán az arcára néztem, és döbbenetet véltem rajta felfedezni. De csak egy röpke pillanatig.
- Ayumi… - nézett rém érzéketlen tekintettel.
Zavartan bólintottam, és visszanéztem rá.
- Mi járatban?
- Keresem a bátyám…
- A bátyád…
- Aha! Nem tudod, hogy hol van? Csapattársak voltatok, nem?
- Voltunk…
- Éééértem – válaszoltam neki intelligensen, és félre húzódtam az útból, hogy elférjenek tőlem.
- Senki nem tud róla semmit…
- Ennyit én is sejtettem… - Éppen indulni készült, gondolom untathattam. – De Gaara, várj! – Kaptam a keze után.
 
Látszott rajta, hogy zavarta, hogy megérintettem.
- Mi van?
- Ha látod, szólj neki, hogy keresem. Fontos lenne!
- Jó – azzal fogta magát és ott hagyott.
 
Elég kínos volt számomra ez a beszélgetés az unokatestvéremmel, de így legalább tisztába voltam azzal a ténnyel, hogy a bátyám legjobb barátja, és egyben unokatestvére se tud semmit a hollétéről.
 
Teljesen holt ponthoz érkeztem. Valamit ki kellett, hogy találjak. Szorított a határidő, és akkor betették holnapra még ezt a hülye küldetést is!
 
Fortyogva elindultam a falu széle felé, és ott felmásztam a magas fűvel benőtt dombtetőre.
Egy lélek nem volt közelben, ez kicsit megnyugtatott. Nagyon nem volt most kedvem senkivel sem kommunikációs kapcsolatot építgetni.
 
Ledőltem egy árnyékot nyújtó fa alá, és behunyt szemmel beleszimatoltam a friss levegőbe.
Úgy éreztem, újjá születtem.
 
Eszembe jutottak a régi, évekkel ezelőtt történt dolgok. Mikor Kankuro és én… mikor még ott volt velem, és folyton csak játszottunk. Akkor jött Gaara is, bár ő… mindig kimaradt mindenből. Eléggé félelmetes fiú volt.
 
Aztán elérkezett a nap, amikor a bátyám úgy döntött, leteszi a ninja vizsgát. Hozzájuk csapódott egy lány. A nevére nem emlékszem. De Kankuro akkor teljesen el volt tőle ájulva… féltékeny voltam.
És akkor elment.
Lassan már öt éve.
És még Gaara sem tud róla semmit… Ez olyan fura…
 
Néztem a felettem repdeső madarakat, aztán elárnyékoltam a jobb tenyeremmel a szememet, hogy ne tűzzön rám a nap.
 
Kibontottam a hajam, mert nyomtak a copfok.
Az idegesítő frufrum folyton belelógott a szemembe. Hát még mikor a szél belefújta, nem győztem kisöpörgetni onnan.
 
Megborzoltam a hajamat, hogy álljon valahogy, aztán visszadőltem a fűbe.
Behunytam a szememet, és azt hiszem, az édes semmittevés álomba ringatott…
 
Arra riadtam fel, hogy valami eltakarta előlem a napot.
 
Laposakat pislogva felültem, és megpillantottam a fát magam felett.
Emlékeztem, hogy nem feküdtem teljesen alá, azért tűzött a nap a szemembe.
Most mégis furcsa volt, hogy a növény árnyéka teljesen fölém magasodott, és eltakarta előlem a zavaró napsugarakat.
 
- Mi ez?
 
- Igazából Árnyéktámadás jutsu… de most arra szolgál, hogy ne kapj napszúrást… kellemetlen lenne nélküled kezdeni a csapat első küldetését…
 
Folyt. Köv.
 
Előzetes: Vajon ki zavarhatta meg Ayumi álmát? És vajon mi fog történni a csapat első küldetésén?
Emellett, vajon Ayu kifut az időből, vagy sikerült fényt deríteni bátyja kilétére?
A következő rész címe: Irány az első küldetés: éljen a csapatmunka!
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: ayuxshika

"Ayu" first love 1.

2008.10.13. 21:46 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

'Ayu' First love
Naruto-s ficem::
Shikamaru Nara fanos korszakomban kezdtem el írni.
Egy lány, nevezetes. Ayumi Aizawa beszabadul Konohába, mert küldetést kapott a klánjától: Fel kell kutatnia eltűnt bátyját, és visszavinni a hazájába, mert ott van rá szükség.
De közben Ayuminek(akinek nem is igazából az igazi neve:P), le kell tennie a cchuunin vizsgát, mert enélkül nem tudna bátyja szemébe nézni, és a fiú meg szóba se állna vele. Csak itt a bökkenő: túl idős.
És hogy ennyi ne legyen elég szerencsétlennek, a shinobik rajta tartják a szemüket, a fél falu megveti, mikor kiütéssel legyőzi a vizygán a hokage unokáját. És akkor ott van még egy kislány is, aki akarva-akaratlan(de leginkább tudatosan) borsot tör az orra alá.
Na de hogy jön ide Shikamaru? Még mindig nem tudod? OLvASD!

I. Ayumi bemutatkozik: Irány a küzdőtér!
 
- Hé, hahó! – emeltem meg a hangom, mivel a kapu tetején ücsörgő két shinobi még mindig képtelen volt rám figyelni. Idegesítő volt… - Bemehetnék, még ma?
 
- Hát nem’tom – vakarta meg az egyik okosan a fejét, és az őrtársára nézett. – Bejöhet?
- Csak tudatnám, hogy tisztába légy vele… - a társ elrugaszkodott a kapu tetejéről, és elém vetődött, le a porba. Olyan sebesen érkezett le, hogy alig volt időm figyelemmel kísérni a mozgását. Jóleső érzés töltött el. Ha végre valahára bejutok, biztosan nem fogok unatkozni. -, mélyen tisztelt Hokage úr megtiltotta, hogy idegeneket beengedjünk. Csak az ő megkérdezése után jöhetsz be…
 
- Tisztában vagyok a ténnyel, miszerint elárulták Konohát. De nem én voltam, szóval kérem, nyissák ki azt a… - Türelmetlen voltam, szorított az idő, ha nem igyekszem, lekésem a vizsgát. Kellemetlen lett volna elkésni már az első alkalommal. Főleg, hogy a vizsga lenne az utolsó dolog, ami érdekelne engem, de muszáj volt rajta részt vennem. 
- Mondj egy jó okot, hogy beengedjünk! – toppant le elém a másik, valószínűleg csak egy egyszerű, mezei ninja.
 
- Most kezdődik a mérkőzésem. El fogok késni, perceken belül az arénába kell érnem!
- Nem vagy te egy csöppet idős? – meresztett az értelmesebbik nagy szemeket rám.
- Chuuninná kell válnom, ne állj az utamba! – Már éppen nyúltam volna a titkos fegyveremhez, amikor meggondolták magukat, és utat engedtek.
- De rajtad tartjuk a szemünket!
- Hát ez frankó. Köszi – Átléptem a falu bejáratát, és pár sietős lépés után, mire sikerült eltűnnöm a tömegben, már nem éreztem magamat olyan feszültnek, mert itt már nem láthattak.
 
Jólesőn kifújtam a levegőt, aztán csak álltam egy darabig, és mereven bámultam az eget.
 
Pillanatok alatt magamhoz tértem a gondolataimból, amikor egy tízévforma kisfiú véletlenül meglökött.
Futásnak eredtem, késésben voltam.
 
Copfjaim lobogtak a kellemes szélben, miközben szélsebesen rohantam az aréna felé. Visszacsúsztattam az időközben valahogy a kezembe került kunait, és lassítottam, amint megpillantottam a még sosem látott csarnokot.
 
Rendeztem vonásaim, nyugodt, nemtörődöm tekintetet varázsoltam az arcomra, és kifújtam a levegőt.
 
Kellemes sétatempóba váltottam át. Tíz méter választott el a bejárattól, amikor hirtelen három chuunin szintű ninja termett előttem. A chakrájuk tanúskodott efelől. Iszonyat erős volt a kisugárzás, de fura, hogy eddig nem éreztem. Az erejük úgy csapott arcon, hogy csoda, hogy nem estem hátra.
 
- Te meg mit akarsz itt? – kérdezett az egyik barátságtalanul. – Több nézőt nem engedhetünk be. Jobb, ha visszafordulsz!
- Tévedsz, ha azt hiszed, azért jöttem, hogy az idióta küzdelmeket figyeljem. Az én meccsem még csak most jön! – húztam ki magamat büszkén.
 
- Ó, igazán? És nem vagy te egy kicsit idős ehhez? – lépett társa mellé a második shinobi. Csak az egyik szemét láttam, a másikat a maszkja eltakarta. Micsoda figura, atyaég!
- Mért jön mindig mindenki ezzel? Hát olyan nagy szám, hogy csak pár évvel léptem át a korhatárt? És akkor mi van? – rántottam meg a vállamat. – Bejelentkeztem, szeretnék megküzdeni az ellenfelemmel. Kérem, tűnjenek az utamból!
 
- De nagy a szád! – szólt be a barátságtalanabbik.
- Mi a neved? Melyik faluból érkeztél?
- A nevem Ayumi, és a homlokomra van írva, hogy honnan jöttem! – böktem idegesen a fejpántra. – Vagy vak? Most már mehetek?
- Valóban szerepel a jelentkezők, és a sikeresen vizsgázók listáján – vágott csalódott arcot a harmadik. Kipipált a névsorba, aztán elléptek előlem.
 
- Na, mehetek? – vigyorodtam el váratlanul. Nem hittem, hogy ilyen könnyen megy. Tisztára abban a hitben ringattam magamat, hogy most akkor nekem ökölharcba kell keverednem ezzel a három férfival.
 
- Amúgy meg elkéstél! – kiáltott utánam a maszkos.
- Tudom. Más is szokott, vagy nem? Nem olyan nagy szám! – Felrohantam a lépcsőkön, ki a küzdőtér felé vezető folyosóra. Utólag még hallottam, ahogy a maszkos hümmögve társai felé fordul, aztán mind nevetni kezdenek. Reméltem, nem rajtam!
 
Idegesített, hogy mindenki megszólt a korom miatt. Nem volt életcélom az, hogy letegyem a ninja vizsgát. Vándorolni akartam, lézengeni a világba, nem harcossá válni. Céltalanul kószálni, megismeri másokat, nálam erősebbeket és gyengébbeket, és egyszer találkozni a nagy Ő-vel.
De a Sors közbeszólt. Éppen akkor, mikor betöltöttem a tizenhetedik életévemet. A bátyám öt éve eltűnt, azért keltem útra most, hogy megtalálhassam. De biztos voltam benne, hogy hozzám se szólna, ha megtudná, hogy nem váltam rendes ninjává.
 
Kínos, de nem emlékeztem, hogy milyen az arca… vagy hogy ő maga hogyan nézhetett ki. Egyedül abban voltam biztos, hogy egy majdnem tizennyolc éves fiút kell keresnem, illetve, homályosan rémlett, hogy a csapatába van egy lány és egy fiú. Ezzel meg marha sokra tudok menni.
 
Beléptem a terembe, és megpillantottam egy csapat elszánt képű kölyköt, amint csendesen ácsorognak egymás mellett, és várnak a sorukra.
Fogalmam sem volt, hogy én mikor következek, ezért, hogy zavaromat leplezzem, odaléptem a falra függesztett tekercshez és értelmes arccal tanulmányozni kezdtem.
Mikor végre megtaláltam a nevemet – Ayumi Aizawa – akaratlanul is mosolyognom kellett.
Természetesen nem ez volt a rendes nevem, na de ha azt ide kiírták volna… akkor mindenki rögtön rájönne, hogy ki is vagyok valójában.
 
- Én leszek a Hokage! – Azonnal megpördültem, és a szemem azonnal megakadt a kissrácon, aki az egyik asztal tetején pózolt, miközben próbálta túlharsogni a többieket. – Meglátjátok, egy nap, én uralkodok majd mindenki felett!
 
…Ó hogyne… gondoltam gúnyosan, aztán megforgattam a szemem. Milyen idegesítően hiperaktív kiskölyök. Előre sajnálom azt, aki összekerül vele…
 
Végre megtaláltam a saját nevem alatt az ellenfelemét. Most már csak azt kell megtudnom, hogy ki a fene az a Sarutobi Konohamaru. Először ismerjem meg az ellenséget, mérjem fel a terepet, aztán ledöntöm seperc alatt.
 
- Konohamaru! Azonnal szállj le arról az asztalról! Attól, hogy te vagy a Hokage úr unokája, nem kéne magadból bohócot csinálni! – Majdnem belevágódtam a falba fejjel. Ez annyira gáz… kellett nekem itt keseregnem. Megkaptam egy csupaszképű kölyköt, akinek túl nagy a szája. Hát most mihez kezdek? Ráadásul, ha legyőzöm, akkor meg rossz pontot szerzek a nagyfőnöknél. Ami meg azért rossz, mert… hát mert csak!
 
Éppen nekiálltam a homlokomat csapkodni a tenyeremmel, mikor a shinobi, aki előbb ráordított szolidan az ellenfelemre, mögém lépett és hozzám intézett szavakat.
 
- Kisasszony, kérem fáradjon a nézőtérre, itt csak azok tartózkodhatnak, akik…
- Nem vagyok kisasszony! A következő küzdelem az enyém lesz, azzal ott – böktem unottan Konoha fiúra, aztán felpillantottam a férfira. Nem állt jól neki a napszemüveg…
- Konohamaru a mélyen tisztelt Hokage úr unokája, nem beszélhet így a gyermekről! – emelte meg a shinobi a hangját. Kicsit meg is lepődtem, aztán elvigyorodtam.
- Bocsi – néztem vissza rá nagy szemekkel, aztán észrevettem az arcán a hitetlenkedést. – Mivel kéne bizonyítanom, hogy én vagyok Ayumi Aizawa? Nézzen csak a homlokomra… na látja? – böktem magamat ma másodszor is fejbe. – Nahát, akkor… ha nem bánja, megvárnám itt a soromat… - azzal jeleztem neki, hogy ennyi a beszélgetés. De ő nem tágított tőlem.
 
- Kicsit idős, nem gondolja? – vonta fel a szemöldökét.
- Ne jöjjön már maga is ezzel! – nyögtem fel indulatosan. – Maga a mai nap a harmadik! Ne kezdjük ezt! Ha jól látom, maga már túl van a huszonötön, hol vagyok én önhöz képest? Ugyan már…
- Úgy értem, hogy a többi vizsgázó korát tekintve…
- Ezt tekintve, azt tekintve. Hát tekintsen ide! – mutattam előre a falon függő tekercsre. – Itt van a nevem: A-yu-mi A-i-za-wa… látja? Sikeres vizsga, és ha leszállna rólam, letehetném az utolsót is!
 
- De egy tizenhárom éves gyerekkel kell küzdenie!
- Ne magázzon már! Lehetséges, hogy ez a tizenhárom éves fiú erősebb mint én… - vigyorodtam el sejtelmesen, de erre a nyakam tettem volna, hogy nem igaz.
- A homlokpántjából ítélve ezt kétlem… - eresztette ki a gőzt az ’öreg’, aztán csípőre vágta a kezét, és láttam rajta, hogy készül még valamit mondani, de akkor felcsendült odakint egy hang.
 
- Sarutobi Konohamarut és Ayumi Aizawat kéretik a küzdőtérre!
 
- Hallja? Na akkor én megyek… nem akar fogadni rám?
- Hagyja ezt abba! – húzta el a száját kellemetlenül a férfi.
- Oké, ahogy akarja, pedig nem tudja, mit veszít! – húztam ki magamat büszkén.
- Túl magabiztos!
 
Elvettem magamat, aztán a kissrác nyomában kisétáltam az arénába.
Odakintről éppen most hoztak be egy vörös hajú kislányt hordágyon, míg egy magasabb, szőke fiúcska diadalittasan ugrált a shinobi mellett, miszerint ő lett a győztes.
 
Konohamaru aggódva pillantott a kislányra. Vagy szerelmes volt belé – dugtam ki a nyelvem -, vagy nem, csak féltette. Vagy talán a húga volt, vagy a csapattársa. 
 
Kiléptem az aréna áporodott nyári levegőjébe, és megcsapat az orrom, rögtön a vérszag.
Szegény kislány eléggé sokat vesztett. Azért reméltem, hogy semmi komoly baja sincsen.
 
A nézőtérről éles füttykoncert hasított az izgalommal felvillanyozott levegőbe. Nem nagyon hallottam, hogy az itt összegyűlt, alig párszáz ember mit ordítozik, csak Konohamaru neve volt kivehető itt-ott.
Valahol az öreg Hokage fent ücsörög, és könnyeit törölgetve figyeli az unokáját. Valószínűleg így előnytelen küzdelemnek tűnik, az a négy év korkülönbség, ami kettőnk között van, de hát érdekel itt valakit? Elvégre, akikkel a mai nap folyamán találkoztam, mind öregnek néztek.
 
Ha a chuunin is meg meri kérdezni a korom, és kérdőre vonja a képességeim, akkor azt hiszem Konohamaru küzdelem nélkül győz. Nekem elég lesz elvernem a jó öreg…
Felpillantottam gondolataimból, és összeráncolt szemöldökkel meredtem a küzdőtér közepén, unottan ácsorgó srác felé.
De hisz ez velem egyidős! Nem lehet idősebb!
Aztán megpillantottam a szájából kikandikáló cigarettát, és átsuhant a gondolat az agyamon, hogy vajon megkínálna e, ha legyőzöm a kicsikét.
Majd ha legyőzöm, akkor megkérdezem. Ha!
 
- Te vagy, Ayumi Aizawa? – kérdezte a srác kimérten.
- Aha – válaszoltam neki elnyújtva az első a-t.
- Hát ez kellemetlen…
- Micsoda? Mi van?! – bámultam bele a képébe. – Mi olyan kellemetlen?
- Hagyjuk… készen álltok? Konohamaru?
- Kész vagyok! – válaszolta indulattól fűtötten a kiskrapek.
- Na és te?
- Kösz a kérdésed, én is! – Eltávolodtam Konohamarutól, aztán harci pózba vágtam magamat. Megvetettem a lábam, aztán felvettem a kisterpeszt. Reménykedtem, hogy a cuccomat nem kell majd leszednem a hátamról. Annyira csak nem erős ez a törpe.
 
Nem akartam bevetni ellene AZT. Elég kínos lett volna, ha egy tizenhárom éves kissrácot nem bírok lenyomni, csak a titkos fegyveremmel. Akkor ninja vizsga ide vagy oda, a bátyám ezer százalék, hogy még le is köp.
 
Kisöpörtem a szemembe lógó barna hajam, aztán hátravetettem a fejem és beleszimatoltam a levegőbe. Tudnom kellett, hogy merről és milyen erősen fúj a szél. A két legfontosabb dolog, amivel tisztában kellett hogy legyek, hogy le tudjam verni a vakarcsot.
 
- Akkor… kezdődhet a küzdelem! – emelte magasba a kezét a srác, aztán unottan ejtette le, eltaposta a csikket és újabbra gyújtott. Ez totál nem egészséges, ezt majd utólag közlöm vele, amint győzök, és az örömtáncot járom. A másik dolog, amiért le akarom őt szólítani, az meg az, hogy hogyan lehet ilyen fiatalon chuuninná válni? Avasson már be, és akkor büszkén nézek a bátyó szemébe.
 
Elugrottam Konohamaru első csapása elől, és talpra érkeztem. Aztán azonnal félre kellett vetődnöm, hogy nehogy eltaláljon a shurikenekkel. Zihálva álltam meg, és úgy döntöttem, hogy ebből nekem elegem van.
Rohangálhatunk és ugrálhatunk itt napestig, de így csak azt érjük el, hogy kifáradunk és a nézők meg megdobálnak minket mindenféle dologgal, mert unalmas a meccs.
 
Aztán egyik pillanatról a másikra megdermedtem. Keményen előre meredtem, majd kigúvadt a szemem. Közben a tökmag elkiáltotta magát:
 
- Szexy no jutsu! – Dermedten néztem az előttem álló nőre, miközben meg se bírtam moccanni. Ezt a jutsut eddig még sohasem volt alkalmam megtapasztalni. Elvörösödtem, és a szemem sarkából láttam, hogy a ’sensei’-nek is mélyen leesett az álla.
 
Aztán valaki ráugrott a hátamra. Helyettesítés. Ez azonnal leesett.
 
Azonnal elkaptam a tekintetem arról a nőszerűségről, és a nyakamhoz kaptam. A kissrác rám vetődött, és fojtogatni kezdett. A közönség jóízűen hurrogott.
Rémülten észleltem közben, hogy a vállamra szíjazott kellék pántjai recsegve szakadnak ketté.
 
- Mi a baj? – ordított a fülembe felhevülve a fiú. – Pánikba estünk?
- Csak szeretnéd, te vakarék! – Megragadtam a kezét és lehajítottam magamról. Kezével tompította az esést, de közben időm sem volt, hogy felvegyem a hátamra az odavaló dogokat, máris ütések százait éreztem a testem chakrapontjain.
 
- Nesze! Én leszek a Hokage, és te nem tántoríthatsz el ettől! – Erős csapást éreztem a bal vállamnál, aztán végleg búcsút mondott a pánt az eredeti céljának. A földön kötött ki AZ.
 
- Állj le! – kiáltottam el magamat váratlanul. – Nem akarom ellened használni, még gyerek vagy!
- Dehogy vagyok! Ninja vagyok! Én leszek a Hokage!
- Leszel te a nagy büdös… - Időm se volt végigmondani a fertelmesen trágár dolgot amit, az öcsi fejéhet akartam vágni, hitetlenkedve kapkodtam el a fejemet előle. Most meg kövekkel kezdett el dobálni.
 
- Figyel, kisöreg! Nem akarlak a földbe döngölni, úgyhogy megkérlek, hogy álljál le! Hadd ne kelljen használnom ŐT – böktem a porban fekvő fegyveremre. – Így te is és én is megússzuk a kellemetlenséget. Egyezzünk meg abban, hogy te most kifekszel és én győzök, aztán jövőre megpróbálod, oké?
 
Mintha csak a falnak beszéltem volna. Konohamaru vigyorogva nézett a szemem közé, de volt valami fura a tekintetében.
- Rendben! – kinyújtotta a kezét, én meg nyújtottam felé az enyémet, és már majdnem megfogtam, amikor hirtelen megváltozott a szél iránya. Feltámadt. Úgy éreztem, nem győzhetek másként, csak ha használom AZT.
Amúgy is, tudtam, hogy csapda lett volna. Használta volna ellenem a Genjutsut, hogy elterelje a figyelmemet, miközben alattomosan mögém osonkodik és lerúgja a vesémet. Kellemetlen…
 
Egy ugrással eltávolodtam tőle, aztán talpra érkezve, tisztes távolságba megállva úgy éreztem, itt az én időm.
- Hát legyen! – bólintottam magabiztosan, és felszegtem a fejemet, hogy még egyszer, nyugodtan mindent mérlegelve, átgondolhassam, hogy mit is fogok tenni. Megterveztem az előttem álló elkövetkező tíz lépést, aztán boldogan kinyújtottam a karjaim a testem mellett, és szétnyitottam az ujjaim.
 
Éreztem, ahogy a chakrám végig áramlik a két karomban, egyenesen az ujjaimon keresztül, a földön heverő veszedelmes fegyverkupac felé.
 
Amint megpillantottam a hajszálvékony chakraszálakat, elkomorodtam, és a kisfiúra néztem.
- Igazán meg akartalak kímélni. De te provokáltál! – Lassan felemeltem a karjaim, és kinyújtottam őket mellmagasságba, egyenesen előre. Aztán behunytam a szememet, és felemeltem a fémkupacot a földről.
 
Olajosan megcsikordult a bábom összes ízülete, és porca. A bátyám fegyverével ellentétben nekem vasból volt, nem fából. Viszont azt meg kell hagyni, az ő bábja függetlenül ettől, sokkal könnyebb volt. Nekem több energiám kellett belefektetnem, hogy mozgatni és éltetni tudjam őt.
 
- Holló! Támadj! – Előrelendítettem a jobb karomat, mire megfeszültek a fonalak, és a báb vészes közelségbe került Konohamaruhoz.
 
- Csak szeretnéd! Árnyékklón jutsu! – A vakarcsból hirtelenjében nyolc vagy tíz, vagy tizennyolc lett… A hátam mögé kerültek, nem volt más választásom, szét kellett választanom Hollót.
Felemeltem a bal karomat, és megrántottam az eddig nyugodtan lógó kékezüst fonalakat.
 
- Gyerünk! Bábmester jutsu! – Magasba lendítettem mindkét karomat, aztán az ifjú Hokagéra küldtem a bábom. Félúton szétválasztottam Hollót, és a fejét a chakrafonalaimon rángatva a hátam mögé irányítottam.
 
- Úgyse bírod ezt sokáig! – ugrált el Holló gyilkos csapásai elől Konohamaru. – És ha kifáradsz, ha elfogy a chakrád, akkor majd…
- Akkor majd nagyon nézel kisfiú, mert nem fog elfogyni! – mosolyogtam meg a kis butus döbbent ábrázatát. – Mert még semmit sem láttál! Ezennel… vége a küzdelemnek!
 
Óvatlan volt, nem figyelt a háta mögé. A Holló alsó teste vészes közelségbe került a kisfiú tarkójával. Egyetlen szúrás volt az egész, és ájultan esett össze.
 
- Konohamaru! – Ütötte meg a fülem egy fiú mély hangja valahonnan a közönség soraiból. – Micsoda gyáva dolog tőled, hogy egy kisfiúval ezt teszed!
 
Valahogy sejtettem, hogy ez lesz. Én leszek a gonosz, büdös banya, aki bántotta szegény kis ártatlan tökfilkót. Már vártam is behunyt szemmel az engem ostromló köveket, és egyéb dolgokat, de nem történt semmi.
 
- A küzdelemnek vége! A győztes Ayumi… - a shinobi kételkedve a szemembe nézett, és mintha egy pillanat erejéig láttam volna a felismerést az arcán. – Ayumi Aizawa!
 
Hát nem rajongott értem valami rohadtul a közönség, de nem ez volt a célom ezzel a küzdelemmel. Mondjuk arra se nagyon számítottam, hogy azonnal közutálat tárgya leszek.
 
Időközben eltüntettem a chakrafonalakat, és összeraktam Hollót. A fegyverem újra visszakerült a már jól ismert helyére: a hátamra.
 
Elindultam az aréna kijárata felé, amikor váratlan dolog történt. Szembe találtam magamat a Hokagéval.
Az idős úr arcán sem utálatot, sem más negatív érzelmet nem tudtam felfedezni.
Aztán az egyik pillanatban, ahogy elhaladt mellettem, meghallottam a hangját.
 
- Nincsen szégyellni valód Ayumi. Most te győztél. Az unokám azért nem tudott legyőzni, mert nem készült még föl rád. Pedig azt hittem, kellő tanítást kapott. Egy szinten kéne lenni az erőtöknek, kortól függetlenül. Felnyitottad a szemem, hogy nem elég az, amit eddig tanult. Köszönöm neked.
 
Megdöbbentem az öreg szavain, és egy darabig csak tátogni tudtam, és ledermedve álltam, ott mellette, földbegyökerezett lábakkal.
 
- Én… - nem is igazán tudtam, hogy mit akarok neki mondani. Olyan bizonytalan lettem hirtelen. Aztán felszegtem a fejem, és az öreg után kiáltottam. – Csak elaludt! Holló fegyvereibe egyenlőre csak altatót tettem! Órákon belül magához tér.
 
Annyira elfeledkeztem mindenről, hogy elfelejtettem a shinobitól cuccot kérni. Milyen kínos…
Mégsem mehettem vissza, hogy: hé, apukám dobjál meg egy szállal! Különben is, már kezdetét kell, hogy vegye a következő küzdelem.
Bár még senki nem volt a csatamezőn.
 
Megfordultam, és csodálkozva láttam, hogy a srác mereven engem bámul.
Intettem neki a szememmel, mire elértem a kellő hatást, és elindult felém.
 
- Valami gond van? – kérdezte zsebre tett kézzel, miközben újabb szálat csempészett a szájába.
- Kérek szépen – böktem fejemmel a zsebe felé, ahonnan az imént elővarázsolta a dolgot.
- Na nem – mondta hidegen, miközben élvezettel beleszívott abba, ami a szájából lógott ki. Élvezte, hogy idegesíthet.
- Létszi – váltottam könyörgő hangnemre, de nem hatottam meg vele. – Na jó, adjál, vagy összehozok neked egy randit Hollóval.
- Csodás. Majd máskor – aztán hátat fordított nekem, és elindult vissza a küzdőtérre.
- Oké, megjegyzem! És mondd csak… - kiáltottam utána, de meg sem fordult. – Hogy hívnak? Mi a neved?
 
Megtorpant, aztán lehajtott fejjel megadta a helyes választ:
 
- Shikamaru Nara.
 
Csak álltam az aréna kijáratánál, és eltátottam a szám. Benne volt a kezdő csapatokban. Neki tudnia kell, hogy mi lett a bátyámmal.
Örömittasan hátat fordítottam, és belevigyorogtam a világba.
 
A mai nap két legyet ütöttem egy csapásra: átmentem a vizsgán, de a neheze még hátra van, és megismertem egy ilyen édes pofát. Ő meg segíthet nekem megkeresni a bátyót. Csak okosan kell csinálnom. Okosan… ezt a szót nem nagyon ismertem.
 
Közben teljesen megfeledkeztem saját magamról. Éles fájdalom hasított a bokámba, aztán eljutott a fülemig a merénylőm kislányos hangja.
 
- Kiütötted Konohamarut, te gonosz banya! – Az elején látott kis vörös pattogott körülöttem mérgesen.
Erősebbre húztam Holló pántjait, és mérgesen a kislány szemébe néztem.
 
- Látom jobban vagy. Ennek örülök. Ne aggódj, a fiúdnak nem lett semmi baja… nem is értem, hogy most meg miért… - Úgy látszik nem jött be a kompromisszumos megoldás a pukkancs ellen.
Kezdtem begurulni, amikor eljutott a pici agyamig, hogy beveti ellenem a Konohamaru-féle, dobáljuk kővel a nagylányt, jutsut.
- Na jó, ebből elég! Hé… hogy az a…! – Már kaptam volna el a kislányt a vörös loboncnál fogva, amikor megragadt a kezemet egy ismerős.
 
- Áááá… micsoda meglepetés, miszter nagyon nagy arc shinobi – vigyorodtam el a férfi láttán.
- Maga nagyon nem bír magával…
- Hát, úgy látszik ez az öreglány mégiscsak megnyerte volna magának azt a sok-sok péééénz…
- Nem voltak a mélyen tisztel Hokage úr…
- Ja, a kissráccal egy súlycsoportban? Hát az tuti. Maga volt az edzője? Elengedne?! – Kirángattam a karomat a markából, és rendeztem a vonásaim.
- Én hát.
- Én erre nem lennék olyan büszke… - morogtam magam elé.
- Mit mondd? – kérdezett vissza értetlen arccal a shinobi.
- Megkívántam egy tál rament. Megyek is! – Kidüllesztettem a mellkasom, és futólépésben otthagytam a fazont meg a vöröskét. Aztán támadt egy jobb ötletem.
 
Visszafordultam, és megkerestem a kislányt, aki közben dühösen bekuporodott a sarokba duzzogni.
 
- Figyelj, kibékülünk? Tudom ez hülyeség, mert már igazi nagylány vagy, de tudod én nem szeretek haragba lenni ve…
- Hülye duma. Mit akarsz? – emelte fel könnytől maszatos arcát.
- Na jó, kisanyám! Eljössz velem rament enni, vagy nem? Nem könyörgök itt neked! Mész a sunyiba!
 
Váratlanul ért a válasza, egészen szíven ütött az az egyetlen szó.
 
- Megyek.
 
- Remek, akkor fogd a kezem. Sietünk!
 
Elhagytuk az arénát, aztán a csarnokot, és kint találtuk magunkat a hatalmas kapuk előtt.
Sajnos már közelről megéreztem az útban álló három sensei chakrájának kisugárzását.
 
- Állj! – hallottam meg a barátságtalanul ismerős hangot, és kénytelen voltam, kezemben a vörös kezével, megtorpanni.
- Mi az? – vicsorodtam el. – Mit tettem már megint?
- Gyereket szöktetünk? Vagy esetleg lopkodunk?
- Lopkodunk… Mi? Mit lopkodunk? Maga ’lopkodja’ az én időmet!
- Fenét – lépett elém a maszkos is. – Mi dolgod neked Moegivel?
- Kivel? – néztem rá értetlenül, aztán leesett. De gáz, még a kislány nevét sem tudtam… - jaaa, ja hogy vele… - elvigyorodtam saját butaságomon, ők meg hárman idiótának néztem, na meg a kezemet szorongató kisasszony is. – Hát persze hogy vele! Na szóval, mi ramenezeni indultunk… velünk tartanak talán?
 
- Hát, ha már nagyon akarod… - Akarja a fene! De kedvesen rávicsorogtam az előttem álló, a szeme alapján vigyorgó maszkosra, és zavartan nyeltem egyet.
- Kakashi sensei!
- Na majd máskor. Elmehetnek!
- De sensei! – pattogott mellette idegesítően az egyik ilyen kis idegesítő chuunin.
- Köszi! – ujjongtam örömömben, és legszívesebben össze-vissza csókoltam volna a pasi arcát, de nem a maszkosét, hanem a másikét, amiért megmentett egy kínos ebédtől.
 
Már éppen szedtem volna a sátorfámat, amikor utánam szólt a harmadik ninja is. Csak hogy ki ne maradjon. Ő volt az, aki a listáját szorongatta. Lételeme talán az árulkodás?
- Szemmel tartunk!
- Akkor ezzel nem lesznek egyedül! – kiabáltam vissza.
- Hogy mondtad?
 
Kacagva rohantunk kéz a kézben Moegivel a ramenes felé.
Levontam a továbbiakban a következtetést, és eltökélten eldöntöttem valamit. Mindenképp vigyáznom kell a továbbiakban a seggemre. Ez fontos!
 
Viszont!
Egyet nem felejtek el! Mégpedig… hogy jön nekem ez az édes pofa egy szál cigivel! Amint vége ennek az egész viadalnak, én megkeresem, és leverem rajta. Ebben biztos lehet!
 
Tanácstalanul fordultam a kislány felé. Mellesleg nem is volt kislány. Ha jól megnéztem, egy tizenhárom éves kölyök kezét szorongattam. Hát, mindenesetre őt nem zavarta.
 
- Hol csinálják a legfinomabbat? – kapkodtam ide-oda a pillantásom az éttermeken.
- Ichirakunál – hangzott a rövid válasz.
- Oké, akkor irány Ichiraku! – Tök lelkes voltam, de tényleg. Egészen addig, amíg le nem esett, hogy fogalmam sincsen, merre van ez az étkezde. – Hol is van ez valójában? – nevettem rá zavartan a kislányra, mire kaptam tőle egy lesajnáló pillantást.
- Itt szembe…
- Á, vagy úgy! – Kellemetlen… elkezdett rángatózni a bal szemem idegességemben. – Akkor irány! Mire vársz még?
- Talán… nem is tudom…
 
Berángattam magammal az étterembe, és leültünk a pulthoz.
- Na, milyet kérsz? – kérdeztem tőle kedvesen, és felé nyújtottam az étlapot.
- Ichiraku úr, csak a szokásosat – mondat rám sem hederítve Moegi.
 
Lepleztem dühömet, és mosolyogva intetem a fejemmel a tulaj felé, hogy legyen, ahogy a lányka akarja.
Magamnak zöldségeset rendeltem, bambuszrüggyel, meg ilyen mindenféle bio nyavalyával, aztán lustán végignyúltam a bárszéken.
 
Csak amikor kihozták, akkor esett le az állam.
Az rendben, hogy éhes valaki, dehogy egy tizenhárom éves lánynál a szokásos szó annyit takar hogy öt egész tányér ramen, hát ezen kicsit kiakadtam.
 
Következmény: Úgy néz ki, kénytelen leszek beállni mosogatni… milyen gáz…
 
Valljuk be, akkor és ott eléggé csóró korszakomat éltem. Nem voltam arra felkészülve, hogy egy vérig sértett kiskamasz, egy ebéd alatt kiforgat a vagyonomból.
 
Esetleg itt hagyhatnám… Á, nem lehet, már öten figyelnek, még a végén börtönbe vetnek, vagy tudom is én…
Fenébe, mért kell nekem mindig ilyen fene jótékonynak lennem?
 
Moeginak még vissza volt három tányér, ez azt jelentette, hogy van laza öt percem gondolkodni.
Milyen kínos, milyen kínos…
 
Én már végeztem a levessel, és kicsi választott el attól, hogy a fejemet belecsapkodjam a pultba, amikor a mellettünk ülő srác, aki eléggé jó húsban volt, megrökönyödve hozzám fordult.
Vagyis először csak azt hittem. Mert nem is nekem beszélt, hanem Moeginek.
 
- Moegi, már megint kivel játszottad el az ízetlen tréfát?
- Mi?
 
A kislány vállat vont, aztán elégedetten a srác felé fordult.
 
- Szia, Choji, nekem ez már nem kell… - bökött a maradék két teli tál levesre. Hát én bekattanok rajta… - Úgyis Ayu állja…
 
- Hogy mi? – kaptam a fejemhez. – Mit csinálok?
- Hát ilyen lehetőséget nem szalaszthatok el… - Két tűz közé szorultam. Egyik oldalról ez a durcás kisiskolás játszadozik az életemmel, a másikról meg ez az ismeretlen srác. Most mi lesz?
 
Folyt. Köv…
 
Előzetes: Ki is ez a Choji? És miért is jó, hogy összetalálkozott Ayumival? És vajon Ayumi meg tud valamit a bátyjáról? Aztán a legfontosabb kérdés: lesz e pénze állni az ebédet? Vagy esetleg a hihetetlenül ’édes pofa’ majd a segítségére siet?
A következő rész címe: Meglepő fordulat: Asszem, beléd estem…
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: ayuxshika

Silent Hill 3 - végigjátszás

2008.10.13. 21:44 | Lady_Lora | 1 komment

Csak, hogy bemutathassam egyik kedves kis játékomat:)

 

Silent Hill 3 Végigjátszás


A Silent Hill 3 nem túl hosszú játék, nem is túl nehéz, viszont elég mozgalmas. A történet különféle helyszínekre visz, és egyre csak bonyolódik. A végigjátszás mellett szeretnék egyúttal történeti áttekintést adni. Azoknak ajánlanám csak, hogy ezzel együtt haladjanak, akik nem állnak az angollal valami jól, de szeretnék tudni, hogy mégis mikor mit vár tőlük ez a magával ragadó pszichohorror-mese. Ennek érdekében nemcsak utasításszerűen írok, hanem feladvány és megoldás szintjére lebontva vezetem végig a kényesebb részeket.
Még mielőtt belevágnék, egy-két megjegyzés: ha azt írom balra, az aktuális kameraállástól függetlenül mindig Heather bal oldalát jelenti. Arról, hogy hol vannak a gyógyszerek, kötszerek és töltények, nem írok külön: mindig mindenhol vegyétek fel őket! Ugyanígy a felbukkanó ellenfeleket mindig legjobb tudásotok szerint mészároljátok, én a kézifegyvereket javaslom, de nem kell aggódni a töltény miatt sem, ha ésszel használjátok, mindig lesz elég. Azt sem mesélem el, hogy hova nem lehet („the lock is broken…”), vagy nem kell bemenni, csak a továbbjutás útja felé mutatok. Mindig minden helyszínt kutassatok jól át, és kövessétek a térképet a lehetséges irányokba, én csak a kiemelt pontokat fogom tárgyalni részletesebben. Még egy tipp: ha egy ellenfél méretes, nem biztos, hogy veszélyesebb. A nagyok általában lomhák, nehezen érnek utol, nagy szabad térben könnyen kikerülhetőek. Kezdjünk neki!

„Vidám”park

Egy élőhalott vidámpark és egy epilepsziás görcsben rángatózó véresszájú hintaló víziójával nyit a sztori. Teljesen lineáris helyszín, a végén fel a lépcsőn, és tovább a sínek mentén. Videóbejátszás következik, miután…

A Plaza

…a Plazaban ébredünk rémálmunkból és úgy tűnik, minden rendben. Találkozunk Douglas-szel, a magándetektívvel, aki elmondja, hogy valaki, aki nyomoztatott utánunk, szeretne találkozni velünk, és mindez a születésünkkel kapcsolatos. Zaklatása elől a WC-ben nyerünk menedéket, egy furcsa piros jel van a tükrön, amely fejfájást okoz, ha ránézünk (a PS2-változatban ilyeneknél lehet menteni, de mi PC-sek bárhol menthetünk). Másszunk ki az ablakon, majd menjünk be a hátsó kijáraton. A személyzeti rész után a hallban másszunk a félig leengedett redőny alatt. Egy szörny épp az eladót lakmározza, de még a videóban elintézzük frissen szerzett pisztolyunkkal. Menjünk ki a hátsó ajtón, ismét személyzeti átjáró jön. A falról vegyük le a Plaza térképét, mely megjelöli a járhatatlan részeket is. Az egyik tárolóban a deszkák alatt egy kulcsra lelünk. Probléma#1: nem tudjuk kivenni szabadkézzel. A üzletekkel teli körfolyosón a My Bestseller bolt kirakatát egy lakat zárja, csak a pékségbe tudunk bemenni, ott vegyük fel a hosszú csipeszt. Megoldás#1: Ezzel már ki tudjuk venni a korábbi kulcsot a deszkák alól. Ez nyitja az előbb említett lakatot, menjünk be a boltba!
Odabenn egy biztonsági kódos ajtót találunk. Probléma#2: Nem tudjuk a megfelelő kódot. Kicsit odébb észrevehetünk öt könyvet a földön heverve, a könyvgerinceken furcsa jelekkel. Megoldás#2: Ha megfelelő sorrendben rakjuk őket vissza a polcra egymás mellé, hogy a jelek illeszkedjenek egymáshoz, akkor egy számsor jön ki, ez adja az ajtónyitó kódot.
Az újabb folyosón találkozunk Claudiával, aki elmondja, hogy nemsokára újjászületik a Paradicsom, és ebben nekünk jelentős szerepünk lesz, csak vissza kell emlékeznünk az igazi valónkra. Furcsa rosszullétet okoz a jelenléte, majd eltűnik. Menjünk utána, majd szálljunk be a liftbe! A szellőzőn beesik egy rádió. Ez jelzi majd mindig furcsa zajjal, ha szörnyek vannak a közelben. A lift megindul és egy zord, lepusztult világba érkezünk.

A Plaza – pokoli változat

Menjünk a folyosó legtávolabbi végébe, át a leghátsó ajtón, amely bejuttat a nyilvános részbe! A bal szemközti ajtón túl felfedezhetünk egy lenyitható létrát, amelyen visszajuthatunk a második emeletre. Probléma#3: Még az asztalról állva sem érjük el a létrát, kéne valami, amivel lejjebb engedhetjük. A térkép jelzi a WC-ket, az egyikben vegyük fel a vegytisztítót, a tőle balra lévő helyiségben pedig a lámpát! Hogy meglássuk hol van, kapcsoljuk le a villanyt! A folyosón másszunk át a redőny alatt! Menjünk abba a butikba, ahol már jártunk és vegyük le a vállfát a fogasról az ajtó mellett. Megoldás#3: Ezzel lejjebb tudjuk húzni a létrát.
A második emeletről menjünk fel a harmadikra! A jobb oldali első ajtón túl van egy étterem az egyik asztalon a hírhedt sült kutyával, vegyük ki a gyomrából a kulcsot! A nem mozgó mozgólépcsőkkel szemben van egy ajtó egy piros holddal, egy golyó lenyomatú bemélyedéssel. Probléma#4: Nem tudjuk kinyitni. Menjünk a másodikra a TV-k felé, az egyiket bekapcsolhatjuk. A TV-s üzlettől jobbra az ékszerboltban vegyük ki a diót a vitrinből! A hátsó ajtón egy folyosóra jutunk, amelyiken az egyik ajtót a kutya gyomrából származó kulcs nyitja. Az étteremben vegyük fel a vascsövet, majd menjünk ki a dupla ajtón! A körfolyosóra érkezünk, ahol korábban már jártunk, menjünk be a pékségbe ismét, vegyük fel a mosogatóról a fertőtlenítőt, majd a hátsó ajtón át menjünk egészen a nagy ventilátorig. A balra lévő ajtón túl Probléma#5: bogarak állják el az utunkat. El kéne pusztítani őket, odabenn van egy vödör is. Megoldás#5: Kapcsoljuk ki a ventilátort odakinn és keverjük össze a vegytisztítót és a fertőtlenítőt a vödörben, majd kapcsoljuk vissza a ventilátort, ami az oldatból áramló gázt a bogarak felé viszi, és kiirtja őket. Menjünk tovább a furán kanyargó nagy csarnokba, onnét pedig a sportboltba. Itt találunk egy diótörőt, törjük fel vele a diót, amiből egy holdkő nevű gyémánt esik ki. Megoldás#4: Ez illik a holdas ajtón a résbe a harmadik emeleten.
Újabb csarnokba jutunk, másszunk le a létrán, és küzdjünk meg a nagy féreggel. Amint elpusztítottuk, a Plaza ugyanolyanná válik, mint volt. Douglas már vár ránk a bejáratnál, kiderül, hogy őt ugyan Claudia bérelte fel a megkeresésünkre, de valójában semmi köze a szörnyűségekhez, és nem tud többet nálunk, de a bizalmunkat nem sikerül elnyernie, inkább elindulunk haza metróval.

A metrócsomópont

A Hazel Street-i metrómegállóban több irányba is mennek járatok. Mi a Bergen Streeten lakunk, vegyük efelé az irányt! Olvassuk el a jegyautomatákon az újságcikket egy itteni balesetről, majd haladjunk át a jegyellenőrző helyen, és kövessük mindig a Bergen Street kiírást, két irányba is visz a lépcső, de sajnos nem jön járat. Miután erről meggyőződtünk, induljunk visszafelé és próbáljuk a többi irányt. A St. Renata College felé, a lépcsőfordulóban találunk egy magazint, amely a földön ragadt, balesetben vagy öngyilkosság által elhunyt lelkekről szól. Ha továbbmegyünk lefelé, a peronról valaki lelök a sínekre. Kapaszkodjunk vissza, mielőtt elütne a metró. Menjünk a Powell Garden irányába. A teremben, ahova megérkeztünk, két leágazás torkollik ugyanabba a folyosóba: ha jobbra megyünk, láthatjuk, hogy a két kapu közül az egyik van csak zárva lakattal, a másikat egy összecsavarozott lakat védi. Probléma#6: Nem tudjuk kinyitni szabad kézzel. A másik irányba az egyik kapu már nyitva is van, azon túl találunk egy villáskulcsot. Megoldás#6: Ezzel kinyithatjuk a láncot! A lerobbant metróvagonban sörétes puskára lelünk. Menjünk vissza a lépcső felé, de most hátra, ahol még tovább vezet az út lefelé, menjünk a Berger Street felé. Menjünk egyenesen a korlátig, amíg nem változik meg a nézőpont. Egy ajtóra leszünk figyelmesek, ugorjunk a sínekre és próbáljuk meg kinyitni. Zárva van, siessünk vissza a peronra. A kocsik megállnak, és egy távoli ajtó kinyílik; a vaskapun, majd a lépcsőkön át közelítsük meg és menjünk át rajta, küzdjük át magunkat a vagonokon, majd amint megáll a járgány, pattanjunk le!

Ismeretlen megállóhely

Ahogy kiszálltunk a vagonból, menjünk mindig a lehetséges irányba, a buzogányos teremben van a térkép. Az egyik sikátorban találunk egy üres borosüveget. A két Machine Control Room közül az elsőben találunk egy létrát, amely lefelé vezet, de Probléma#7: nem tudunk lemenni az olajos vízzel teli gödörbe. Balra van egy gép, amely nem működik, mert az üzemanyagtartály üres. A második helyiségben jobbra találunk egy kerozintartályt, csak kéne valami, amiben elszállíthatjuk a naftát. Megoldás#7:Töltsünk az üres borosüvegbe kerozint, öntsük át a géptartályba, kapcsoljuk be, és a gép el fogja vezetni az olajos vizet. Menjünk le a létrán és előre, amíg nem jutunk a csatornába! Egyik irányban egy hajszárítót vehetünk fel, a másikban egy teremben veszélyre figyelmeztető táblát találunk. Egy véres hidat láthatunk. Probléma#8: Egy brutális víziszörny csap le minden átkelőre, valahogy ki kellene ütni. Megoldás #8: Balra van egy konnektor, dugjuk be a hajszárítót és dobjuk a vízbe, majd az elektrosokk után hagyjuk el a csatornát.

Hill Top Center

Kerüljük meg jobbra az épületet, majd menjünk be a dupla ajtón! Kövessük a folyosót és menjünk fel az ötödik emeletre, ott lökjük le a matracot a lyukon, és ugorjunk rá! Másszunk ki az ablakon, kerüljük meg a sarkot, majd másszunk be a nyitott ablakon az irodába! Az irodaajtón túl menjünk be a Monica’s Dance Studióba, majd a szemben lévő ajtón túl vegyük fel az épület térképét, és legyünk figyelmesek a félig zárt fiókra, amelyben egy kötél van. Probléma#9: A fiók nem nyílik. A lift ajtaja is csak félig van nyitva. Probléma#10: Nem tudjuk szétfeszíteni szabad kézzel. Menjünk ki a kijáraton a lépcsőházba! Menjünk az ötödik emeletre és be azon az ajtón, amelyre az van írva: Gallery Of Art. Egy képcsarnokba érkezünk, menjünk át a hátsó ajtón! Balra egy csavarhúzót vehetünk fel, jobbra pedig az új fegyvert, a katanát. Hagyjuk el kiállítótermet, és menjünk át szembe az autóalkatrész-cég irodáihoz. A folyosón a második kanyar után, balra az első az irodában találhatunk egy kocsiemelőt, amellyel Megoldás#10: szétfeszíthetjük a harmadik emeleti liftajtót, de előbb térjünk vissza a Monica’s Dance Studióba, mert Megoldás#9: A csavarhúzóval kinyithatjuk a fiókot és kivehetjük a kötelet, és rögtön használhatjuk is a szétfeszített liftnél a liftaknába ereszkedéshez.
A második emeleten menjünk be a térkép bal oldalán lévő középső Echo feliratú ajtón, és menjünk előre két helyiséget, amíg nem érünk el egy fürdőkádhoz. Nyissuk meg a csapot. Vér kezd jönni belőle, és megváltozik, rémálomszerűvé változik az egész környezet.

Hill Top Center – pokoli változat

Menjünk vissza a főfolyosóra, a térkép bal felső sarkában lévő helyiségbe betérve megismerkedhetünk Vincenttel, aki szintén jobban ismeri a saját történetünket, mint mi magunk. Elmondja, hogy Claudiát az anyánk őrjítette meg, és rámutat arra, hogy úgy látszik, apánk sok mindent nem mondott el nekünk. Nem fogadjuk a bizalmunkba, úgyhogy kimegyünk. Vegyük fel az oxydolt a teremben! Menjünk le az első emeletre lifttel, és menjünk be a térkép jobb felső sarkán lévő helyiségbe (Last Drop Café), vegyük ki a fagyasztott májat a hűtőből! Még egy látványossága van ennek a szintnek: egy nagy szörny, amely a két lift által közzé zárt folyosón állja el az utat. Probléma#11: Nem tudunk miatta áthaladni. Előtte van egy mesekönyv, amely egy falut támadó monstrum legyőzésének történetét mondja el, de a mese vége hiányzik. A térkép bal oldalán zárt ajtóba ütközünk.
Menjünk tovább felfelé az ötödik emeletre! A térkép bal alsó sarkában lévő helyiségbe menjünk be és vegyük fel az asztalról a gyufát, majd menjünk be a korábbi képtárba! Egy új kép lesz szemben a falon. Probléma#12: Egy rejtvény a lángban jelöli meg az utat, meg kéne fejteni! Megoldás#12: Kombináljuk a vödörben az oxydolt és a májat a gyufával, a kép felgyullad és mögötte megnyílik egy titkos folyosó, amelyen át a negyedik emelet zárt részeire juthatunk. A lépcsőfordulóban elolvashatjuk a mese folytatását, de még mindig nem lesz teljes a kép. Haladjunk a térképen a bal felső sarokban lévő helyiség felé, vegyük fel a pénzérmét, majd dobjuk be az italautomatába! A kiadott üdítő dobozában egy kulcsra lelünk, ez nyitja az első emelet zárt ajtaját. Odabenn találjuk a mese befejezését, és ahogy felolvassuk a záró átkot, a szörny eltűnik az útból. Kifelé a kijáraton!

Heather apertmanja

Menjünk balra, ahogy kiértünk az ajtón, és még egyszer balra, a sikátorban lesz a lakásunk, a földszint 102-es számú szoba. A lakásban apánkat holtan találjuk, megölték. Ahogy elkezdjük követni a tettes nyomait, Claudiára bukkanunk a tetőn, aki elmondja, hogy bosszút állt, amiért az apánk elvett minket tőle, másrészt fel kellett tölteni a szívünket gyűlölettel, mert ez kell ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban készen álljunk az isteni feladatra. Nem tudunk elégtételt venni rajta, mert ránk szabadít egy szörnyet, és meghagyja, hogy Silent Hillben vár majd ránk. A szörnyet pisztollyal lehet a legkönnyebben legyőzni, akkor kell lőni, amikor épp felemeli a késeit, vagy amikor háttal áll nekünk.
Odabenn újra találkozunk Douglas-szel, aki lelkifurdalást érez a történtek miatt és elvisz minket Silent Hillbe. A kocsiban emlékezni kezdünk, rájövünk, hogy Claudia testvérének, Alessának vagyunk a reinkarnációja, akit a saját anyja áldozott fel a hitéért. Apánk ölte meg azt az „istent”, akit Alessa szült, és magához vett bennünket az újra megjelenő Alessától. Claudia általunk akarja újra teremetni az istenét.

A kórház

Vincent meghagyta, hogy keressünk egy bizonyos Leonard nevű embert a Silent Hill-i kórházban - a térkép alapján menjünk oda! Rögtön a bejárattal szemben felvehetjük a kórház térképét. Menjünk először a Doctor’s Lounge nevű helyiségbe, ahol két betegről olvashatunk, az egyik Leonard, akit keresünk. A másik egy Stanley Coleman nevű ember. A Visiting Roomban találunk egy naplót és egy babát, amelyet Stanley Coleman hagyott itt számunkra. Menjünk tovább abba a szárnyba, ahol a szobák vannak, a C4 Stanley szobája volt, újabb naplórészlet és újabb baba vár majd minket, a falra pedig különböző tárgyakat erősített, többek közt egy kulcsot. Probléma #13: Nem tudjuk kiszedni. Menjünk a lifttel (E-vel van jelölve a térképen) a második emeltre, a Woman’s Locker Roomban vegyük fel a sprayt és a körömlakklemosót, majd menjünk vissza a folyosón, amelyen bementünk, és a végén jobbra. Egy számzáras ajtót látunk, mellette a táblán egy rejtvényt, amelynek eredménye fogja kiadni a négy megfelelő számjegyet. Probléma#14: A rejtvény: Az első nagyobb, mint a második, a második kétszerese a harmadiknak. A harmadik kisebb a negyediknél, a negyedik fele az elsőnek. Megoldás#14: 8634. Ha bemegyünk a jobbra lévő dupla ajtón, egy hullát láthatunk, a kezén a tetoválás azt mondja: „a startidő lesz a kulcsom”. Az orvosi jegyzék leírja, hogy az M4-es szobában halt meg, menjünk oda! Odabenn egy csörgő ébresztőórát találunk és egy számzáras bőröndöt. Nyomjuk le az órát, majd Probléma#15: Próbáljuk megfejteni a kódot! Megoldás #15: Állítsuk be azon időpontnak megfelelő számsort, amelyet a csörgő órán láttunk, és a bőrönd kinyílik. Vegyük ki belőle a fényképezőgépet! Menjünk vissza a második emeletre a C4-es szobába. Megoldás#13: Ki tudjuk venni a körömlakklemosó segítségével a falba ragadt kulcsot. Ez a lépcsőház kulcsa, ami eddig zárva volt mindkét emeleten, használjuk ahhoz! Menjünk le a földszintre, ahol egy felborult tolókocsit és vérnyomokat találunk, követve ezeket vegyük fel a gépfegyvert, majd menjünk be a folyosókanyarban lévő szobába, ahol fényképezzünk be a szekrény mögé! Egy szám van a háta mögé írva, használjuk ezt kódként a harmadik emeleti helyiségnél a lépcsőfeljáróval szemben! Menjünk végig a nyitható betegszobákon. Az egyikben Stanley utolsó levele figyelmeztet Leonarddal kapcsolatban, egy másikban pedig maga Leonard hív minket telefonon. Elmondja, hogy ő Claudia apja, és hogy ő is szeretné megállítani a lányát, amihez a segítségünket kéri, és jelzi, hogy a második emelet végén van az egyik szobában, menjünk oda!
A betegfolyosó végén lesz egy új ajtó, menjünk át ezen, egy labirintusba kerülünk, amelyben csak egy ut járható. Kövessük, majd amikor két ajtó közé záródunk, egy víziót láthatunk Alessáról a kórházban. Ezután minden ismét eltorzul.

A kórház – pokoli változat

Menjünk előre a folyosón, majd fel a létrán, az Examination Roomban egy fejjel lefelé lógó hullát láthatunk, akinek a nyakából csöpög a vér. Menjünk tovább, egészen a liftig, majd menjünk vissza a második emeletre. Irány a Woman’s Locker Room, ahol egy műanyag zacskót vehetünk fel. A Man’s Locker Roomban furcsa telefonbeszélgetésre kerül sor. Menjünk le az alsó földszintre (B3), ahol tíz ágy van a szobában, ezek közül négyen van letakarva hulla, az ágyak számozottak. Probléma #16 A falon egy páncélszekrény van, rajta egy képpel, és a képen 1-től 4-ig római számokkal. Négy számból áll a kombináció is. Megoldás #16: A római számok sorrendjének kell megfeleltetni érték szerint növekvő sorban a letakart ágyak számait, és azt beállítani a záron. Egy kulcs lesz a szekrényben, amellyel egy első emeleti szobát nyithatunk. Ezen átjuthatunk egy szobába, ahol egy oltárt találunk, és az élő áldozatok szükségeséről olvashatunk, de Probléma #17: nem tudunk mivel áldozni, kéne valami, ami élő áldozatra emlékeztet. Megoldás #17: Töltsük meg a műanyagzacskót a harmadik emeleti hulla csöpögő vérével és használjuk fel itt! Új járat nyílik meg, melyen keresztül lejuthatunk a csatornába. Sajnálattal tapasztalhatjuk, hogy Leonard sem épp olyan, amilyenek elképzeltük, kiderül, hogy ő Claudia őrületét csupán abban látja, hogy ő a hitetleneknek is megbocsátana, de valójában ugyanazt az utat erőlteti, mint lánya. Bánjunk el vele! A harc után találunk egy talizmánt, amit Leonard Pecsétként emlegetett. Hagyjuk el a kórházat és menjünk vissza a motelszobába.
Videóbejátszás következik: Vincent vitája Claudiával, melynek során nem sikerül őt meggyőzni szándékai helytelenségéről. Mire visszaérünk a motelbe, Vincent vár csak ránk, átadja Douglas üzenetét, miszerint Claudiát a tó másik oldalán lévő templomban találjuk. A vidámparkon keresztül vezet oda az út.

A vidámpark

Ismerős hely következik, a rémálmunk megvalósul, tegyük ugyanazt, mint annak idején is. Azzal a különbséggel, hogy a körfolyosón most menjünk be a szuvenír boltba, ahol ledőlnek az egyik polcról a dolgok, ott egy kulcsot vehetünk fel. Ez nyitja a hullámvasút vezérlő termét, állítsuk át a kapcsolót, majd induljunk meg a síneken! Most sem kerülhetjük el a hullámvasúttal való találkozást, lenn landolunk egy konténerben. Menjünk át a kísértetkastélyon, a végén mindig meneküljünk a tűz elől a lehetséges irányba. Balra lesz egy zöld kapu, jobbra pedig egy körhinta, szemben egy másik zöld kapuval. Menjünk be az első kapun, a színpadról vegyük fel a piros cipőt, az egyik ülésről pedig a láncot. Menjünk vissza a másik zöld kapuhoz és gondolkodjunk el, hogy Probléma#18: hogy tudnánk kinyitni a kaput a körhinta segítségével? Megoldás#18: Kössük rá a lánc egyik végét a körhinta közepén lévő fogantyúra, a másikat a kapura, és üzemeljük be a körhintát! A menet feltekeri a láncot és kinyitja a kaput, menjünk be rajta!
Találkozunk a sebesült Douglas-szel, és tanúi lehetünk egy megindító beszélgetésnek, ami után meg is indulunk - pontot tenni a történet végére. Ha átmentünk a szembe lévő kapun, vegyük fel a jósdából a babafejet, és menjünk tovább, amíg két bábut nem találunk, Hófehérkét és Hamupipőkét, de Probléma#19: Valami mintha hiányozna még az összképről! Megoldás#19: Tegyük a cipőt Hamupipőke mellé és a babafejet Hófehérke kezébe! Kinyílik a balra lévő ajtó, menjünk át rajta! Haladjunk egészen addig, amíg nem lovas körhintát találunk, menjünk fel rá! A körhinta forogni és a lovak mozogni kezdenek. Probléma#20: Nem tudjuk megállítani. Ha megvizsgáljuk a lovakat, egészen élőnek tűnnek. Megoldás#20: Szúrjuk le az összes hintalovat, amíg mind meg nem áll. Ezután megjelenik Alessa emléke, küzdjünk meg vele! Ha legyőztük, az újabb megnyíló folyosó már a templomba vezet.

A templom

Ez a találkozás sem lesz a végső Claudiával, de megpróbálunk a lelkére beszélni (nem sok sikerrel), ráadásul közben rosszul is leszünk, Claudia közli velünk, hogy az Isten növekszik bennünk, és hogy már nincs messze az idő. Ahogy visszakapjuk az irányítást, vegyük fel az oltárnál az Éj szeme tarotkártyát és menjünk Claudia után! A gyóntatófülkében dönthetünk arról, hogy megbocsátunk-e neki. Vegyük le a falról a térképet és menjünk tovább! Ez a térkép folyamatosan fog rajzolódni, ahogy felfedezzük a templom újabb részeit. Az egyik szobában vegyük fel a magnókazettát, és figyeljünk fel egy képre, amely síró gyerekhangokat ad. Balra kanyarodva eljutunk a harangtoronyba, nézzük végig a képeket a falon. Véres nyomok vezetnek vissza a korábbi képhez a folyosón. Most már el tudjuk mozdítani, mögötte ajtót találunk. Újabb folyosóra érkezünk, kanyarodjunk el a mentén, majd az utolsó ajtó mögött találkozunk a könyvtárban Vincenttel, aki meg akar bizonyosodni róla, hogy nálunk van Metatron pecsétje. Egy könyvben tarotkártyákról olvashatunk, és találunk is egyet a helyiségben: a holdkártyát.
Menjünk vissza a folyosóra, és menjünk le egy emeletet a lifttel, majd ahogy leérünk, menjünk jobbra, a bal leágazásnál bejuthatunk egy szobába, ahol apánk naplóját olvashatjuk el. A hullaházban vegyük fel az akasztott emberes tarotkártyát. Menjünk vissza a liftes folyosóra, át a szöglet utáni harmadik ajtón, azon túl pedig az utolsó ajtón! Itt látszólag el van zárva az utunk, de ismét sírást hallunk, és véres lábnyomokat látunk, amelyek egy titkos átjáróhoz vezetnek. Abba a kórházi szobába érkezünk meg, ahol Alessa hét évig sínylődött, vegyük fel a Bolond tarotkártyáját és menjünk Alessa szobájába, ahol régi rajzain kívül egy kulcsot találunk a falon, és egy rejtvényt az ágyon, mely elmondja, miképp nyílik a szoba másik ajtaja. Probléma#21: Az ajtón kilenc foglalat van, és öt kártyát kell megfelelően elhelyezni bennük. Nekünk még csak négy van, de ha visszamegyünk az új kulccsal a templom elejére a legkorábbi zárt ajtóhoz, új szárnyba juthatunk! Itt elolvashatjuk Claudia naplóját, lejátszhatjuk a magnókazettát, és felvehetjük a Papnő kártyát!
Menjünk vissza Alessa szobájába, megfejteni a rejtélyt. Megoldás#21: A vers elmondja, hogy minden sorba kell kártyát tenni, de egyikben sem lehet három. Az akasztott embert az alsó sorban egyedül kell hagyni. A bal oldalra középre tegyük a papnőt, fölé az éj szemét, a jobb oldalra középre a bolondot, majd fölé a holdat - és az ajtó kinyílik. Lenn sor kerül a végső összecsapásra Vincent és Claudia között, Vincent kerül ki vesztesen. Hirtelen rosszul leszünk, amikor megkapjuk az irányítást, használjuk a nyakláncunkat! Claudiával a béltartalmunk egy újabb videó során gazdát cserél, amit ő annyira nehezen visel, hogy főellenséggé változik és már csak az ő leküzdése választ el minket a végső képsoroktól, hát csak ügyesen!

PC GURU

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: végigjátszások

Osztálykirándulás - beszámoló

2008.10.13. 21:42 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

Azt hiszem, ez valami előírt szabály, hogy osztálykirándulni csak esőben, sárban és erdőben lehet. Persze az egészet itt az is megkoronázza, hogy mindez szeptemberben történik. Elvégre, gondoljunk csak bele, milyen snassz lenne már, ha nem röhöghetnénk ki sárban fetrengő osztálytársainkat? Tavasszal valóban nem tehetnénk meg. Na jó, egy kicsit talán.
A Keleti pályaudvarról indultunk, az aznapi, legkorábbi, negyed tizenegyes vonattal. Pesten már ekkor szakadt az eső, és kellemes kora délelőtti hangulat volt, miközben arra vártam, hogy barátnőmék felvegyenek kocsival az iskola előtt, a szakadó esőben több osztálytársam is elhúzott előttem, vidáman kiintegetve nekem a kocsiablakból.
Az oda út hamar eltelt, ekkor még mindenkiben túltengett az élni akarás, és a rosszidő, meg a villanypóznák ellenére, többen arcukat, karjukat, lábukat kidugva élvezték a kellemes menetszelet, a tanári intelem ellenére: Csukod be rögtön azt az ablakot!
Aztán persze megérkeztünk, mert ennek normális esetben így kellett lennie. Mivel az egyes számú, a vonatállomástól csupán párszáz méterre eső szállást éppen szétverték (talán, mert túl közelinek bizonyult), nagy szerencsénkre, megkaptuk az alig egy kilométerre álló, kettes számú hotelt, mint ideiglenes otthont.
A szobákhoz járt hűtő, televízió, sőt még erkély is. Az erkélyen hemzsegtek a szebbnél szebb pókok (persze ezt csak akkor láthattuk, mikor beköszöntött az est, és azok a kis dögök előmásztak… brrr), a legtöbb szobában a tv nem működött, radiátorok azok nem voltak (későbbiekben megtudtuk, hogy nem is tervezik beszerelni őket, mivel nyári üdülő, vagy valami ilyesmi, de mi éppen kifogtuk a szezon utolsó hetét. Juppi!), az erkélyajtót pedig volt aki ki is tudta nyitni… és bár ugyan volt olyan is, amelyiket zárni se lehetett rendesen, miután kinyitottuk, de mindezek ellenére, a legtisztább, legkultúráltabb, saját fürdővel ellátott szobákat kaptuk.
A délután folyamán ellátogattunk valahová, ahol láttunk kacsákat, sirályokat, és enyhén túlfűtött agresszivitással rendelkező hattyúkat. Elmentünk a Galambszigetre, amely arról volt híres, hogy galambdúcok voltak rajta, csak sajnos mi egyet se láttunk. : ( Útközben átgázoltunk pár horgászon, akik ilyenkor nagy dirrel-dúrral odább álltak. Majd a visszaúton, felmentünk egy vályogfallal szegélyezett kilátóhoz, ahol ugyan valaki kitalálta, hogy fussunk le toronyiránt, mások viszont rákiáltottak, hogy: Fussál, hülye! Csak háromszor töröd ki a lábad, mi az neked?!
Mindenesetre, erről a magaslati pontról, be lehetett látni az aranyló napfényben fürdő Balatont, a távoli partszakaszokat, és még sok minden mást is. És amíg az oda út körülbelül egy egész órát vett igénybe, a visszaút nem telt többe öt percnél.
Végül is, a kajával volt a legkevesebb gond, mivel svédasztalos kiszolgálás volt, ami annyit takart, hogy egy igen szimpatikus bácsi állt, merőkanállal a kezében és éppen azt adott, amihez kedve volt : ) De persze belátta, hogy a terve sikertelennek bizonyult, szabadon hagyta a terepet, hogy kellőképp kifoszthassuk élelmiszerből a hotelt. Így étkeztünk aznap este, teljes vigadalomban, miközben az undok német turisták, egy-két elmotyogott szitokszó közepette, csúnya szemeket meresztettek ránk.
Vacsora végeztével mindenki mehetett a dolgára. Az est további részében volt zárt körű buli, mersz vagy mersz, emost csinálunk a fiúkból parti, és utállak de nagyon összezördülés. (Ez utóbbi a további napokban nem sokat változott). Végül aztán, éjfélkor véget ért a varázs, mindenki nyugovóra térhetett a saját szobájában, ágyikójába… Csakhogy! Mindig a tiltott gyümölcs a legfinomabb! Hát ezen az éjjelen minden volt, csak alvás nem, mint általában.
Másnap mindenki elég kómásan ébredt, volt olyan, aki a saját ágyában, meg olyan, aki nem… de fél nyolc magasságában, mikor osztályfőnökünk, illetve osztályfőnök helyettesünk körbejárt ébresztőt fújni, mindenki, fáradt arcát bárgyú vigyorra húzva integetett nekik, a saját fekhelyéről.
A reggeli elég jó volt, itt már tényleg mindenki önállósulni tudott, aki nem, annak segítettünk, és többféle kaja közül választhattunk. Majd a rosszidő ellenére, rossz kedvvel, fáradtan, de útnak indultunk a Tihanyi-rév felé, ahonnan komppal keltünk át Tihanyba. A komppal nem volt semmi baj, csak sajnos iszonyat hideg volt (bár megszokhattunk volna már), és fújt a szél, és volt, aki elzöldült arccal kuporgott a sarokban, és mi sajnos csak a visszaúton jöttünk rá, hogy van egy fedett, szélvédett, meleg részleg is. Na mindegy.
Erdőn, mezőn és szőlőföldeken keresztül vitt az utunk, és már hiányoltuk azokat az örök felismeréseket, amikor kiderül, hogy a térképet valaki fejjel lefelé tartja (így a három és feledik kilométer után), vagy az útszélen álló táblákat, az: Üdvözlet! Ön körbe-körbe járkál, felirattal.
Végül megérkeztünk célunkhoz: az Apátsághoz. Kisebb huzavona, tanári intelem és letolás után (mert a csoport egyik része nem volt hajlandó a többiekkel karöltve a hosszabbik úton eltévedni, majd megérkezni), végre beléphettünk arra helyre, ahol magamat is beleszámítva, biztos volt már itt valaki kétszer. Ha meg nem, akkor meg ez volt számára a második alkalom. De igazából mindenki a töri ötösére hajtott, amit Jankovics tanár úr ígért be nekünk, hogyha szemfülesek vagyunk, és kiállunk a többiek elé kiselőadást tartani, bizonyos történelmi emlékekről… Persze, volt olyan, aki felvállalta e nemes feladatot, de…
Az Apátság persze szép volt, mint minden egyes templom, amiben eddig jártunk, legyen az akármilyen puritán is, a maga módján, ha giccses, ha nem, szép. Meg kell még említeni, e helyhez köthető, egyik legkedvesebb emlékem, ami a szenteltvíz felhasználásához kapcsolódik. Sokaknak sikerült normálisan keresztet vetni, majd egy-egy szentet ábrázoló szobor előtt elmotyogni egy Miatyánkot, de volt pár kivétel, akik arcfestékként használták a szenteltvizet, s imádság helyett a következőt skandálták: Miatyánk ki vagy a mennyekben, mondd csak, melyik ajtón menjek be…
Az aznapi ebéd, saját zsebből tellett, elég kellemesen (főleg, akiknek baráti alapon, valaki más állta xD).
A visszaút furán rövidebbnek tűnt, mivel rendes járdán mentünk, és nem nyakig sárban, meg vaddisznó ürülékben (meglehet, ez az út, nem telt olyan izgalmasan, mint odafele…). A kompon a fentebb említett fedett helyen való utazás jóval kellemesebben telt, mint odafönt. Bár így is sokan voltak képesek a tudatlanságuk miatt fönt fagyoskodni…
Visszafele röpke, valahány ezer kilométert gyalogoltunk csak, hogy aztán felszállhassunk arra buszra, amiről azt hittük, hogy nem jön…
Teljesen leamortizálódtunk, mi szerencsétlen fiatalkorú diákok ezen a kemény gyalogtúrán, és nem bírtunk másra gondoltunk, csak egy forró fürdőre, vagy egy meleg ágyra, vagy valami másra… de azt hiszem, csak vissza akartunk mindannyian térni Hotel Fesztiválba. 
Aznap este ugyanúgy telt, ahogy az utolsó esték telni szoktak. Volt forralt bor, de sajnos egyik kedves osztálytársunk borsot tört az orrunk alá, így a kettes számú változat, többek számára ihatatlan volt (persze a betegeknek így is ízlett…). Ezek után, többen nem kísérelték meg kipróbálni az egyest, nem volt hozzá gusztusuk, vagy nem tudom… de pár ember szerint egész jól sikerült…
A hangulat a tetőfokra hágott, volt, aki bealudt, volt, aki nevetett, sírt, vagy fázott, és volt, aki kivasalta osztályfőnök helyettesünk haját, hogy aztán a hotel liftjét megrohamozva csoportosan készíthessünk partifotókat. Csak sajnos ebből se lett semmi…
Másnap pedig minden volt, ami szem-szájnak ingere. A sokak által már látott balatonszárszói József Attila emlékmű és emlékmúzeum, a cukrászda, amiről azt hittük, hogy nyitva van, és a három kilométeres gyalogtúra, vissza a szállásra, hogy aztán könnyes búcsút vehessünk a lisztérzékenyeket vegának kikiáltó konyhafőnöktől és a személyzettől, és a személyzet tagjaitól, akik voltak olyan kedvesek és visszaszolgáltattak nekünk egy pár gazdátlan papucsot, koszos zoknit, és egyéb más dolgokat...
Végezetül, valamikor negyed három felé elhagytuk a hotelt, hogy kicaplassunk életkedvünktől mentesülten a vasútállomásra. Az út, most is érdekesen hosszúnak tűnt, pedig a napokban elégszer gyalogoltuk már le.
A vonatra felszállás, de leginkább a hazaút telt az atrocitás jegyében. Négy, későbbiekben három idős hölgy kísérelte meg zaklatni, hímnemű osztálytársainkat, akik ártatlanul ordítozva üldögéltek, a bennük lakozó gyermeket szabadon engedve, ami miatt a három nagyi zaklatott nemtetszésének adott hangot.
Végül fél hat fele érkeztünk meg (azt hiszem, pontosan tizenhét huszonnyolckor), már nem is emlékszem… A pályaudvaron mindenki fájdalmas módon távozott…
Talán az ilyen kirándulásokkor, előírt szabály az, hogy ahogy az ember hazaér az osztálykirándulásról, beköszönt a jó idő. Bár nekem a tavalyi merőben jobban tetszett, azért ez is tűrhetőre sikeredett. Asszem, ezt most vegyétek fenyegetésnek, de meg lehet, jövőre újra látjuk egymást!
 
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: anonym művek

Halottibeszéd

2008.10.13. 21:41 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

Halottibeszéd
 
Mikor meghalok, nem tudom kik jönnek majd elbúcsúzni tőlem ahogy eltemettek. Vagy szétszórtok majd? Nem tudom, hogy kik lesznek a halott testem körül. Én mindenkit látni fogok. Ahogy a pap monoton, érzések nélkül elhadarja azt a szívfájdítóan közhelyes, agyonstrapált, csöpögős gyászbeszédet mennyről, pokolról és Istenről magyarázva, akkor majd végig nézek a tömegen, belenézek mindannyiotok szemébe s meglátom, hogy mi rejlik a mélyükön. Itt egy kék amott egy borostyán szempár, vajon mire gondolhattok most? Mennétek már? Unalmas netalántán? Valamikor barátok voltunk, igaz már a nevedre sem emlékszem, de lám… csodálkozom: hogy kerülsz te ide? Hiszen minden olyan régen történt.
Most a zöld szemű férfihoz lebegek. Ismerős az arcod. Szemedbe tekintve tengernyi fájdalmat látok, s mégis ahogy itt állok előtted, nem érzek mást, csak puszta dühöt. Mért most sajnálod? Mért nem akkor amikor éltem? Miért ??
A pap végez a beszéddel, s aztán elvonul. A két sírásó unatkozva támaszkodik ásóján, várják, hogy véget érjen velem az aznapi műszakjuk.
Pillanatok múlva már mindenki eltávozik, csak én ülök a sírköved szélén, a fagyott némaságban, s arra gondolok, Te mindig mellettem voltál, mikor meghaltál, egy darabka hátra maradt belőled a lelkemben, de semmi több.
Most mégis sajnálom, és bocsánatot kérek Tőled. Odafent vársz engem, de még nem tudok menni. Sok minden van ami ideköt, tengernyi elintézni való, ami nem hagy szabadulnom.
De ígérem amikor az idő örökre őszre fordul idelent, amikor eljön az utolsó ítélet napja, akkor találkozni fogunk. Nem tudom még pontosan mikor és hol, nem látom az időt s a teret. Arra kérlek, csak várj rám egészen úgy ahogy eddig is.
Várj meg Anya……
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: anonym művek

Az ősz halála

2008.10.13. 21:41 | Lady_Lora | 1 komment

 

Ősz halála – limited edition Don’t copy én.
 
Aznap reggel amikor munkába indultam kitekintettem a kora hajnali fényben játszó lépcsőházam ablakán, s bosszankodva vettem tudomásul: megint esik.
Akkor még nem láttam, és nem is tudtam, hogy pontosan miért, de a szívem majd belesajdult. Valami történt.
Tegnap nem éreztem semmi ehhez foghatót, de akkor reggel a letargikus félhomályban, semmi mást nem akartam, csak gyászolni azt ami véget ért.
Azt hiszem a Mindenszentek beköszöntével, és múlásával, valami másnak is búcsút kellett intenem, aminek semmi köze nem volt az ünnephez.
Végűl be kellett látnom, hogy itt az idő az indulásra.
Ahogy kiléptem a szürke utcára, iszonyodva láttam a járdán, és a járdaszegélyen csillogó vértócsákat. Valami a csupasz kezemre cseppent. Vér volt. Ugyanolyan masszás, sűrű folyadék, mint mindenütt. Felnéztem, és láttam, hogy a vércseppeket a sötét narancs felhők ontják magukból. Elszörnyedve láttam, hogy az emberek ebből a látványból keveset vesznek csak észre. Azaz semmit sem. Hiszen ők nem hallották a hangokat, ahogy a világ üvöltve zokogott, a feltépett sebei, a friss elmúlás miatt.
Kinyitottam az esernyőm, s a lelkemben a világ fájdalmával elindultam a munkahelyemre.
Egy parkon kellett átmennem, hogy a könyvtárba jussak, ahol dolgoztam. Elnéztem az embereket, kiknek arca, ruhája, esernyője eleven vér volt, s kik ebből semmit sem észleltek.
A parkban érve megcsapta arcomat a hűvös november végi szellő, s a szél hirtelen feltámadt.
Közvetlen előttem tengernyi lehullott száraz levél emelkedett a magasba, s legnagyobb meglepetésemre alakot öltött. Olyan volt mintha az az emberforma tisztában lett volna azzal, hogy látom. S a véresőben állva, ahogy a sűrű folyadék, mint véres könny patakzott végig eleven arcomon, tanúja voltam az Ősz halálának. Egy szelekből szőtt hatalmas alak, fájdalmas sebeket ejtett a levél óriás testén. Szívszaggató hangot hallatva egy pillanatra minden megfagyott körülöttem. A levelek a magasba röppentek, és soha többé nem tértek vissza. Reszketve húztam össze magamon a kabátom. Végigborzongatta a fagy a bőröm.
Az eső pillanatok múlva elállt, s a vér tovatűnt. Tél győzött, legyőzte Őszt, s most jött, hogy átvegye a világ felett az uralmat.
Furcsa, és szívfacsaró volt, hogy csak én láttam, és szemtanúja voltam az Ősz halálának.
S ahogy léptem egyet előre, megéreztem valami fagyosat a bőrömön. Hópehely.
 
Sírva riadtam fel, magam sem tudom miért. Az óra éppen akkor csengett. Lecsaptam, s öltözködni kezdtem a félhomályban. Egy mozdulattal bekapcsoltam a rádiót. Éppen sikerült elkapni az aznapi időjárás jelentés végét.
Hallottam, ahogy az a férfi azt mondta, öltözzünk föl rendesen, s kössünk a nyakunkba sálat , hiszen odakint mínusz fok alá csökkent a hőmérséklet.
S ahogy kinéztem az ablakon megláttam, hogy esik a hó.
Egy darabig még álltam ott, és elmerengve néztem, az álombeli Ősz véres könnyére gondolva, de aztán magamban fejet hajtottam előtte, így búcsúzva tőle. Aztán újra készülődni kezdtem. Majd jövőre újra találkozunk. Mint minden évben. S Ő akkor majd véres könnyekkel búcsúzik a világtól
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: anonym művek

KaixMao

2008.10.12. 14:26 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Kai+Mao - Avagy a lehetetlen
Blood+-os írásom.
Hogyan hozak össze két olyan szereplőt, akik nem jöttek össze, pedig összejöhettek volna?
Ne féltsetek megoldom!
Ezt mondjuk nem fejeztem be, de tiszta szívemből rajongok Kai és Mao párosáért.(nem volt nekik:P). Bár mondjuk így a végén az is tetszett h: Mao/Okamura.
De egy próbát megér, nem de?:D

 

- Kai! Nem azért jöttem el idáig Okinawától, hogy most hazaküldj! – ordítottam bele a képbe. Közben éreztem, hogy előbuggyannak a könnyeim. Összeszorítottam a szemem, és továbbra is csak szorongattam a pólója nyakát. – Nem, nem és nem!
- Mao, légy szíves. Azt akarom, hogy… - habozott, és közben lefejtette az ujjaim a ruhájáról -, hogy hazamenj. Most. És vidd magaddal őt is – bökött a fejével Yamamotóra. – Semmi keresnivalód itt. – Hangja iszonyatosan nyugodt volt. Én már majdnem a falra másztam tehetetlen dühömben, ő meg csak ott állt, és kifejezéstelen arccal meredt el a bal vállam fölött. Még csak a szemembe se volt képes nézni!
- Nem! Tudod mennyit költöttem el apám pénzéből? Majdnem félmillió dollárt, amíg ideértünk. Több ezer kilométert tettünk meg érted. És különben is… - lesütöttem a szememet. – Nem mehetek haza, apa élve megnyúz. A tudta nélkül jöttem el. – Azt vártam, valamit csak odanyög, hogy akkor maradjak. De csak ennyi tellett tőle:
- Ezt sajnálattal hallom. De ez a te magán problémád. Nekem ehhez semmi közöm.
- Bunkó!
- Mao nyugodj meg – hallottam meg a szoba sarkából Yamamotó hangját. – Semmi szükség erre. Uram… - lépett oda a szőke férfihoz -, én addig nem vagyok hajlandó távozni, amíg nem hajlandó nekem Sayaról beszélni. Mondja csak, mi történt a bordói állatkertben? Mért voltak ott? Egyébként szemtanúja voltam a bentlakásos iskolában lezajló párviadalnak. Nem volt semmi… eddig azt hittem, hogy csak képzeltem, de mióta a fotók a bizonyítékok rá…
- Milyen fotókról beszél, ember? – keményedtek meg, az éppen nem valami kedves, és barátságos férfi vonásai.
- Azokról, amiket akkor készítettem, amikor ön, és Saya az estély alatt az alaksorban küzdöttek egy chiropterannal. Aki, ki gondolta volna, éppenséggel a leányiskola exigazgatója…
- Exigazgatója? – döbbenet ült ki a férfi arcára.
- Úgy van. Addig nem távozok, amíg ki nem derítem az igazságot.
- Ön hallgatni fog. Erről biztosíthatom.
- Ó igazán? És hogy fogja ezt elérni? – Yamamotó barátunk kajánul elvigyorodott, és lazán rágyújtott egy szál cigire.
A férfi nem szólt egy szót sem, csak a társához fordult, aki egy meglehetősen hájas alak volt, aztán elindultak felénk. Meghátráltam. Aztán megéreztem, hogy Kai erősen megragad és magához von.
- Kai, mi a büdös francot csinálsz? Mi történik? – Talán ha nem éppen túszul készültek volna minket ejteni, akkor még élvezni is tudtam volna a helyzetet, de így, annak teljes tudatában, hogy Kai csak azért szorít magához, hogy a másik két férfit követve, akik két kézifegyvert nekinyomva a társam lapockájára, vezessen be engem egy másik szobába, és nem önszántából, hogy kiálljon mellettem, az egyetlen igaz, és hű barátja mellett.
Ugyan, mégis ki lenne akkora segg, hogy ennyit utazzon egy ember miatt, hogy meglopja a saját apját, hogy aztán az könnyűszerrel kitagadja, hogy beutazza érte a fél világot, hogy az életét kockáztatva keresse égen-földön. Hát én. És most mi van? Na tessék, bevág egy szobába, rám zárja az ajtót, és akkor az emberek azt mondják, hogy én vagyok a dühítő és kibírhatatlan!
- Kai, azonnal nyisd ki! – ököllel püföltem az ajtót, közben Yamamotóra ügyet se vetettem, aki kényelmesen elnyúlt a franciaágyon, és egy újabb szál cigire gyújtott. – Kai, gyere ide, és nyisd ki! – Azután a lábammal esetem neki. Addig rugdostam, amíg annyira meg nem fájdult, hogy ki kellett bújnom a cipőmből, mert azt hittem, eltörtek az ujjaim.
- Ha a pasid lennék, akkor én se engednélek ki, az biztos. Állj le Mao cica, olyan, vagy mint egy hisztis picsa!
- Mit motyogsz ott? Ahelyett, hogy idetolnád a seggedet, és segítenél kijutni. – Az ablakhoz lépetem, és kitártam. Ha jól láttam, akkor az ötödiken lehettünk. Nem olyan vészes, lógtam már ki magasabbról is. – Na akkor én megyek. Pá!
- Jó, szia. – Visszanéztem, azt reméltem, marasztal majd, de gondoltam, még találkozunk.
Kiléptem a párkányra, aztán a falhoz tapadva oldalazni kezdtem a szomszédos erkélyig. Ahogy megkapaszkodtam a korlátban, borostyánnal nőt részt pillantottam meg, az erkély túlsó végében. Annyi a dolgom, hogy észrevétlenül elosonok az erkély túloldalára, aztán felkapaszkodom a kúszónövénybe, és lemászok az udvarra. Egyszerűnek tűnik. Csak tudnám, kinek a szobája az. Remélem valami idegené, nem akarok ismerős előtt beégni.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: kaixmao

Amikor az álom valóra válik

2008.10.12. 14:25 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Amikor az álom valóra válik
Szintén SakuraConra firkáltam.
Úgy éreztem ez lett az igazi, bár 1000 szóba nem lehet egy halottnak hitt bátyó visszatérését leírni. Vért izzadtam, a tájleírások miatt.(amiket ugye annyira imádok), de itt van. Megérkezett.
Ja, amúgy Fullmetal Alchemist(L)

Amikor az álom valóra válik                                                                (Fullmetal Alchemist, anime)
 
Elmesélek egy történetet, ami nemrégiben történt meg velem, és ami gyökeresen megváltoztatta az eddigi életemet.
Visszatértek az emlékeim, és tisztán emlékeztem Edwardra, a bátyámra, a homonculuszokra, anyára, Hohenheimre, az apánkra, és mindenre, ami az elmúlt öt évben történt.
 
Néztem Winryt, ahogy minden egyes nap, napkeltétől napnyugtáig keményen dolgozik és tanul, és bár tudtam, hogy kitartó, és ha valaki, akkor ő képes várni, de nem kerülhette el az a figyelmemet, hogy napról-napra bánatosabb lesz, és kezdi feladni a reménykedést.
 
Nemrégiben tértem haza, és állami alkimista lettem. A mester mindenre megtanított, az alkímia magasiskolájáig, olyan képességekre tettem szert, amiről addigi életemben fogalmam sem volt.
Egyszer még a Kapu túloldalán is jártam, a hasonmásom testében, és mivel ott nem tudtam a képességeimet használni, meghaltam a háborúban, és a másik Alphonse halála árán visszatérhettem ide.
Végre ráébredtem az igazságra. Hogy az alkímiához, minden egyes mozdulathoz, minden egyes alkimista kör felrajzolásához és használatához, minden egyes transzmutációhoz, mindhez energia kell. Amit a Kapu túloldaláról nyerünk. Az ott élő emberek a mi energiaforrásaink. Az ő halálukért cserébe, képesek vagyunk az alkímiára. És nekem ilyen áron már semmi kedvem nem volt tovább folytatni ezt.
 
Mélyen megvetettem az egyenértékűség elvét, helyette az járt az eszembe, az életem minden egyes másodperctöredékében, hogy visszakaphassam Edwardot. Hogy újra mi legyünk az Elric fivérek, az Acél és a Kő alkimista.
Azért kaptam ezt a nevet, mert régen, mikor még a lelkem egy páncélhoz volt kapcsolva, bennem jött létre a Bölcsek köve, amit aztán arra használtam föl, hogy feltámaszthassam a bátyót.
 
Reményvesztetten tengettem a napjaimat a szülőfalumban, hiába jártam be a világot, hiába mentem el olyan helyekre, ahol sok volt az éter, hogy visszahozhassam a másik valóságból a bátyámat, sosem jártam sikerrel.
Már éppen kezdtem lemondani arról, hogy valaha is láthatom őt, és vele lehetek, úgy, mint régen, amikor történt valami.
 
Benne jártunk a nyárban, de a táj már rég az ősz ígéretét hordozta.  
 
Leginkább a tó emlékeztetett mindig Edre, azokra a boldog, szép napokra, amint az öccseként élhettem le. Sokat sírtam, és nem szégyelltem. Tudtam, hogy nem vagyok ezzel a lelkemben lakozó keserű érzéssel egyedül. Az engem körülvevő emberek, Winry, az új führer, Pinako nagyi, a mester, és mindenki… ugyanolyan keserűek, mint én.
 
Tizenkilencedik születésnapomat ünnepeltem éppen, ugyanúgy egyedül, mint ahogy tizenöt éves korom óta az összeset. Mivel jóformán sohasem voltam idehaza, mindig kerestem a helyemet a világban, de sosem találtam igazán, mert a bátyó nem volt ott velem, nem nagyon volt olyan, akivel ezen a szomorkás nyárvégi napon együtt akartam volna ünnepelni.
 
Teljesen magamba voltam fordulva, és már éppen azon törtem a fejemet, hogy újra útra kelek, amikor a folyóhoz érve rátaláltam. Azt hittem, halott. A jobb karja és a bal lába hiányzott, illetve az auto-mailje. Azt hittem álmodok, hogy ez csak valami vicc, amikor megmozdult.
 
Öt éve nem láttam őt. Nemsokára betölti a huszonegyedik születésnapját.
- Al… Alphonse… te vagy az?
- Bátyus? – léptem oda mellé.
Felült, és végignézett magán. A haja jóval a háta közepe alá ért, a bal karja, és lába jóval hosszabb lett, mint volt. Arra gondoltam, ha lábra tudna normálisan állni, biztosan vagy egy fejjel fölém érne.
- Tényleg te vagy az? – guggoltam oda mellé.
- Ez hihetetlen… hihetetlen…
Rám nézett, aztán újra magára, és megint rám, és megint magára…
Elnevettem magamat, de éreztem, hogy közben a könnyek végigfolynak az arcomon.
Zokogva a nyakába vetettem magamat, és szorítottam őt. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy itt van, eljött, visszajött hozzám.
Sután átölelt az egyetlen, emberi karjával, és hagyta, hogy a vállába fúrjam az arcom.
 
- Hogy jutottál vissza? Már kezdtem teljesen feladni, hogy valaha is… - motyogtam neki.
- Ott a másik világban nem működik az alkímia, csak a tudomány, fizika, meg ilyen ostobaságok, amit régen megvetettem. Még pár éve indultam el Romániába, mert hallottam, hogy ott egy olyan szerkezetet építenek, ami felvisz a világűrbe. Egy rakétát. Segíteni akartam a megépítésében, hogy feljuthassak, mert ott rengeteg az éter, végül siketült. Tényleg te vagy az, öcskös? Nem hiszem el, hogy…
- Gyere, hazaviszlek, kapaszkodj belém – karoltam át a derekát, és elkezdtem vezetni a hazafele vezető ősvényen.
 
Mikor megérkeztünk, mondanom sem kell, hogy mekkora hatást váltott ki a többiekből. Winry teljesen magánkívül volt, agyon akarta csókolgatni Edwardot, de ő csak egy vadonatúj auto-mail után vágyott. Winry azonnal neki állt. Két napig abba sem hagyta a sírást, aztán mikor elkészült a vadonatúj acél kar, és láb, ragaszkodott hozzá, hogy hagyjuk őket kettesben, amíg felteszi a bátyusra.
 
A mester és a családja pár napon belül megérkeztek. Akkor láttam Őt életemben először sírni. Kemény nőnek ismertem meg. Keménynek és rettentő szigorúnak. De a bátyó hazatérte az ő szemébe is könnyeket csalt.
 
Aztán a führer is ide utazott, a kis Eddel és Rizával, mert nem akartak hinni a saját szemüknek.
Mustang ezredesből, a betegeskedés után führer lett. Aztán nemrégiben megszületett a gyermeke. Az övé és Rizáé. Edwardnak nevezték el…
 
Ez volt életem legboldogabb napja. Én visszakaptam a testemet és a bátyámat, de ő örökre megmaradt annak, aki régen is volt: az Acél alkimistának.
 
Két év telt el azóta, hogy Edward hazaérkezett. Mustang előléptette a Nemzet elsőszámú alkimistájává, illetve egyéb kitüntetésekben részesítette.
Winrynek meg végre teljesült az álma. Együtt lehetett a bátyámmal. Már éppen itt volt az ideje, rettentő régóta vágyódott már utána. Már a gyerekeket tervezgette, Ed meg még hallani sem akart róla. Nevettem rajtuk, csak nevettem, mást nem csináltam. Boldog voltam így, hogy visszakaptam őt, és attól a naptól kezdve, soha, de soha többet nem sírtam.
 
Valaki egyszer azt mondta, hogy az álmaink gazdagabbá tesznek, mint a valóság, mert amit megálmodunk az örök, de a valóság, amiben élünk, könnyen semmivé foszlik.
Így éltem én. Álmokból szövögettem várat, és éppen mikor kezdtem feladni, akkor megtörtént a csoda. Az álmaim teljesültek, és nekem ennél nem kellett több. Minden újra a régi volt… bár nem teljesen olyan, mint nagyon-nagyon régen, hiszen az idők változnak.
 
Többet nem kellett vándorolnom, hogy megtaláljam Edwardot. Újra mi lettünk az Elric fivérek.
Hosszú idő után végre tudom, hol a helyem.
Itt. Edward mellett.
Hát így élek most.
 
VÉGE
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: amikor az álom valóra válik

A fiú, aki istent játszott

2008.10.12. 14:24 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

SakuraConra írott drága 1100 szavas novellácskám. Death Note a műfaja.
Hirtelenjében jobb nem juott eszembe. Persze nem találták méltónak a sok dedó cucc között arra, hogy benne legyen a top 10ben:P de ez az ő bajuk:D
ui: Soha, soha nem tudnám megölni L-t és elviselni se, hogy meghalt.

A fiú, aki istent játszott… - (Anime-Death Note)
 
Tudta, hogy csak percek kérdése, és bekövetkezik az, amire már olyan rég óta várt, de az idegességét képtelen volt máson levezetni, mint a saját hüvelykujján. Addig-addig harapta, amíg vékony vérpatak kezdett el csordogálni a körömágya alól. Nem különösen érzett fájdalmat, hiszen szívét már így is szétvetette az izgalom.
…kopogjanak már…
Kialvatlan volt, szemei alatt még az eddiginél is nagyobb karikák húzódtak, haja még az eddiginél is sokkal kócosabban festett, és a kávé, amit lassan kortyolgatott, még az eddigieknél is százszorta erősebb volt. Tudta az ízt még fokozni azzal, hogy vagy tizenkét kockacukrot pakolt bele, szépen egymás után. Szerette az édességet, és ha tehette, a nap minden percében azt evett.
De most nem azért rakta tele a kávéját, hanem mert izgatott volt. És mert utálta keserűn.
 
Odakint szemerkélt, és ő szorongva nézett fel a szürkés égre, mely kellőképp tükrözte az akkori hangulatát. Szemével lustán követte a hatalmas üveglapokon legördülő esőcseppeket, és elnézett a lába előtt elterülő város panorámája felett, fel az égre, miközben lelkében egyre gyorsabban kezdtek kavarogni az érzelmek… bűntudat, megbánás, kétségbeesés, félelem, megkönnyebbülés, remény… szerelem.
 
Tenyerét az üvegre fektette éppen, mikor meghallotta a várva várt hangot. Hátat fordított a szürkeségnek, és az előszobába sietett, hogy ajtót nyisson.
Mezítláb végigsétált a puha szőnyegen, és bár próbálkozott vele, hogy ne legyen annyira letört és görnyedt, nem nagyon sikerült magát kihúzni.
 
- Érezd otthon magad, csak tessék – nyitott ajtót a meglepett lánynak. Az némán bólintott, és eleget tett L kérésének. Lehúzta a cipőit, és a fiú előtt elindult a szobába. Ott csak békésebb volt, mint az előszobában ácsorogva.
 
L helyet foglalt azt antik elemekkel díszített asztal túlsó végén a fotelben, és színtelen tekintettel várta, míg a lány is leül vele szembe.
Felhúzta a térdeit, és még mindig vérző ujját az ajkaihoz érintette.
- Elhoztad? – tört ki belőle a kérdés, és mikor a lány magabiztosan bólintott, rögtön egy sóhaj is követte. Megkönnyebbült végre, a kétségei tovaszálltak.
Misa egy köteg fehér, megtépázott és kissé gyűrött füzetlapot nyújtott feléje. L utána nyúlt, de közben az ujjaik vége akaratlanul is találkozott. Misa félénken rántotta vissza a kezét, így a köteg fele az asztalra, illetve amellé hullott.
- Várj, majd én fölszedem – szólt előzékenyen L, és pillanatok alatt már az összeset biztos helyen tudta. Nála volt mind. – Sajnálom, ami Yagami Light-tal történt. Bár én már az elején sejtettem, hogy ő Kira…
 
A lány felállt, és az erkély ajtóhoz lépett. Vékony ujjait az üveglapra támasztotta, miközben akarata ellenére is érezte, ahogy a könnyek végigfutnak az arcán.
Hiába próbálta bemesélni magának, hogy boldog, és végre minden vágya teljesült, mikor vak volt teljesen. Képtelen volt észrevenni, hogy Light, azaz Kira, az igazi Kira, nem szereti őt viszont, csak arra használja fel, hogy az ő segítségével… hogy az ő segítségével… hogy mit is csináljon? Annyira nem emlékezett semmire… mintha…
 
- Kira halott – folytatta továbbra is ugyanolyan színtelen hangon L -, ezen már változtatni nem tudunk, de egyben biztos vagyok… - odalépett a lány mögé, miközben a papírlapokat csendesen a zsebébe csúsztatta, és a kezébe fogta Misa apró kezét -, én megpróbálom Őt helyettesíteni majd. Megpróbálom megszerettetni magam…
 
A lány nyelt egyet, és L felé fordult. Olyan érzése volt, mintha ez az utolsó két szó már elhangzott volna egyszer, csak ennek a furcsa fiúnak a szájából, hanem… hanem az övéből?
 
L végigsimított a lány arcán, és finom mozdulattal eltüntette a kibuggyanó könnyeket.
- Legyünk ketten együtt, és fejezzük be ezt az egész játékot. Kira emlékére, vessünk véget ennek az egésznek… hogy döntesz, velem maradsz, Misa?
- Veled maradok – fűzte a lány az ujjait L ujjaiba, aztán mindketten a város felé fordultak megint.
Odakint üvöltött a szél, a közeli park fáit fájdalmasan tépkedte, az eső egyre jobban az erkélyajtót verdeste, és velük szemben, a hegygerinc fölött kékes fehér villám cikázott át.
 
- Megpróbállak szeretni, ígérem, megpróbálom őt elfelejteni, és megpróbálok úgy élni, hogy boldogok lehessünk – folytatta tovább a lány, de aztán elakadt a szava, amikor L arcára nézett.
Ismerős volt a fiú tekintete, de csak egy pillanatra, és olyan érzése támadt, mintha Light nézett volna rá. L szemében, egy másodperc töredékéig ott csillogott ugyanaz az őrült fény, ami volt kedvese szemében is.
 
- Boldoggá foglak tenni. De előtte… befejezem, amit Yagami Light elkezdett. – L felbámult az égre, aztán le a városra, és közelebb vonta magához Misat. – ÉN leszek az új világ istene!
 
A lány döbbenten szorította L kezét, így elkerülte az a mozdulat a figyelmét, amit a fiú tett, s ami csak pár pillanatig tartott. L ujjait magabiztosan a zsebe felé csúsztatta, aztán megkönnyebbülve tapintotta azt a valamit, ami az imént hozzá került.
Misa semmit sem értett ebből a mozdulatból, de nem is láthatta, így azt sem tudhatta, hogy neki L-nek, egyelőre ez volt az egyetlen biztos pont a jövőben.
A közös jövőjükben.
Egy új világban.
Egy jobb világban.
Amiért Yagami Lightnak meg kellett halnia, hogy ő, L, lehessen az Új Világ istene.
 
Amíg, Misa a panorámán csüngött, addig L a szeme sarkából észrevette a feléje közeledő árnyat.
Érezte, amint valami kecsesen a fejére hullott, aztán sötét hajából kihúzott egy hollófekete tollat.
Összeszűkült szemekkel forgatta az ujjai között, aztán a zsebébe dugta a papírok mellé.
- Üdv, Ryuk vagyok. Halálisten.
- Tudom – mondta fáradt hangon L.
 
- Hm? – kapta Misa a fejét hirtelen oldalra.
- Hozok egy kis teát. Kérsz? – fordított hátat a lánynak L.
- Kérek.
 
A fiú konyhába ment, és pontosan tudta, hogy a halálisten követte. Mert ezentúl, egészen a haláláig, mindenhova követni fogja. Ez a szerződés lényege. És Misanak erről nem kell tudnia.
 
- Almát? – Meg sem várva Ryuk válaszát, a hűtőszekrényhez lépett, kivett egyet az alsó polcról, és a halálistennek adta. Hisz tudta… a halálistenek csak az almát eszik meg….
 
Miután elfogyasztották a teát, Misanak mennie kellett, de L ragaszkodott a másnapi találkához, és ez a lánynak sem volt ellenére.
 
Misa távozása után, a lakásra nyomasztó csend telepedett, bár odakint elállt az eső, a szürke felhők nem akartak eltűnni.
L behúzta a függönyöket, aztán leült a karosszékébe, felhúzta a térdeit, és elővette a zsebéből a papírokat. Letekerte a tintásüveg kupakját, aztán a tintába mártotta Ryuk kihullott szárnytollát.
 
Írni kezdett. És a neheze még hátra volt…
 
VÉGE
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: a fiú aki...

Alice in Wonderland

2008.10.12. 14:21 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

I.                   Fejezet: És minden elkezdődik
 
Másnap, ha lehet így fogalmazni, a szó szószoros értelmében Lily Evans karjai közt ébredtem. Barátnőm még akkor is vidáman durmolt, mikor kikászálódtam mellőle, s a fürdő felé araszoltam halkan, hogy elsőnek lehessek kész, és ne kelljen sorba állni a helységért.
Mikor elhaladtam Dora ágya mellett, azonnal elvágódtam, és fogalmam sem volt arról, hogy miben eshettem orra.
- Jaj de fáj! – nyögött fel panaszosan, majd lendületesen felült, és visszahúzta lelógatott, begipszelt lábát az ágyba.
Felkanalaztam magamat, aztán nevetve folytattam utamat a mellékhelység felé.
Húsz perc sem telt el, mire végeztem, és szobatársnőim már jócskán maguknál voltak.
Lily éppen halomba dobálta a ruhákat az ágyunk mellett, úgy tűnt, valamit lázasan keres.
 
- Mit nem találsz? – hajoltam le hozzá.
- A nyakkendőm… - sopánkodott nekem.
- De hát tegnap még meg volt…
- Tudom!
- Hagyjad, adok egyet… - nyújtott felén egyet Shankti nemtörődöm arckifejezéssel. Tudtam, hogy a kedveskedése is csak figyelemelterelés. Dora éppen igyekezett a fürdőbe, amikor ez a csaj megelőzte és bevágta az orra előtt az ajtót. Mi meg csak pislogtunk értetlenül.
 
Aztán amíg Lily megfürdött és rendbe szedte magát, addig én Dorával lebicegtem a klubhelységbe, és levetettem magam a kényelmes bársonykanapéra. Csak hogy ott már ült valaki. És nem is akárki…
 
- Szia Frank! – köszöntem egy nagyot, az ott ücsörgő Longbottomnak. Szépen bele volt temetkezve a Reggeli Prófétájába, észre se vette, hogy helyet foglaltam mellette. Dora időközben elvánszorgott a mellettem lévő fotelba, és nyögve beletelepedett.
- Sz’asz Alice – köszönt vidoran. – Na, milyen volt az első és utolsó éjszaka?
- Olyan igazi utolsó első éjszaka hangulatú volt – feleltem vállvonogatva. – Semmi extra. Ilyenkor mindig egy ágyban alszunk Lilyvel.
- Húha – vigyorodott el. – Ilyen jóba vagytok?
- Még szép – mosolyogtam rá.
Aztán csak bámultuk egymást, egészen addig, ameddig fel nem csendült egy számomra kevésbé ismert hang.
- Hé, Longbottom mi a francot csinálsz? Igyekezz, mert Potter futtatni fog…
- Megyek már! – kiáltott vissza Frank szórakozottan. – Hülye kviddicsedzés. James képes volt betenni egyet reggeli helyett.
- Jaj – nyilvánítottam ki együttérzésem, miközben figyeltem, ahogy feláll, és kézbe veszi a seprűjét. Csak most tűnt fel, hogy vörös kviddicstalár van rajta. Fogalmam sem volt, hogy eddig mért kerülte el a figyelmemet.
- Na szia! – szólt oda nekem még egyszer, aztán már ott sem volt.
- Szia… - motyogtam utána, és mire magamhoz tértem, megint szembetaláltam magamat Dora ezerrel vigyorgó fejével. – Jaj, hagyd már abba! – vetettem neki oda, aztán felálltam, és csatlakoztam az éppen akkor üdén és makulátlanul érkező Lilyhez, hogy együtt költhessük el reggelinket, a nagyteremben.
Mondtam neki, hogy Potter nem lesz jelen, erre elvigyorodott, és vidáman énekelgetni kezdett. Így fejezte ki tetszését.
- El sem tudok képzelni jobb első reggelt. Nyugalom és béke… ki kell használni, ki tudja, mikor nem látom őt legközelebb, miközben éppen enni próbálok…
- Ez az év mindenképp fontos nekik kviddics szempontból. Tudod, kupa meg pontozás… szóval, ez az utolsó évük, hogy bizonyítsanak – ért be minket Shankti, hóna alatt Dora bal vállával.
- És én nem lehetek jelen! – sóhajtott fel siralmasan Dora.
- És ha megkérnénk Madam Pomfreyt, hogy segítsen? – kérdeztem hirtelen.
- Az sem segítene, James felvett a helyemre mást.
- Basszus!
 

Mikor magunkhoz vettük órarendünket, és gyorsan átfutottuk, fancsalian néztem, hogy az első dupla óránk bájitaltan, kedvenc mardekásosainkkal.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: alice in wonderland

Alice in Wonderland

2008.10.12. 14:18 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Alice in Wonderland
Hp univerzum.
Alice és Frank Longbottom kapcsolatát meséli el. Ilyet més sosem olvastam és mivel nagyon seretem a sereplőket, eért írok egyet:)Lesz itt féltékeny Alice, egy tök rendes Frank, nyomulós Sirius Black(elmaradhaatatlan, mint mindig), egy titokzatos lány, akiről később kiderül, hogy nem is az, akinek Alice hitte. Ja, termésetesen Alice szemszögéből.

 

I.                   Fejezet: Először és utoljára
 
Az egyik kezemmel a karfán könyököltem, a másikkal Lily reszkető mancsait markoltam. És közben azon törtem a fejemet, hogy vajon mennyi minden fog változni. Hogy vajon mihez fogok kezdeni. Hogy vajon milyen érzés lesz utoljára hazamenni, utoljára látni a kastélyt, utoljára utazni a vonaton, utoljára élni, békés-boldog tinédzser életet. Mert utána jön a nagyvilág, a felnőtté válás, és a többi és a többi. Nem akarom! Örök gyerek akarok maradni! Mi lesz velem? Mihez fogok kezdeni?
 
Elnézést a tiszteletlenségért. A nevem Alice Knight-Kennedy. Édesanyámat Eva Knightnak, édesapámat, pedig Leonard Kennedynek hívják. Tőlük kaptam ezt a fura nevet. De nekem tetszik.
Hetedéves griffendéles vagyok, átlagos lány, barna hajjal, barna szemekkel, százhatvan-egynéhány centivel, és közepesnek mondható tanulmányi eredményekkel. Soha semmiben nem voltam valami kiemelkedő. Talán gyógynövénytanból, mert azt nagyon szerettem. Mindenképpen azokkal akartam foglalkozni, de édesapámékat követve úgy döntöttem, hogy auror leszek. Amellett pedig, ha kertes házam lesz, termeszthetek mindenféle érdekesebbnél érdekesebb gyógynövényt, persze csak hobbi szinten.
Lily szerint eléggé csendes vagyok és nem nagyon szabadulok föl. Talán ebben az évben máshogy lesz. Valami talán történni fog. Valahogy érzem, hogy ez az utolsó év sok meglepetést tartogat a számomra. Már alig várom, hogy megtudjam, hogy mi lehet az.
 
- Jaj, istenem olyan kényelmetlen! – morgott a velünk szembeni ülésen Nymphadora, mert szegény lány nem bírta kinyújtani a begipszelt jobb lábát.
- Igazából hogy is történt ez a baleseted? – kérdezte Shankti fel sem nézve a Próféta aznapi számából.
- Igazából úgy történt – kezdte csípősen Dora -, hogy a nyáron ki kellett takarítanunk az egész kúriát. Nekem meg rádőlt a lábamra egy vitrin, ami abban a hatalmas, és borzasztóan ízléstelen szalonban volt. – Levegőnyi szünetet vett, aztán szomorúan hozzátette -: Így biztos vagyok benne, hogy ebben az évben sem mehetek vissza a csapatba… fenébe…
 
Hát igen, mindannyian emlékeztünk a tavaly történtekre. Dora bekerült a kviddicscsapatba, megkapta az áhított terelőposztot Black mellett. Unokatestvérek voltak, és bár Blacket a Griffendél miatt, Dorát amiatt vetette meg a családja nagy része, mert nem volt tisztavérű boszorkány.
Aztán egy balszerencsés alkalommal, az egyik edzésen Dora leesett a seprűről, és se McGalagony professzor, se pedig a Madam nem engedélyezte, hogy Dora seprűre üljön abban az évben.
Arra gondoltam éppen, ahogy elengedtem Lily kezét, hogy szegény lánynak nagyon nincsen szerencséje ezzel a sporttal.
 
- Minden jóra fordul, Dora, hidd el – lapozott egyet Shankti az újságban, miközben kényelmesen kinyújtózott szegény szobatársnőnk mellett.
 
Elfordítottam az arcomat, és kitekintettem a szürke égre. Arra gondoltam, hogy milyen fura így minden, hogy most utazok oda utoljára. Hogy soha nem utazhatunk már így négyen a Roxfortba. Nem hiszem, hogy lesz már ilyen alkalom. Valahogy akkor érzetem, hogy az iskolába ez volt az utolsó utam velük. Nem tagadom, lehet, hogy visszatérek még, de soha nem fogok már velük négyesben vonatozni.
 
Nymphadora Tonks, Shankti Patil*, Lily Evans és én másodéves korunkban kovácsolódtunk igazán össze.
Elsőévesként az ember még túl kicsi és ártatlan ahhoz, hogy felfogjon dolgokat. Másodéves korunkra már belerázódtunk ebbe a varázslós-dologba. Addigra már némiképp felfogtuk, hogy szépen lassan magába bolondít minket az idő, és rohan velünk a nagybetűs élet felé. Szükségünk volt egymásra, s mivel egy szobába kerültünk mi négyen, így megszerettük egymást, és mostanra szorosan kötődtünk a másikhoz.
 
- És Lily, te meg mért sírtál? – nézett aztán fel Shankti, miután úgy tűnt, oda-vissza is kiolvasta az aznapi Prófétát.
- Nem sírtam… vagyis de. Igazából ezek csak örömkönnyek – hadarta gyorsan barátnőm a szemét törölgetve a talárom szélébe.
- Mért is?
- Mert Potter még nem zaklatott.
- Aha. – Nem úgy tűnt, mintha barátnőnket meg tudtuk volna győzni ezzel a gyengécske kifogással, de Shankti olyasfajta ember volt, aki megelégedett, egy egyszeri válasszal. Hogy mit gondolt magában, azt senki sem tudta meg. Megtartotta magának.
Csak én tudtam, hogy mi az igazság, mért sírt Lily már most, pedig még alig indultunk el.
 
A pályaudvaron voltunk, amikor elejtette a kézitáskáját. Az szerencsésen kinyílt és mindenféle dolog, ami benne volt, szanaszét gurult. Ez még nem is lett volna baj, mert gyorsan összekapkodtuk, csak hogy volt benne egy levélke is, amit a húga írt neki búcsúzásként. Hát mit mondjak, eléggé szolidan fogalmazok, ha azt mondom, hogy Petúnia Evans eltökélte, hogy pokollá teszi nővére utolsó évét ezekkel a levelekkel.
Csak azért, mert irigy volt rá, hogy Lilyt felvették a Roxfortba, őt pedig nem. Ezt még a vak is látta, bár én ezerszer mondtam Lilynek, ő nem akarta nekem elhinni. Azt mondta, hogy Petúnia iszonyú buta, és arrogáns. Szerintem csak féltékeny és magányos. Iszonyú magányos, amiért Lily lett a család kedvence, és emiatt jogosan utálhatja őt. Illetve nem jogosan, mert Lily nem tehet róla.
Emlékszem, mikor voltam náluk, egyszer tavaly nyáron, hát Petúnia akkor is eléggé aljasan viselkedett velünk. Pedig én aztán tényleg nem szolgáltam semmi ilyesmire rá. Még süteményt is sütöttem, meg fel is köszöntettem a kislányt, amikor a születésnapja volt, de úgy nézett akkor is rám, mintha leprás lettem volna. Aztán hagytam az egészet, és többet nem erőltettem.  
 
Eléggé elkalandozhattam, mert azt sem vettem észre, hogy időközben kicsivel többen lettünk a kupéban, mint ahogy azt kellene.
- Sziasztok – emeltem fel a fejemet a tenyeremből, és az érkezők felé fordultam.
Itt volt James Potter, és egyenesen Lilyre meredt. Lily meg rám, hogy segítsek már, de leráztam magamról a kezemet, és intettem a szememmel, hogy hagyjon ki ebből, ezt most magának kell elintéznie. Nem lehetek mindig a testőre.
Aztán közvetlen utána jött Sirius Black. El kellett volna tőle olvadnom, mint ahogy azt a legtöbb lány is tette, de nekem ő csak egy átlagos bájgúnár volt, kicsivel több ésszel, mint az átlag. Nem volt vele semmi bajom, csak ne zárjanak vele össze hosszútávra.
Végül Remus, alias másodikszámú tanulótársam és elsőszámú korrepetítorom, majd Peter, a kis csendes, és középosztálybeli fiú zárta a sort. Ők voltak a Tekergők. Őket mindenki ismerte. Fene tudja, egyik sem hozott lázba, nézhettek rám akárhogy.
 
Sirius Dorához lépett, és öleléssel üdvözölte. S bár James ás Lily szócsatája elnyomta, annyit azért hallottam a kettejük között váltott beszélgetésből, hogy Sirius sajnálja, hogy nyáron unokanővére lábára borította azt a szekrényt.
Bizony Nymphadora Tonks három egész hónappal volt idősebb Sirius Blacknél.
Mosolyogva köszöntem Remusnak és Peternek, majd bocsánatot kértem, és kimentem, mondván, hogy túlságosan zsúfolt idebent, és szükségem van ezért egy kis friss levegőre.
Némán sétáltam végig a kocsiban, miközben pálcaintésekkel sorban húzogattam le az ablakokat, amerre haladtam. Mélyen beleszívtam a friss beáramló, eső dús levegőbe, és élvezettel éreztem, ahogy a lassú szitáló permet az arcomat simogatja, majd rátelepszik.
Nem is tudom, hogy mióta állhattam ott egyhelyben, és élvezkedtem mozdulatlanul az időjárás nyújtotta lehetőségekben, mikor valaki hátulról belesuttogott a fülembe.
- Helló Alice – susogta valaki bele a fülembe. Azonnal megismertem a hang gazdáját. Csak ő ejtette így ki a nevemet fonetikusan, hangjában azzal a kellemesen mély, lágy kiejtéssel.
- Szia, Frank. Hogy telt a nyár? – néztem rá mosolyogva. Odalépett mellém, és a vonatablakba könyökölt.
- Hát eltelt. Nem mondanám, hogy túl gyorsan, volt mikor iszonyatosan unatkoztam.
- Például?
- Például nyár elején, mikor vártam James levelét, amiben megírta az időpontot, hogy mikorra menjek ki a zsupszkulcshoz. Tudod, Kviddics Világkupadöntő. Tényleg, te nem voltál kint? Bár hülyeség, biztos összefutottunk volna…- sóhajtott fel.
- Nem – mosolyogtam rá még mindig rendületlenül. Szememet végigfutattam a profilján, és megjegyeztem magamban, hogy neki van a legédesebb arca, amikor töpreng. – Nem voltam – mondtam végül. – Otthon ültem, és elkészítettem a leckéket, amiket feladtak nyárra. Aztán kezdődött a szokásos családi nyaralás.
- Merre voltatok?
- Németországban. Nagyon… érdekes ország. Nagyon szeretem.
- Értem – mosolygott aztán rám kedvesen. – És mik a terveid a jövőt nézve? Gondolom, tudod már mi akarsz lenni, elvégre ez az év R.A.V.A.S.Z. egy év lesz… jesszus milyen gyenge egy poén volt… - sütötte le a szemét somolyogva.
- Nekem tetszett – jegyeztem meg csendben. – Amúgy auror akarok lenni, de hobbi szinten szeretnék gyógynövényekkel foglalkozni. Nagyon szeretem a növénytant.
- Érdekes, én is auror akarok lenni.
- Hú, tényleg?
- Aha. Minden vágyam, hogy a saját erőmből segíthessek azoknak a hátrányos helyzetű boszorkányoknak, varázslóknak, mugliknak és mindenkinek, akiket Tudjukki ki akar végezni. Akikre ő meg a serege vadászik.
- Ez nagyon… nemes – jegyeztem meg, mert így is gondoltam. Többek között ezért is, akartam én is ezt a pozíciót választani. Most tűnt csak fel, hogy milyen sokban hasonlítunk. Persze pozitív értelemben.
- Úgy gondolod? – lepődött meg.
- Persze – lepődtem meg én is. Meglepő, hogy meglepődött azon, ami az igazság volt. – Én is hasonló okok miatt választottam ezt az utat.
 
Figyeltem, ahogy figyel. Aztán kénytelen voltam elkapni az arcomat, mert éreztem, ahogy elönti a pír.
A táj felé fordultam, és figyeltem a szemem előtt elsuhanó fákat, hegyeket, és azt a csöppnyi folyót, ami végigkísérte utunkat.
 
- Kezd hideg lenni – törtem meg a csendet, miközben libabőrös karomat dörzsölgettem a tenyeremmel. A hűvös menetszél az arcomba csapott, és voltam olyan buta, hogy a fülkénkben hagytam a talárom. Hát igen, Lily használta szemtörölgetőnek meg orrtörölgetőnek. Az volt a zsepije.
- Fázol? – kérdezte érdeklődve Frank. – Ha akarod, odaadom a talárom…
- Áh, hagyd csak, nem szükséges, már úgy is egy jó ideje elvagyok, megyek vissza, mert a végén még aggódni kezdenek értem – mondtam gyorsan, aztán hátat fordítottam neki, és csak álltam ott egy helyben.
- Én is megyek vissza, Finnigan és Creevey már biztosan kitombolták magukat, úgyhogy… itt az idő a visszatérésre.
- Még találkozunk – mondtam gyorsan.
- Ebben biztos vagyok – azzal elindult a velem ellentétes irányba. Nekem meg nem volt mit tenni, szépen komótosan, miután behúztam magam után az ablakokat, visszasétáltam a saját fülkénkbe.
 
Időközben eléggé kiürült, csak Remus üldögélt Lily mellett, és valamit lelkesen magyarázott, miközben Lily és néha-néha közbeszúrt pár rettentően érdekes szócskát.
Behúztam magam után a fülkeajtót, ezzel magamra vonva a többiek figyelmét.  
- Alice, te meg merre kóboroltál? – támadott le azonnal Lily. Meg sem várva válaszomat, morcosan belekezdett egy nem túl kellemes monológba -: Kénytelen voltam öt és fél percen keresztül Potterrel fecsegni a hülye Világkupadöntőről. Most képzeld el!
- De azért kibírtad, vagy nem? – huppantam le a helyemre, amit időközben Remus készségesen átadott, és integetve távozott.
Nem figyeltem Lily csípős válaszára, hanem Dora arcát fürkésztem. Láttam a tekintetén a vágyódást. Talán csak én vettem észre, de tudtam, hogy szereti Remust.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk Shanktival, és ugyanazt olvastam ki az ő arcából, mint amit gondoltam. Ő is arra gondolt, amire én. Tudta, hogy tudok róla, illetve, hogy észrevettem, és azt is tudja, hogy én is tudom, hogy tudja ugyanazt, amit én tudok. Szóval a lényeg, hogy mindketten tudjuk, hogy Dora vonzódik Remus Lupinhoz. És ez cseppet sem szégyen. Remus rendes fiú, jó tanuló, prefektus, de mégsem viszi a dolgait túlzásba. Talán egy kicsit elfogult a haverjaival szemben, de természetes tőle, hogy kiáll mellettük, akármiről is legyen szó. Elvégre egy igazi jó barát ezt teszi.
 
Belebújtam a taláromba, aztán felhúztam a térdeimet, és a homlokom a hideg üvegnek nyomtam.
- Na halljam, merre jártál? – szegezte nekem vörös hajú barátnőm ismét a kérdést.
- Beszélgettem Frankkel – mondtam végül. Próbáltam szenvtelenül mondani, mintha hidegen hagyna az egész dolog, pedig szörnyen izgatott voltam a történtek miatt, és rettenetesen boldog.
- Frank Longbottommal? – nézett nagyon Shankti. Bólintottam.
- Ő nagyon rendes fiú. Cseppet sem olyan öntelt, egoista hólyag, mint Potter! – füstölögte Lily bosszúsan.
- Lily!
- Mi van?! – morogta barátnőm.
- Megint róla beszélsz…
- Én nem is…
- Dehogynem – vigyorodott el Dora. – Láttam ám, hogy mikor James itt volt, hogyan néztél rá. Tudod Evans, a szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el egymástól.
Lily szóhoz sem jutott. Percekig csak meredt maga elé, aztán gonosz vigyorral az arcán Nymphadorára nézett.
- Még egy ilyen beszólás, Tonks, és úgy bokán rúglak…
- Ne, kérlek ne. Így is majd meghalok! – És Dorának igaza volt. És Lily végül nem rúgta őt bokán, hanem elment a prefektusi gyűlésre Remusszal. Én közben elaludhattam, mert csak akkor tértem magamhoz, amikor Lily visszatért köreinkbe, hogy bejelentse, hogy az új jelszó: Kviddics Világkupa.
 
- Gondolom, ebben is Potter keze van…
- Már hogyan lenne? – emelte a plafonra a szemét Shankti. – Semmi köze a prefektusokhoz…
- Hát de lehetne! Biztos vagyok benne, hogy teledumálta a fejét szegény Remusnak!
- Őrület! – hisztériázott nevetve Dora. Csakis ő volt képes effajta érzelmek kifejtésére. – Lily Evans megint begajdul. Emberek, fedezékbe! – És megpróbált lábra állni egyedül, hogy leemelje a kézi táskáját, ha úgy adódik, meg tudja magát védeni barátnőnk haragja elől, de csak azt érte el, hogy a fejére pottyant a teljese menetfelszerelés, így a csomagok súlya hamar leverte lábáról Tonksot.
Odaugrottam, és kiástam a kupacból. Nevettünk, de már mind a négyen.
Ez a mozdulatsor, mind-mind Dorára vallott. A kétbalkezes Nymphadorára. Hogy ez hogy fog nekem hiányozni…
 
Nem is tudom, eléggé elbeszélgettük az időt. Szerencsére én kevesebbet voltam a téma, mint éppen Lily Potter gyűlölete. Ez tetszik. Lily Potter gyűlölete. Mármint Lily Potteré. Én tudom, hogy úgy is egyszer Lily Potter lesz. Nem adok nekik két évet. Talán még annyit sem. Dora megmondta, gyűlölet, szerelem, egy kutya.
 
Mikor a vonat lassított, lekapkodtuk a holmijainkat, aztán elindultunk keresni egy szabad fiákert, ami felszáguldott velünk a birtokra.
Miközben kapaszkodtunk fel az esőillatú domboldalon, úgy gondoltam, hogy alaposan szemrevételezem a körülöttem lévő világot.
Mindenhol szélben hajladozó, suhogó lombú, jobb napokat ígérő fenyők, tölgyek és rengeteg más fa állt. Az eget csillagok tarkították, aztán pedig kinyíltak a hatalmas kapuszárnyak, és beengedtek minket oda, ahol mindennél jobban szerettem lenni. Hát hazaértem. Nem haza, haza, hanem egy olyan második otthonba, ahol igazán élhettem. És ennek a második otthonomnak elég sok mindent köszönhettem. Például a barátaimat, és azt a rengeteg boldog, és persze kevésbé boldog percet, amit az élet adott.
 
Mikor megálltunk, és végre kiszálltunk, mind a négyen egyszerre sóhajtottunk föl, miközben végigtámogattuk a nagyterembe vezető márványlépcsőkön a mankóival ügyetlenkedő Dorát.
- Hát hazaértünk.
- Jól jegyezzük meg ezt a percet – tárta ki a karját Shankti. – Most éljük át ezt először és utoljára.
- Hogy-hogy először? Az utoljára dolgot még értem valahogy, de mi az, hogy először? – ráncolta össze a homlokát Dora.
- Hát úgy, hogy először, első nap lépünk ide be, a tanév első napján, ráadásul ez az utolsó tanévünk. Gondolj csak bele, az utolsó első napunk – mondta Lily, miközben nyomatékot adott azzal szavainak, hogy rántott egy nagyon barátnőnkön.
- Hé, csak óvatosan – kaptam el a majdnem orra bukó Nymphadorát. – Nyughass Lily! – tettem hozzá mosolyogva.
- Ugyan kérlek… - aztán fontoskodva felemelte a fejét, és prefektusi jelvényét megvillantva utat tört a sokaságon keresztül, hogy a Griffendél asztalához juthassunk, és gond nélkül segítsünk Dorának helyet foglalni.
 
Dora közém, és Lily közé telepedett le, amíg a másik oldalamon Shankti foglalt helyet. Végigfutattam pillantásom az asztalunknál ülő végzősökön, és tekintetem akaratlanul is megakadt a tőlem kicsit szemben balra ülő Franken. Engem nézett. Aztán mikor visszaintettem neki, gyorsan elfordítottam az arcom, és próbáltam feszülten a gólyákra koncentrálni. Dora kajánul elvigyorodott mellettem, és mikor oldalba löktem, hogy mi a fene olyan vicces, csak a fejét ingatta, és továbbra is ott ült az idegesítő, mindent tudó vigyor a szája szélén.
Kilenc elsőévessel gazdagodott a házunk. Három lány és hat fiú. Hát a fiúk eléggé szűkösen lesznek a hálótermekben, gondoltam.
 
Miután végeztek a ceremóniával, jöhetett a lakoma. Miután teleettük magunkat, jöhetett a tanévnyitó.
Végighallgattuk az igazgató szokásos meleg fogadtatását, lelkesítő, illetve fegyelemre intő beszédét, miszerint elmondta a már olyan sokszor hallott szabályokat. De mégis feszült érdeklődéssel hallgattam. Elvégre, most hallom ezeket a szavakat utoljára tőle.
Istenem, bár lehetnék újra elsőéves! Akkor annyi mindent máshogy csinálnék. Például…
 
- … és most ezennel kívánok mindenkinek kellemes sikerekben, és eredményekben gazdag új tanévet. Az elsőéveseket reménnyel teli, meglepetések várják az iskolánkban, de mindenekelőtt mindenkire vár egy meleg és rettentő kényelmes ágy, a házak hálókörletében! – És ez volt a zárószó, mikor is mindenki felállt, és libasorban elhagyta a termet.
 
A következő, amire emlékszem, hogy frissen mosott hajjal, beleugrottam a mandulaillatú ágyneműmben, és a nyakamig húztam a takarót.
Éreztem, ahogy a fejemen landol egy kispára. Álmosan felpillantottam, és láttam, hogy éppen Lily készül mellém bevackolni magát, teljes lelki nyugalommal.
- Mennyi az idő? – kérdeztem elfúló hangon, miközben elfojtottam egy hatalmas ásítást.
- Fél tizenkettő – motyogta a szomszédos ágyról félálomban Dora. Shankti kuckója felől halk szuszogás hallatszott. Ő már elaludt. Dora közel volt hozzá, és én is közel lettem volna hozzá, ha bizonyos Lily Evans vissza nem ránt a valóságba.
 
- Hiányoztak már ezek az együtt töltött éjszakák – kuncogta a fülembe, Lily, miután eloltotta a villanyt, és bebújt a takaróm alá. Összedugtuk a fejünk, és egymáshoz préseltük magunkat, hogy egyikünk karja se, lába se lógjon ki a hideg valóságba. 
- Ó, igen nekem is… szeretlek Lily Evans – nevettem el magam.
Csókot nyomott a homlokomra, aztán összekucorodott. Mindig így szokott aludni. Ilyen éhező magzatpózban.
- Mondd Lily, lehet elalvás előtt egy utolsó kérdésem?
- Mondjad…
- Neked tetszik James?
- Mi?! – kiáltott fel.
- Sh! – a szájára tettem egy röpke pillanatra a kezem. – Halkabban, ne ordíts. Mindenkit felversz.
- Bocsi.
- Szóval?
- Hát… talán. Egy kicsit.
- Oh, ez most álom, vagy a valóság? Vonzódsz Potterhez? – vigyorodtam el a sötétben. Hát mégiscsak kibújt az a bizonyos szög a zsákból.
- Francokat. Csak furcsállom a viselkedését – suttogott -, hogy milyen normálisan tudott dumálni, anélkül, hogy jött volna a hülye, öntelt szövegével…
- Mindenki változik…
- Aha.
 
Percekig hallgattunk, már azt hittem, elaludt, amikor egyszer csak megszólalt.
- Amúgy Frank nagyon rendes fiú.
- Mi van? – pattantak fel a szemeim, s kezdett hevesebben verni a szívem.
- Sh! Halkabban, ne ordíts. Mindenkit felversz – motyogta gúnyosan. – Amúgy ez csak egy egyszerű tény megállpítás volt.
Elnevetem magamat, aztán ő is nevetni kezdett.
Már jócskán elüthette az éjfélt az óra, de mi még mindig fent voltunk, és a pihent agyunkkal mindenféle hülyeségen nevettünk.
 
Egyszer csak egy párna landolt a hátamon.
- Fogjátok már be… van, aki aludna – fordult meg morogva a másik oldalára Shankti, aztán már aludt is.
 
Még egyszer utoljára összenevettünk Lilyvel, aztán hátat fordítottunk egymásnak, és behúztuk a baldachint mindkét oldalon.
Minden elcsendesedett. Olyan nyugodt, és higgadt csönd volt, amit rég hall az ember. Megbecsülendő.
 
Arra gondoltam, mielőtt elaludtam volna, hogy ez volt az első utolsó éjszakánk. Milyen fura.
És holnap minden elkezdődik. Utoljára. Illetve…
Új tanév, új lehetőségek, új meglepetések. Élni kell vele… és hogy mit hoz a jövő? Fene tudja. Majd meglátjuk…
 

* Shankti Patil – Úgy gondoltam, hogy ő is ekkor járhatott Roxfortba.  Nem feltétlen a jövőbeli Parvati és Padma Patil édesanyja, legfeljebb az apa nagynénikéjük.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: alice in wonderland

címtelenek

2008.10.12. 14:16 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

(kicsit olyan 'kare' first lavos lett (manga))

  1.  
 
Elmesélek egy történetet, ami, hát mondhatnánk, hogy megváltoztatta az eddigi életemet.
Unalmas, és szabályok szerint működő életem volt, tele a szülők akaratával és parancsaival. Eljárhattam néha-néha bulizni, a barátnőimmel, de ha véletlen egy órával később estem haza, akkor megvonták tőlem a zsebpézt, és hónapokig otthon kellett ülnöm. Folyton büntetésben voltam, bizonyos dolgok miatt.
Nem mondanám, hogy villogtam az iskolában, és hogy kiemelkedett volna a tanulmányi eredményem az osztálytársaim eredményei mellől, de pont meg volt az a megfelelő tanulmányi átlagom, amivel alkalmas lettem volna arra, hogy felvegyenek az egyetemre, ugyan addig még volt vagy másfél év. Már előre rettegtem a vizsgáktól, az érettségitől.
Barátnőmet, Yukarit, azóta ismertem, mióta Cambridgeből, Los Angelesbe költöztünk. Állandóan költöztünk, Afrikát és az Antarktiszt kivéve, esküszöm, hogy mindegyik kontinensen éltem vagy három évet, vagy többet.
Tokióban születtem, és öt éves koromig ott éltünk. Se anyám, se apám nem volt ázsiai, csak azért kerültünk éppen akkora oda, mert ott kaptak munkát. Ennek köszönhetően, második nyelvként csodálatosan elsajátítottam a japánt. Az alap nyelvtudás megvolt; tudtam köszönni, bocsánatot kérni, bemutatkozni, és káromkodni.
Aztán öt éves korom után nem sokkal, Sydneybe költöztünk, de ott csupán alig egy évet töltöttem el, a hetedik születésnapomat viszont már Oroszországban láttam meg. Fogalmam sincsen, hogy melyik városban, nagyon gyerek voltam még, nem emlékeztem a nevére. A szüleim, pedig utálták, ha a múltról faggattam őket. Szerintük szörnyű hülyeség volt az elmúlt dolgokon rágódnom. De hát, ha nagyon nem volt más, amin rágódhattam?
Az általános iskola első pár évét Oroszország után Sao Paoloban töltöttem, de onnan meg félév után azért költöztünk el, mert nagyon kezdett eldurvulni a vidék. Rengeteg volt az utcákon az erőszak, a szüleim meg féltek. Az iskolában sokat csúfoltak amiatt, mert fehér voltam, bár nem én voltam az egyetlen.
Utána megint tovább álltunk. Laktunk Brüsszelben, Isztambulban, Monacoban, és még valahol Spanyolországban egy kisebb településen, de már annak sem emlékszem a nevére. Most meg itt élek Los Angelesbe. Már másfél éve. Nagyon úgy néz ki, hogy maradunk még egy jó darabig.
Az évek során, a rengeteg huzavona, és költözködés miatt egyetlen igaz barátot sem szereztem, mivel alkalmam sem volt arra, hogy barátkozhassak. A szüleim nagyon rövid pórázon tartottak, és amikor tehették, mindig húztak rajta egyet. Szinte sehova sem engedtek el, talán most, hogy nemrég betöltöttem a tizenhetet, engedtek el egy-két helyre úgy, hogy nem jöttek el velem…
 
Sok dolog, rengeteg dolog volt, ami nem ismertem, köztünk rengeteg olyan, ami káros volt rám nézve, például a cigaretta, az alkohol, drog, és a többi. Mondjuk nem is nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy megismerhessem őket, eddig is megvoltam nélkülük. Nekem terveim voltak a jövőmet nézve, minden vágyam az volt, hogy betöltsem a tizennyolcadik életévemet, és elköltözhessek, valahova jó messzire anyáméktól, és hogy egy jó darabig ne is kerüljenek a szemem elé. Elegem volt abból, hogy ha jól éreztem magamat, anyám vagy apám jött, és azonnal elrontotta. Lehetett ez egyetlen rossz szó, vagy pillantás, esetleg az, hogy nem köszöntek.
Ismertem más szülőket, és irigykedve néztem, ahogy azt mondják a gyermeküknek: érezd jól magadat, szeretlek. Vagy bármi kedveset. Nem emlékszem, hogy kiskoromban mi volt, de hogy ezek a szavak se anyám, se apám száját már vagy hat éve nem hagyták el, az biztos. Én meg minek mondogassam nekik, hogy ha nem így gondolom? Amúgy is, nem vagyok az a nagyon érzelgős típus. Inkább álarcot húzok és amögé bújok.
Ők egyáltalán nem érezték, hogy rossz nekem, ők egyáltalán nem gondoltak bele abba, hogy milyen lehet nekem, ahogy az eddigi életem jelentős részét hurcolkodással és beilleszkedéssel töltöm. Éltem volna egy normális családban, egy olyanban, ahol talán nem én vagyok az első, talán a második, és nem a munka.
 
Volt még rengeteg olyan dolog, amiről nem is hallottam, ezért nem is igazán tudtam, hogy mi az, milyen is az, hogy is van az. Ilyen volt például a szerelem. Amit élből nem ismertem. Talán csak a plátóit. De azt nagyon. Emlékszem az első szerelmem egy angol fiú volt, tizenhárom évesen, Eric Andersonnak hívták, de ő viszont nem szeretett engem. Mindenképpen meg akartam neki mondani, hogy szerettem, de aztán alkalmam sem volt rá, mert egyik napról a másikra, azonnal nyomunk veszett, azaz hogy, pillanatok alatt átcuccoltunk egy másik kontinensre.
Meg rajta kívül még volt vagy öt srác, már a nevükre sem emlékszem. Lényeg, hogy reménytelen eset voltam. Eddig…
 
*
 
Már bő két hónapja tartott a középiskola. Új iskola. Harmadikos voltam. Az előző évemet is itt töltöttem, de mivel rengeteget kellett vizsgáznom, mert az előző iskolámban nem tudtam letenni, mert nem vártuk meg az év végét, így itt kellett letennem őket. Időm semmire sem volt, ha azt akartam, hogy ne buktassanak meg. És akkor az volt a legfontosabb. Akkor még nem voltam annyira szánalmasan reménytelen csődtömeg, mint most.
A vizsga előkészítőn ismertem meg Yukari Angelt. Az apja volt amerikai, az anyja japán. Egy szót sem tudott japánul. Csodálkoztam is, mert szívből rajongtam mindenért, ami japán. Szerintem elég szomorú volt az, hogy valakinek az anyja japán és a gyereke mégse tanul tőle nyelvet. Nekem mindkét szülőm amerikai volt, de az angol mellett még számtalan más nyelven is tudtam pár szót, vagy mondatot. Ez volt az öröm az ürömben.
 
Viszont az utóbbi időben marhára kezdett idegesíteni, hogy engem mindenki csak kihasznál, és utasításokat ad. Én meg persze az a fajta vagyok, aki inkább befogja a száját, és meglapul, a békesség kedvéért meg teszi azt, amit tennie kell. Vagy éppenséggel, amit parancsolnak neki.
Először persze okénak gondoltam, hogy odaadom a leckémet, vagy az órai jegyzetemet a barátnőmnek, esetleg az ő barátnőinek, hátha így könnyebben beilleszkedek, kifizetem a ebédjüket, adok nekik kölcsön – amit persze tudom, hogy már soha nem kapok vissza -, megcsinálok helyettük dolgokat, ha úgy adódik tartom a hátam, vagy súgok nekik dolgozatnál, de aztán az utóbbi időben olyan furcsa volt, mintha kinyílt volna a szemem, és észrevettem volna, hogy milyen is az igazi arcuk. Hogy nekem egyetlen igaz barátom sincsen.
 
Minden reggel korán keltem hogy elérjem a buszt, hogy ne késsek el az iskolából. Azon a reggelen is éppen így volt, amikor a történetem kezdetét vette.
Amerikában éltünk, a 21. században, mégis egyenruhát kellett hordanunk. Soha nem éreztem kényelmesen magamat a lila színű rakott szoknyában, se a puffos ujjú fehér blúzban, azzal a lila szalaggal, sőt, a térdzoknit is igazán a hátam közepére kívántam, de nagyon, de sajnos nem volt mit tenni, viselni kellett. A fiúknak egy fokkal jobb volt, fekete nadrág, fehér ing, és fekete-fehér tornacipő. A nyakkendőt nem volt nekik kötelező felkötni. A fiúknak mindig minden egy fokkal jobb volt. És itt nem csak az állva pisilésre gondolok.
 
A jármű közepén állhattam, és a tömött sorok közé bepasszírozódva, egy Norah Hamilton fotóalbumot nézegette. Imádtam a nő képeit, fantasztikusan tudott fényképezni, mesés képei voltak.
Kivételesen örültem, hogy olyan helyre költöztük, ahol volt tengerpart, mert imádtam a tengert. Ha tehettem, mindig kimentem naplementét nézni, az mindig megnyugtatott. És addig sem kellett otthon ülni.
Az ő legtöbb képe is a tengert mutatta. Ezért nézegettem mindig azt, ha valami felzaklatott, vagy valaki felidegesített.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: anonym művek

Szökés a suliból

2008.10.12. 14:15 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Szökés a suliból
Az én pihent agyamból pattant ki eredetileg.
Nektek már megfordult a fejetekben, hogy milyen buli lenne, ha sötétedés, és árás után beszöknénk a sötét és kísérteties suliba, ahol éjszaka csak az aktuális gondnok járkál?
Hát igen, mi megtettük.
Daisy és társai normális közép iskolások, akiknek midnen vágya lenne egy éjszaka a suliban.
A suli iszonyat modern. Kamerák, liftek, és áttörhetetlen, kilincsnélküli vasajtók, amik csak kóddal, vagy mágneszárral nyílnak ki.
Meg is teszik. Beszöknek, egy hideg és szeles péntek este, hogy bent tölthessék a hétvégét.
Csakhogy sorjában történnek a furcsaságok.
Ki is az a híres Csonkoló, az iskolaigazgató, akiről még senki sem hallott, illetve egy-két alkalommal az iskolarádióban. Akiről azt sem tudják, hogy férfi e, vagy nő.
És mi van azokkal a diákokkal, akik hetekkel ezelőtt külföldre utaztak? Ők mért nem térnek vissza?
És a pince...igen a pince, amit egy alkalommal lezártak, mert beázott, és azóta senki emebrfia nem léphet be oda.
Mik azok a hangok?
A fiatalok olyan összesküvés nyomaira bukkannak, amit álmukban nem gondoltak volna.
Zombigyár...
Élat-halál harc...
...és a tipikus önfeláldozós vég.
de túlélik e?
És vajon mennyire képesek megbízni egymásban és önmagukban?
Hah! Mindenesetre emberpróbáló kaland lesz!
ui: Lehet hogy aztán többeteknek kedve nem lesz ezek után próbálkozni vele...
Én túléltem, és... borzasztó volt.

!!!!MORBID...lesz:D

 
 
I.
 
Daisy Dakota mély levegőt vett, aztán hosszasan kifújta. Nem volt oda a társai ötletéért. Egy cseppet sem. Nem mintha megijedt volna, nem azt soha, csak egyszerűen, nem volt kedve bezáratni magát a iskolába, egész hétvégére. Merő hülyeség az egész.
Barátnője egyszer, még régebben felvetette, hogy mi lenne, ha bent maradnának éjszakára. Ő akkor rávágta, hogy rendben, tegyék meg. Nem gondolta komolyan, de mostanra nagyon úgy tűnt, hogy leszavazták őt, és készek voltak többen is megtenni ezt a lehetetlennek tűnő baromságot.
Toporzékolt, csapkodott és hisztériázott már, de a többiek hajthatatlanok voltak.
Igazából nem volt neki muszáj részt vennie benne, de ha már úgy is megteszik, akkor úgy is mindegy alapon, had szóljon.
Summer rögtön el is határozta, hogy Daisynél „töltik” az éjszakát. A lányt persze erről elfelejtették tájékoztatni. Persze ő mindent csak utólag tudott meg.
- Ne pampogj, neked aztán semmi dolgod nincsen! Csak azt mondjuk, hogy nálad alszunk, muterodék úgy sincsenek otthon!
- Na de…
- Meg ne szólalj! – szisszent fel fájdalmasan a lány. – Csak bólints rá, oké? Itt leszel, kibírod, jó lesz…
- Tudom, hogy jó lesz, de gondolj arra, mi van ha…
- Ha, mondjuk észreveszi a Csonkoló, hogy itt vagyunk – fejezte be Mag.
- Ez baromság – legyintett Helen. – Csonkoló nem létezik. Csak a hülye pedellus ilyesztegetett folyton vele.
- De igen is létezik! – vágta csípőre kezét Daisy. – Nem egyszer hallottam őt beszélni…
- És honnan tudod, hogy ő volt az? – kotyogott közbe mérgesen Laila, Sum barátnője.
- Csonkoló igenis létezik. Igaz, hogy eddig senki sem látta még, és nem tudni, hogy férfi vagy nő, de létezik – hallották meg a lányok a szomszéd asztaltól Sasori hangját.
- Kösz – biccentett oda önelégülten Daisy.
- Ez akkor sem bizonyít semmit sem – húzogatta az arcát Sum. – Igaz, hogy necces lesz éjszaka, tele van minden kamerázva, ráadásul az a sok elektromos berendezés…
- Hát igen, éppen ezért nem kéne hétvégére berendezkedni!
- Fogd már be! – intette le Sum. – Na megdumálva. Ki van benne?
- Kiben?
- Boo!
- Benne vagyunk! – emelték fel a kezüket a lányok sorban. Helen felrántotta a szőke Maggie kezét, aztán csatlakozott hozzájuk még Missy, természetesen Summer és barátnője, Laila, és három srác: Ben, Boo, és Sasori.
- Na? Elegen vagyunk ahhoz, hogy lenyomjunk, te kis különcködő? – vigyorgott bele a lány képébe Sum.
- Szemetek – köpte oda dühösen, karba tett kézzel Daisy.
- Lényeg, benne vagy? – fordult oda hozzá Boo.
A lányt zavarta a rászegeződő számtalan izgatottan csillogó, és reménnyel telt tekintet. Behunyta a szemét, és tenyerébe hajtotta az arcát. Egy darabig így maradt, aztán lassan felemelkedett és elvigyorodott.
- Még szép!
 
Úgy beszélték meg, hogy még aznap este találkoznak az iskola „művész bejáróján”. Boo fedezte fel még tavaly évvégén, mikor a pedellus nyitva hagyta. Aznap szépen beosont az intézménybe, és kihasználva a beálló teljes áramszünetet, félig kipakolta a büfét pár haverjával.
Még hét előtt kellett találkozniuk, és besunnyogniuk, mielőtt a biztonsági rendszer teljesen üzembe lépett volna, és lezárta volna az egész iskolaépületet.
A komplexumnak három kijárata volt. Egy a főutca felől nyílt, ahol a diákok is szoktak közlekedni. A második a hátsó udvar felől; ezt használták a tanárok, miután parkoltak, itt tudtak bemenni, anélkül, hogy megkerülték volna az épület északnyugati szárnyát. A harmadik pedig a szeméttároló és a pince felől nyílt. Ezt a kijáratot, már vagy egy éve lezárták, amikor elázott az egész alaksor. Eltört egy cső, ha a diákok jól tudták, és a szennyvíz szétterjedt az alsó szinten. Minden elrohadt. Azóta senki sem járt odalent. Szigorúan tilos volt.
Egy hermetikusan kiépített, kétszárnyú ajtó védte a terminált. A folyosószakasz tiltott terület volt az iskola tanulóinak és tanárainkat egyaránt.
Csonkoló azt mondta, hogy aki oda belép, habár ez lehetetlen, az többet nem fog visszatérni.
A diákok először azt hitték, hogy csak egyik iskolatársuk szórakozik velük, és ez a „Csonkoló” csak egy rossz vicc.
De azóta, mióta a pedellus lezárta a pincébe vezető ajtót, és bejelentette az igazgató, hogy az intézmény minden egyes ott tartózkodójának tilos a belépés, attól a perctől kezdve beindult a furcsaságok sorozata.
 
,Nekem senki ne mondja, hogy csak a szél… és különben is. Majd pont Sum fog egy egész hétvégén kibírni odabent… nagy francokat. Majd teszek róla, hogy megbánja, hogy belerángatott minket ebbe a szarságba.’
Daisy gonoszul elvigyorodott, aztán fogta magát és ott hagyta a többieket.
 
Igazából kíváncsi is volt, meg izgatott is, hogy mi lesz ebből az egészből, és marhára várta már, hogy bosszút állhasson erőszakos osztálytársnőjén. Már az egész terv ott volt a fejében, csak kivitelezni kellett. Ebben pedig majd segítséget kér… majd.
 
Éppen hazafelé lépkedett, amikor felütötte a fejében magát egy gondolat.
Az osztálytársa, Hans… már vagy egy hónapja nyaral. Nem furcsa ez egy kicsit?
 
*
 
Úgy volt megbeszélve, hogy este fél hétkor találkoznak az iskola előtt. Így is késésben volt. Teljesen kiment a fejéből, hogy már közel egy órája ácsorog a zuhany alatt, és élvezi a bőrére hulló friss permetet. Mintha megállt volna az idő… meg egész idő alatt valami nyomasztotta őt. Olyan furcsán érezte magát, mintha ezzel a kis hülyeséggel a végzetükbe rohannának?
,Akármi is van, én teljesen azt érzem, hogy ezt most nem kéne…’
Olyan furán érezte magát. Mintha egy belső hang suttogott volna neki, hogy beszélje le a társai erről a szarságról.
De már innentől egyáltalán nem volt visszaút. Mondhatta volna, hogy nem akar, de nem akart kimaradni a buliból…
 
És mi van akkor, ha a félelmei alaptalanok? Akkor meg szórakoznak egy jót, és hétfő reggel röhögve lógnak haza… nincs ezen semmi félnivaló.
,Ez a saját hülyeséged, édes lányom! Legyél eszednél! Mégis mi a fene történhetne?
 
Rohant, ahogy a lába bírta, bár a táskája súlya keményen lehúzta a vállát. Otthon talált még az anyja szekrényében egy üveg ’92-es Tokajit, és vagy fél liter Ouzo-t. Hogy mégse mondhassák nagypofájú társi, hogy üres kézzel, halálra aggódva magát vág neki a kalandnak.
,Kinézem belőlük, hogy ezért is engem basznak le…,
 
Tíz perc elteltével lihegve fordult be a sarkon, s a vaksötétbe tapogatózva végre elért a céljához: ott állt, a hideg kerítésnek támaszkodva, miközben szomjasan nyeldekelte az este szmogos levegőjét.
Nem látta a többieket sehol. Idegesen az órájára pillantott, és döbbenten látta, hogy majdnem tíz perccel elmúlt az idő, amit a találkozásra beszéltek meg.
,A kurva életbe..!,
Legszívesebben a fejéhez csapkodta volna az üveget, amit bepakolt, de erre nem volt szükség.
Ijedten kapta fel a fejét, amikor meglátta, hogy megmozdult mellette a sötétség. Szíve vadul verdesni kezdett a mellkaséban, mint egy csapdába esett madár, lélegzete felgyorsult, fülébe a vére dobolt. Elárasztotta a testét az adrenalin.
Olyan volt, mintha a kapu mellette életre kelt volna.
Aztán hirtelen eltakarta az arcát. Éles vény csapódott a szemébe, össze kellett húznia, majdnem megvakult.
 
El akart rohanni, de valaki karon ragadta. Először azt hitte, a gondnok az. Ha ő lett volna, neki vége. Csonkoló!
 
- Jézusom! – sikoltott fel a lány, amikor valaki ördögien belekacagott a fülébe.
- Kussolj már! – hallotta meg Ben hangját, aki éppen Sumot pisszegte le szépen férfiasan.
- Beszartál – vihogott Helen is Summerral együtt, de Daisy csak egy lesajnáló pillantást vetett rájuk.
- Kapd be a jó…
- Látod, így jár, aki elkésik! – ugrott le a kapu tetejéről melléjük Sasori.
- Akkor mind meg vagyunk? – lépett elő a homályból Missy és Boo is.
 
Daisynek volt ideje alaposabban megszemlélni osztálytársait. Nem mintha nagyon újat fedezett volna fel rajtuk.
Sasorin kissé mulatni támadt kedve, olyan viccesen nézett ki az övébe dugdosott festékszórós flakonokkal, és zseblámpákkal. Na meg Maggie… azzal a két karton sörrel a hóna alatt… megint túl teljesített. Valószínűleg minden vagyonát erre a sok szarra költötte.
 
- Meg hát! – bólintott Laila kimérten, miután meggyőződött róla a maga szemével is, hogy mindannyian helyben vannak.
- Hogy jutunk be oda? – nézett a kapun át Sum. – Valakinek be kéne másznia… és megnézni, hogy nyitva van e a tornaszertár…
- Mondjuk, mehetnél te akár… ha már ennyire tetszik az ötlet – eresztett meg felé egy vadvigyort Daisy.
- Fenéket! Menjél inkább te!
- Lószart! Neked jár a pofád…
- Elég! Olyan ember másszon be, aki gyors, és megtalálja a kulcslyukat… öhh… - Boo végigpásztázta a társaságot, aztán tekintete Sasorin állapodott meg. – Azt hiszem, neked kéne bemenni, nálad vannak hamiskulcsok… azokkal simán bejutunk, ha még zárva is van…
- Jó, de ha a zárral szarakszom, akkor nem fogok faszt se látni… valaki jöjjön be és tartsa a lámpát!  
- Csak nem beszartál?- kérdezte kimérten Ben.
- Majd én bemegyek – tette fel finnyásan a kezét Dais. – Csak legyünk túl rajta, menjünk be, igyuk le magunkat, legyen reggel, aztán menjünk haza a pi…
- Mi itt kint várunk!
- Jó, majd szólunk, ha jöhettek! – Daisy rémülten észlelte, hogy Sasori utolsó mondatát a kapu túloldaláról intézte a kintiekhez.
,Ez gyors volt..’
 
Felkapaszkodott a kapura, de rögtön fönt is akadt az egyik vacak tüskén.
- Ó, a büdös francba! – kiáltott fel fájdalmasan, amikor a komisz és hegyes eszköz a vádlijába mélyedt.
- Túléled? – hallotta meg Sum aggódó hangját.
Bólintott aztán rájött, hogy ezt senki nem láthatta.
- És ha nem? – sziszegve és nyögve lekászálódott a túloldalra, aztán lehuppant a betonra. Talpra érkezett, de érezte a bokályába nyilalló szúró fájdalmat, ami az érkezéskor keletkezett.
 
Vakon kutatott a zseblámpája után, megrémítette a nyomasztó sötétség.
- Sasori? – kérdezte remegő hangon. Gyorsan felkattintotta a lámpát, és társára irányította.
A fiú a zöldre festett ajtónál támaszkodott, és éppen egy bőrtokból szedegette elő az álkulcsokat, amikkel neki tudott állni feltörni a zárszerkezetet.
 
- Az a vén köcsög ugyan bezárta, de ilyen könnyű dolgom még nem volt. Egy ilyen kis semmi zár nem fog ki rajta. Két pöcök meg egy csavar… csak át kell fordítani… na világíts ide, létszi…
 
Daisy az ajtó zárjára irányította a gyenge fénycsíkot, és visszafojtott lélegzette, türelmetlenkedve dobolt a lábával. Kicsit meg volt rémülve, hogy nem volt senki, aki fedezte volna a hátát.
Ugyan a tudatával fel tudta fogni, hogy a barátai a kapu túloldalán nevetgélve várják a percet, mikor odaszólnak nekik, hogy tiszta a terep bemehetnek, de a lány meg volt róla győződve, hogy ezeken a hangokon kívül, és persze Sasori halk szitokszavain kívül mást is hall…
Valami morgott a környezetében. Tisztán hallotta, hogy valami nincsen rendben… Mintha valaki, vagy valami háta mögött settenkedne…
Egy ugrással megfordult, és kitágult pupillákkal, a fák közé irányította a zseblámpa gyenge sugarát. Hangosan zihált, érezte, ahogy tarkóján őrületes lassúsággal legördül egy izzadtságcsepp.
Az adrenalin hullámokban készült kitörni a szervezetéből. Ott vibrált körülötte, mindenhol.
Daisy Dakota életében nem iszonyadott még ennyire semmitől, mint ezen a péntek estén.
 
- A picsába, Dais! Fordítsd már ide azt a kibaszott lámpát, hát nem látok semmit! – hallotta meg a lány dübörgő vére kalapálásán túlról mérges osztálytársa hangját.
- Sajnálom! – Még egy feszült pillantást vetett a bokrok közé, aztán odafordította a fiúnak a lámpát.
 
Nem vett tudomást a háta mögül kiszűrődő zajokról. Összeszorított szemekkel, állt, földbe gyökerezett lábakkal, és remegő kezében erősen markolta a hideg fémet, amely időközben nedves lett a verítéktől, mert iszonyatosan izzadt a lány tenyere.
Mióta bemászott, furcsán érezte, hogy figyelik őt. Éhes, türelmetlen, és rémségesen iszonyatos szemek…
 
- Kész! – Rántotta vissza őt a valóságba Sasori örömittas hangja. – Kész vagyok! Jöhettek! – kurjantotta el magát a srác, aztán társnőjéhez fordult. – Mi történt? Olyan sápadt vagy…
- Se… semmi… - hazudta neki szinte könnyezve a lány. – Csak utálom a sötétet…
- Jah, értem, hát az cikis… mert odabent lesz ám sötét – vigyorgott ördögien Daisyre, ezzel cseppet sem megnyugtatva őt.
 
A lány tisztában volt azzal, hogy éjszakára kikapcsolják az áramot, - a kamrákra ez nem vonatkozott, mert az egy mellék kondenzátorra volt kötve – és majd sötétben kell koslatniuk, de mivel hoztak magukkal elég fényforrást, a lelkében ott égett a remény egy aprócska lángja, hogy nem fog szívrohamot kapni attól, ha meglátja saját magát az ablaküvegben. Jobb esetben persze.
 
- Nem ment valami gyorsan, azt hittem menten elalszok odakint – sopánkodott Missy, mikor a betonra érkezett, aztán kis híján felüvöltött a meglepetéstől, mert Mag ügyetlen volt, és a hátára érkezett.
A többiek már a tornaszertár ajtaja előtt tömörültek.
Daisy még egy utolsó ideges pillantást vetett a sűrűbe, aztán elindult a többiek után.
Lekattintotta a lámpát, mert Boo éppen eléggé sokat kapcsolt föl egyszerre, hogy lássák, merre mennek.
 
A dohos helységbe lépve azonnal összeszorult a torka a szagtól. Facsarta az orrát az izzadság és a lábszag, de visszafogta magát, és inkább nem köhögött.
Ben ment leghátul, ő csukta be maga után az ajtót utolsónak. Daisy a zajra idegesen összerezzent, aztán rögtön arra gondolt, hogy oké, neki nem kötélből vannak az idegei, pedig eddig meg mert volna rá esküdni.
Abban a szent pillanatban, amikor ott állt a sötétbe burkolózó iskolaudvar közepén, egy szál zseblámpával a kezében, az összes rossz horrorfilm lepergett a szeme előtt.
- Kicsit feszültnek tűnsz? Történt valami? – lépett oda mellé a fiú. Daisy megrázta a fejét, aztán tett pár bizonytalan lépést a többiek után.
Nyomta a vállát a táska, de nem fáradozott azzal, hogy leszedegesse és szépen egymás mellé rendezgesse az üvegeket, és a többi holmit, amit magával hozott.
Kiverte a víz, amikor valami koppant tőle pár méterre.
Laila és Helen felsikoltott, Boo pedig csúnyán nemtetszését fejezte ki.
Daisy előre futott, és a rémülettől fuldokolva látta, hogy Maggie ügyetlenül felborított egy rakás, a falnak gondosan odatámasztott baseball ütőt.
- Ó, a picsába! A frászt hoztad rám! – masszírozta lihegve a szívét Summer.
 
A lány egy papír zsebkendővel a homlokáról törölgette az izzadságot. Eldöntötte, hogy nem buta, és nem fog megrémülni minden zajforrástól. Elvégre ez a valóság, itt nincsenek fantázia szülötte torz képzelgések, sem testet öltött rémálmok. Csak ő volt itt, és a barátai. És azért törtek be a komplexumba, hogy élvezhessék egymás és az alkohol társaságát, meglehet egész hétvégén. Amíg meg nem unják.
 
- És pontosan hova is megyünk? – tette fel a féldolcsis kérdést Maggie. – Tudtommal minden be van kamerázva…
- Hát igen, ez elég necces lesz, ráadásul az áram is le van kapcsolva, még csak a lifteket sem tudjuk használni… - húzta el a száját Sasori. – De Booval és Bennel arra gondoltunk, hogy a harmadik emeleti rádiószoba elég jó búvóhelynek tűnik. Egyrészt, mert a mellékhelységekhez is közel esik, másrészt, mert odabent nincsenek kamerák…
- Na igen – szólt közbe megvetően Dais. – De odáig fel is kéne valahogy jutni, anélkül, hogy észrevenne bárki is…
- Hát az úgy lesz… azt tervezzük, hogy a sötétben felosonunk…
 
… hát az úgy lesz…
,Nem! Ne is folytasd! A sötétben… hogy majd sötétben felbotorkálnak…
A kihalt és iszonyatosan nyomasztóan sötét iskolaépületben.
,Ha így is lesz, én biztos nem megyek hátul! Neeem…,
 
Ben és Mag zárták a sort, Daisy előttük lépkedett összezavarodva. Már éppen lépett volna ki a szertárból, amikor megakadt a szeme valamin. Az egyik polcon fura szerkezet volt… egy… olyan volt, mint az a dolog, amit a pedellus használt a képek rögzítéséhez. Egy szögbelövő!
,Ez az!, ujjongott magában diadalittasan. ,Ez az, amire szükségem van!,
Talán a sors akarta éppen így, talán a véletlen hozta, de az eszköz mellett ott volt egy csinos doboz, teli szögekkel.  
A lány lelkét diadalérzet és boldogság feszítette. Bár utólag jutott csak eszébe, hogy e tárgy használata megköveteli a közelharcot.
,Lényegtelen, ha Csonkoló mégis megjelenne, akkor kezdetnek ez is megteszi. Megvakítom, aztán addig ütöm, vágom, amíg egy véres húscafat nem lesz belőle!,
 
- Mi az? – nézett a lány kezébe kíváncsian Mag.
- Semmi, semmi – legyintett Daisy és a táskájába dugta a felszerelést. A többieknek nem kell tudni az ő kis titkos fegyveréről, az ő drágaságáról. Talán bizonytalanságot, pánikot és bizalmatlanságot váltana ki a tettével a többiekből. Erre cseppet sem volt szüksége. Éppen hogy azt akarta, hogy tartsanak mind össze, hogy átvészeljék ezt a szarságot, ami Summer pihent agyából pattant ki.
,Haha, aztán lehet még jó is lesz…,
 
Eközben, míg a többiek mit sem sejtve haladtak a célállomás felé, Ben egy pillanatra hátra maradt, és felmarkolt valamit az egyik polcról, aztán villámgyorsan a zsebébe süllyesztette.
Talán ugyanaz volt a szándéka, mint a lánynak. Talán nem. Mindenesetre idefele jövet, mikor még odakint világos volt, és a társaira várt, eldöntötte, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, vagy nappal, vagy éjszaka, de kideríti, hogy mit rejteget a pince! Kerüljön bármibe is!
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: szökés a suliból

S.T.A.R.S. - Az új generáció

2008.10.12. 14:11 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

S.T.A.R.S. - Az új generáció
Egy férfi, Edward, aki küzd a zombikkal, aki menekül a csapattal, akinek a csapatát az élöholtak elpusztították, és lemészárolták.
Vajon mi lesz a sorsa? Mi lesz a világgal? Vajon vége lesz egyszer a rémálomnak, amibe belecsöppent?
S.T.A.R.S. - ismert az RE-kből. Nos ez nem azaz Stars, ezt csak kölcsönvettemxD
ISZONYTATÓAN MORBID! hehe:D

 

01.
 
Undorodva tekintett végig a lángoló romokon. Valami megzörrent mögötte, erre ő rögtön előrántotta a stukkert, és a célszemélyre emelte, majd tüzelt. A shotgun akkora erővel ontotta magából az ólmot, hogy majdnem letépte a férfi karját. De már hozzászokhatott, nap mint nap volt alkalma használni, és alkalmazkodni a fegyveréhez. Jól célzott, két lövedékkel földre terítette a támadót. Az agya ráloccsant a kerítésre, a nő pedig utolsó hörgés kíséretében ülő helyzetbe esett és nem mozdult többé.
Túl könnyű célpont volt, főleg, hogy nem jutottak el addig, hogy a nő megtámadja. Meg elég messze is volt tőle, és sántított is, ugyanis valaki már egy bicskával kimetszett egy darabkát a bal térdhajlatából. Vélhetőleg a támadó utolsó erejével tette, aztán megadta magát, és zsákmány lett vadászból. Egy ilyen kis vágás nem sokat segített, de hát megtehette, és legalább lelassította a halottat. Ugyanis a város hemzsegett az élőhalottaktól. Már több hete, hogy felütötte fejét valami dögvész vagy ahhoz hasonló.
Kanadából szállítottak át a határon keresztül, a Dél-Dakotában lévő Rapid City-be egy marhacsordát. Az egész valahol ott verhetett gyökeret, hiszen az állatok a vérükben, a húsukban hordozták a vírust.
Az egyik farmert figyelt fel arra, hogy a marhája a társa húsából lakmározik, növényevő állat létére. Természetesen megpróbálkozott azzal, hogy elzavarja és megölje az állatot – ő veszettségre gondolt – de megsérült, mert a marha megharaphatta. Így tudtán kívül ő is elkapta a kórt, aztán órák múlva olyannyira kitisztult a tudata, hogy soha többet nem tudhatta meg, mi következett ezután. Vélhetőleg már akkor élőhalottat csinált belőle a vírus, aztán az öreg farmer útnak indult, hogy ehessen. A közelében lévő állatokat nem bántotta, furcsamód az állatok húsa nem érdekelte. Mivel különbözött az emberétől, nem volt annyira gusztusos, mint mondjuk kannibalizmushoz folyamodni. Végül is irányítani se tudta, tudatában sem volt annak mit tesz, csak ment. Aztán mikor a farmról beért a városba, megfertőzte a többi embert. 
Ezután eltelt három hét, és mostanra a szomszédos három államban is hemzsegtek a halottak. A vírus végigpusztított, Nebraskán, Iowa-n, Wisconsinon, Illionison, Indianan, és Ohion, hogy most megérkezhessen Michigan államba, Detroit citybe is. Így is lassacskán már az egész Egyesült Államokban szükséghelyzetet hirdettek ki, és megnyitották a menedékhelyeket, meg a katonai támaszpontokat, hogy végszükség esetén oda szállásolhassák el a honukat vesztett, harapásnélküli menekülteket. Már így is tömve voltak a menedékek, kritikusra szorult a búvó – és óvóhelyek száma is, rengeteg ártatlan ember védtelenül bujkált és menekült a halottak elől. A legerősebbek is csak pár napig bírták, fegyvertelenül és étlen.
Nem sok esély volt rá, hogy bármelyik talpon maradt emberi lény is megmenekül, ha csak egymagában nekivág a világnak. Nem hogy felfalják, hanem megmásszák, megfertőzik, aztán pár óra múlva ő maga is járkáló halott lesz. És nem volt ellenszer.
A férfi felszegte a fejét és a csapat után sietett. A shotgunt kézben tartotta, míg TMP-t a vállára vette, és a kézifegyverét visszadugta a pisztolytáskába.
- Hé, Ed, ne maradj le! – harsant egy idősebb férfihang, valahonnan a füst tenger és az éjszaka sötétje mögül.
- Megint találtam egyet, Roger! – kiáltott vissza a férfi, és igyekezett beérni a másikat.
- Minden rendben?
- Persze.
- Helyes. Hé, fiú, elteheted a vadászpuskát. Fölöslegesen ne pazarolj olyan első osztályú töltényt – bökte meg a könyökével a férfi kezében tartott pisztolyt.
- Nem fölöslegesen pazarolom. Próbálok túlélni. Ennél nem lehet semmi fontosabb.
- Túlélni megy a kézifegyverrel is.
- Ez kevesebbet fogyaszt.
- De drágább is, és kacifántosabb is beszerezni.
- Ugyan mért lenne drágább, mikor a kutya se fizet semmiért? Nem állunk ott éppenséggel, hogy a pénzzel szórakozzunk, mikor járkáló zombik vannak a nyomunkban, és másodperceken múlik az, hogy túléled e. Nem a lőszer hiánya a legnagyobb baj. Már nem a pénz az úr, csak odamész, megfogod elveszed, és a tiéd. Vagy ők, vagy mi. Ha egyetlen élő se marad, azt jelenti ők győztek. Ha többen leszünk, mint ők, azt jelenti, felülkerekedtünk rajtuk és van remény. Roger, csak döntened kell, ki mellett állsz. Velük vagy velünk. – Edward továbbra is magabiztosan tartotta a puskát, célra tartva, hiszen ők vezették a sort, az ő feladatuk volt tisztán tartani a terepet, hogy a csapat minél hamarabb az óvóhelyre érjen az élelemmel.
- Hülyeségeket beszélsz – röhögte el magát az idősebb fickó. – Nem leszek járkáló halott. Bízok benned.
- Hát, mindenesetre köszönöm a megtiszteltetést, és a bizalmat, amelyet… - ordítás hallatszott a valahonnan a hátuk mögül, fegyverropogás, és még több sikoly. – A franca!
Edward hátraarcot csinált, és rohant hátra, hogy fedezze az újoncokat. Tüzelt, de mostanra a földre dobta a shotgunt és a TMP-t vette készbe. Ötven golyó fért egy tárba, három tár dugig volt töltve, csak a kabátja alá kellett nyúlni érte. És míg azzal szórakozott, hogy minden egyes lövés után felállítsa a kakast újra a vadászpuskán, addig a TMP ontotta magából a lőszert. Könnyebbnek látszott ezzel levadászni a hullákat, bár a shotgunnak tízszerte nagyobb lövő ereje volt ennél. A többieknél automata gépfegyver volt, némelyiket még csak ki sem kellett biztosítani.
Edward némán utolérte a csapat lemaradt végét, és leszedte a maradékot a társairól. Három holttestet talált, kettő katonát megharaptak. Kíméletlen volt, golyót eresztett azonnal a fejükbe. Nem várta meg, míg felkelnek, és tovább terjesztik a kórokozókat.
Az egyik újoncnak a felnyitott mellkasából lakmároztak vígan, két zombi, két kézzel rángatta ki a férfi beleit, egyik a száján keresztül húzta ki, könnyű dolga volt, a beleket könnyűszerrel átfűzte a ifjú torkán, nem volt nehéz dolga, mivel a fontosabb szervek rég ki lettek tépkedve, míg a másik megelégedett a lyukkal a gyomrán. Az ifjút Lusinak hívták, pár hete jegyezte el a menyasszonyát, jövő hét vasárnapjára tervezték az esküvőt. Edward biztos volt benne, hogy nem ő lesz az, aki közli majd a nővel, hogy a vőlegénye első terepgyakorlatán élőhalottak vacsorája lett.
Edward körül így is forgott a világ, a széttépett hús, a vér, és a hullák szaga miatt, örült neki, hogy nem evett a többiekkel, most biztosan lehányta volna a harcteret.
Fejbelőtte a két vígan lakmározó halottat, majd felfigyelt, Rogerre, aki egy lángszóróval irtotta az ellenséget.
- Azta! – ámult el Ed, de aztán kénytelen volt, hátat fordítani az égő áldozatoknak és több figyelmet szentelni az orra előtt lejátszódó rémálomnak, miközben megpróbálta kizárni a tudatából a hulla égett-rothadó szagát.
Egy egyenruhás férfi teteme gurult a lába elé, kinek a fejét éppen az imént szakították le. Amott jobbra tőle pedig egyik vergődő társa, kitépett gégével hevert, miközben hárman, négyen ugrottak rá, hogy falhassanak belőle. Mielőtt lőhetett volna, Roger elintézte annyival, hogy feléjük fordította a lángszórót.
Megtermett alak, vánszorgott Edward felé, kezében Jamison rendőrtiszt fejét lóbálva, majd egy pillanatra farkasszemet nézett a férfival, végül félrefordult, a hajánál fogva megmarkolta a fejet, ajkait a rendőr halott ajkaira tapasztotta, majd gyomorkavaró csámcsogásba kezdett. Megette a nyelvét. Edward nem bírta tovább, térdre rogyott, és hányt. Alig evett valamit, de aztán mikor újra összekanalazta magát, és remegő lábakkal feltápászkodott a porból, zihálva célra tartotta a TMP-t és vagy húsz golyót a pasi fejébe ürített. A zombi elejtette a fejet, tántorogva elindult Edward felé, de aztán félúton térdre esett, megvonaglott, és az arcából megmaradt csonkokkal együtt, és a tenyerébe szorított emberi hajjal együtt kimúlt. 
- Ó a büdös francba! A francba! A kurva életbe! – Egyik rendőrtársa üvöltött, és négykézláb elkezdett Edward felé mászni. Közben néha hátra fordult és sikoltott, mikor érezte, hogy rohadó fogak marnak a bokájába és átharapják az achilles-ínt, így megakadályozva, hogy a férfi soha többet ne tudjon talpra vergődni. Rimánkodva lőtt a fegyverrel, de az csak üresen kattanó hangot adott ki. Kifogyott.
Edward magához tért a kezdeti rémületből, tárat cserért, de már késő volt, a társának tőből letépték a lábát, azután még többen ugrottak rá, mint az előző ártatlanra és marcangolni kezdték.
Edward felkapta a shotgunt és eltakarított a rohadékokat. Zihálva térdre esett és érezte, hogy valami hűvös koppan az arcán. Eleredt az eső.
- Edward! – hasított végig egy kiáltás a sötétségen. – Edward életben vagy?
- Élek! – kiáltott vissza rekedten, bár még mindig a hányinger kerülgette, de az imént meggyőződött róla, hogy többet nem bírna hányni, nem volt már mit.
Végigtekintett a csatatéren, és megbizonyosodott róla, hogy nem fenyegeti őket több élőhalott. Tizenketten indultak útnak, és mostanra csak négyen élték túl. Az élelem, melyet rettegéssel szereztek meg, sehol se volt. Csak egy reszketeg női rendőrtiszt hátán volt ott egy hátizsák, remélhetőleg maradt benne pár adagnyi élelem. Ed reménykedni próbált, de a sírás kerülgette. Nem hitte, hogy így is végződhet.
Néma, mélabús léptekkel elindult Roger felé, közben felszedte a földről társai elhullajtott fegyvereit, és egy-két gazdátlan kézigránátot is. Az eső időközben viharra fordult, némiképp enyhítve a hullaszagot. A férfi, ahogy messzebb ért társai széttrancsírozott holttesteitől, egyre mélyebbeket szippantott, és már csak az eső mosta kövek, a felfrissült föld, és a vihar illatát érezte. Hagyta, hogy átjárja a tüdejét, minden apró zegzugot alaposan átitatott a megtisztulás illatával, aztán arcát a csillagokra emelte, és letörölte a rászáradt vért.
- Jól vagy, fiú? – lépett oda mögé Roger. Már visszacsatolta a hátára a lángszórót. Kámzsát húzott az arcába, így némiképp nem látszottak a forradások és a hegek, melyek az arcát tarkították.
- Remekül… - lehelte Edward és véglegesen is hátat fordított a hullahegynek. – Elvesztettük az újoncokat. Ki mondja meg a hozzátartozójuknak a halálhíreket?
- Nem éppen a legjobb terepmunka volt nekik. Majd te, fiú, majd te… - veregette meg a vállát egy ásítás kíséretében Roger.
- Én? – Edward körül egyszeriben olyan kusza lett minden, kusza és zavaros. Még hogy ő álljon oda azok elé az emberek elé, akik haza várják a szeretteiket és kíméletlenül közölje velük, hogy akit várnak többet nem érkezik meg? Nyolc családhoz kéne ellátogatnia, azzal még nyolc óra kínszenvedés a napjából, mire lehunyhatná a szemét, és aludhatna, akárcsak egy órácskát is. – Nem lehetne, hogy…
- Ewdard, fiú, ez is a munkaköri leírásba tartozik. Ha akarod, megmutatom…
- Nem kell, megteszem. - Edward tekintete pillanatok alatt megváltozott. Szeme lázasan megcsillant, arcszíne zöldből a szokásos sápadt fehérre váltott. – Megteszem, ha csak ezen múlik…
- Helyes fiú, helyes…
- Hagyd ezt abba, nem vagyok kutya! – mordult az öregre Ed, aztán felkapta a málhát, amit alig pár perce dobott el, hogy fegyvert ránthasson, és az életben maradt két rendőrtiszt nyomába szegődött. Alig pár perce… szinte végtelen hosszúságú óráknak tűnt. Élete talán eddigi leghosszabb pár perce. Idegesítette, hogy Roger ott vihog mögötte, meg az is, hogy Luist megmenthette volna, ha gyorsabb. Oda egy barát, és neki kell közölnie Pollyval, a feleségével, hogy a vőlegénye maghalt. Pedig már az öltönyt is megrendelte az esküvőre Lusinak és magának. Tudta, hogy az lett volna élete legboldogabb napja, mikor elveheti azt a nőt, akit szeret. Ismerte az érzést Edward is, két éve ugyanezt a kínt élte át, mikor menyasszonya repülőgép szerencsétlenség áldozata lett. Belezuhant a tengerbe. Úgy gondolta, élete legsötétebb szakasza volt. De azóta már túllépett, és évek óta egyetlen nőre sem bírt úgy ránézni, mint akkor régen Lisara.
- Jól vagy, Kate? – érintette meg a remegő rendőrnő vállát finoman, nehogy halálra rémissze őt. A nő sántikálva vonszolta a málhazsákot, közben minduntalan körbekémlelt, és kézben tartotta az automata gépfegyvert. – Jól vagy? – ismételte meg Ed a kérdést, mire a nő bólintott, de továbbra se nézett a férfi szemébe. Arca vértől volt mocskos, nadrágján egyik elesett bajtársuk agyvelője díszelgett. Mikor Kate odanézett, sikoltva rúgta le magáról, aztán megtört, térdre vetette magát, és zokogásban tört ki. Aztán lehányta az egyik hullát.
Edward levette a válláról a terhet, és saját magára málházta fel, hogy a súllyal és cipekedéssel járó fájdalommal, mely a hátába nyilallt olykor-olykor, elfeledtesse vele a bűzt, és a látottakat.
- Leon! – ordított előre Edward, és nehézkesen két lábra állt, kétszer annyi súly alatt. – Leon, ugye te vagy az? – Bízott benne, hogy legalább Leon túléli. Leont olyan fából faragták, nem az első zombi támadása volt ez.
- Reménykedtél talán, hogy nem én leszek? – vonta föl a szemöldökét a férfi, aztán odalépett a reszkető rendőrnőhöz és talpra állította. – Ennyivel engem nem lehet legyőzni.
- Tudom – vigyorodott el fájdalmasan Edward, azután Rogerhez fordult. Elindultak. Leon ment elől, a remegő térdű Kate-et támogatva maga mellett, míg őket Ed és Roger fedezte hátulról.
- Segítsek vinni? – ajánlotta fel szívéjesen Roger, de Edward csak nemet intett a fejével.
- Mi lesz a holttestekkel?
- Itt hagyjuk őket, mi lenne?
- És ha a rokonok követelik, hogy eltemethessék? Mert előre látom, hogy ez lesz.
- Ugyan mit? Mondd meg nekik, hogy ha látni akarják, jöjjenek csak ide, és kapargassák össze a szeretteik valamikori testét. Ugyan ki akarná a férje letépett végtagjait és összezúzott pofáját koporsóba tenni? Fertő hozzájuk nyúlni…
- Lehetnél egy kicsit együtt érzőbb… - dorgálta meg Ed. – Meg is ölnének, ha ezzel a dumával állítanák oda hozzájuk.
- Ne aggódj fedezlek majd. Elviszlek hozzájuk, ez a legkevesebb…
- Minimum.
Jó egy kilométert, ha nem többet gyalogoltak, míg végül megpillantották a fák között a Redfield-farm valamikori romjait. A farm alatt egy túlélő bunker volt, épen maradt még a második világháborúból. A napokban találtak rá, ide rendezkedett be a helyi rendőrőrs, és pár olyan, akinek nem volt hova mennie. Egyre csak fogyatkoztak. Bár reménykedtek benne az ott tartózkodók, hogy a járkáló hullák nem tudnak bejutni oda, igaz erre még nem volt példa, akármi megtörténhetett volna. De egyenlőre, biztonságban tudhatták odalent magukat.
Végre tiszta terepen vethették meg a lábukat, nem voltak fák, bokrok, dombok, melyek mögül zajtalanul a nyakukba vethette magát egy járkáló hulla. Rohanvást haladtak az üreg bejárata felé. Roger kinyitotta a zsilipet, és megvárta, míg életben maradt három bajtársa biztonságban lemászott, azután körbekémlelt, egyszer még, utoljára, aztán ő is bemászott és gondosan bereteszelte maga után a bejáratot.
A szűk járatban már biztosabban haladtak, nem kellett támadástól tartaniuk. Itt már biztonságban voltak. Ahogy egymás után lépkedtek, kifújhatták kicsit magukat. A mozgásukat érzékelve felkapcsolódtak a járat plafonjára szerelt fénycsövek. Elértek egy krómozott ajtóhoz, és fölösleges volt azzal fáradniuk, hogy kopogtassanak, a biztonsági rendszer azonnal bekapcsolt.
- Kérem adják meg azonosítószámukat, rangjukat és nevüket!
- A picsába, hogy Martinnak se volt jobb dolga! – vágott az acéllapba ököllel Leon, azután elhadarta az adatait. – Hé, Smitz, nyisd ki ezt a rohadt ajtót, nyolc társunkat ettek meg. Nyisd ki, ne várd meg, míg szétrúgom a seggedet! – Az ajtó azonnal kinyílt, és a négy jövevény egy szikár alakot pillantott meg a bejáratnál. Az alak az ajtófélfának támaszkodott, közben unottan szívott egy szál cigit. 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: s.t.a.r.s.

Resident evil 4.5 - Legdrágább az életed!

2008.10.12. 14:08 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

 
L
04.
ooora…
Mintha csak belelehelték volna a nevem a reggeli napfénybe. Arra ébredtem, hogy a szél cirógatja a hajamat és az arcom. Gyengén játszott a takaróm szélével is, én meg tüstént felültem, és az ablakhoz lopakodtam.
Megfordultam, és halvány mosollyal nyugtáztam, hogy Leon még alszik. Az ébresztőóra szerint még csak fél kilenc volt, de mindegy, mert már úgysem tudtam volna visszaaludni. Ha egyszer az ember teljesen felébred.
Nem láttam Leon arcát, a párnába fúrta, félig hason feküdt, az egyik lába behajlítva, a másik kinyújtva, az egyik karja a feje alatt, a másik a törzse mellett mozdulatlanul. Annyira aranyos volt.
Még most is tisztán láttam a karizmait, meg a hátizmait, hiába póló ide vagy oda, nem sokat takart, a testéhez tapadt, mindent mutatva. Nyelnem kellett, és pislogni, hogy magamhoz térjek a kábulatból. Elvörösödve az ablak fele fordultam, és kikönyököltem.
A szemeim automatikusan lecsukódtak, arcomat a napsugarak felé tartottam. Kellemes meleg volt odakint, ragyogott a nap, az emberek az öltönyök és a nadrágkosztümök helyett ezen a reggelen, sortban és szoknyában feszítettek.  
Gyönge szél söpört végig a park fáin, egy csoport madár, fogalmam sincsen, hogy miféle, felröppent az égbe, és átszelte a felhőket. Beszívtam a napfény illatát; azt képzeltem, liliom, méz és fahéj illata van. Meg még valami más… talán olyan sós-hűvös tenger, ami mindig arra emlékeztet, hogy megtisztulok az evilági mocskoktól.
Emlékszem, kislánykoromban, mindig kalóz akartam lenni, hogy a tengereket járhassam, hogy ne unatkozzak. Mindig is azt akartam, hogy emlékezzenek a nevemre, ha meghalok, de nem úgy, hogy én voltam apuci kislánya. Ez olyan megalázó. Olyan akartam lenni, mint Leon, bátor, merész, erős, és mindenre kész.
 
Ha a távolba nézek,
Táncba hív a végtelen…
Indulnék, de valami itt tart,
Nem hagy mennem…
Mióta mellettem vagy ez az élet más,
Új úton járunk, és nincs határ…
Nem tarthat vissza semmi,
Minden rajtunk áll,
Más lesz a holnap,
Csak minket vár… hümm
 
Elhallgattam, mert meghallottam, ahogy megmozdult a hátam mögött. Odafordultam és beharaptam az ajkamat. Egy szívdobbanásnyi ideig csak álltam, és figyeltem, ahogy felül, kitakarózik, és rám néz.
- Felébresztettelek? – kérdeztem zavartan. Még nem tértem napirendre afölött, hogy egyáltalán tudok énekelni.
- Szerencsére. Ha később kelek, Bruce lehord, hogy későn megyek.
- Mész?
- Megyünk. – Még jó, hogy kijavította magát, hirtelen megrémültem, aztán észrevettem, hogy izgalmamban elfelejtettem, levegőt venni. Fellégeztem, jó mélyet, ő meg hülyének nézett, erre én csak nevettem.
Nem nagyon törődött velem, a szekrényhez lépett és öltözni kezdett. A szívem őrjöngött, amikor lopva odapillantottam, de gyorsan el kellett kapni a tekintetem, mert felém fordult. Kisöpört a szeméből egy kósza tincset. Őrjítően szexis volt…
- Te nem öltözöl?
- De! – Felpattantam, és kisiettem a nappaliba. A bőröndből előszedtem a farmert, és a fekete pólót. Az is csak sima sztreccs volt, mondtam már, utáltam kitűnni a tömegből.
Végignéztem a karomon, és végigmértem a förtelmesen sok heget, és karcolást. Voltak olyan mély vágások, hogy tudtam, örökre nyomát fogok viselni ennek a „kalandnak”. A mi kalandunknak.
Aznap se reggeliztünk, nem tudom, hogy hogyan bírta ki, de én majd meghaltam egy falatért, de aztán visszafogtam magamat, és azt hazudtam, hogy hányingerem van, egy falat se menne le a torkomon. Ő megértette, és nem kérlelt, hogy legalább csak egy kicsit egyek, mielőtt elindulunk.
Belebújtam a conversembe, megkötöttem a cipőfűzőt, túl hosszú volt, körbe kellett kötni a bokámon, ha nem akartam orra esni a hatalmas masnikban.
- Kész vagy? – lépett egyszer csak oda mögém. Hátrafordultam és láttam, hogy ő már készen áll az indulásra. Bólintottam.
- Hova megyünk? – kérdeztem, miután lesiettünk a lépcsőn, és beszálltunk az autójába.
- Bruce vidéki lakására, mióta hazaért a D37-es hajóról, azóta nem igen hagyja el. Valahol a hegyekben van, túl a külvároson. Egy óra alatt biztosan nem érünk oda.
- És… és mi lett azzal a lánnyal, akit megmentett? – Beültem mellé az első ülésre és vártam a válaszára.
- Elvette feleségül.
Összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben és mereven előre bámultam. Szóval, nagyjából annyi, hogy ez a Bruce, aki olyasmi, mint Leon, elment arra a hajóra, megküzdött egy Morpheus Duvall nevű szörnyeteggel, aki elméletileg előtte ember volt, de mivel a szervezetébe került önszántából és nem véletlenül, ez a T-vírus, így szörnyeteg lett, és meg akart mindenkit ölni a D37-esen. És akkor ott volt ez a lány, Fongling, akit Bruce megmentett sikeresen, kimenekített, közben megölte a szörnyet, a vízihullákat, meg még kitudja mi mindenkit, azután kijutottak a felszínre, maguk mögött teljes pusztítást hagyva, de legalább ők megmenekültek, és akkor elvette feleségül. Gondolom az a lány is ugyanúgy beleszeretett a megmentőjébe, akinek ugyan csak az volt a feladata, hogy nyomozzon az Umbrella után, hogy miféle biológia fegyvert szabadítottak megint a világra, de közben megmentett egy ártatlan, és számára szép lányt, mint én Leonba. És azóta a hegyekben, egy kis házban élnek, távol minden emberi és gyilkos dologtól.
Bruce jól döntött, és irigyeltem miatta Fongie-t, hogy ilyen szerencsés. Mármint nem Bruce miatt, életemben nem láttam, hanem mert… ő boldog és jól járt, a legjobbat kapta, hiába az a sok szörnyű dolog, amit át kellett élnie.
De én nem leszek ilyen szerencsés, én az elnök lánya vagyok, apám biztosan beájulna, ha megtudná, hogy mi van. Hogy beleszerettem Leonard S. Kennedybe, az elnök titkos ügynökségének, egyik legkitűnőbb és legtehetségesebb katonájába, és ráadásként annyira kötődök hozzá, mint a madár a szárnyaihoz.
Elgondolkodtam útközben, hogy vajon mi lehet az az S. Talán Salomon? Simon? Samuel? Sam? Vagy akkor mi?
Lassacskán kiértünk a városból, és én a félig letekert ablaknak nyomtam az arcomat. A szél zúgott a fülem mellett, lestem az elsuhanó fákat, a napfényben úszó tavat, amit magunk mögött hagytunk, a virágos réteket, benzinkutakat, és kisebb település csoportokat. Ritkulni kezdett a házak sokasága, végül egy fákkal szegélyezett részhez értünk.
Az utóút felett boltívet alkottak a fák, olyan volt, mintha alagútba gázoltunk volna, homály nehezedett ránk és nyomasztóan éreztem magamat.
Eltűntek a napsugarak, a buja lombkorona elnyelt mindent, és alig továbbított csak a föld felé valamit.
Nem tudom miért, de elkezdtem félni. Az út emelkedett és a szívemre olyan rossz érzés nehezedett, hogy félni kezdtem és kész, és nem tudtam volna akkor megmondani, hogy miért. Pedig nem volt mitől félnem, több ezer kilométerre voltunk Európa sötétebb szakaszától, itt volt mellettem Leon, volt nálunk fegyver, de én mégis úgy éreztem magam, hogy nem vagyok biztonságban.
- Mikor érünk oda? – kérdeztem feszülten. Egyébként egész úton egy árva szót se szóltunk egymáshoz, csak csendben hallgattunk, de muszáj voltam megszólalni, és beszélni hozzá, mert engem nyomasztott a hallgatás és a csend. Legalább a hangját halljam, a saját megnyugtatásomra.
- Fogalmam sincsen. – Nem volt valami bőbeszédű, ezt megszokhattam, bár tegnap este, amikor mesélt, eléggé belemerült a részletekbe, ahogy fejtegette az érzéseit, és ahogy visszaemlékezett egy korábbi dologra. De hát, ha azt vesszük, mindenkinek lehet rossz napja.
Nem firtattam tovább a dolgokat. Feltekertem az ablakot, és összehúztam magamat. Leon oldalán le volt tekerve, meg akartam kérni, hogy tekerje fel, hogy csillapodjon a rossz érzésem, de aztán mégsem szóltam neki, nem akartam zavarni, nem akartam zaklatni, láttam, rajta, hogy így is nehezére esik, hogy válaszolgasson nekem.
Valami elsuhant az ablakom előtt, és a fák is egyre szorosabban kapaszkodtak össze a fejünk felett. Rajtunk kívül egy árva lélek sem volt az autópályán, és kezdtem valóban rémült lenni.
- Mi volt ez? – kérdeztem szinte cincogva. Ilyenkor utáltam a hangomat, olyan volt, mint egy bugyuta óvodásé.
- Csak egy varjú. – Talán azt várta, ez a válasz kielégít majd és megnyugtat, de irtóztam azoktól a madaraktól, mert a szörnyűségek alatt folyton ott voltak, ők, meg a denevérek. Utáltam, undorodtam tőlük.
Felsóhajtottam, és kinyújtóztam az ülésen, már amennyire a biztonsági öv engedte. Fülledt volt a levegő, de a szél mégis feltámadt. Leon feljebb tekerte az ablakot, mert az a szemét, homokot és port fújt be rajta.
Megint emelkedni kezdett az út, és reménykedtem, hogy végre megérkezünk hamarosan, mert nem bírtam volna ki tovább ebben a nyomasztó közegben. Egyrészt, hozzám se szól, vagy ha igen, akkor tipikus pasis félmondatokban, ahogy azt szokás, plusz, itt van még ez a kihalt, isten háta mögötti világrész is.
Hol találták ezt biztonságosnak és megnyugtatónak azok az emberek? Bruce és Fongling?
Ennél az érzésnél már csak az lehet a jobb, hogy ha éjszaka bezárnak a temetőbe, egy gyilkossal, te fegyvertelen vagy, és „bújócskázni” akar. Láttam egyszer kiskoromban egy ilyen filmet. Sokszor bebújtam apu mellé, mert nem tudtam aludni, és mert féltem. Évekig kísértett. Ahogy a pasi menekült a gyilkos elől, egyedül volt, a sírkövek között bujkált a sötétben, és aztán hajnalban elkapta a gyilkos és felakasztotta. Még egy fekete-fehér ősrégi horrorfilm volt, de az volt az első és körülbelül tíz éves lehettem, ha nem kevesebb, mikor láttam.
Emlékszem, apám nem értette akkor, hogy mi a bajom, mért bújok folyton sírva oda hozzá, nekem meg nem volt erőm elmesélni, olyan volt, mint egy rossz álom.
De mostanra már tudtam, hogy ezeknél az ósdi temetős jeleneteknél van rosszabb is, olyan ami valóság, mint ez a mostani. Ezerszer rosszabb. Kirázott a hideg, sajnáltam, hogy nem hoztam el a pulóverem, bár ha jobban belegondoltam, rájöttem, hogy tiszta mocsok volt, és valahol a kuka mélyén lapult, a cipőmmel és a többi vacaksággal együtt.
Elzsibbadt a nyakam, ahogy félre hajtottam és bámultam a fákat, amik egyre sűrűbbek lettek körülöttünk. Elbambultam, eszembe jutott, hogy mi lesz majd, ha hazaérek Washingtonba. Hogy mi mindent fognak kérdezni, és hogy az újságok biztosan felhozzák majd, hogy Laure Graham, épségben hazaért, közölnek majd a valóságból egy csekély elferdített részletet, hogy az emberek ne kezdjenek el rettegni, és természetesen Leon nevét meg sem említik.
Majd csak valami olyasmi lesz, hogy: Laure Graham hazatért az ausztráliai nyaralásról, ahol megrázó élményben volt része, és aminek még mindig a nyomait viseli. Majd bekamuznak valami terrortámadást, vagy bankrablást, vagy túszejtést, vagy tudom is én. Mindig ez van, az emberek elől eltitkolják az igazságot. Pedig én úgy gondolom, persze jobb nem tudni, mert akkor nem fáj, de ha tudod, akkor már tudod, hogy mi fog következni, vagy hogy éppenséggel mi van. Ha mondjuk, valaki utál, és valamit elkövet ellened, és egy jó barát, amiből sajnos nagyon kevés van a világon, amolyan igazi barátból, az lesz szíves közölni veled ezt a tettet, és akkor már tudod, hogy mi a fene van. De ha nem tudod, akkor nem is számíthatsz arra, hogy mi fog veled történni. Szóval akármilyen fájdalmas is az igazság, meg kell tanulni elfogadni, és együtt élni vele. Ez van.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Leon lassít, aztán egy pillanat múlva megálltunk.
- Ott vagyunk? Megérkeztünk? – kérdeztem reménykedve. Ő csak bólintott, kiszállt, és bevágta az ajtót. Én követtem. Egy gombnyomásra felhangzott az az ismerős csipogó hang, a zárak kattantak, ő meg eltűnt a szemem elől. Követtem fölfele az emelkedőn. Egy domboldalon kapaszkodtunk fölfelé, amíg meg nem pillantottunk egy meglehetősen nagy házat. Japán stílusban épült, ezt onnan sejtettem, hogy a kerítés, ami a kertet és a birtokot szegélyezte, ugyanúgy nézett ki, mint a mesékben, és a ház teteje is olyan stílusú volt, mint a tradicionális házaké japánban. Kis csúcsos, felfele ívelő szélekkel, sötétkék színű. Ennél többet nem láttam, csak akkor, ha közelebb mentem volna.
Visszafordultam, és észrevettem, hogy a mi kocsink mellett, parkol egy másik is, egy fekete BMW. Biztosan ez a párocska kocsija.
- Te Leon, ez nem egy… - Valami olyasmit akartam mondani, ami ráillik arra a kifejezésre, hogy „japán ház” vagy valami ahhoz hasonló, de nem jutott az eszembe a szó.
- Mi van? – fordult hátra az emelkedőn, aztán megvárta, amíg utolértem.
- Csak… olyan fura, itt lakik Bruce és Fongling? Ebben a…?
- Igen.
Azt reméltem, ő tudja a megfelelő szót az épületre, de nem válaszolt, csak benyögte, hogy igen, aztán újra elindult felfelé.
A kapu nem volt bezárva, simán átsétáltunk, gondolom, nyitva hagyták, számítottak ránk, Leon és Bruce nagyon régóta barátok voltak. Már az első bevetésükön is együtt voltak, remek volt köztük az összetartás, meg minden. Ezt még indulás előtt mesélte el nekem Leon, csak pár mondatban. Említettem már, hogy nem volt valami bőbeszédű. Vagy lehet, hogy csak velem nem. Na ja, a munkaköri leírásába nem tartozik bele az, hogy kislányokkal társalogjon, és rájuk fecsérelje a drága idejét, amikor ott vannak neki olyan nők, mint Ada Wong.
Morcosan elhúztam a számat, aztán karba tette kézzel követtem a kerten át, a ház bejáratához.
Az egész kert olyan hangulatot keltett, mintha egy szentélyben lettem volna. Valahol a lábam alatt hajszálerek csörgedeztek, majd szétváltak a cserjék és bokrok felé, és kisebb csermellyé szélesedtek. Most volt itt az ideje, hogy virágozzék a cseresznye, a szél ezer és ezer virágszirmot röptetett magával a levegőben, közben kellemes szantál és rózsafa illatot árasztott.
A kerti út két szélén törpefenyők sorakoztak, és szinte mindent a cseresznyevirág szirma borított, mint valami fullasztóan édes, pihe-puha rózsaszín takaró.
A vidám nyárvégi szellő és az édes illatok mindent körül lengetek, és a hely hatására újra felébredt bennem a szerelem, amit Leon iránt éreztem, amit nem akartam szabadjára engedni, mert napokig törtem magamat rajta, hogy ne engedjem szabadon a szívem mélységeiből.
Időközben eszembe jutott ám, hogy mi is a ház neve. Dojo. Vagy az edzőterem? Mindenesetre büszkeség töltött el, hogy ragadt rám valami, ha már életemben annyi sok animét néztem, ha még hülyeségre is gondoltam.
Általában, ha valami nem jutott az eszembe, képes voltam órákat törni a fejemet rajta, hogy mi lehet az. Elviselhetetlen érzés, mikor a keresett kifejezés, vagy emlékfoszlány elúszik a felszínre, vagy éppen ott van a nyelved hegyén, csak nem tudod kimondani. Mintha minden tagod nekifeszülne az ugrásnak, de a lábad nem akarna engedelmeskedni, aztán félő, hogy előbb utóbb a mélybe zuhansz, vagy elfelejtesz szárnyalni. Mármint, az eszedben van a dolog, de aztán, ha nem tudod szavakba önteni, jön valami más, ami foglalkoztat majd, és te megfeledkezel róla, hogy miért töprengtél el.
 
Elmélázásomból az a hang rántott vissza a valóságba, ami arra emlékeztetett, mint amikor… Leon bekopogott. Én félszegen a háta mögé léptem és várakozólag pillantottam végig a tömör falapokon, amik ajtó gyanánt szolgáltak, és amit úgy lehetett kinyitni, ha a tulajdonos elhúzta.
Nem kellett sokat várni, hamarosan az egész izé kinyílt, és egy mosolygós, de cseppet sem meglepett női alakot pillantottam meg a helyén.
- Lépjetek beljebb – invitált be minket széles karmozdulattal, és arrébb állt az útból. – Nem szükséges ragaszkodni a régmúlt szokásaihoz – rángatta meg magán a ruhát, ezzel felhívva a figyelmet, hogy csak a külső árulkodik a tradícióról, a belső cseppet sem. – A cipő is maradhat.
- Üdv Fongie – vigyorgott rá Leon, én meg csak zavartan bámultam a nőt. Tényleg szép volt, attól függetlenül, hogy keleti vonásokat hordozott magában. Senki nem mondta, hogy rondák a japán meg kínai nők. Én vagyok a ronda.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: resident evil

Resident Evil 4.5 - Legdrágább az életed!

2008.10.12. 14:05 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

 
I
03.
rritáló vinnyogásnak tűnt a zene, ami a dzsip rádiójából szólt. Juan és Franz, az első ülésen feszített, míg én kénytelen voltam az anyósülésről bámulni a kabátjukon álló „Policia” feliratot.
Franz valamit a társának nyögött, mire az vigyorogva lehúzódott az út szélére, és hagyta, hogy a másik kiszálljon. Franz arrébb ment, minden bizonnyal, hogy nyugodtan elvégezhesse a dolgát.
- Hé, fiú, kérsz? – nyújtott felém Juan egy doboz cigit, én meg elutasítóan feltartottam a kezemet. Vállat vont és rágyújtott. Egészségtelen szar, tönkrebassza az egész tüdődet. Én nem akarom, hogy ötvenéves koromra lerohadjon az egész.
A bokorban állva, Franz egyszer csak odaordított valamit Juannak spanyolul, aki kidugta a fejét az ablakon, és a sliccével szórakozó férfira bámult. 
- Mi van? – ordított ki Juan olyan nyelven, amit én is értettem.
Franz felhúzta a zipzárt, és visszarohant a kocsihoz, beszállt és becsapta maga után az ajtót. Valamit hadart Juannak, közben idegesen kapkodott a kezével. Egy szót se értettem belőle.
- Azt mondja, volt ott valami, ami figyelte őt, miközben belebrunyált a bokorba. – Láttam a rendőr szemét a visszapillantón keresztül, és nem nyugtatott meg. Rémület ült benne.
- Mr. Cortez, kikapcsolná azt a szart? Idegesít. – A pasi a gázra lépett, azután odasózott egyet izomból a rádiónak, mire az elhallgatott. Így a némaságban kocsikázva, csak a párás őszeleji természet csendjét hallgathattuk. Furcsamód feltűnt, hogy egy árva madár, még annyi se énekel. Nyomasztó lett hirtelenjében a csend.
Arcomat a dzsip ablakának nyomtam és a fél szememmel kibámultam rajta. Már régóta feltűnt, hogy követtek minket. Már a falut szegélyező rengeteg határán feltűnt. Most egy poros földúton kocsikáztunk, az út két oldalán, magasabb volt a talajszint, a fák pár méterrel följebb nőttek. Körülvettek minket az elsuhanó árnyak. Azok, pedig nem állatoktól származtak. Franz gyanúja beigazolódott: valóban volt ott valami.
Feszengeni kezdtem, és akaratlanul is a Red9esem markolatára fontam a kezemet. Tizenhat golyó fért a tárba. Valahogy úgy éreztem, még így sem vagyok teljes biztonságban. 
Kezdett tisztulni a táj. A fenyőket felváltották a kopasz-csupasz, őszvégi fák. Szürkés, nyomasztó atmoszféra nehezedett a vidékre. A varjak fáradt károgásán kívül semmit nem hallottam. Illetve mégis. Egy távoli, egyre erősödő zúgó hangot. Már akkor tudtam, hogy elértük a folyót. Hát elérkezett az idő a búcsúra.
- Kösz, itt jó lesz – intettem Juannak, mire ő leállította a dzsip motorját, és megvárta, amíg kiszállok. Egy függőhíd előtt álltunk meg. Ezen már egyedül kellett átvágnom, nem bírtunk volna dzsippel átkelni, és különben is, a túlparton már ott volt az első ház.
- Biztosan boldogulni fogsz, fiú?
- Aha, asszem. – És ha azt mondom nem? Akkor a hazámra hozok szégyent, és a másik, hogy ezeket kettejüket nem olyan fából faragták, akik csak úgy kiszállnak abból a járműből, és a nyomomba szegődnek megmentősdit játszani. Elég magamra vigyázni, nem hogy két alkalmatlan, harmadosztályú járőrtisztre is, akiknek csak annyi a dolguk, hogy idehozzanak engem, a helyszínre.
Álltam ott egy darabig, mozdulatlanul és révedtem a híd túloldalán álló, düledezőfalu házra. Aztán magamhoz tértem, intettem egy utolsót, és átkeltem a függőhídon. Remegett és imbolygott a lábam alatt, minden lépésemnél azt hittem a mélybe veszek. Odalent gyorsfolyású patak zúgott, élesre mosott sziklákkal. Összetörtem volna magamat, ha belezuhanok. 
Nem néztem vissza a rendőrautóra. Elméletileg azt beszéltük meg, hogy én kihozom a templomból a lányt, addig Juan és Franz megvárnak itt. Nekem csak annyi lesz a dolgom, hogy ide visszajöjjek, és akkor ők visszavisznek Madridba. Onnan indul majd a gépünk vissza Amerikába. Egyszerű a küldetés, mentsem meg az elnök lányát. Nem olyan nehéz feladat. Vagy mégis, főleg így, hogy azt sem tudom, mivel állok szemben. Szeretem a tájékozott embereket.
Még most is ott csengett a fülemben az elnök utolsó nekem idézett mondata: Az ellenség gonosz és kiszámíthatatlan, okosabbnak kell lennünk, mint nekik, és… bízok önben Mr. Kennedy, hozza vissza a kislányom. Hah! Nem gond.
Az a baj velem, hogy sokszor érzem ugyanazt, ha nem tökéletesen hajtom végre a rám kiszabott küldetést. Isten nem ver bottal, elég a lelkiismeret furdalás. Na meg ott van az egyenértékűség elve, úgy hangzik, mint valami bugyuta mesében. Valamit valamiért. Erről akkor eszembe jutott egy rég történt dolog.
Bevetésen voltam, egy bizonyos Chris Redfielddel osztottak egy csapatba. Lényegében annyi lett volna a dolgunk, hogy elmegyünk az Umbrella biztonsági rendszer tervezőjének a lányáért, aki nyomorék volt, és egy iskolában bujkált a halottak elől, kihozzuk, és felszállítjuk egy helikopterre, ami elviszi apucihoz. Csak hogy, kaptunk egy másik parancsot is. Mondtam Chrisnek, hogy szarjuk le, foglalkozzunk azzal, hogy a kislány biztonságban az apjához kerüljön, de a pasi mindenképp meg akarta menteni a húgát. Na igen, de a lány, Chris húga, Jill, eléggé önfejű kislány volt akkoriban. Olyan tizennégy éves lehetett, az este óta másfél év telt el. 
Nem véletlenül voltak vértestvérek. Végül belementem a játékba, maradt a gép indulásáig röpke negyvenhét percünk és nem kellett olyan messzire menni érte.
Közben Jillből élőhalott lett. Chris semmiképp nem akarta ezt elfogadni, hiába mondtam neki, hogy lője le, nem tette. Angela, a tudós lánya, közben állította, hogy az apja birtokában van az ellenszérum, a T-vírus ellenszere, azaz a G. Túl bonyolult volt, lényeg, hogy az apja tudott volna segíteni Jillen, ha nem mutatkozott volna rajta már a vírus mutációs kiterjedése. Ami annyit jelentett, hogy ha megérezte az élő húst maga körül, enni akart belőle. Ez volt a teljesen normális, a csaj zombi lett. Én lőttem le Chris helyett.
Végül a tökölődés miatt lekéstük a gépet. A katonák lábon lőtték Christ, Angelát pedig… hát… Nem volt több ellenszer. Az apja kiskorában a lányt, a T-vírus gyengébb változatával tömte, hogy járni tudjon, de aztán a szervezete annyira megszokta, és önállóan beépítette a gyerek sejtjeibe, hogy azután, fölösleges volt számára bármiféle szérumot beadni, hogy járni tudjon, nem hatott. Viszont annál nagyobb szüksége volt a G-vírusra, hogy semlegesítse a T-vírust, és az azzal járó következményeket, amik ismertebbek már.
A gép távozása után Angieből zombi lett, nekem támadott, le kellett lőjem. Ez olyasmi, mint mikor a cukorbeteg nem kapja meg időben az inzulinját, előbb utóbb meghal. Angela így végezte. Ez egy kudarccal végződő küldetés volt. Azóta sem hallottam Chrisről. De egy valamit eldöntöttem, már elég régóta. A cél fog a szemem előtt lebegni és nem érdekel más. A parancs az parancs, és teljesíteni fogom, méghozzá tökéletesen. Ja és még valami, egyszerre csak egy urat szolgálunk, ez így korrekt. Egy biztos, ha az életembe is kerül, megmentem ezt a lányt!
 
Nekivetettem a hátamat a csupasz kőfalnak, és berúgtam az ajtót. Hatásos módszer, hogy meggyőződjünk róla, leselkedik e élőhalott az ajtó túloldalán. Első szabály: ha zombi ellen küzdünk, ajánlott az agyat, vagy a szívet roncsolni, illetve a nyakat kitekerni, kitörni, és ennél még hatásosabb: a lángszóró. Mivel az éppenséggel nem állt a rendelkezésemre, be kellett érnem a vállamon átvetett shotgunnal, a kezemben szorongatott Red9essel, és az övemre csatolt robbanó, és füstgránátokkal. A füstgránát mindig hatásos fegyver a plágák ellen. A plágák olyan vírusok, amik a véráramban élnek, azután szépen átveszik a tested felett az uralmat. Én ugyan nem tudom, milyen az, de amolyan hipnózisféle lehet, amikor nem te uralkodsz a tudatod felett, hanem más. Csak itt már nincsen menekvés. Azt hallottam még, hogy a plágát a halál után előbújnak, és nagyobb méreteket öltenek. Láttam még régebben felvételeket.
Egy pasason kísérleteztek, egy farmer volt, még északon kapta el valahol. Valószínűleg valamelyik állata fertőződhetett meg, és továbbadta az öregnek. A felvételen valami olyasmi volt, hogy mikor az öreg fazon meghalt, a vírus miatt, percek alatt oszlásnak indult, aztán nem volt ott más, csak egy ilyen… izé. Nem tudnám leírni.
Állítólag, még az Umbrella, azaz közismertebb nevén a Védernyő hálózat, ami a világ egyik legismertebb és legjobb csúcsminőségű fegyver és gyógyszergyártó cégének felel meg, fejlesztette ki ezeket a plágákat, vagy biológia sejtbombákat. Csak aztán olyannyira elterjedt, hogy a folyamat visszafordíthatatlanná vált. Itt jött a képbe a S.T.A.R.S. De ez egy másik történet.
Keringtek olyan pletykák is, hogy a tudósok, rabokon kísérleteztek. Beadták nekik a plágát, azután vizsgálatokat csináltak, az alany ellenálló, túlélő és egyéb képességeiről. Tudtommal elvesztették felettük az irányítást, azért tartunk itt most.
 
Odabent egy árva lélek sem volt. Az ajtóval szemben, egy asztal állt, rajta valami rothadó dologgal, de nem foglalkoztam vele. Lépteimnél megreccsent a padlót borító durva faparketta. A falak véresek voltak, korhadtak, penész övezte a nagyját. Vajon mi tehette ezt? De nem csak ezzel a házzal… szorongtam, hogy vajon ez fog e fogadni majd, ha elérek a faluba.
Egy bedeszkázott ablak volt az előszoba végén, onnan jobb kéz felől nyílt egy másik helység. Meglapultam, azután mély levegőt vettem, és előugrottam. A Red9esemet szorítottam és előre szegeztem. Szemben egy kandalló fogadott, a szoba közepén egy korhadt dohányzóasztallal, és rögtön a kandalló mellett, háttal egy ötvenes férfi. Nem láttam az arcát, csak a hátát mutatta, kezében egy piszkavassal turkálta a parazsat.
- Öhm… uram… - szóltam neki oda, de nem mutatott érdeklődést a szándékom iránt. – Miszter, hall engem? – Nem fordult meg, ugyanúgy, mintha ott se lettem volna, a parázzsal szórakozott. Két lehetőséget vettem figyelembe: vagy süket, vagy hülye. Mindenestre nem adtam fel. – Oké, rendben – szabadkoztam, aztán előhúztam egy fényképet a kabátom belső zsebéből. – Uram, ha hall engem és fel tudja fogni, amit mondok, akkor feleljen már egy kérdésemre. Nézzen ide, nem látta ezt a csinos kislányt? – Direkt az orra alá dugtam azt a képet, hogy láthassa, ha süket, és esetleg nem hallotta, hogy itt beszélek hozzá már vagy öt perce.
Aztán, mintha megérzett volna valamit, felkapta a fejét és szimatolni kezdett. Mint a farkas, amikor egyszer csak felemeli a fejét a háromnapos szétmarcangolt dögből, mert új préda került számításba, ami oktalanul besétált a területére. Hát ez a „miszter” pont ilyen volt. 
Megfordult felém, és rám emelte vizenyős tekintetét. Végigmértem, és feltűnt, hogy rettentő dzsuvásan néz ki, a sár és feltehetőleg ha az, ami a bőre nagy részét borítja, alvadt vér, akkor ez minden bizonnyal nem sok jót ígér számomra. Az öltözéke ugyanolyan elfuserált és nem túl bizalomgerjesztő volt számomra, mint az egész háza.
Felmordult, és mondott valamit spanyolul, mire feltartottam a kezemet, hogy oké, semmi baj, nem kell begurulni, ha akarja, azonnal távozom. Éppen tettem el a fényképet, amikor a szemem sarkából láttam, hogy a mellette lévő komód felé matat. Időben ugrottam el, így kikerültem annak a kicsorbult élű baltának a csapását, amit készült rám mérni. Stukkert rántottam és szétloccsantottam a fejét. Elpazaroltam egy golyót.
Az akció után egy kicsit hevesebben vert a szívem. A mozgásában volt valami egészen megmagyarázhatatlan koordinálatlanság. Erősen emlékeztetett valamire, mintha már láttam volna ilyet. Talán nem is olyan régen. Ahogy felém jövet, húzta a bal lábát, ugyanakkor ez az elködösült semmi jót nem sejtetető, grimaszba torzult tekintete, és a lassú, kísérteties vánszorgás.
Mindenestre elsőnek nem arra számítottam, hogy ilyen meleg fogadtatásban lesz részem. Ez egy zombi volt, állapítottam meg. Méghozzá a gyöngébbik fajtából. Se plága, se genetikai mutáció. Oké, eddig minden rendben volt, kérdés, van e bátorságom tovább menni? Márpedig kötelező, hiszen azok ott kint ketten, túl a függőhídon, rám várnak, hogy megmentsem Laure Grahamot, az amerikai elnök pici lányát, hogy aztán visszavihessenek Madridba. Igazság szerint azt sem tudtam, hogy ennek a falunak, ahova ki kellett jönnöm, mi a neve. Egyáltalán abban sem voltam teljesen biztos, hogy rajta van e a térképen. Biztosan valami kis hatszáz fős semmiség…
Említettem már, hogy általában mindig mellétrafálok, ha fel kell becsülni valaminek az értékét? Hát sajnos most is ez történt. 
Túltettem magam a történteken, és felmentem az emeletre. Arra gondoltam, hogy ennek az embernek, persze ha valamikor ember volt, valahol tartania kellett az értékeket, értem ez alatt: fegyver, pénz, egyebek. És a feladatom nem zárta ki azt, hogy elvegyem másoktól, főleg az ilyenektől, azt, amire szükségem van.
Végig tapogattam a falat alkotó deszkaborítást, megkopogtattam a korhadó léceket, aztán eltoltam egy komódot, és végül megpillantottam egy üreget a falban. Találtam két tárnyi kilencmilliméterest, ez éppen, hogy megfelelt a Red9esembe, és vagy két doboz antibiotikumot. Fogalmam se volt akkor, hogy az a gyógyszer mire való vajon és hogy mért rejtegette ennyire, de aztán úgy döntöttem, mégis elteszem. Nem akartam valami fontostól megosztani magamat.
Aztán zajokat hallottam odakintről. Egyre közeledő lépteket, ugyanolyan agresszív beszéddel és fémes tárgyak suhogásával fűszerezve, mint az imént idebent. Meghátráltam, aztán nekifutásból kiugrottam az ablakon.
Az oldalamra érkeztem, egy tüskés bokorba. Felsértettem a tenyeremet, de annyira nem fájt, minthogy arra számítottam volna. Csak kicsit csípett. A vért beletöröltem a nadrágomba, volt ott már belőle elég úgy is. Aztán talpra vergődtem és megpördültem. Két alak közeledett felém, egyik egy fiatal srác volt, farmer overallt, kockás, feltűrt ujjú inget viselt, ami mi mástól, mint alvadó vértől bűzlött, kezében egy sarló volt, és közeledett. Mögötte egy valamivel öregebb férfi lehetett, az öltözéke nem nagyon tért el a házban látott férfiétól, sőt megesküdtem volna rá, hogy annak a szakasztott mása. Vasvilla volt nála. Ezek után már semmi se lepődtem volna meg.
Felsóhajtottam, eltettem a fegyveremet, azután a sráchoz sétáltam, hasba rúgtam, és elvettem tőle a sarlót. Aztán átszúrtam vele a torkát. Rángatózott még egy darabig a saját, patakzó vérében, azután kimúlt. Nem akartam fölöslegesen töltényt pazarolni, ezért választottam inkább ezt a lehetőséget.
Megpróbáltam kiráncigálni a sarlót a holttest torkából, de nem nagyon akart sikerülni. Megcsúsztam a fiú vérében, és kis híján a holttestre zuhantam, de ehelyett, csak fél térdre estem, így pont sikerült kitérni a hadonászó paraszt elől. Lehajoltam, és minden erőmet beleadtam, hogy kirántsam a tetem torkából a sarlót. Aztán a harmadik rántásra sikerült.
Az öreg közeledett felém a vasvillával, én hátrarúgtam, kiesett a kezéből a fegyver, és hátratántorodott, de nem esett el. Odarohantam hozzá, hátratekertem a kezét, és megszorítottam a csuklóját annyira, hogy sikoltani kezdett. De nem úgy, mint egy középkorú férfi, hanem mint valami szörnyeteg. Félő volt, hogy felzavarja az egész „alvó” falut, és biztos voltam benne, hogy ha annyian támadnának rám, képtelen lennék védekezni, ha csak nem pazarlom el rájuk a tölténykészletem jelentős részét. És biztos voltam benne akkor, hogy egy-két félzombi, vasvillával hadonászó parasztnál rosszabbal is fogok találkozni. És milyen igazam volt.
Térdre löktem a porba, azután fogtam a sarlót, és elkezdtem vele metélni a torkát. Hörgött és vérhabot köhögött föl, azután eldőlt oldalra, és nem mozdult többet. Biztonság kedvéért beleszúrtam a vasvillát, azután megismételtem ugyanezt a fiúval, hogy biztos legyek benne, tényleg halottak. 
Kissé libabőrös lett a karom a történtek után. Letérdeltem az öregember mellé és átkutattam a ruházatát. A trikója alatt, közvetlenül a csupasz testére tapadva találtam egy félig gyűrött térképet. Kérdés: Miért volt nála? Most már biztos voltam benne, hogy ezeket valaki irányítja, méghozzá akarattal, és akképp, hogy tőrbe csaljon.
A szakadt fiú mellett elsétáltam, arrébb kellett rúgjam az útból, nem akartam felette átlépni, nem voltam babonás, de azért mégis, mi van, ha mégis plágát ültettek bele? És ha átlépek fölötte, hirtelen életre kel, elkapja a bokámat, és letépi? Ezt nem szerettem volna. 
Futva mentem tovább, röpke száz métert tehettem így meg, oldalazva a fákkal és csupasz bokrokkal szegélyezett félig erdei, félig mohos ősvényen, amikor valamire felfigyeltem. A bokrok között, jobb oldalt, egy hófehér farkas küszködött, a bal hátsó lába, egy vaddisznócsapdába szorult.
Életemben nem láttam ilyen pompás állatot, fontolgattam, hogy lelőjem e, számításba vettem, hogy mi van, ha mutáns, és ez is csak azért van itt, hogy majd nekem megesik rajta a szívem, kiszabadítom, aztán nekem ugrik és ennyi volt. De aztán erőt vettem magamon, odamentem és szétfeszítettem a csapdát.
Az állat sántítva kiszökkent, megállt tőlem egy olyan másfél méterre, egy darabig nézett, aztán, amikor újra összecsattant a csapda, behúzta fülét, farkát és eliszkolt. Valami azt súgta, fogok még vele találkozni.
Azután vagy egy óra telt el, gyalogoltam, szúrt már az oldalam a futástól. A fák hol sűrűbbek, hol ritkábbak lettek, és már kezdtem azt hinni eltévedtem, mert egy árva lélekkel se találkoztam, madár sem dalolt, de a megérzéseimre hallgattam, ami azt mondta, menjek csak tovább egyenesen, és majd meglátom mi lesz.
Kiszélesedett az út, és egy kőfalat pillantottam meg. Benőtte a moha és a gaz, elburjánzott a növény. Fölöttem éppen egy keresztes pók himbálózott. Elhúztam a számat, azután az ajtóhoz lépetem és rászorítottam a fülemet, hátha készül valami odaát, a túloldalán és azt hiszik túl tudnak járni az eszemen. De nem hallottam semmit, csak ugyanolyan zúgást, mint alig másfél órával ezelőtt. Valószínűleg itt folytatódhatott a folyó.
Az ajtót nem találtam nyitva, megpróbáltam rugdosni, de tömör vasból volt. Vagy rádobok egy kézigránátot, vagy megpróbálok átmászni rajta. Az utóbbi mellett döntöttem.
Bakancsom megvetettem a falon és felfele kezdtem kapaszkodni a kiálló kövekbe. Pillanatok múlva, a túloldalon találtam magamat, és még arra se volt időm, hogy pislogjak, valami felrobbant a közelemben. A szívem zakatolni kezdett, de aztán, visszahúztam a lábamat, amivel az imént lépni akartam és a szemeim elkerekedtek.
Közvetlen az előttem lévő fára egy dinamitköteg volt erősítve, és a kanócból egy fémvezeték vezetett egy másik fára, közvetlen tőlem két méterre. Körbenéztem és megbizonyosodtam róla, hogy vagy másik két tucat fával is ugyanez a helyzet. Voltak a földtől körülbelül tíz-húsz centi magasan kifeszítve zsinegek, amik minden bizonnyal fémből voltak, hogy az óvatlan erre járók lábát lenyisszanták, vagy csak beindítsák a hozzá legközelebb kiveszített fémvezetéket, és a rezgésre reagálva szépen péppé robbantson. A kettő közül inkább trancsírozva halok meg, minthogy tolókocsira szoruljak, bár akkor, ha elveszteném a fél lábam, még kevesebb lenne annak az esélye, hogy valaha is eljussak addig, hogy megvehessem azt a tolószéket.
Óvatosan oldalra húzódtam, és a kőfalhoz passzírozódva elkezdtem araszolni annak a területnek az irányába, ahol csak damil szalagokat láttam kifeszítve. Azt könnyebb átlépkedni, mint elhajolgatni, és átugrani a detonátorok elől.
Már éppen a negyedik kötegen tornásztam át magamat, amikor két zombit pillantottam meg, ahogy futva közelednek felém. Mind a kettőnél monoton koktél volt, készen arra, hogy bármikor bevessék ellenem. Tudtam, hogy ha csak az egyik eldobja, akkor egyetlen egy koktél akkora pusztítást csinált, hogy két kilométeres körzetben lángolni fog itt minden.
Előrántottam a vadászpuskát, és meghúztam. A golyó levitte az egyiknek a karját, amiben a robbanószer volt, átsüvített a levegőn és homlokon találta a mögötte ügető halottat. Eldőlt, pont bele az egyik robbanókötegbe. Többé nem érdekelt, hogy rálépek e azokra a kibaszott damilokra, úgy is mindegy volt, szélsebesen rohanni kezdtem, el innen, minél gyorsabban. Hallottam, futás közben, ahogy robbanás, robbanást követve egyre közelebb férkőzik hozzám. Megpillantottam a folyót, a zúgás felerősödött, alig pár méterre voltam tőle a völgy széltében kifeszített kötélhíd, aztán sietve átfutottam, nem érdekelt, hogy úgy himbálózik alattam, mint az őrült, csak futottam, míg el nem értem a túlpartot. Ott hasra vágtam magamat, aztán mikor elhalt a robbanás, felemeltem a fejemet, és nyeltem egyet. A híd leszakadt, rá kellett döbbenjek, erre egykönnyen nem jutok vissza Juanékhoz. Már ha lesz visszaút egyáltalán.
A homlokomon izzadság gyöngyözött, a szívem majdnem kiszakadt a helyéről. Megtöröltem az arcomat, azután remegve talpra álltam, és… újra szembe találtam magamat egy ajtóval. Szinte szakasztott mása volt az előzőnek. Őrület.
 
Elsápadtan, ahogy a monológját hallgattam. A történet alig indult el, és máris kis híján úgy festett, hogy kétszer is majdnem meghalt, ha nincsen marha nagy mázlija. A torkom összeszorult, ahogy hallgattam, nem akartam elhinni, hogy ezt mind miattam. Vagyis mert ez a munkája, na igen, de akkor is, én már abban a házban meghaltam volna. Nem lettem volna olyan szélsebesen gyors, hogy elhúzódjak a tompa balta útjából. És akkor még alig kezdett bele.
Megszorítottam a takarót a kezén.
- Elég, kérlek… - Túl voltunk rajta, mármint a történteken, meg mindenen, győztünk, de nem bírtam végig hallgatni, ahogy arról beszélt itt nekem, hogy mennyire rettegett. Persze nem akartam bevallani, de láttam rajta, hogy nem szívesen emlékezik vissza rá. Túl friss volt minden, ingerültnek is tűnt, ahogy töltelékszavakkal pótolta ki itt-ott a történetet. És fáradt is lehetett, azért is aggódtam, nehogy elfertőződjön a lőtt sebe, aztán belázasodik, és én nem tudok vele nagyon mit kezdeni. Pihennie is kellett, hosszú napja volt, bevetésen volt, meg elment arra az akadémiára, hazajövet vállon lövik, én meg azt kérem tőle, hogy meséljen nekem a kalandjairól, amit értem vívott, közben alig él. Kegyetlen vagyok vele.
Könnyek jelentek meg a szememben.
- Oké, ahogy akarod – elhúzta a kezét tőlem, azután átfordult a másik oldalára, így a hátát mutatva nekem.
- Majd holnap folytassuk… - Kérdés itt leszek e még vele akkor? Bárcsak, bárcsak!
- Ahogy akarod. – Túl szívélyes volt, de lehet hogy csak a fáradtság beszélt belőle.
Én mindenesetre nem tudtam aludni. Fel kellett, hogy kelljek, nagyon melegem volt, meg amúgy is túl fülledt volt a szoba, szükségem volt egy kis friss levegőre. Odaléptem az ablakhoz, kitártam szélesre, kikönyököltem, és hallgattam az éjszaka csöndjét.
Odakint kihalt volt minden. Hajnali kettő lehetett, azt kívántam, bár jönne egy kis eső, hogy elmossa ezt a meleget, amikor eszembe jutott egy dalocska:
 
Fénylett a Hold, mikor szólt egy hang az éjben,
Halkan mesélt, szava könnyen szállt a szélben,   
Átkarolt lágyan és eltűntünk az éjben…
Hát jöjjön az álom, hol volt, hol nem volt,
Az éjjel most csak rólunk szól…
Bármerre jártunk, a táj szép, mint az éden,
Ültünk a Holdon és úszkáltunk a fényben,
Két elhulló csillaggal labdáztunk az égen…
Elszédít az álom, hol volt, hol nem volt,
Az éjjel most csak rólunk szól…
 
Felnéztem a Holdra, aztán felsóhajtottam, lehunytam a szememet és folytattam:
 
Az álom de szép volt,
Csak ránk várt az égbolt…
A hajnal szele hív el engem,
Nem lát már a vén Hold…
 
A virágok unták, hogy állnak kint a réten,
Így pillangóvá váltak, és elszálltak a szélben,
A víz lágy csókot falt tűz szerelmével…
Kár, hogy csak álom hol volt, hol nem volt,
A hajnal már nem rólunk szólt…
 
Lehajtottam a fejemet az ablakpárkányra, és halkan sírni kezdtem. Nem tehettem róla, nem akartam sírni, nem akartam. De magától jött. Általában nem vagyok szomorú, ha énekelek, éppen azért szoktam, hogy jobb kedvre derítsem magamat, de most éppen ellenkezőleg történt. Biztosan az volt a baj, hogy rossz dalt választottam.
Felemeltem a fejemet, és hagytam, hogy a könnyű szellő, amely egy pillanatra meglebegtette a függönyöket, leszárítsa a könnyeket az arcomról.
Egy autó elhaladt az ablak alatt, sápadt szürkeszínű fényszórói megvilágították előtte a kékesfekete utat, azután kihunytak, ahogy a kocsi eltűnt a látóteremből.
Összeszorítottam a szememet, azután visszamentem az ágyhoz, és betakaróztam.
- Ismerem ezt a dalt. – Hallottam egyszer csak meg Leon hangját.
- Tényleg? – könyököltem föl. Ő közben a hátára fordult, felhúzta az egyik lábát, a másikat meg hagyta kinyújtva.
- Igen, még kiskoromban anyám énekelte mindig…
- Nekem is, addig, amíg meg nem halt.
- Ez sajnálatos – szólalt meg váratlanul Leon. – Gondolom, nagyon szeretted…
- Mindennél jobban, de most már… - belepirultam. Na igen, mindennél jobban, de most már téged, Leon…
- De? – kérdezett szenvtelenül vissza.
- De mivel már meghalt… hiába szeretem, nem fogom többet élve látni, és nem fogom többet hallani az ő szájából ezt a dalt. Ez van. – És igazam volt. Teljesen igazam.
Egy röpke pillanatra, oldalra fordulva találkozott a tekintetünk, ahogy ránéztem, és látta, hogy engem néz. Elkaptam a szememet, és a plafont kezdtem el a bámulni. Felemeltem a jobb kezemet, és figyeltem, hogy hogyan vet árnyékot rá a Hold sugara. Széttártam az ujjaim, majd összecsuktam őket.
Nem volt éppen valami nőies kezem. Pedig elvárták volna tőlem, ha már a Fehér házban nevelkedtem.
Rágtam a körmöm, kiskoromban, hatéves koromtól fogva, nem voltam gyerek, legalábbis úgy éreztem. Folyton szorongtam, sok volt az elvárás, a másik meg, hogy burokban nevelkedtem. Mindentől óvott apám, megtehette, folyton a nyomomban voltak az emberei, soha nem lehetettem igazán magamban. Le kellett valahogy vezetnem.
Túl hosszúak voltak az ujjaim, ezért is akarta apám elküldeni, zongorázni, de utáltam. Hallgatni szeretem, csinálni nem igazán. Meg nincs is hozzá túl nagy tehetségem.
Gyűrűm sosem volt, nem is állt jól, meg különben sem lesz. Nekem az a dolgom, hogy átvegyem apám helyét, ha neki lejár az ideje. Ezt a sorsot szánta a… SORS.
- De azért gondolom apád mindent megtett érted, amit a sors elvett, azt visszaadta, megpróbálta anyádat pótolni valahogy…
- Ja – feleltem csípősen. – De csak, mert át kell majd, hogy vegyem a helyét, ha ő már bevégezte a feladatát. A pénz sohasem volt neki gond. Viszont ha szeretetről volt szó, nem nála kerestem. 
- Hanem, kinél?
- Nagyjából senkinél. Sokat olvastam, mondhatni az életem háromnegyed részét azzal töltöttem, a maradékot meg alvással és főzéssel.
- A főzés hasznos dolog.
- Mert?
- Ki tudja, mikor veheted hasznát. Én is tudok főzni, meg kellett tanulnia az embernek, ha saját magára van utalva. Nagyjából nincsen rá időm, mert az életem nagy részét a munkám tölti ki.
Eszembe jutott valami, ami már egy pár napja elhomályosította a kedvem.
- Mondd, miután apám hazavisz, te mit fogsz csinálni?
- Gondolom, kapok majd tőle új megbízást. Elvégre az ő embere vagyok, ő kezeskedik értem egyedül.
- Aha. – Lopva rápillantottam, és tekintetem elidőzött a feszes karizmán, ahogy a karjait a feje alá tette. Édes Istenem… Arcomat a párnámba fúrtam, megint égett a szégyentől, hogy mennyire kívánom őt, és nem akartam elfogadni ezeket a gondolatokat. Ki akartam őket kergetni a fejemből.
- Ha jó kislány leszel, akkor reggeli után eljöhetsz velem Brucehoz, és a S.T.A.R.S.-hoz.
Nem hallottam jól, talán azt mondta, hogy vele mehetek?
- Tényleg? – ragyogott fel a tekintetem. – Komolyan?
- Komolyan. Tudom, hogy itt csak unatkoznál. Talán a nagy részét nem fogod majd megérteni, a dolgoknak, de legalább…
Legalább veled lehetek.
Jóéjszakát kívántam, és ő is. Rutinosan hátat fordítottunk egymásnak. Fogyott köztünk a távolság, ha így folytatjuk, heteken belül, fél méteren belül találom magamat. Apa, ne siess!
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: resident evil

Resident evil 4.5 - Legdrágább az életed!

2008.10.12. 14:04 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

 
K
02.
ereken másfél óra múlva ébredtem. Az éjjeliszekrényen álló digitális órára néztem, és láttam, hogy a számlapján öt óra tizenkét perc áll. Leon békésen aludt mellettem, ugyanúgy, ahogy másfél órája láttam. A bal karja a derekamon pihent, a jobbat pedig, a feje alatt nyugtatta. Néztem őt. Néztem az arcát, úgy végigsimítottam volna rajta, de féltem felébresztem. Ugyanakkor kínos volt így bámulnom, mert mi van, ha megérzi, és felébred, és észreveszi, hogy nézem, és akkor megint leszid. Szidás helyett inkább…
Rádöbbentem, hogy még nem is csókolóztam soha életemben, a másik meg, hogy nekem emellett még megvolt az ártatlanságom. Hát, ha úgy vesszük, embert már öltem, haha nem is keveset, de a másik értelemben. Férfi eddigi életem során közel nem kertült hozzám, és soha nem váltott ki belőlem még ilyen erős érzelmeket egy sem. Atyaég, mi lenne, ha meztelenül látnám őt? Elvörösödtem, és a számra szorítottam a kezemet, hogy leplezzek egy hatalmas sóhajt.
Feküdtem még ott mellette, hagytam, hogy ujjai a derekam fogják, és beszívtam az illatát. Apámék bármikor megjöhetnek. Elkeserített a tudat, hogy nem tudni mennyi időm van még, amit vele tölthetek el. És azután elvisznek tőle, és nem sok az esélye, hogy láthatom őt újra. Apám munkatársaival nagyon ritkán szoktam találkozni. Hát még a beosztottjaival. Majd lesz egy másik elrabolt lány, és akkor már tudni fogják, hogy kit küldjenek érte. És én soha többet nem látom már őt. Hát, akkor meg nem mindegy, ha beégetem magamat előtte? Úgyse fogom már látni. De gyűlöltem az elnök lánya lenni. Viszont ha nem lettem volna, akkor nem is találkoztunk volna Leonnal soha. Talán ha megkérem apát, megveszi nekem Leont. Ő olyan nekem, mint a lég és a víz, vagy a szárny a madárnak. Ha ő nem lenne, nehéz lenne az életem, sőt, nélküle nem lenne teljes. Megtanított szárnyalni, és csak mellette érzetem biztonságban magamat. Visszahozott a fogságból, de most ő tart fogva, legalábbis csak a szívem.
Be akartam nyúlni a pólója alá és végigsimítani a hasizmán. Remegetett a kezem, reszkettem, annyira meg akartam tenni. Aztán egyszer csak megszólalt az ébresztő. Fél hat volt. Ő állította be vajon?
Pillanatok múlva elhallgatatta, levette a kezét a derekamról. Láthatta, hogy fent vagyok, próbáltam úgy tenni, mintha akkor ébredtem volna, de szerintem tudta, hogy nem. Valami azt súgta, hogy sokkal régebb óta tudta, csak ő is alvást színlelt. Beégtem!
Aztán felült, lerúgta magáról a takarót, és célba vette a fürdőt. Én meg csak feküdtem továbbra is, és az arcomhoz szorítottam a takaróját. Mikor visszajött kinyújtóztam, és felültem.
- Most mi lesz? Hova mész?
- Az akadémiára. Meg kell írnom a jelentést. Előreláthatólag csak este jövök.
- De, de ilyen korán…
- Hosszú lesz a nap – csak ennyit tudott mondani, aztán nekiállt felöltözni. Nem zavartatta magát, én meg hülye lettem volna kihagyni a látványt. Ahogy az izmai dolgoztak, megfeszültek, ellazultam, még a fekete póló alatt is láttam a csupasz testét. De aztán elfogott a szégyen és inkább visszaejtettem a fejemet a párnára, és agyig húztam a takarót.
Odakint már világosodott. Felkeltem és utána mentem a konyhába.
- Csináljak valami reggelit? – kérdeztem az asztalra támaszkodva.
- Nem kell, sietek. – Összeszedte a kulcsait, a Red9-est az övtáskájába tette, és a bejárati ajtóhoz lépett. – Ha bármi baj van, találsz fegyvert, tudod hol. – Bólintottam. És nem csak hogy tudtam, hol van, tudtam mibe milyen töltény való, mekkora a tár kapacitása, és használni is tudtam. Célozni már kevésbé. Leon kedvenc fegyvere így is a shotgun volt, bár azt ódzkodtam használni, mikor egyszer odadobta nekem, hogy azzal védekezzek, olyan erővel lőtt, hogy majdnem leszakadt a karom.
- Vigyázz magadra! – húztam meg a pulóvere ujját.
Visszafordult felém és belenézett a szemembe.
- Nem, inkább te vigyázz magadra. – Lefejtette az ujjaimat a ruha ujjáról, és egy halvány mosoly kíséretében ott hagyott. Utána akartam menni és adni neki egy búcsúcsókot. Már a kilincsen volt a kezem, amikor ő jött vissza, mert itthon hagyta az Európában talált aktákat, leveleket, fényképeket. Mindent, ami bizonyíték volt a történtekre.
- Majd este találkozunk.
- Várj, ne menj még! – odafutottam hozzá, és megálltam előtte. Álltam a pillantását, felnéztem rá, de olyan hülyén éreztem megint magamat.
- Mi az? – éreztem, hogy a lehelete a bőrömet simogatja.
Nem szóltam egy szót sem, csak lábujjhegyre álltam és adtam egy csókot az arcára. A bőre sima volt, puha és kellemes tapintású.
- Most már mehetsz – elléptem előle, ő meg mosolyogva összeborzolta a hajamat,
- Ég veled, pici lány! – Aztán tényleg ott hagyott. Valószínűleg csak gyerek voltam a szemében. Egy féltékeny kis pukkancs. Ennyivel elintézte a dolgot, pedig én… Végigcsúsztam az ajtó mentén és ülőhelyzetbe érkeztem a padlóra. A lábaim behajlítva magam alá húztam, és csak pihegve ültem ott, kitudja meddig. Mindig a tiltott gyümölcs a legfinomabb. Az életben az egyik legnagyobb aranyigazság.
Nem bírtam visszafeküdni. Beágyaztam, és nekiálltam kimosni a ruháim. Kitettem a napra, hogy hamarabb száradjanak, még mielőtt hazaérkezne. Haza, hozzám.
Nem mondta, hogy nem mehetek sehova, egy szóval sem. Itt pedig, ebben a nyomasztó csendű lakásban egyedül ez perccel többet se bírtam volna eltölteni.
A testőrökkel körülvett évek során rengeteg trükköt tanultam. Például azt is, hogy hova rejtsem a pénzemet.
Megfogtam a cipőmet, kerestem egy kisebb élű kést és felhasítottam a talpbetétet. Ötszázhetven dollárom volt, plusz a cipő párjában, a bélés alatt az igazolványok, és a hitelkártya.
Két és fél órát vártam rá, hogy a cuccaim úgy ahogy megszáradjanak. Addig még egyszer megfürödtem. Találtam pótkulcsot az egyik vázában, azt használtam. A kézifegyverét felcsatoltam a pulóverem alá, biztos ami biztos. Eldöntöttem, hogy elmegyek és veszek ruhát. Meg kaját.
Fél tizenegy volt, mire el tudtam indulni. Addig minden oké volt, hogy lementem a lépcsőn, ki a ház elé, de onnan merre tovább? Baromi nagy Atlanta és életemben nem jártam itt. Gondolkodtam, mihez kezdjek? És ha eltévedek? Ugyan, hülyeség. Majd azt mondom átutazóban vagyok, turista, és nem ismerem a várost. Egyszerű, csak el kéne indulni. Végül úgy döntöttem, hogy átvágok a parkon.
Nyomta a talpamat a felhasított betét, és eléggé kellemetlenül érzetem magamat a ruhámban. Legfőképp a melltartótól akartam megszabadulni.
Tanácstalanul lépkedtem az utcán, zsebre tett kézzel. Néha megálltam, hogy megjegyezzem az utcát, hogy vissza tudjak találni, de aztán feladtam. Leon lakása pont a centrumban volt, a parkkal szemben, nem lehetett eltéveszteni. Majd taxival hazajövök, és kész.
Hiába róttam az utakat, sehol se láttam bevásárlóközpontot, sétálóutcát, vagy akár egy ruhaboltot. Biztosan eltévedtem. Rengetegen voltak az utcán, legtöbbje öltönyös pasas aktatáskával, meg kosztümös középkorú nő, aki munkába igyekszik. Az elnöki rezidencián találkoztam sok ilyen fazonnal. Mindig jöttek, jelentéseket tettek, papírokat rendeztek, feladatokat teljesítettek, amire apám utasította őket.
Az egyik utcasarokra befordulva, egy alak belém vágódott. Egy kopaszodó férfi volt, kurta lábain rohant, egy retikült szorongatott a kezében. Sietősen bocsánatot kért, és tovább futott. Először a helyzetet se fogtam fel igazán. Két ordítozó, velem egykorú lány futott utána, de nem sokat értek el, a tolvaj már eltűnt a szomszédos utcasarkon. Akkor gondoltam egyet, és a pasas után rohantam. Nagyon hiányzott már a mozgás, éreztem, hogy jólesik a futás, gyorsítottam, és a sarkon befordulva megpillantott a férfi távolodó sziluettjét. Rákapcsoltam, és rávetettem magamat, ahogy közel kerültem hozzá. Kigurultunk az úttestre. Éreztem az égető fájdalmat a combomon, az esés közben szépen felnyúztam rajta a bőrt. Egy csoport ember vett körül minket. Egy autó kerekei csikorogva fékeztek, már csak az hiányzott volna, hogy elcsapjon. Most értem haza nemrég életem legmegrázóbb kirándulásáról, épp hogy túléltem és akkor egy BMW fog elütni. Na ne!
Ráültem a fazon mellkasára, és nekiálltam, hogy kigomboljam a pulóvert. Megpillanthatta a vállamra szíjazott fegyvert, mert vinnyogni kezdett és próbált alólam kimászni.
- Hé haver, add vissza azoknak a lányoknak a táskáját… gyerünk! – utasítottam, azután leszálltam róla, és talpra segítettem. – Nyomás, kérj bocsánatot!
A két lány ekkor ért be az utcasarokra, az egyiket a zokogás rázta, a másiknak felderült az arca, amikor a tolvaj odalépett hozzájuk és átadta a táskát. A magasabbik, rövid, feketehajú lány, izomból behúzott a férfinak egyet. Hátratántorodott a pasi, azután fogta magát és elhúzta a csíkot. Atyaég, ez fájhatott. Nem haragítottam volna magamra ezt a lányt.
- Jól van? – lépett oda hozzám egy harminc év körüli járőr. Kérdés: a rendőrök ilyenkor hol vannak?
- Persze… - felszisszentem, ahogy éreztem, hogy húzódik a seb. – Minden rendben.
- Nem kell elsősegély? Nem jön be jelentést tenni a kapitányságra? – faggatózott tovább a pasas. – Vérzik… 
- Ugyan kérem, semmi baj. A kaptányságra? Kösz, kihagynám… - elővettem a pulcsim zsebéből egy csomag zsebkendőt, és letöröltem a vért a combomról. Szerencse, hogy szoknya volt rajta, ha nadrágban lettem volna, nekem annyi. Ajaj, mit kapok ezért otthon Leontól? Nem tudtál magadra rendesen vigyázni, pici lány! Na és? Ez csak egy zsebtolvaj volt, nem Saddler bácsi, aki ráadásul már darabokban fekszik a tenger mélyén. Egy közönséges, ráadásként fegyvertelen tolvajjal elbírok egyedül is. Nahát, mikor lettem én ilyen kemény csaj?
Elkezdett oszlani a tömeg, az emberek visszatértek a dolgukhoz, mindenki folytatta ügyes-bajos megkezdett dolgát. Nem verték valami nagy dobra, hogy visszaszereztem annak a két lánynak a táskáját, gondolom ez már mindennapi dolog volt itt egy ekkora városban. Elvégre, hol nincsenek zsebtolvajok? Washingtonban is naponta kábé ha húsz ilyen eset nincs, akkor egy sem. A hatóság már nem is töri magát ilyen csip-csup dolgok miatta, rábízzák a civilekre. Mi az az egy női retikül a kirabolt bankhoz képest?
Mire sikerült, úgy ahogy felitatni a kibuggyanó vércseppeket, megláttam, hogy az a két lány felém közeledik. A fekete, a szikárabb és magabiztosabb, kifejezéstelen arccal megállt előttem, míg a szőke, valamivel fiatalabb, zavartan szorongatta a retikült.
- Meg szeretnénk köszönni. Én, és a barátnőm hálásak vagyunk neked. – A feketehajú elmosolyodott, és kezet nyújtott. – Britney.
- Lora – fogtam meg a kezét, azután a szőke a nyakamba ugrott.
- Köszönöm, köszönöm! – Mire sikerült rólam leszedni, magához tért, megigazította a ruháját, és pirulva bemutatkozott -, Winry.
- Lora – mondtam másodszorra.
- Merre tartasz, Lora? – kérdezte váratlanul Britney.
- Hát, életemben először vagyok ebben a városban, és igazság szerint azért indultam, hogy vegyek valami új ruhát, csak nem tudom, mit merre találok…
- Mi szívesen körbevezetünk, ha kell – kapott az alkalmon Winry. Bólintottam.
- Az jó lenne.
- Nem tartozol köszönettel, mi tartozunk, még mindig.
– Ugyan – legyintettem zavartan. – Akkor megmutatjátok, hogy mi merre?
- Vásárlásra fel! Imádok vásárolni! – ugrott egyet Winry.
- De jó neked, én rühellek – öltöttem ki rá a nyelvemet.
- Én is – vigyorodott el Britney. Ő valahogy kemény csajnak tűnt, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy félt volna valamitől. Olyan fiús volt, magas, izmos, rövid hajú, míg Winry olyan kis ártatlan, törékeny. Elképzeltem útközben, hogy Britney és Winry leszbikusok, akkor biztosan Brit a domináns a kapcsolatban. Atyaég, mik nem járnak az eszemben!
- És mit keresel ebben a városban? – Britney kérdésére Winry is felkapta a fejét. Reménykedtem, hogy nem kérdeznek rá, de várható volt, hogy ez a kérdés se marad ki a pakliból. Most mondjam nekik, hogy: Hát, izé… én Laure Graham vagyok, az amerikai elnök kicsi lánya, és azért vagyok most itt, mert egy huszonöt éves, hivatásos katona lakásán lakom, mert a zombik királya Spanyolországba hurcolt, ott tartott fogva, amíg a hős Leon el nem jött értem és meg nem mentett. Biztosan röhögnének egy nagyot. Ki kell találnom valami normális magyarázatot. Utáltam hazudni, ám mégis sokszor tettem. Muszáj volt, nem én vagyok a hibás, hanem a környezetem, ők sarkalltak rá. Mindegy, majd Isten leveri rajtam. De előbb kiélvezem az életem, ha megengedi.
- Egyik ismerősömet jöttem meglátogatni, aztán ő dolgozik, addig én úgy gondoltam, hogy sétálok egy kicsit, és veszek valami újat, ami emlékeztet majd Atlantára. – Hihetőnek tűnt, könnyen hihetőnek ahhoz, hogy még én is bedőljek saját magamnak. Elvégre, nem sokat hazudtam. Nem mondtam, hogy hova vagyok valósi, szóval lényegében eljöttem ide Leonhoz, hogy „látogatást” tegyek nála, amíg apuci értem nem küldi a testőrgárdáját.
- Értem. És ki ez az ismerősöd? Már ne vedd tolakodásnak, én mindig ilyen vagyok – mosolygott rám Winry. Izgatottan csillogott a szeme.
- Hát ő, hogy is mondjam… - elvörösödtem, mert összenevettek, aztán újra rám néztek.
- Akkor úgy kérdezem, milyen?
- Isteni.
- Hány éves?
- Huszonöt.
- És te?
- És ti?
- Tizenkilenc! – mondtuk mind a hárman egyszerre. Nevetésben törtünk ki.
Átvágtunk egy kisebb parkon, nekem persze rögtön feltűnt, hogy errefele mennyi ilyen kis park van. Aztán elérkeztünk a bevásárlóközpont elé. Hatalmas, három emeletes épület volt, falai üvegből voltak, visszaverték a napfényt, de egy helyen napelemek voltak beépítve, itt elnyelte és továbbította bentre. Gondolom erre volt rákötve a főkondenzátor. Okos, energiatakarékos megoldás. Meg fogom említeni apának.
A fotocellás ajtón belépve kellemes hűvös fogadott, az utcai fülledt időhöz képest, a zúgó légkondik zaja, a nevető és beszélgető emberek moraja, és a zene, ami általában a plázák többségében szólt.
Számtalan üzletbe bementünk. Először is vettem egy bőröndöt, ugyanis mint minden más, az is hiányzott a készletemből. Sétálás közben aggódni kezdtem, nehogy az embereknek szemet szúrjon a pulóverem alól kidudorodó kézifegyver csöve, de fölösleges volt aggódnom, hacsak nem azért, mert talán kamerák vannak beszerelve a próbafülkékbe. Bár ez szexuális zaklatásnak minősülne, szóval elfelejthetem. Bünteti a törvény, hogy az embereket tilos öltözködés közben felkamerázni. Ismertem a törvényt, a jogokat, a kötelességeket. Nekem tudnom kellett, én voltam az amerikai elnök egyetlen lánya, minden bizonnyal az örököse, és talpraesettnek kellett lennem. Nem forrófejű, ügyetlen kis csitrinek.
Betértünk egy fehérnemű üzletbe, azonnal vettem vadonatúj melltartót és bugyikat, harisnyát, egy feketét, egy zöldet, és egy fehéret. Azután következett egy cipőbolt. Így is maradt még háromszázhuszonkét dollárom, reménykedtem, hogy kajára elég lesz. Nem akartam használni a hitelkártyát, nem szívesen. Nem lett volna jó, ha az alapján lenyomozzák a nem létező ellenségeim, hogy hol vagyok. Leon is bajba kerülne.
Sima tornacipőt vettem, az volt a legkényelmesebb, meg egy ugyanolyan csatos cipőt, mint ami volt. Ellenőriztem, hogy a talpbetét alatt mennyi hely van, aztán egy fekete csatos és egy fekete converse mellett döntöttem. Aztán kellett egy új farmer is, két új póló. Winry kérésére bementünk vele egy illatszer boltba. Vett magának egy parfümöt, ketten választották Brittel, kezdett beigazolódni a gyanúm, hogy tényleg leszbikusok.
Én mindenesetre elsőnek tusfürdőt vettem. A szappan nem a legjobb, előző nap este fürdés után is úgy éreztem magamat, mint az a játék mackó, akit habosan vettek ki a mosógépből, aztán hagyták rászáradni a szappant, így olyan undorító ragacsos és durva tapintású lett a bőre.
Nem nagyon használtam sminket, nem kellett, mindig csak elkenődött és akkor úgy néztem ki, mint valami elmeháborodott. Meg amúgy is, a smink csak rásegített.
 Vettem saját fogkefét és hajkefét, nem akartam az övét használni, nem akartam tolakodó lenni és nem akartam legfőképp tehetetlen buta kislánynak mutatkozni Leon előtt.
Háromnegyed négykor kerültem vissza a lakására. Winry és Brit elmondták, hogy mit merre hol találok, elkísértek vásárolni, vettem ruhát és kaját, aztán eljöttek velem egészen hazáig. Megadták a címüket, sajnos telefonszámot nem tudtunk cserélni, a cipőm talpába nem fért bele a mobilom és az odahaza csücsült az asztalomon. A számot nem akartam nekik megadni, mi van, ha valaki olyan veszi fel, aki felfedheti a kilétem és rájönnek, hogy egy fél napig az amerikai elnök lányát kísérgették bevásárló kőrútra. Cikis.
Végül is, maradt hat dollárom és harminchét centem, nem volt szükség hogy használjam a kártyát. Ezt a pénzt, pedig félretettem.
Búcsúzásnál rákérdeztem, hogy valóban leszbikusok e, és kiderült, hogy igen. Nem lepődtem meg, bár kicsit ódzkodva adtam nekik puszit, aztán mikor elváltunk, az emeleti ablakból még láttam, ahogy kézen fogva átvágnak a parkon.
Felcipeltem a bőröndöt a lépcsőn, aztán mikor a hetes számú ajtóhoz értem, előkerestem a kulcsokat, és elkezdtem babrálni a zárral. Nyitva volt. Valaki volt bent. Leon azt mondta, csak este jön haza, akkor pedig…
A bőröndöt a falhoz nyomtam, én magam pedig meglapultam, előrántottam a kézifegyvert, aztán berúgtam az ajtót. Kicsit hülyén éreztem magamat, már megint, de kit érdekel, nem öletem meg magamat. Nem azért költöttem ennyi pénzt.
- Te meg hol jártál? – Leeresztettem a fegyvert, és meghökkenve találtam magamat szembe Leonnal. Dühösnek tűnt.
- Vásárolni voltam.
- Azt hittem, világosan megértettem veled, hogy maradj idehaza.
- De nem mondtad, hogy nem mehetek sehova.
- Úgy gondoltam, már elég felnőtt vagy ahhoz, hogy tudd, mi a jó és mi a rossz. De tévedtem. Lora, egy éretlen kölyök vagy. – Összeszorult a szívem. Megint olyan kegyetlenül színtelen és hideg volt a hangja. – Azért jöttem vissza, hogy megnézzem, élsz e még. De úgy látom igen. Próbálj meg a fenekeden maradni. Többet nem szólok. – Fogta magát és ott hagyott. Megint, a mai nap már másodszorra. Hallottam, ahogy lesietett a lépcsőn, én meg csak álltam ott, kezemben a bőrönddel, és a sírás kerülgetett.
Hogy lehettem ilyen buta. Tényleg azt képzeltem, hogy nekem mindent szabad? Igaza volt, teljesen igaza, egy éretlen kölyök vagyok. Megpróbálom jóvá tenni, és azt teszem majd, amit mondd.
Kezdetnek csinálok vacsorát. Azért reménykedtem, hogy annyira nem haragítottam magamra, hogy haza se jöjjön napokig. Elkezdett mardosni a félelem. Ki voltam merülve, nem akartam, hogy itt hagyjon, nem akartam, hogy Don Carlo visszajöjjön és feldaraboljon. El akartam kergetni a rémképeket, de azok az álmaimban voltak. És biztos voltam benne, hogy egy jó darabig még mindig ott fognak bent fészkelni. Csoda kell hozzá, hogy eltűnjenek. Leon kell hozzá. Tehát csoda.
Lezuhanyoztam és átöltöztem. Felvettem az egyik pólót, a bordót, általában egyszínűt hordtam, az nem keltett akkora feltűnést, hozzá a zöld skótkockás szoknyát, és végre tiszta fehérneműt. Állati jó érzés volt. A régit ki is dobtam, a pólóval együtt. Nem akartam, hogy legyen olyan, ami emlékeztet majd Spanyolországra. A csatos cipő is a kukában végezte.
Este fél tízig vártam, hogy hazajöjjön, de híre se volt. Csak ültem a sötét szobában, korgott a gyomrom, de meg akartam várni. Az étel már vagy egy órája kihűlt. Kezdtem megijedni, hogy merre járhat. Hogy vajon én űztem e őt el. És hogy egyáltalán visszajön e hozzám. Vagy addig nem, amíg apám haza nem vitet. Látom e még őt, mielőtt soha többé nem. Összefacsarodott a szívem. Megint hülye és önfejű voltam. Egy éretlen kölyök.
Remegve ültem a kanapén és vártam, fölhúztam a lábaimat, és összefontam a térdemen a karomat. Vízióim voltam, hogy a sötétben egyszer csak becsoszog az a láncfűrészes, és kivégez. Már hallottam is a lépteket, hogy csörgeti a láncait, mukkanni se mertem, nehogy kiszagolja, hogy hol vagyok.
Aztán a csörgést kulcscsörgéssel azonosítottam, és felugrottam, hogy kimenjek Leon elé. Útközben ránéztem az órára. Negyedtizenegy volt.
- Úristen vérzel! – a felkapcsolt villanyfénynél láttam meg, hogy a bal vállából ömlik a vér. Lőtt seb volt, azonnal láttam. Megtapogattam a karját, és megbizonyosodtam róla, hogy csak súrolta a golyó. Nagy szerencsére, megoperálni nem tudtam volna. – Várjál, kitisztítom!
- Hagyd, majd én – elindult a fürdőbe, én meg követtem.
- De mi történt?
- Utcai lövöldözés. Rendet kellett tennünk. Bankrablók lelőtték két társam.
- És legalább letartóztattátok őket?
- Le. – Megkönnyebbülten sóhajtottam.
- Sok vért vesztettél. Gyere, egyél, aztán…
- Kösz, nem vagyok éhes.
- Értem. – Nem baj, majd jó lesz holnap. Én éhes voltam, de inkább én sem ettem.
Néztem, ahogy kitisztította a sebét, azután bekötözte. Mindezt fürdés után. Ott ült mellettem a kanapén.
- Holnap is olyan korán kelsz?
- Nem. Holnap nem kell bemennem.
Vártam, hogy mondjon még valamit, de csak csendben ült ott. El se tudtam akkor mondani, hogy mennyire boldog voltam. Egy teljes egész napot vele fogok tölteni!
- És, akkor mit fogsz csinálni?
- Találkozom Bruceszal.
- Ki az a Bruce? – megütközve néztem rá. A jókedvem azonnal elszállt, a helyébe, pedig megint ijedtség fészkelte be magát. Ma már találkoztam leszbikusokkal, mennyi az esélye annak, hogy…
- Ő is az osztaghoz tartozott. Kiküldték egyszer egy hajóra. A hajó akkor ment az első útjára. A hatóság gondolta, hogy éppen megfelelő alkalom, hogy a Védernyő hálózat szabadon engedje az egyik újfejlesztésű vírusát. Mindenkiből élőhalott lett. Bruce kimenekítette az ellenanyagot, közben megmentett egy Fongling nevű lányt. Csak sajnos egy Morpheus Duvall nevű alak beleköpött a levesébe. Megszenvedett ellene, de legyőzte. Eredetileg őt akarták érted küldeni, de ő azt mondta, elege van a halottakból, ezért én mentem helyette. Kötelességem beszámolni neki az útról. Mellesleg elég sok információt gyűjtöttem, ahhoz, hogy veszni hagyjam.
- Milyen információkat?
- Az nem tartozik rád. Nincsen sok köze hozzád. A cég csak bevételi forrásnak tekintett téged, az apád miatt. De elbukták. Távozásunkkor az egész kócerájt a földel tettük egyenlővé. Nem sok esélye annak, hogy a regenerátorok túlélték. De ha mégis…
Nem kérdeztem meg, hogy mik azok. Éppen azon gondolkodtam, hogy eddig semmit se mesélt el nekem, ami vele történt. Hát hogy lehet ez? Kíváncsi voltam, hogy hogyan jutott el hozzám és talált rám.
- Nem mesélnéd el nekem, hogy mi történt az út során? Amíg értem jöttél.
- Tudni akarod?
- Persze, nagyon – lelkesedtem.
Felállt a kanapéról, és bement a hálószobába. Én követtem. Leült az ágyra, betakarózott, én meg odacsúsztam mellé a saját helyemre, köztünk kábé egy méter távolsággal.
- Hát jó.
Egy darabig hallgatott, én meg felültem, és vártam, hogy belekezdjen. Lehunyta a szemét, és azt hittem egy percre, hogy elaludt. Aztán egyszer csak megszólalt.
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: resident evil

Resident Evil 4.5 - Legdrágább az életed!

2008.10.12. 14:03 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Resident Evil 4.5 - Legdrágább az életed!
mondanám, hogy ez is fanfic igen. De mégsem.
Talán csak a Leon S. Kennedy-s része. Meg egy kis Bruce-s. Ha nem rémlenek a nevek(Resident vil2 és 4, illetve Dead Aim).
Leon a (4.) küldetésről hazatérve magával hozza az elnök lányát(Ashley helyett Lora, és cseppet sem szöszi a csaj, Leon annál inkább::), és megparancsolja, hogy addig maradjon a lány a lakásán, amíg apuci érte nem jön.
Csak hogy annyimegrászkódtatáson mentek ezek ketten át, hogy a kanadozás során(amit majd szépen sorban megismeünk Leon mondandójából), a lány szépen beleszeretett az amerikai R.P.D. járórbe. És cseppet sem akar hazamenni. Sőt, mi több, önfejű és hajlamos a túlzott nyáladzásra(persze ki ne, ha Leonról van szó xD).
És aki mindent megtesz, hogy a férfi közelében lehessen.
De vajon ezt a férfi is akarja e? Vajon szereti Lorát? Vajon képes lesz lemondani róla?
Alapsztori: (ajánlott a megértéshez)
Leon S Kennedy, hat évvel a Raccoon-ban történt események után, egy megbízás miatt egy kis Spanyol faluba veszi útját, hogy visszahozza Amerikába az elnök lányát. Csakhogy!
A zombik mindenhol ott vannak. De ezek nem akármilyen zombik. Okosak(és nagyjából tisztában vannak azzal, hogy mit csinálnak). Leonnak nagyon sok megpróbáltatáson kell keresztül mennie, hogy megtalálja a lányt, és hogy hazavigye. Akit, ráadásul ha háromszor nem, akkor egyszer sem szakítanak el tőle.
És akkor Leon rájön, hogy egy borzalmas összesküvés lappang a háttérben, amit az amerikai és az európai Umbrella tervelt ki karöltve.
A főgosz neve ezennel nem Albert Wesker, sem más, hanem: Lord Saddler. Egy csuklyás.szektás fickó, aki a flúgos fiával együtt bizonyos plágákat(vírusokat) ültetett az emberekben, hogy zombikká váljanak.
Leonnak nincsen könnyű dolga, rengeteg szörnnyel dacol, és a végén szembe kerül rég nem látodd barátjával: Jack Krauserrel( a vademberrel, gerillaharcossal), aki már nem önmaga.
Ráadásul Wesker megbízásából Ada Wong, Leon szerelme is feltűnik, mert meg kell találnia a vírus ellenszerét, amit főnökének kell leszállítani, mielőtt kitudódna a titkuk. Csakhogy ez nem olyan könnyű a nő számára.
Luis, a titokzatos spanyol nyomozó hol segíti, hol hátráltatja Leon-t, de végül borzalmas halált hal.
ui: Ha jól játszol, akkor 18 óra leforgása alatt végig lehet csinálni easy módban az egész hercehurcát:D (Resident Evil 4).

 

L
 
01.
eon elővette az egyik pisztolytáskából a kulcsait, és kinyitotta a hetes számú ajtót, gyöngén belökte, és bement. Nem az udvariasságáról volt híres, viszont megmentett és most hazahozott, olyat vitt véghez értem, amire ember nem lett volna képes. Természetfeletti erőkkel dacolt értem, megküzdött a legnagyobb ellenséggel, akit valaha ismertem, a leggonoszabb élőlényekkel, hogy megmentsen és visszahozzon Amerikába. És én mégis elégedetlen vagyok, de miért?
Ez alatt az eltelt egy hét alatt, folyton, na jó, sokszor elveszítettük egymást, de ugyanakkor mindig a segítségemre sietett, és megmentett, és most itt vagyunk. Napok kérdése és talán soha többé nem látjuk egymást. De mért olyan nagy baj ez? Csak mert már annyira megszoktam, hogy mellettem volt. Emlékszem, mikor először elvettek tőle, és újra találkoztunk én a nyakába ugrottam ő meg csak nevetett, megsimogatta a fejemet, és azt mondta: Jól van, pici lány, most már minden rendben lesz, megígérem. Aztán tovább mentünk és semmi sem lett rendben. Újra elválasztottak, engem elvittek tőle, katonák, de aztán ő eljött, kiszabadított, és eljött értünk a barátja helikopterrel, de lezuhant az utolsó pillanatban. Leon szerzett egy motorcsónakot, azzal elmentünk arról az isten háta mögötti szigetről, és végül itt lyukadtunk ki, itthon, Leon atlantai lakásán. Leon eljött és megmentett Saddler karmai közül. Persze, ez volt a dolga, tette, amit apa parancsolt neki. Ezért utáltam az amerikai elnök lánya lenni. Ha azért jött volna el értem, mert… apa parancsolta így.
Bezártam magunk mögött az ajtót, és elindultam befelé a lakásba. Lassan lépkedtem, soha nem jártam még egy idegen férfi lakásában, aki ráadásul hivatásos katona. A lakás nem volt valami nagyon otthonos, gondolom nem volt nagyon ideje berendezkedni, meg nem sok időt tölthetett itthon. Itthon, jézus, miket beszélek? Én Washingtonban lakom…
Nem volt rendetlenség, minden katonás rendben állt, ha szabad így fogalmazni, Leon eltűnt a szemem elől, csak a függönytartó karikák csikorgását véltem hallani, ahogy elhúzta a sötétítőt. Követtem őt a nappaliba. Az ablaknál állt, könyökölt, és magába szívta a napfényt. Gondolom sokat segített rajta, és nem vágyhatott most többre mint fényre és melegségre, azok után a dolgok után. Leon értem a poklokat járta. Az a sok élőhalott, meg mindenféle szörny. Én biztosan elbuktam volna már az elején, de ő… Azért kíváncsi volnék, apám mennyit ígért neki azért, hogy elhozzon onnan. Én az ő helyében tuti kiforgatnám apámat a vagyonából. Nincs az a pénz ami felér annyi szenvedéssel.
- Leon, most mit csinálunk? – Odaléptem mögé, és legszívesebben megöleltem volna, hogy megérinthessem az izmait, leszedhessem róla azokat a fegyvereket, meg az alvadt vértől bűzlő egyenruhát. És beletúrhassak a szőkésbarna hajába. Mindig tetszettek a katona pasik. Leon nagyon jól nézett ki, az említett színű haja elől a szemébe lógott, illetve a halántékán még egy kicsit hosszabbra volt növesztve, mint hátul, ahol fel volt nyírva egészen rövidre. Na jó, nem annyira rövidre. Csak hat évkorkülönbség volt köztünk, hát mi az?
Azt hiszem ő volt az első férfi az életemben, akibe szerelmes voltam, és talán az első, akivel találkoztam és beszéltem is, apám munkatársain és a testtőreimen kívül. Meg apám mindentől óvott, nem is nagyon engedett férfi közelébe. Már tizenkilenc éves voltam, igazán tudtam magamra vigyázni. Azok után? Ugyan, csak elbánok egy férfival…
Vártam a válaszára, de nem érkezett, hallottam, ahogy sóhajtott, de továbbra sem fordult meg felém.
- Leon…
- Megvárjuk, amíg az elnök úr érted jön – mondta száraz hangon.
- És addig…
- Csak pár nap, ha jól hallottam…
- Beszéltél apámmal? Jól van? – izgatott lettem, el is feledkeztem róla.
- Jól. – Leon megfordult és ellépett az ablaktól. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, lopva belenéztem azokba a hideg szürkés szemekbe, azután tekintetemmel követtem, ahogy leveszi a pisztolyait és elteszi őket egy fiókba.
- Muszáj folyton nézned? Eléggé idegesítő.
- Bocsánat - sütöttem le a szememet, aztán én is az ablakhoz léptem. Hallottam, ahogy kiment a szobából. Kikönyököltem a párkányra, és néztem a lemenő napot. Igazán csendes kis városrész volt, szembe egy park, mellette egy irodaház, de így, vasárnap este alig jártak az utcán. Pillantásommal végigkövettem a nap útját, ahogy lebukik a horizonton, aztán próbáltam megszámolni az eget tarkító pettyeket.
- Nem vagy éhes?
- Nem – hazudtam, pedig már napok óta nem ettem semmit. Most meg, mikor talán lett volna mit, nem mertem.
- Hát jó – nem firtatta, nem kérdezgette, nem akart meggyőzni, hogy ennem kell, hagyta a dolgot a fenébe. - Le kell ugranom a kapitányságra. Addig fürödj meg, meg hozok valami kaját.
- Miattam nem kell – mentegetőztem, de aztán hallottam, ahogy nyílt, majd csukódott a bejárata ajtó és azt, hogy elhaltak a léptei. Teljesen egyedül voltam a lakásban. Hirtelen félelem fogott el a félhomályban. Ez alatt az egy hét alatt megtanultam, hogy óvakodjunk a sarkon túl rejtőzködő dolgoktól. Féltem, szégyellem bevallani, de rettegtem. Nem mertem elindulni és felkapcsolni a villanyt, nem mertem elmenni a fürdőig. Egyedül voltam és rettegtem nélküle. Azt akartam, hogy visszajöjjön és kísérjen el a fürdőszobáig. Milyen nevetséges, nem? Féltem egyedül elmenni a fürdőszobájáig, a szürke fényű lakásban, csak azért mert egy több ezer kilométerre lévő Spanyol határ menti faluban értelmes zombik éltek. Nevetséges, nevetséges nem?
Végül mégis erőt vettem magamon, és futva elindultam a fürdő felé. Zakatoló szívvel lenyomtam a kilincset, és berúgtam az ajtót. Ezt még tőle tanultam. A biztos haladás kulcsa, így megkönnyítheted a dolgod, mivel két lehetőség adódhat: a falhoz passzírozod az ajtó mögött rejtőzködő támadót, így az megadásra kényszerül, vagy a csapódás miatt, az éppen közelben tartózkodó elrepül, neki esik a falnak és kitöri a nyakát. Szemtanúja voltam nem egy esetnek.
Találtam törülközőt a legfelső polcon, meg vadonatúj fogkefét a fürdőszobaszekrényben. A törülköző nagyon finom tapintású volt, hófehér. Csórtam Leon szekrényéből egy fehér pólót, a legnagyobb méretűt, gondoltam nem fog érte megharagudni, majd apuci kifizeti neki. Az alsóneműmmel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Egyáltalán nem volt gusztusom visszavenni, de nem volt másik, és nem rohangálhattam bugyi nélkül egy huszonöt éves pasi előtt, aki ráadásul annyira jó pasi, hogy hátán ilyet még nem hordott a föld. De most komolyan.
A samponjának semmi illata nem volt. Na nem mintha valami virágillatú nyavalyára számítottam volna, de ez fura volt. Biztosan valami katonai cucc lehetett. Állati jó illata volt a tusfürdőjének, de mégse fürödhettem azzal. Találtam egy csomag szappant, azzal szórakoztam egy darabig, harcoltam a bőrömre száradt alvadt vér, és genny és agydarabkákkal, sárral és még ki tudja mivel, mire lejött.
Úgy éreztem, teljesen újjá születtem, ezalatt a fél óra alatt. Tizenkét percig sikáltam a fogamat, hajszálpontosan. Addig szikkadt a hajamon a víz, végül, mivel nem tudtam, hogy hol tartja a hajszárítót, vagy tart e egyáltalán, törülközővel szárazra töröltem a hajamat, kifésültem, felvettem a pólóját. Éppen akkor végeztem, amikor hallottam, hogy csörög a kulcsa és nyílik az ajtó.
- Megjöttem – mondta fáradtan, és hallottam, amint csörögve letette a kulcsait, és leszedte magáról a kézifegyvert, és letette a konyhaasztalra. Hozott kaját is.
- Ugye, nem haragszol, hogy ezt kölcsön vettem? – léptem ki szégyellősen a fürdőből. Nem volt rajtam melltartó. Nem volt gusztusom felvenni, büdös volt és tiszta vér. Majd holnap kimosom. Örültem, hogy nagyméretű pólót választottam, egészen a térdemig ért, eltakarva a fontosabb részeket. Reménykedtem, azért annyira nem látszik át. Barna hajamat hagytam a vállamra hullani, nem fogtam össze, jobban szerettem így. Minden ruhámat a mosógépen hagytam, de a karperectől képtelen voltam megszabadulni. Ha valami, akkor ez emlékeztet majd rá örökké. Mikor először találkoztunk, Saddler akkor tette rám. Elméletileg nyomkövető volt benne, de mivel már az egész sziget a tengerrel volt egyenlő, ezért nem volt mitől tartanunk.
- Nem. – Figyelemre se méltatott. Letett a papírzacskót az asztalra, aztán kijelentette, hogy elmegy fürdeni. Én meg csak álltam ott és néztem utána. Hülyén éreztem magamat előtte. A filmekben mindig az volt, hogy ha a férfi meglátta így a nőt, azonnal belé szeretett. De az élet nem volt film, és akkor rádöbbentem, hogy az életem nem lett egyre rövidebb, mint azt hittem, egészen eddig, amíg nem találkoztam vele, hanem egyre kevesebb lett. Egyre kevesebb örömöm lett, egyre kevesebb értelme lett nélküle. Ő hivatásos volt, apám embere, hiába szerettem bele fülig, ez az élet, nem egy film. Apa biztosan kivégeztetné őt, ha egy ujjal is hozzám merne nyúlni, én meg itt égetem magam előtte. Gondolom hogy csak egy éretlen buta kislánynak tart. Igaz, én nem lehetek olyan, mint az a vörös ruhás nő, Ada. Az a nő még mindig szerelmes Leonba. Még mindig. Egész úton követett minket, és mikor találkoztunk, folyton célozgatott az érzéseire. Azt tudom, hogy régen együtt voltak, de azt nem, hogy Leon szereti e még. Igaz, ha Ada nem lett volna ott, akkor most nem élnénk. Ha nem jön és segít Leonnak a vállról indíthatóval, ott rohadtunk volna a csata kellős közepén azon az árok verte helyen.
Összeütöttem valamit. Imádtam főzni, odahaza, mindig ezzel öltem el az időmet, hogy főzőcskéztem, és a testtőreimmel kóstoltattam meg. Azt mondták, tehetségem volt hozzá, de az évek során rájöttem, hogy velem mindenki túlságosan kedves volt, csak mert én voltam apuci kis kedvenc lánya. Igazából soha nem tudtam, mikor hazudnak nekem az emberek, és már kezdett idegesíteni, hogy mindenki milyen képmutató próbál velünk lenni. Azért reménykedtem, hogy ebben az egy dologban nem hazudtak: hogy finomat tudtam főzni. A férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út.
Leon egy szál alsónadrágban jött ki a fürdőből, üdén és jó illatúan. Útközben magára rángatott egy ugyanolyan fehér pólót, mint ami rajtam volt, csak valamivel rövidebbet. De a tekintetemet még így sem kerülhette el a csupaszt, tiszta izom felsőteste, meg a hegek sem, itt-ott. Reméltem, ezeket nem miattam szerezte. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha ezek a forradások miattam kerültek oda, és miattam csúfítják el a tökéletes, csodálatos testét. Hát én megőrültem. Elkerekedett a szemem, ő meg úgy nézett rám, mint egy őrültre. Aztán leült az egyik székre.
- Együnk. – Ízlett neki. Az ételt nem tudtam volna megnevezni, csak összekevertem azt, ami éppen a kezembe akadt, de finomnak találta. Nem szaladt utána hányni, nem csinált semmi szokatlant. Finomnak találta.
- Azért csak éhes voltál – rátapintott a lényegre. El is felejtettem, hogy korábban visszautasítottam a felvetését.
- Csak egy picit. – Frissen volt mosva a haja, akárcsak az enyém. Láttam, hogy a szemébe hulló fürtök közül egy-két helyen még eléggé nyirkos a haja, de fölösleges volt aggódni, odakint fülledt volt az idő.
Vacsora után még egy darabig ültünk a konyhában. Eleinte némaságban, de aztán mégis beszélgetésbe kezdtünk. Már az út során se volt valami beszédes, csak félmondatokban társalogtunk, akkor is csak nagyritkán, de most egészen meglepett, hogy tudok vele szót érteni.
- Félsz? – fordult oda hozzám a feszült csönd után.
- Igen. De ez teljesen normális ezek után, nem? Mikor elmentél még a fürdőbe is alig mertem bemenni.
Nem reagált nagyon rá csak elmosolyodott. Aztán a kezével átnyúlt az asztalon és megfogta a bal kezemet.
- Nincsen ezzel semmi baj – Éreztem, ahogy elvörösödök, azután azt, hogy az ujjai a csuklómat tapogatják.
- Te mit csinálsz?
- Leszedem ezt a szarságot a kezedről. – És mire utána nyúlhattam volna, már megkaparintotta a karperecet, letette a padlóra, rálépett és darabokra törte.
- Mit csináltál? – hüledeztem.
- Nem tudhatjuk biztosan, mi történt a szigeten.
- De csak a filmekben tér vissza a gonosz, ez pedig itt a valóság…
- Lora, láttál már olyan valóságot, ahol ilyen dolgok léteznek? – Másodszor szólított a nevemen. Akaratlanul is meglepődtem.
- Még nem, de…
- Most képzeld el, hogy Saddler valamilyen módon él. Életben maradt és ezidáig követett minket, és csak arra vár, hogy egyedül legyél, hogy ne legyek a közeledben és akkor…
- Ne, megijesztesz – szorítottam össze a szememet.
- Sajnálom – elfojtott egy ásítást, azután felállt, betolta a széket és kijelentette, hogy elmegy aludni. Megágyazott magának a kanapén.
- Hé, mit csinálsz? – kérdeztem felháborodott hangon. – Csak nem itt akarsz aludni? Ez az én helyem!
- Tévedés, te odabent alszol, a hálószobában.
- Én… én… - csak akkor döbbentem rá, hogy rettegnék egyedül aludni. És szerintem ő se lehetett különbül ezzel. – Nem alszok egyedül. Létszi, létszi nem… aludnál csak ma este te is ott?
- Félsz? – Bólintottam. Megfogta a lepedőt, a takarót, és a párnákat és elindult a hálószobába. – A védelme érdekében bármit, kisasszony! – Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de aztán egy díszpárnát vágtam a hátához.
- Hé, nem vagyok kisasszony!
Én kaptam az ágy bal felét, ő pedig a jobb oldalon aludt, éppen ott, amerre az ajtó volt. Az éjjeliszekrényen ott volt a Red9-ese. Biztonságban éreztem magamat, még így is, hogy vigyáztunk, a testünk egyetlen pontja se érintkezzen a másikéval. Háttal feküdt nekem. Láttam és éreztem rajta, hogy fáradt. Nagyon, nagyon, nagyon. Én is az voltam. Elalvás előtt, olyan késztetést éreztem, hogy beletúrjak a hajába és megcsókoljam, hogy majdnem megőrültem, de aztán feladtam. Hallgattam a megnyugtató hangot, ahogy veszi a levegőt, majd kifújja. Meg akartam simogatni, és megkérni, hogy öleljen át, de már így is eléggé kínos volt minden. Ez nekem nagyon új volt. Egy férfi közelsége, aki védelmez, de nem szeret engem, úgy mint én őt. Az életem során megszoktam, hogy mindig megkapom, amit akarok, nem voltak kihívások, mert apuci mindig mindent megvett. De most mindent odaadtam volna, csak hogy Leon, az enyém legyen. A sors iróniája.
Mikor teljesen megbizonyosodtam felőle, hogy elaludt, közelebb kúsztam hozzá, legalább csak pár centit, hogy ne legyek tőle olyan távol, és hogy ne féljek. De az álmaiba így is bekúszott a félelem, a rémségek, az emlékek. Nyöszöröghettem. Felriadtam hajnal fele. Még sötét volt odakint és némaság. Az éjszaka némasága. A sötétítőn keresztül beszökött az ablak alatti pislákoló utcai lámpa fénye. Felültem az ágyban. Éreztem, ahogy izzadságcsepp gördül le a tarkómon, őrületes lassúsággal, az arcomon meg könnyek peregnek végig. Elnéztem Leon fele és… és ő nem volt sehol!
Zajokat hallottam a konyha felől. Csoszogást, és egy férfit, hogy idegen nyelven beszél, azt hiszem spanyolul…
- Jaj ne, ne, ne, ne, ne… - ziháltam rekedten, és államig felhúztam a takarót. Rettegtem, szememből záporoztak a könnyek. Kinyílt a szobaajtó és a hálószobát végig oszladozó hullaszag töltötte be. Egy kopaszodó öregember csoszogott felém, a szőnyegen véres baltát húzva magával. Őt egy másik alak követte, kezében fel-felzúgott a láncfűrész hangja, szeme rémisztő vörösen izzott a fejére húzott vászonzsák két kivágása mögött. Sikoltottam. Ordítottam, csapkodtam, menekülni akartam. Elfutni, elbújni. Leon, mért nem vagy itt? Leon!
- Lora! – Arra riadtam fel, hogy valaki a testemet rázza. Egész testem izzadt, arcom könnyben ázott, reszkettem. A takaróm a földre volt lerúgva. Az XXL-es póló egészen a hasamig fel volt csúszva. Gyorsan felültem, és megtöröltem az arcom. – Jól vagy?
- Jaj, Leon! Azt álmodtam, hogy nem voltál sehol, és hogy Don Gomez, a láncfűrészes zombi, és Don Carlo idejöttek utánam, Saddler parancsára, és…
- Ssssh – tette a mutatóujját az ajkamra, azután visszafektetett a párnámra, betakart, és átölelt. Nem szóltam egy szót sem, és ő sem. Hüppögve lehunytam a szememet, és arcomat a mellkasához nyomtam. Pont oda, ahol a szíve volt. Hallottam, hogy zakatolt, hogy hevesen vert, de vajon miért?
Csak ringatott, egészen, egészen addig, amíg el nem aludtam. Álomba ringatott engem. A könnyeim elapadtak, megszáradt az arcom, és végül mély álmatlan álomba zuhantam. Hála Istennek. Jobb a semmi, mint a valami. Ebben az esetben szentigaz volt.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: resident evil

Peppermint

2008.10.12. 14:00 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Egy lány, akit a nővére, és az ő férje nevel, aki a történet kezdetén fogszabályzót visel, aki egy átlagos tinédzser átlagos gondokkal, aki 5 éve áhitozik egyetlen fiú után, aki rá sem hederít. És mi lesz akkor, ha ez a fiú egészen véletlenül fejberúgja egy focilabdával a lányt, olyan erősen, hogy az elveszti az eszméletét... na meg az emlékeit. Akkor mit tesz a srác? Segít a lánynak visszaszerezni, vagy... vagy...

 

1
 
Tizenhat éves voltam, amikor annyi minden történt velem egyszerre, hogy jó sokáig kéne mesélnem, mire a végére érnék. De lehetséges aztán, hogy belekezdek, ki tudja.
Elsőnek annyi, hogy megkaptam életem első kínzóeszközét, a fogszabályzót. Alig fértem el a saját számban és teljesen lemondtam arról, hogy nekem valaha is barátom lesz. Mármint az elkövetkező három-négy évben biztosan nem. Nem hogy az én nyelvem, de hogy másé se fért volna el a számban, abban biztos voltam. Emellett iszonyatosan fájt. Feltörte a számat, bedagadt az ínyem, folyton vicsorognom kellett, hogy jó legyen. Lezsibbadt az álkapcsom, szúrtak a drótok, néha egy-kettő ki is állt és szétszúrta az arcom. Ilyenkor általában rohanni kellett a fogászatra. Azt gondolná az ember, hogy a fél életemet ott töltöm. Na jó, nem tévedett olyan sokat, ott is, de leginkább az iskolában. Legalábbis az eddig életem nagy részét a suli töltötte ki. De utáltam.
Utáltam korán kelni, utáltam felöltözni, megmosakodni, utáltam elindulni, utáltam odaérni, utáltam ott lenni, utáltam órára menni, utáltam a többieket, utáltam hazajönni. De aztán mikor hazaértem, az első dolgom az volt, hogy lerúgtam a cipőt, és fogtam magamat, és fellőttem a pizsit. „Anyámék” semmit sem vártak el tőlem, én sem magamtól. A tanulás nem ment eddig sem, nem erőltettem. Félévkor mindenből stabil kettes voltam, megfelel az nekem. Az is csak azt bizonygatta, hogy bejárok melegedni. De nincsen értelme.
Mondtam már, tizenhat évesen sok minden történik az emberrel.
Gondolom könnyű volt rájönni, hogy lány vagyok, satöbbi satöbbi. Semmivel nem tűntem ki, talán csak el a többiek között.
De egy valami volt a gyengém. James. Ha ő ott volt, akkor én… márpedig ott volt, mivel osztálytársak voltunk, és ott kellett, hogy legyen. Ő volt a legokosabb srác a suliban, és a legflegmább. Talán ez egy szabály, hogy ha valaki zseni, akkor a magatartása a mínusztízes skálán a mínusz húszat verdesi.
De Jamesnek is megvoltak a maga haverjai, ahogy nekem is a magamék, és semmi közünk nem volt egymáshoz.
James tanult, én aludtam, James tudott, én nem, James rossz volt, én lusta, Jamest szerették a többiek, engem nem. Ennyiben különböztünk.
Mikor az ember elmúlik tizenhat, valahogy hátrahagy egy kis darabot az addigi életéből, elvégre gyerekből fiatalkorú lesz és így tovább. Velem is ez történt. És a régen volt dolgok elmaradtak, egyszer csak eltűntek az életemből, én meg ott álltam tehetetlenül, egy új, tökidegen helyzet előtt. Választás elé állított a sors, és én nem bírtam dönteni.
De végül is, most ezt fogom elmesélni, hogy mi volt akkor, és hogy most mi a helyzet velem, meg a környezetemben, meg úgy mindenfele.
Igen, és amikor ezt olvasod, akkor annyit hadd áruljak el neked, hogy mindez, ami történt, már hat éve. És azóta, hát azóta így élek én. Békességben, boldogságban. Egy olyan közegben, és egy olyan emberrel, akit nekem szánt a sors. És még kérdezitek ugye? Hát boldog vagyok, boldogabb nem is lehetnék.
 
*
 
- Elmentem!
- Mikor jössz?
- Szerinted? – Bevágtam magam mögött az ajtót, és hagytam a nővérem kétségek között. Minden reggel feltette ezt az idegesítő kérdést, mintha nem tudná, hogy suli után, már ha van kedvem ide visszajönni, hazajövök, ha meg nem, akkor a haverjaimmal ölöm el az időt.
Direkt felkeltem reggel hamarabb, és hajat mostam, mert sokkal jobb úgy, mint este. Elalszod, és soha nem úgy áll, ahogy szeretnéd. Legalábbis nálam. Hol föláll, hol túlságosan lelapul, és olyan vagyok akkor, mint egy puli.
Igazából a szél össze-vissza kócolta útközben, hiába fésültem félórán keresztül, hogy szép fényes és egyenes legyen, elvesztette a csillogó barna árnyalatát, és unalmas sötét lett.
Útközben az ujjam közé csippentettem egy tincset, és elhúztam a számat, mikor észrevettem, hogy milyen gáz. És ezután pedig megfájdult a fogam. Nem lepett meg, nem tudtam tőle aludni, sajgott az állkapcsom. Tegnap tették fel a fogszabályzót. Még senki nem látott engem így, a nővéremet és a férjét kivéve. 
Legalább valakinek jó napja lesz, aki meglát és betegre röhögi magát rajtam. Hát akkor remélem Betty lesz az. Hogy mennyire rühellem! Istenem, azt el nem lehet mondani. Akkora egy… akkora egy kurva, hogy azt el nem bírom mondani.
Röviden: exbarátnő, saját illetve Jamesé, továbbá megkeseríti az életem, említettem már, nem? Nem. Mindegy.
Verőfényes áprilisvégi nap volt. Közeledtek a vizsgák, rettegtem. Tavaly is csak azért mentem át a fontosabb tantárgyakból, mert jó ember mellett ültem. Ennyi.
Két barátnőm volt, Gaby és Dora. Bár ők néha jobban elvoltak együtt, hogy néha kisebbségi komplexusom volt, és akkor általában dühös voltam rájuk.
Szoknyát vettem fel, hozzá egy fehér szterccses pólót, ’köszönöm Istenem, hogy nem vagy csúnya’ felirattal, és a fehér conversem. Gondolom Bettynek, Camnak és Pipernek lesz hozzá egy-két szava, de hát ki nem szarja le őket?
A suli elé érve, mire sikeresen átverekedtem magamat a tömegen, megtaláltam barátnőimet a szokásos, fa alatt. Odafutottam hozzájuk, és rájuk mosolyogtam. Semmi köszönés, semmi puszi. Elkerekedett szemekkel bámulták a csinos kis fogszabályzómat.
- Lora, na de…
- Nem mondod komolyan? Mért nem mondtad eddig, hogy szarságod lesz? – kérdezte megütközve Gaby.
- Nem mindegy? Lényeg, hogy van és kellett, és most fáj – nyelvemmel megint végigsúroltam a vasat, de egy ponton elakadtam, mert beleszúródott a drót vége. Megint elkezdte szorítani a fogamat, azt hittem belepusztulok, annyira fájt.
- Menjünk be – utasított minket Dora, mi meg elindultunk a nyomába, be az épületbe.
Elhomályosulva láttam mindent, könnyek szöktek a szemembe, és mikor össze akartam szorítani a fogaimat, úgy éreztem, mintha puhák lettek volna, és a legkisebb nyomásra darabokban potyognának ki. Persze kemények voltak, és nem potyogtak ki, csak fájtak, de állatira.
Odabent megint az a rohadt festékszag fogadott, múlt héten volt a festés, és még mostanáig sem sikerült kiszellőztetniük teljesen.
Amikor megláttam Őt, és az aktuális csaját, akivel a falnak dőlve smároltak, olyan érzés fogott el, mintha tőrt forgatnának a szívemben. Ismertem a lányt, egyel fölöttünk járt, de köztudott volt, hogy James az egész iskolának bejött. Sőt nem csak a lányoknak…
Szöszi volt, akárcsak Betty, és előtte még számtalan másik. Úgy látszik, Jamesnek ez volt a kiindulópont. Szőke és minimum százezres mellbőség. Hát én egyik sem voltam. Se szőke, se nagymellű, azaz hogy, pont akkora volt, amekkora megfelelő volt az én koromban és amekkora nem zavart a tájékozódásban. Nem buggyant ki a ruhából, és soha nem voltam az a magamutogató fajta sem. Nem az volt a szexepilem, hanem a fogszabályzó. Perpillanat.
A folyosón hozzánk csapódott egy szőke srác. Edward, kiskorunk óta ismertem, ő volt az a srác, akivel soha, és ő is csak a legjobb barátjára tekintett így. Vele mindig mindent megtudtunk beszélni, kellett egy ilyen fiú barát, ő ismert a legjobban, jobban mint a lányok.
A szüleim, mielőtt lezuhantak azzal a géppel, jóban voltak a szüleikkel, mivel régebben egy házban laktunk, sokszor összejártak, aztán megszülettem én és Ed is, és így lettünk elválaszthatatlan barátok. Mondom úgy inkább, ő a bátyó én a hugi. Néha öcsi, én meg nővér. Attól függ, kinek van szarabb napja.
- Szia, te nyomiláda… - szorongatott meg, de nem nevetett ki a fogaimon csillogó kis tappancskák miatt.
- Milyen kedves – jegyezte meg csípősen Dora. Nem bírták egymást, legalábbis Dora a nap huszonhat órájában hangoztatta, hogy mennyire de, fú de utálja Edwardot, és hogy így ki nem állhatja, meg nézzek rá, milyen már. Én meg Gaby meg csak összevigyorogtunk, és helyeslően bólogattunk Dorának, hogy azt higgye, nem hisszük, és nem jöttünk rá arra, hogy odáig van érte. Na de Ed észre sem veszi.
- Szia Edward – Utálta ha leedwardoztam. Pedig nekem tetszett, mindig Óllókezű Edward jutott eszembe, vagy mint valami középkorú regényhős. Edward király, angol király lépet fakó lován… Mondjuk annak kicsi az esélye, hogy Ed megbolonduljon a történet végére.
- Hm… jól áll. És fáj? – Dora heves köhögésbe kezdett a hátérben, de Gaby lecsendesítette egy ásványvizes üveggel.
- Meglehetősen.
- Te szegény. És mondd, meddig lesz fent?
- Nem’tom, két-három-nyolc év…
- Nyolc? – hallottam Dora meglepődött hangját a hátam mögül.
- Csak mondtam – legyintettem. Köztudott volt, hogy Dora kicsit butább volt a kelleténél, pedig nem volt szőke, olyan barna volt a haja, mint nekem vagy Gabynak. Múltkor meséltünk egy igazán szánalmas viccet, ő velünk nevetett. Aztán két nap múlva rá, egyszer csak felvihogott a matek óra közepén. Sikerült felfognia.
Mondjuk azért kellettek nekem az ilyen barátok, semmi pénzért nem cseréltem volna le őket, főleg nem Edet. Sokat köszönhetek neki.
- Na, hát akkor további szép, fájdalommentes napot drága hölgyeim. Neked is Lora! – Puszit nyomott az arcomra, aztán elszáguldott Jameshez. Tudniillik, legjobb haverok voltak.
- Szemét! – kiáltottam utána, de már nem hallotta, rég eltűntek a sarkon Jamesszel és még két másik, felsős sráccal.
Odaléptünk a szekrényünkhöz, és kinyitottuk, hogy magunkhoz vegyük a szükséges dolgokat.
- Jaj, megint elfelejtettem! – kesergett Dora, mikor a nyolcadik próbálkozásra sem sikerült neki kinyitni a sajátját.
- Bal, bal, jobb, bal, jobb, jobb, bal… - monda leterhelt elmeállapottal Gaby, miközben betuszkolta a sajátjában az ásványvizes üveget, ami továbbra is fenyegetően méregette Dorát. 
- Köszi, szeretlek!
Én a törikönyvet és az év eleje óta üres, illetve szívekkel és idétlen rajzokkal összefirkált jegyzetfüzetet szorongatva elindultam mellettük.
- Láttátok azt a lányt?
- Chsirtina Perkinsre gondolsz? Hú, milyen gáz már, nem? Összejött az alattunk járó Jake nem tudom hogy hívjákkal… - Gaby teljesen ki volt akadva. Lemondóan felsóhajtottam, és hagytam, hadd folytassák a további kellemes eszmecserét Miss Suliszépéről és az újdonsült pasijáról.
Általában nem kötött le ez a fajta témaválasztás. Na jó, gondolom én is untathattam már őket a folyton csak James, James, James dumámmal. De ha egyszer annyira…!
Beléptünk a tantermünkbe, és fájdalmas búcsút vettünk Dorától, aki az első sor szélére ült, egy Claud nevű srác mellé. Egész órán aludtak, mind a ketten, nem volt velük a gond, a tanár meg hagyta.
Ja igen, tanár. Olyan volt a feje, mintha most szopta volna le egy tehén, mármint olyan értelemben, hogy bekapta a fejét, és addig szopogatta, amíg olyan kerek és olyan idétlen nem lett, mint amilyen most. Amellett pedofil és folyton a szemével szuggerál. Néha nála is működik az elmélet, ami a kutyáknál, hogyha nem nézel rá ő se néz rád, és nem támad.
Gabyval az utolsó sor legszélére somfordáltunk és bevágódtunk a padba. Elővettem a törikönyvet, és kinyitottam valahol találomra, hogy úgy tűnjön, mintha felettébb érdekelne a függetlenségi nyilatkozat megszületése, vagy mi a fene. Elméletileg kellett volna, hogy érdekeljen, mert ha nincsen Benjamin Franklin bácsi, akkor még mindig rabszolgák lennénk, és a földeken kapálnánk. Na jó, mondjuk lehet, hogy a mi generációnk már pont nem. Mert ha mondjuk, ő nem találta volna ki a szabadságlevelet, akkor lett volna más. Ennyi.
- Jó napot, Jacquoille tanár úr! – Hülye francia neve volt, folyton zsákillnek szólítottam, de valami olyan volt, hogy zsákár vagy mittudomén.
- Jó napot! – biccentett, aztán letette a naplót a tanári asztalra, gyorsan beírta a hiányzókat. Mindig hiányzott valaki, ma például többen is. Dolgozatot írtunk biológiából. Egyértelmű, hogy sokan nem jönnek be. Két lány, Annie, és Jill, és egy fiú, Oliver. Rohadt lógósok, és nekem nem szóltak!
Elképzeltem, hogy most éppen a plázában ücsörögnek, moziba mennek és vodkát szlapálnak, és elöntötte a köd az agyamat.
A tanár közben felütötte a naplót, és elkezdte nézegetni a névsort. Izzadtság csepp gördült végig a tarkómon, nem fáradtam azzal, hogy letöröljem. Csak ne én, csak ne én…
- Dora Hamilton! – Dora persze ügyes volt és alvást tetettet. A tanár meg nézte egy darabig, azután vállat vont. – Rendben, akkor valaki más… - Az osztály egyöntetűen lefeküdt a padra és alvást kezdett el színlelni. Hiába. James a mellettünk lévő padban ült, hátát a falnak vetette, a lábait a pad tetején pihentette. Kényelmesen, ásítva figyelte, hogy ki lesz a rohadt peches, akit a tanár kiszúr magának. Mert ő, az fix nem. A tanárok már meg sem próbálták feleltetni, úgy is tudták, hogy okos a gyerek. Velem ellentétben.
- Lau… Laure Va…
- Ne fáradjon tanár úr, itt vagyok – álltam föl feltett kézzel, és lemondóan sóhajtottam. Gaby kiengedett, én meg fintorogva elindultam kifelé a táblához.
- Hova indul Miss Valentine? – kérdezte megütközve Zsákil.
- Talán a… táblához? – halk kuncogást hallottam mögülem, de nem fordultam meg.
- Csak azért hívtam, hogy menjen le, és hozzon krétát. Ma nem ön a soros, hanem Miss Evans. – Kajánul elvigyorodtam, és hátrapillantottam a rémült Bettyre.
- Nahát Lora, fogszabályzód van? – hallottam több felől is ugyanazt a kérdést. Megvontam a vállamat, de a pillantásom akaratlanul is a bántóan engem néző Jamesre tévedt. Dora álmosan felpillantott és értetlenül meredt rám, én meg csak vállat vontam és kiléptem a teremből.
Legalább egy valami jó is történt eddig, és az, hogy nem én feleltem, hanem a drága Betty.
És akkor még nem tudtam, hogy innentől kezdődött el az életem szerencsésebb szakasza. A sok szarakodás és szívás után, végre rám sütött a nap. A Hold is felém fordult az összes csillaggal együtt, és vigyorogva kacsingatta, hogy nyugi, az eddigiek után, megérdemelsz egy kis szórakozást. Ez az egyenértékűség elve. Tök igazságos, valamit valamiért. Hát én, a fél karomat Jamesért adnám. Csak aztán nehogy reggel anélkül keljek.
 
- Természetesen kapa lett neki – közölte vigyorogva Gaby, miközben megette az én almámat is. Nem bírtam harapni, a menzán is csak a lekvárt nyalogattam ki a szendvicsből, mert mást nem tudtam volna megenni. Állatira sajgott az egész arcom.
Korgott a gyomrom, ahogy otthagytuk a menzát, és órára indultunk. Összeszedtük a tesicuccot, és bevonultunk az öltözőbe. Csak egy üres szekrény maradt, abba meg szépen bepasszíroztuk a dolgainkat, azután átöltöztünk, és azzal öltük el az időt az óra kezdetéig, hogy nyilvánosan kiröhögtük Miss Suliszépét.
A tesi tanár, Andros bá’, ahogy meglátott minket, azonnal fintorogni kezdett és kijelentette, hogy menjünk ki focizni, jobban tesszük, ha nem leszünk láb alatt. Nagyon nem bírt minket. Közben a lányok közül hárman még csatlakoztak hozzánk. Sarah, Lavander, és Alice. Így tudtunk csinálni két focicsapatot. Miénk volt a kisebb pálya, a nagyobbon a fiúk játszottak.
Beálltam a kapuba, és próbáltam mindent kivédeni. Aztán egyszer csak meghallottam, hogy James valamit ordibál nekem.
- Lorácska vigyázz!
Anyád a Lorácska, hülye kretén! Akartam neki indulattól túlfűtötten visszaordítani, de alkalmam sem adódott rá. Pofán talált a labda, azt hittem belehalok a fájdalomba, mikor a fogszabályzóm és a fogaim találkoztak a bőrrel, és mind ordítani kezdtek az őrületes fájdalomtól. Ennyi, végem. Aztán összeestem.
 
Arra riadtam fel, hogy valami forró csordogál végig a nyakamon. Öntudatomnál voltam, magabiztosan felültem, és rémülten kaptam a számhoz.
- Magához tért! – Egy csapat idegen állt körülöttem, mind aggódva engem néztek. A sajgó számhoz kaptam, és rémülten tudatosodott bennem, hogy vérpatak folydogál végig az ujjaim között. Az álkapcsom majd kiszakadt a fájdalomtól.
Szipogva felálltam, és próbáltam pislogni, hogy eltűnjenek a könnyek a szememből.
Egy barnahajú lány rohant felém, aztán a nyakamba vettette magát, és zokogva hálálkodni kezdett az istennek, hogy jól vagyok.
Aztán a többiek is körém gyűltek, és tudjátok, hogy mi volt a legszörnyűbb? Hogy egyiküket sem ismertem…
 
Legalábbis addig, ameddig eltűnt az agyamból a forró, nehéz, fájó köd, és a fájdalom csillapodtával kitisztult a látásom is.
- Do…Dora… - nyögtem erőtlenül, mikor sikerült megismerni barátnőm könnyáztatta arcát.
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: peppermint

From yesterday

2008.10.12. 13:55 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

From yesterday - A túlélősztori
2050-et írunk(vagy valami ehhez hasonlót:P). A városok pusztulásnak indultak, a kártevők, zombik és rémlények elszaporodtak a nyagvilágban. A túlélők, akik dacoltak 50 évvel ezelőtt a békességért halottak. Illetve az iagzi túlélők nem.
Az új nemzedék, a Realisták és a Foo Fighters titokzatos katonái, és annak családjai a föld alatti laborokban bújkálnak, és örzik az igazi harcosokat hibárnált formában. Hogy ha itt az idő, közdhessenek a békéért.
Egy Edward Hetfield nevü férfi hirtelen ébred fel, és nem tudja, hol van. Menekülése során csapdába esik az Öngyógyítók támadása miatt, de szerencsére úton a segítség.
Vajon képes lesz harcolni? És megérteni, hogy a sorsa az, hogy végigcsinálja MINDEZT az emberiségért? Hogy dacoljon AZOKKAL odakint?
És vajon visszatérnek az emlékei?
ui: eléggé kezdetleges, de büszke vagyok rá:D imádom az ilyen zombis, fedős sztorikat. Figyelem: Morbid!

 
 
01.
 
Sötétség vette körül, mély vörössel átszőtt, fájdalmasan kavargó sötétség, mely bekúszott a szemhéjai alá, és megzavarta a hosszú, reménytelenül hosszú álmát. Már az is alaposan megviselte őt, hogy megpróbálta elzavarni az élettelen tudatából azt a kellemetlenül fagyos érzést, hogy hamarosan véget ér az álma.
Érezte, ahogy teste önálló működésbe kezd, mintha a világmindenség peremén megemelkedett volna, és ő lenne a semmiben az egyetlen élő, lélegző életforma.
Aztán ahogy kiszáradt ajkaival beszívta az áporodott levegőt, már teljesen biztos volt benne, hogy az álom véget ért. Úgy nyelte a bűzös levegőt, mintha újra tanulna lélegezni, mintha most született volna meg, és ezek lettek volna a teste első önálló mozgásra és életre képes percei.
Homlokát a hűvös üveglapnak nyomta, miközben könnyek futottak végig az arcán. Nem bírt megmozdulni, a tagjaiba még nem tért vissza teljesen az élet. Azt sem fogta fel, hogy hol van, és hogy hogyan került ide.
Egyszer régen ő…
Az, hogy nem bírta megmozdítani a karjait, és a lábait, olyan szinten pánikba kergette, hogy elszorult a torka. És ráadásként be volt zárva. Hideg volt. Beharapta az ajkát, aztán az erőlködéstől összeszorított fogakkal a homlokát az üvegnek feszítette.
…ölt.
Meg sem akart moccanni. Több erőre lenne szüksége, de honnan? Ha meg tudná mozdítani a kezeit…
Behunyta a szemét, és próbált újra visszazuhanni a fájdalommal átszőtt álomvilágba, de lehetetlen volt. Ha el is aludna újra, nem tartana örökké, már pedig úgy nem akart szemet hunyni a dolgok fölött, hogy meg sem próbált szabadulni. Nem akart újra a homályba zuhanni, azt akarta, hogy a testrészek, az izmok, ízületek, idegek, hogy az összes sejtje egy egészként mozduljon, és cselekedje azt, amit az agya parancsol.
Volt egyszer egy belső háború, ahonnan fogalma se volt eddig, hogy hogyan került ki…
Kifújta a levegőt, és nyugalmat erőltetett az elméjére.
Győzött vagy…
Az ellenségen is mindig a legkisebb, legészrevehetetlenebb célpontot kell sebezni. Most ő a legkisebbtől kezdte. Megmozdította a lábujját, mire a testén roham futott végig. Megérezte eddigi élete talán legelső izzadtságcseppjét, ami végigszaladt a gerince mentén.
… őt győzték volna le? És azért ébredt most itt? 
Fokozatosan visszatért az élet a bal lábába. Meg tudta mozdítani a térdét, és feszült figyelemmel nézte, ahogy a lába nekifeszül az üvegnek, és megrepeszti azt az illesztés mentén. Végül, mikor már úgy érezte, mindene él, újult erővel nekivetette magát az üveglapnak, és kilökte.
Felült, és percekig csak kifejezéstelen arccal fürkészte maga körül a világot. Végigfutatta a tekintetét, a csupasz kőfalakon, addig, amíg meg nem pillantotta az ajtót. Tömör acélból lehetett, kilincs nélkül. Egyedül egy fura szerkezet árulkodott arról, hogy miféleképpen működhet.
Kibújt a börtönéből, és remegő lábakkal elindult a kijárat felé. Tüdejében bent rekedt a sóhaj, amint csupasz talpával, valami, eddig ismeretlen dologhoz ért. Lenézett, és ujjait a földön heverő halott ujjaihoz érintette. Jéghideg volt.
Ellépett tőle, és körbe fordult a teremben. A dologból, amibe bezárták, számtalan másik volt még a helységben, de csak az övének volt rés a tetején.
Egy hibernációs kapszula, öregem!
Furcsa érzés futkosott lilabőr képében a karján. Mintha már látta volna valahol őket.
A világítás pislákolt, így a színtelen kőfalaknak földöntúli, zöld aurát képezett. Ujjait a karjába fúrta, hogy érzékelhesse a fájdalmat, mely a végtagjaiba visszatérő élet első jele volt. Végigdörzsölte a felkarját a tenyerével, hogy átmelegítse a fagyott testét. Csak egy köpeny volt rajta, semmi több.
Hátat fordított az addigi irányának, és az íróasztal felé indult. Ahhoz, hogy kijusson innen, szüksége volt az ajtónyitó kulcskártyára, amely minden bizonnyal valamelyik fiókban lapulhatott, vagy a halottnál. Más különben lehetetlen lenne innen bárhogy is kijutni.
Megfordult a fejében, hogy vajon a férfi, aki a földön hever, hogyan halt meg, de a gondolatai szárnyak és cél nélkül csapongtak a fejében, képtelen volt egy egésszé formálni őket. Olyan kusza volt minden…
Mint azelőtt, mielőtt…
A második fiókban megtalálta a kártyát. A férfi véres ujjainak nyoma már megalvadt a keskeny műanyag lapocskán. Szerencsére a zárat nyitó, gondosan burkolt mágneses része hibátlannak látszott.
Eltartott egy kis ideig, míg az ajtóhoz ért, anélkül, hogy megtorpant volna, a csupa ismeretlen és a csupa ismerős tárgy között. Azok a műszerek a szobában… valahogy olyan érzése támadt, mintha életekkel ezelőtt lett volna, hogy azokhoz hasonlókat látott. És ez a hideg. Vajon a többi hozzá hasonló még él? Mindenesetre neki elsőnek a legfontosabb az volt, hogy kijusson innen.
A kártyát a lehúzóba csúsztatta, és erőtlenül belenyomta a szélét az analizálóba. A zár váratlanul kattant egyet, aztán a hosszan kiadott géphang után, az acélpántok a falba csúsztak, és az ajtó kitárult.
Egy zöldes falú folyosón találta magát. Gyéren megvilágított, hosszú helység volt. Ahogy látta, meggyőződött róla, hogy a végén balra elkanyarodott a járat.
Belesett az ajtó mögé, nem e lapul ott valami váratlan dolog, azután lassan elindult. Mintha már járt volna itt, csak nem tudja össze rakni, hogy mikor és… és minden olyan zavaros.
Éppen mint azelőtt, nem is olyan régen…
A léptei visszhangot vertek a falakon. Hűvös, áporodott levegőtlen levegő csapott az arcába. Félresöpörte a szemébe hulló szőkésbarna fürtöket, azután futni kezdett.
A lába a rohanás közben néha-néha megbicsaklott, és úgy tűnt, mintha össze akarna csuklani a súly és a tempó miatt. Nekitántorodott a hideg falnak, és szaggatottan vette a levegőt. Próbált megnyugodni.
Elsőnek elkezdhetné ott, hogy elteszi a kártyát. Igen. Mert lehet, hogy több zárt ajtóval is szembe fogja magát találni, és akkor hasznát veheti még.
Csendesen lüktetett a homloka, és a bal halántéka. A szeme környéke is erősen fájt. Arcát a kőnek nyomta, és figyelte, ahogy fokozatosan lassul a lélegzete. Lába egyik pillanatról a másikra összecsuklott alatta, és térdre zuhant. A fejét továbbra is a hűs falnak nyomta. Saját fülében hallotta, ahogy zakatol a szíve, és ahogy apránként a teste minden zugába újra eljut a friss, meleg vér. Lehunyt szemmel élvezte, ahogy felolvadnak az izmai, ahogy az élet, a léte minden zugába újra beszivárog.
De mi történt ami miatt nem tud visszaemlékezni?
Valaminek történnie kellett, hogy itt ébredt, ezen a helyen. De vajon mennyi idő telhetett el, amíg aludt? Meddig aludhatott vajon zavartalanul? És addig kint zajlott az a háború, ami befejezetlenül ért véget a számára? Mi lett a társaival? Mi lett azzal a világgal, ahonnan elindult az életútja?
Nem értem!
A teste összes fájó és immunis pontja sikoltott az erőlködéstől, hogy emlékezni tudjon, de az eredmény csak a tarkójáig terjedő lüktető fájdalom lett.
Már egy jó ideje érezte, hogy az épület kihalt szakaszában, ahol volt, nincsen egyedül. A fájdalomfüggönyön keresztül is hallotta azt az egyre erősödő, szürcsögő-hörgős hangot, ami a sarkon túlról szűrődött a tudatába. Csak eddig nem akart vele foglalkozni, mert azt hitte, csak egy érzékcsalódás, és ha összeszedi a józan eszét, akkor abba marad. Hogy a hang csak a fejéből hallatszik, nem a környezetéből.
Talpra állt, és ugyanakkor borzongás szaladt a bőrén keresztül. Hezitált, hogy elinduljon, vagy visszamenjen a többi „alvóhoz” és kerítsen valami használható fegyvert – szikét, pisztolyt, vagy vasrudat -, akármit, csak hogy ne érezze magát ennyire kiszolgáltatottnak. De jól tudta, hogy ha lett volna valami használható fegyver abban a szobában, ahonnan az egész elkezdődött, akkor most nem itt állna, hanem egy sarokkal alrébb.
Nyelnie kellett, mert a torka olyan volt, mint a száraz papír. Most ébredt csak rá, hogy szomjas. Sokszor egymás után nyelt, minél több nyálat próbát a torkába juttatni, hogy ne legyen az a kelletlen kaparó érzés, de a teste még nem éledt föl egészen, ha kívülről nem is, de belülről mindenképp reszketett. És akkor ott volt még az a valami, ami a hangokat adta ki, és ez a kísérteties zöld folyosó.
Rohanni kezdett, nem érdekelte, hogy mibe szalad bele, csak futott, el amellett a valami mellett, ami visszafojtott torokhangon hörgött, amikor maga mögött hagyta. Tudta, hogy most már nincsen megállás.
Még egy, még egy, még egy kanyar, ki tudja, hogy van e út, ebből a végeláthatatlan szarságból!
Szorított a tüdeje, nem szokott még hozzá teljesen a rohanáshoz. A távolban egy ugyanolyan, tömör acélajtó sziluettje rajzolódott ki.
Az ajtótól pár méterre lelassított, és a háta mögé lesett, hogy nem e követi az a… Ugyan nem tudta, hogy mi az, de időben el akart előle ugrani, ha már idáig eljutott.
Ujjaival erősen megragadta a hideg műanyagot, és mikor az ajtóhoz ért, beleillesztette a zárba. Ugyanaz történt, mint azelőtt, halk kattanás, és az ajtó hosszú pittyegés után kitárult. És alkalma volt közelebbről is szemügyre venni, hogy mi is volt az a valami, ami az imént kiadta azt a hátborzongató hangot. Nem volt ideje, hogy félreugorjon. Meg akart hátrálni, de az a másik ott termett mögötte, ki tudja, hogy, hogy.
Emberszerű teremtmény volt, felhólyagosodott, elszürkült bőrrel. Lomhán csúszott felé, kopasz feje, teste mellett ügyetlenül lelógó karjai, elfeketedett, üres szemürege, és pengeéles rohadásnak indult fogai olyanszinten undort keltett benne, hogy majdnem rosszul lett. Érezte azt az orrfacsaró bűzt, amivel pillanatok alatt megtelt a tüdeje. Mint az évek óta rohadó hús, a szilárddá alvadt vér, és a halál szaga.
Az előtte álló lény, ami már első ránézésre termetesebb volt mint ő, beletépett a húsába. Felordított, és próbálta ellökni magától, de aztán a hátsó is úgy döntött, hogy követi a társa példáját. Jóformán neki álltak a tehetetlen férfi vérét szívni, mintha az kellene nekik ahhoz, hogy élhessenek még tovább.
FÁJ!
A férfi vérző tagokkal térdre rogyott, és a fölé tornyosuló lény mellett hosszan elnézett előre. Valami mintha mozgott volna ott…
Segítség!
Először azt hitte, hogy még többen jönnek, hogy szétmarcangolhassák, de aztán érezte, ahogy a súlyos, lomhán bűzlő test az övén landol. Eltompult érzékeivel hallotta, ahogy egy félautomata pisztoly rikácsolta halálos dalát, de aztán képtelen volt tovább nyitva tartani a szemét. Belezuhant arccal abba a bűzlő, ragacsos váladékba, ami a halott lény pólusaiból szivárgott ki a fényre.
 
Arra riadt fel, hogy emberi hangokat hallott. Olyan hangokat, amely bár cseppet sem volt ismerős, de reménykedni kezdett, hogy nem ő van csak egyedül a világon. Ugyan nem tudta, hogy kiké, de a nyelvet értette, ahogy beszéltek, és már ez némiképp megnyugtatta. Különben is, az utóbb eltelt tíz percben, amit félálomban észlelt, az összes elhangzott, szó és mondat, róla szólt.
- Kérem… - nyögte gyenge sóhajjal a leragadt szemhéjai mögül. – Kérem… - képtelen volt kinyitni a szemét, annyi ereje sem volt, hogy felidézze azokkal a… azokkal a valamikkel azt a csatát. Csak a vállán és a kulcscsontja környékén érezte azt a mérhetetlen fájdalmat, ami tanúskodott az elmúlt eseményről. Föl akarta emelni a fejét, de megingott, a vérveszteség miatt képtelen lett volna rá.
- Asszonyom, asszonyom a paciense, úgy néz ki, hogy túlélte… egy ilyen fokú támadást… - mintha üvegen keresztül beszéltek volna hozzá. A bizonytalan, de kételyekkel teli férfi hangja nem akart teljesen tisztán csengeni.
- Dr. Angel, mit gondol, milyen fokú fertőzéssel állunk szemben? – kérdezte egy, a hang alapján nagyon fiatal lány. Alig lehetett tizenhat-tizenhét éves.
- Az öngyógyítók fegyverei halálos veszélyt jelentenek, lehetetlen lenne megmondanom, mennyi az esélye, hogy túléli, sőt azon is csodálkozom, hogy azután él, hogy rázuhant egy, meg hogy megtépték. Egyenlőre rajtam kívül senki ne nyúljon hozzá, nem tudni, hogy mennyire fertőződött. Mikor Alexis kihúzta alóla, vérrel, gennyel, és egyéb testváladékkal volt szennyezett, több ezer vírus hemzseghetett rajta. Meglátjuk, mostanra, hogy… - A nő, aki beszélt, képtelen volt tudomást venni az ébredező férfiról. A férfi a mondandója felét nem tudta felfogni, de abban biztos volt, hogy ha nem adnak neki most inni, akkor biztosan meghal.
Erőt vett magán és kinyitotta a szemét. De azonnal le is hunyta. A helység, ahol volt, éppen elég fényes volt ahhoz, hogy megvakítsa. Percekig csak csillagokat látott, azután újra megpróbálkozott a látással. Először csak apró résre nyitotta ki, majd mire fokozatosan hozzászokott a mennyezetre szerelt halogén lámpák fényéhez, bátran pillantott fel.
- Kérem, hölgyem… - nyögte gyöngén, a hangja rekedtes volt. Évek óta nem szólalt meg. És ezeket a szavakat is úgy kellett kipréselnie. Fájt a nyelés, a torka iszonyatosan száraz volt, csodálkozott, hogy nem repedezett meg az erőlködéstől. – Adjon inni, csak egy kortyot… kérem…
- Gabriel, hozz neki vizet! Most! – parancsolta Dr. Angel. A férfi közelebbről is megszemlélte a nőt. Olyan harmincötnek saccolta, bár homályosan látott alig bírta meghatározni a korát. Szigorú kontyba és csigákba rendezett sötétbarna haja, olyan esztétikai pontossággal volt elkészítve, hogy egyetlen egy kósza tincs se hulljon az arcába. Feketekeretes szemüveget hordott, és mélyvörös rúzst. Vajon barát, vagy ellenség? Tökmindegy egyenlőre, csak ne legyen emberbőrbe bújt földön kívüli, mint azok, akik rátámadtak… az öngyógyítók. Ők biztos azok voltak. Kizárt, hogy annyit aludt volna, hogy egy másik civilizációban ébred.
Érezte, ahogy egy remegő kéz az ajkához érint valami hűvöset. Egy üvegpohár széle volt. Mohón kapott a hideg és tiszta víz után. Mire a folyadék a testébe jutott, és végigcsorgott a torkán, kicsivel jobban érezte magát. Visszakapta rendesen a látását, és egy köszönömöt is ki tudott nyögni.
-Mi a neve, uram? – Megint felcsendült az a különösen fiatal lány hang.
És a nevére volt kíváncsi. Vajon tudja? Eddig ez a kérdés fel sem merült benne érdekes módon, amióta felébredt, csak menekülni akart. Megpróbált összpontosítani, hogy mi lehet a neve. Régen, a társai úgy hívták, hogy… pedig nem volt valami nehéz, és egészen hétköznapi volt. Igen… igen megvan!
- Edward Hetfield. – A kimondott szavak után köhögnie kellett. A tagjai hirtelen újult erőre kaptak, a kezeit képes volt a szája elé kapni. Lendületesen felült, és jóformán majdnem megfulladt. Valami ragacsos dolog került ki a testéből, amit a jobb tenyerével fogott fel. – Mi ez? – kérdezte iszonyodva.
- Mr. Hetfield, feküdjön vissza. Ez nagyon fontos lenne, kérem ne mozogjon! – A fiú, aki inni adott neki, most lenyomta vissza a műtőasztalra. Edwardnak volt egy kevés ideje, hogy megnézze magának. Hullámos fekete haja ugyan, rövidre volt nyírva, de egy-két hajfűt így is a szemébe hullott. Az orrában egy karika volt, a szemöldökében és a szájában egy-egy ziherejszttű. A fülét eltakarta a haja, de valahogy gondolta, hogy az is agyon van piercingezve. Alig múlhatott el húsz, akkor meg csak pár évvel volt nála fiatalabb. Bár, nem tudni meddig aludt, és az alatt mennyit öregedhetett. Egyáltalán, fogalma sem volt arról, hogy milyen állapotban festett. Csak arról, hogy valamikor, órákkal ezelőtt, hemzsegtek a testén a vírusok, most meg hirtelen vért kezdett köhögni. Semmi sem úgy alakult, ahogy akarta.
- Uram, tegye le a fejét, én közben beadom magának az ellenszert. Elmondaná, hogyan került ahhoz az ajtóhoz? – A doktornő, egy sárgás folyadékkal teli szérumot csatolt be az egyik műszerbe, ami nagy valószínűséggel új gyártmány lehetett, ugyanis az ő idejében nem voltak automata injekciós tűk. Sem kulcskártya zár, bár arról még hallott, azért tudta csak, hogy mi az. Sem öngyógyítók. Sőt, hibernációs kapszulák sem, ahova betuszkolták. Ő biztosan ellenállt, de aki kitalálta, hogy így kell lennie, erősebb lehetett mint ő, különben most nem itt lenne.
- Meg mondaná hölgyem, hogy mi a mai dátum? – Régi rossz szokásai közé tartozott, hogy kérdéssel felelt a kérdésre.
- Ha akarja… Kétezer hatvanöt, október huszonegy. – A nő szavai ugyan eljutottak addig, hogy meghallja őket, de nem bírta felfogni. Az lehetetlen, hogy kicsivel több, mint fél évszázadot aludt át. Akkor most elméletileg nyolcvanhét éves lenne. Vajon ennyinek is néz ki?
Bár ha hatvan évet aludt lefagyasztva, akkor ez mindent megmagyaráz, hogy hogyan került ide, és mik voltak azok a… Most biztosan egy idegen bolygón van, mert a föld elpusztult, és csak úgy tudták megmenteni a túlélőket, hogy álmot bocsátottak rá.
De még mindig nem értem!
- Bassza meg! – a homlokára szorította az egyik tenyerét, míg hagyta, hogy a másik kezébe beadják az ellenszert. – Létezik, hogy közel hatvan évet aludtam?
- Hogyne – a nő hangjából kicsengett, hogy elmosolyodott. – Van önnél öregebb túlélőnk is.
- Mi lett a háború vége? Hol vannak a társaim?
- Ön melyik osztaghoz tartozott? – megint felcsendült az a furcsán ismerős fiatal hang.
- A nevére nem nagyon emlékszem, Roger Amadeus Light volt a parancsnok. A Foo Fighterts-t kiküldték terepre, és rengetegen meghaltak. Valami a levegőbe került, nem emlékszem… onnantól kezdve semmire.
- Azt mondja, Roger volt a parancsnoka? – a lány az asztalhoz lépett, és beharapta az ajkát. Paradicsom szőke haja, alig ért a válláig, ragyogó zöld szemei viszont megint furcsán ismerősek voltak Edwardnak.
- Azt.
- Biztos benne?
- Halálosan.
- Akkor úgy tűnik, maga az egyetlen túlélője annak az osztagnak, amit az apám vezetett. A Realistáknak. – A Realisták! A Reálisan Gondolkodók Ligája, ahova még tizenkilenc évesen jelentkezett, mert meg akarta védeni a hazáját a fölösleges harcoktól a hatalomért. Ahova csak olyanok jelentkeztek, akik képesek voltak azért mindent feláldozni, akiknek nem volt semmilyük, a fenegyerekekből és nehézfiúkból álló osztag a végére, a parancsnokuk vezetésével elesett. De az is csak azért, mert kézzel foghatatlan ellenséggel kellett harcolniuk. Nem tudták milyen mérgező gázt lélegeznek be. Mind meghaltak. Rajta kívül. Mert ő túlélte. Csak ő.
- Te vagy Roger lánya? Clarissa?
- Igen. Az apám gondoskodott róla, hogy én túléljem. Beleerőszakolt az egyik álomőrbe, pár hete tértem magamhoz. – Legutóbb, amikor a lányt látta, jó hatvan éve, akkor is így nézett ki. Mennyi az esélye, hogy ő is megmaradt ugyanolyannak, amilyen azelőtt volt?
- Azt mondod, csak én éltem túl?
- Hála a Foo Fighters két túlélőjének. Az egyik David Dumare, ő a mostani parancsnok a bázison, a másik Gabriel – bökött a fiatal lány a mellette álló fiúra.
- Nem ismerem egyiküket sem.
- Megmentettük az életét, az utolsó pillanatban, a sajátunkéval… - vigyorodott el a fiú. Edward fejében megfordult, hogy vajon mennyi az esélye annak, hogy egy ilyen széles vigyor alkalmával kiszakadjon az a tű, amivel az alsó ajka volt átszúrva, de aztán elvetette, és csak meredt maga elé.
Jóformán hatvan évet végig aludt, biztonságban, miközben az egész osztagot, a Realistákat, sorban megölte az a méreg. Mind meghaltak, az összes, az egész eddigi élete… Micky, Jack, a két legjobb barátja, Harley, és Jill a felettesei, James, az újoncok vezetője, és még ráadásul Luis is, a mestere, akiről el nem tudta volna képzelni, hogy egy légben kavargó méreg vet véget az életének. Olyan erős volt, túl kellett volna, hogy élje, hogy ő legyen az újvilág Rambója. A legjobb mesterlövész, háromszáz méterről fejbe találta a célpotjait, nem volt előtte olyan küldetés, amit ha kell, egymaga ne tudott volna teljesíteni. Edward mindig felnézett rá, a példaképének tekintette, és soha nem tudott olyan jó lenni, mint amilyen az a férfi volt. De most, hogy halott, kit követhetne?
Nem tudta, hogy mit kéne Gabrielnek mondania, megköszönje e, hogy most élhet, vagy vágja az arcába, hogy hagyta volna meghalni.
- Kösz – monda végül, de nem volt képes a fiú szemébe nézni. Egyszerűen nem bírta felfogni, még minden sejtjével kapaszkodott, hogy kiderüljön, hogy ez csak egy iszonyatos álom, vagy egy rossz tréfa, és hamarosan magához tér, hogy segíthessen a társain. De hogy egyetlen túlélő az osztagból… az teljességgel lehetetlen. Pedig igaz, minden jel arra mutat.
Hatvan évet aludtál, ember! Szólalt meg ismét az a fura belső hang, ami már ébredés óta kísértette, és ahogy jobban magához tért, fokozatosan felerősödött. Néha olyan volt, mintha a fülébe ordítottak volna.
Tudom! Tisztában vagyok vele! Hallgass el!
- Mik voltak azok a…
- Az öngyógyítókra kíváncsi? – pillantott fel Dr. Angel a fertőtlenítős tégely mellől. Éppen a szikéket fényesítette. A férfi fejében megfordult, hogy nem e azért, hogy a borzalmas lények helyett agyonszúrhassák őt, de aztán elvetette a buta gondolatot. Hajlamos volt a paranoiára, bár az ő helyében ki nem? Aki végigküszködi az élete meghatározott részét, annak megengedett ennyi, hogy bármikor rátörhessen az üldözési mánia. Különben is, okkal. 
- Igen. Magyarázza meg valaki. Akárki. Hol vagyok? És mért? Mi történt a háború után? Mik ezek? Mi történt az elmúlt hatvan évben? – Úgy szakadtak ki belőle a kérdések, hogy ha neki tették volna fel, biztosan nem tudott volna rájuk olyan gyorsasággal válaszolnia, hogy feltették őket. Ingerült volt, dühös, nem tudta felfogni, miért nem hagyták meghalni a társaival együtt. Nem bírta elfogadni, hogy ő élhet, amíg mások meghaltak, talán azért, hogy ő most itt legyen. De miért?
Azzal hogy nekiállsz asztalt borogatni, a helyzeted cseppet sem lesz jobb…
Egyet értett a hanggal a fejében és most az egyszer nem szólt vissza. Türelmetlenül várta, hogy a nő végre megszólaljon, vagy hallgasson örökre, de akkor engedjék el őt.
- Egy hét múlva indul egy hajó az ikerbolygónkra. Maga, és még pár emberem fel száll, és elviszik oda magát és őket. Többet nem kell ide visszajönnie, ott biztonságban lesz. – A hangja olyan érzelemmentes volt, és hideg, hogy a férfi olyat még életében nem hallott. Kezdett egyre jobban felmenni benne a pumpa.
- De Carla, legalább azt magyarázd el neki, hogy mi történt, ha tudni akarja – lépett a doktornő mögé Clarissa, de az kérlelhetetlenül elfordította a fejét. Edward mérhetetlen ellenszenvet táplált a nő iránt, és cseppet sem örült annak, hogy ő adta be neki az ellenszert. A gondolat még mindig ott motozott benne, hogy ez a nő lelkiismeret furdalás nélkül eltenné láb alól. Vagy rosszul ítélte meg, és tévedett. De ő általában jól ismeri az embereket, hajlamos volt azonnal észrevenni, ha valaki hazudik, vagy van valami hátsó szándéka. Luis megtanította neki, hogy szűrheti ki a hamis embereket a környezetéből.
- Ha ragaszkodsz hozzá – Carla Angel megtörölte egy steril törülközőbe a kezeit -, akkor világosítsd fel te. Nekem erre nem futja. Gabriel – lépett az ajtóhoz -, ha végeztetek vele, akkor vezesd a szállásra.
Edwrad önkéntelenül is elfordította a fejét. Nem is akart tudomást venni a nőről, aki pillanatokon belül magára hagyta őt, a Foo Fighters valamikori katonájával, és halott főnöke lányával.
- Elnézésedet kérem Dr. Angel miatt. Nagyon sok a tennivaló mostanában. Nem maga az első alvó, aki magához tért. Pár hete, felébredt egy férfi, ahogy felbukkant, a csapatunk végzett is vele. Valahogy a szervezetébe jutott a méreg, elvesztette az eszét, öldökölni kezdett. Gondolom, láttad a holttestet a laborban. – Edward némán bólintott. Ez megint mindent kellőképp megmagyarázott. De akkor miért nem takarították el? Annyira elfoglaltak lettek volna, hogy hagytak egy ősi vírussal fertőzött teremben tovább bomlani egy halottat? Nem túl higiénikus megoldás, ha azt akarják, hogy ha a túlélők felébrednek az álomőrökből, egészségesen térjenek magukhoz.
De ennek ellenére, nem kérdezett rá, hogy mért hagyták ott. Lehetséges, hogy távol akarták tartani az öngyógyítókat. Talán a rohadó hús megfékezte őket. Talán, mivel ha jól emlékezett, akkor a lényeknek csak a vérére volt szükségük, a húsa a nem kellett. Már pedig egy több hetes halottnak aligha lenne vére. Ez mindent megmagyarázni. Ugyanakkor kissé megrémítette az a tudat, hogy az ellensége eszével kezdett el gondolkodni, máris, pedig alig tért magához.
- Fogalmunk nincsen, mi lett a harc kimenetele. Voltak hátrahagyott iratok, miszerint a kanadaiak elfoglalták az Észak-amerikai támaszpontunkat, de alig bírtak ki pár napot, a biztonsági rendszer csődöt mondott, a biztonsági szelepek kinyíltak és beengedték a mérget. A saját fegyverük pusztította el őket. – Edward elmosolyodott. Milyen ironikus, mintha a régi jó kis, védelmet nyújtó számítástechnikai csodavívmányaik is bosszút álltak volna értük. Nem hiába, ő volt az egyik, aki hónapokon át, dolgozott a tökéletes tervrajzon, hogy milyen legyen a biztonsági zsilip, ami megvédheti majd őket a magas fokú fertőzéstől. Továbbá nem véletlen, hogy ő volt a harmadik tiszt, aki segített a kivitelezésben. Öten voltak összesen, akik tudták, hogy hogyan lehet használni a rendszert. Mostanra csak ő élt, és semmi haszna nem volt a munkájának. Mára már biztosan fejlettebb lett a technika, mint az ő idejében.
- Minden jel arra mutatott, hogy vesztettünk, de nem végleg. Miután az ellenség is elesett, a sugárfertőzöttek, és a harcban megrokkantak a földalatti óvóhelyre menekültek a kihirdetett szükséghelyzet miatt. Ide hoztak le minket is. Többek között, maga, és mi, így éltük túl, hogy azok az emberek gondoltak a jövőre, hogy legyenek pótolható katonák a harcban. Mi vagyunk az utánpótlás.
- És csak alvók vannak itt?
- Nem – ragadta meg a szót Gabriel. – A hatvan éve ide menekült katonák és túlélők leszármazottai üzemeltetik a laborokat, a bázist, ők hozták létre ezt az új fejlesztésű komplexumot. Tudod, ez az egész bázis, ahol most vagyunk, olyan, mint egy rohadt útvesztő. Aki nem ismeri ki magát, az könnyen eltévedhet.
- Akikkel idefele találkoztál azok voltak az öngyógyítók. Valamikor elesett katonák, félholt testéből hozták őket létre odalent. Úgy tervezték, hogy az ellenség vérét véve tudják regenerálni a sérüléseiket. A testük nagy része sebezhetetlen, csak a kisagy és a gége átmetszésével, szétlövésével lehet őket elpusztítani. Ha máshol találod el, akkor azonnal támadásba lendül, és ha iszik a véredből, azonnal képes behegeszteni a sebeit. A tudósaink úgy gondolták, megfelelő titkos fegyverek lesznek a harcban, de ellenünk fordultak. Még nem jöttünk rá, hogy hogyan szaporodnak, de valahogy kijutottak a védelmi vonalunkon, és saját kolóniát hoztak létre. Most pillanatnyilag azon dolgozunk, hogy elpusztítsuk a kaptárukat, ami New York Óvárosban van.
- Ellenünk fordultak? Rendelkeznek önálló akaraterővel? – kérdezte a lánytól hitetlenül Edward. – Ki lenne képes ilyet létrehozni? És miből? Hogyan tudták elérni, hogy emberei roncsból egy ilyen szörnyet hozhassanak napvilága?
- A méreg miatt. Azonosíthatatlan, sejtpusztító vírus. Először elpusztítja a szerveidet, az agyadat persze utoljára hagyja. Hagyja, hogy kimenjen belőled az élet, hogy elhaljanak a sejtjeid, megalvadhasson a véred, azután visszaránt.
- Úgy éreted, zombit csinál az emberből? – kerekedett el a férfi szeme. Már fogalma sem volt, hogy mit kéne hinnie.
- Hát nem egészen. Persze az is előfordulhat, de mint az öngyógyítóknál is, ugyanúgy az emberek is, a halál beállta után, ha képesek visszatérni a testükbe, hogy újra éljenek, képesek önállóan dönteni, akarni és cselekedni. Nehéz kiszűrni, hogy ki a fertőzött, ha csak nem látod. Ezért van kifejlesztve az ellenszer, amit kaptál. Ha fertőzött lettél volna, azon nyomban meghalsz, mert a szer egy sejtpusztító bomba volt, ha a szervezetedbe jut, és az immunrendszered átereszti, akkor véged. Ugyanis a méreg minden korlátot és ellenálló reakciót szétrombol, és csak arra koncentrál, hogy életben tartson. De ez a folyamat is csak pár évig húzódhat. – Gabriel hirtelen nagyon komoly lett. – Kénytelen vagyunk mindenkivel végigjátszani ugyanazt a folyamatot. Ki kell szűrnünk, hogy kik érdemesek arra, hogy éljenek.
Edward feszülten hallgatott, próbálta megemészteni a hallottakat. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mert megint visszatért az az iszonyatos lüktetés a homlokába. Csukott személye mögött újra és újra lejátszódott a szörnyetegekkel való találkozás. Vajon képes lesz e az életben valaha kiverni a fejéből azokat a rohadékokat?
Téged ismerve bármire! A belső hang megint felzúgott valahol az agya mélyén, de most az egyszer úgy nézett ki, az legalább mellette áll, és lelkesíteni próbálja.
Kösz.
A kezét a szemhéjaira szorította, és megpróbálta erősen nyomni a szemét, hogy visszaszorítsa a fájdalmat, de semmi nem hatott.
- Jól vagy? – csendült fel Clarissa aggódó hangja.
- Persze – suttogta elcsukló hangon Edward. Felmerült benne egy másik megválaszolatlan, számára eléggé homályosnak tetsző kérdés. – Mi az az ikerbolygó?
- Egy földkörüli pályán mozgó mesterségesen létrehozott műhold. Elég nagy ahhoz, hogy a túlélők egy jelentős része el éljen ott. A földnek már nincsen jövője – mondta felsóhajtva Clarissa.
- És mi történik akkor, ha én nem akarok oda fölmenni, hanem szívesebben harcolnék ezek ellen a… - nem volt ereje szavakba önteni az ellenségei nevét, inkább egy félig elharapott mondattal hozta a többiek tudtára az akaratát. Nem akart elmenekülni, többet akart tudni arról a világról, ahol ébredt, és harcolni akart. Félt. És a félelmét csak úgy tudta legyőzni, ha szembeszállt vele. Ugyanúgy félt az öngyógyítóktól, mint ahogy azelőtt félt az ellenségétől. De túlélte, egészséges, és ennek örült a legjobban, hogy nem egy félholt sejtbomba élteti legyengült szervezetét. Ha így lett volna, mindenképp meg kellett volna, hogy haljon.
- Hát, elméletileg ha alkalmas vagy rá, lent maradhatsz. De erről nem mi döntünk, hanem a tanács. Ha engedélyezik a további itt tartózkodásod, akkor mi minden további nélkül megtanítunk neked mindent. A védelmezők használatától kezdve, az új harcmodorig, kezedbe adjuk az új fegyvereinket és velünk harcolhatsz. Ha valóban ezt akarod.
- Igen, így döntöttem – nézett bele a férfi Gabriel, komoly kék szemeibe.
- Ez esetben, holnap mindenképp meg kell jelenned a tanács előtt. Majd beugrom érted – nevetett rá bátorítóan Clarissa.
- Édesapád büszke lenne rád, ha láthatna – Edward szavai még szélesebb mosolyt csaltak a lány arcára, és ennek örült a legjobban. A lány ébresztette fel benne azt, hogy folytatnia kell a háborút, akár az élete árán is. Tényleg büszke lenne rá Roger, látszik hogy az ő vére. A főnök mindig azt mondta, hogy soha ne becsüljük le a nőket, mert ha ők nem lennének, értelmetlen lenne az élet. És igaza volt, teljesen igaza. Clarissa az apjára ütött, elszántságban és kitartásban, bár nagyon még nem ismerte, már csak a mosolyából tudta, hogy biztosan nem vezéreli semmilyen hátsó szándék.
Gabriel pedig, a Foo Fighters-es veterán, kész volt neki mindent megtanítani és eljárni az érdekében a tanács előtt. Lehetséges, hogy a világ megromlott, és a föld pusztulásnak indult, de a legfontosabb emberi értékek épek maradtak. És ez legalább boldoggá tette, hogy ezen az unalmas, romlott világon, legalább van valami olyan, ami nem indult pusztulásnak. Ezért már érdemes volt küzdeni.
Biztos volt benne, hogy harcolni akar. Bár régen az ellenfél vele egy súlycsoportban volt, eljöttek azok az idők is, amikor ez változik. És ennek most volt itt az ideje. Talán élete legnagyobb háborújába csöppent, de ki akarta venni a részét. Derekasan akart küzdeni, és tudta, hogy győzni fog. Mert győznie kell!
Ez a beszéd öregem!
A továbbiakban nem volt nagyon szüksége a belső hangra, és titokban reménykedett, hogy talán elhallgat örökre. De már az is a része lett. Mióta felébredt, ha egymaga volt, se volt teljesen egyedül. Ez legalább megnyugtatta. Ha a csatatéren valamiképpen veszteni fog, akkor ott lesz még neki ez a lefordított kártyalap. A hang, ami félelmetesen hasonlított Luis basszusához…
- De jól gondold meg. Sokat fognak várni tőled, főleg ha megtudják, hogy apám irányítása alatt álltál. Akkor mindenképp szívatni fognak, erre készülj. Apámról nem voltak valami nagy véleménnyel, gyávának tartották, mert mindig a háttérben maradt. De érdekes módon, az összes osztag közül az övé húzta a legtovább.
- Én már döntöttem. Harcolni fogok.
Mielőtt letelepedhetett volna megint a csend rájuk, Gabriel ásítása törte meg a hallgatást.
- Oké, akkor menjünk a szállásra. Hulla vagyok, és bűzlök tőlük.
A vizsgálóból kifele menet a két túlélő Edward elé vágott, és a férfi megint meghallotta a megmentője nevét. Alexis. Csak nehogy elfelejtse neki megköszönni, mielőtt már túl késő lesz.
 
 
 
02,
 
Álmosan összehúzta a szemét, és a jobb karját a feje alá téve, a kabin ablaka felé fordult. A bal tenyerét az ablakra támasztotta, és laposakat pislogva figyelte, ahogy a szél tépi a fákat odakint, és üvölt az éjszaka sötétjében. Soha nem hitte volna, hogy még ennek a búskomor, túlságosan is nyomasztó látványnak is ennyire képes lesz örülni. Ez is azt bizonyította, hogy talán még van remény, hogy visszacsinálják a múltat.
Elvigyorodott. Talán egy időgéppel. Ehhez, nem hogy egy egész országnyi túlélő katona, de egy egész világnyi se lenne elég. Ő meg nem boldogulna egyedül. 
Átfordult a másik oldalára, és a fejére húzta a takarót. Az is ugyanolyan fehér, steril anyag volt, mint ebben az épületben bárhol. A fentebbvalói túlságosan paranoiásak voltak. Bár az okuk meg volt rá, a vírus mindenhol ott volt. Ezerféle képen tudott támadni, és terjedni. A bőrön, a levegőn, és a kötőhártyán keresztül a leginkább, ugyanis ezek voltak a legsűrűbben előfordult esetek, amikről tudomást szereztek.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: from yesterday

Élni!

2008.10.12. 13:51 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Élni!

Vajon milyen bonyodalmakkal jár egy ártatlan osztálykirándulás?
Megint agyatlan zombis agymenésem szokás szerint:D
Most egy fiú bőrébe bújok bele, aki kivételesen nem az a tipikus-fúkisfiú, az aki már fogott fegyvert, akción kívül, de még nem nagykorú.
A kirándulás első napján már felüti valamiféle mendemonda a fejét.
A közelben kutatólabor van, ahol mindenféle anyaggal és kotyvalékkal kísérleteznek. Mi van akkor, ha valaki óvatlanul elejt valamit, és az összetörik?
Mi történhet, ami ennyire mebrtelen és brutális lenne?
És vajon... ezek a fiatalok a pánik kitörte után mennyire tudnak egymásban bízni? Ki képes harcolni, ki az aki képes végigcsinálni, ki az, aki hazatérhet majd?
Egyáltalán lesz olyan?
Emberpróbálóan embertelen feladat elé néznek...
Te képes lennél lelőni a barátodat? Illetve azt, ami még megmaradt belőle?
 
(saját DC!)
 
I.
 
Ott lent, a tóparti erdészház padlóján ültem, szétvetett lábakkal, és azon törtem a fejemet, hogy hogyan történhetett ez az egész. Hogy mennyi idő telt el indulás óta, és azóta, mióta megtaláltuk a fegyvereket.
Ujjaim görcsösen a Beretta hideg markolatára fontam, és az ölemben ringattam egyszerre. Orrom megcsapta a fegyverolaj édes szaga. Az akkori életem eddigi legédesebb illata. A biztonság illata.
 
Néztem, ahogy Nick bútorokkal elbarikádozza az ablakokat, ajtókat, s ahogy az asztalra fektetette a vállára szíjazott Coltot. Iszonyat erőset tudott sebezni… a huszonhárom milliméteres töltényhüvely eszeveszett sebességgel szelte át a levegőt, és öklömnyi lyukat robbantott, ha kellett az ellenség arcába. Márpedig nekem másra se volt szükségem.
 
- Fáj? Így jó lesz?
 
Lepillantottam a kezemre. Cassiopei ellátta közben a sebeim. Éreztem, hogy zsibbad a bal karom. Ha a vírus a szervezetembe jutott, amikor ODALENT voltunk, akkor már csak pár órám van hátra.
Letöröltem a verítékcseppeket a homlokomról, aztán a lányhoz fordultam.
 
- Tökéletes, kösz.
 
Ha belegondolok, hogy egy tök ártalmatlan osztálykirándulásnak indult, és ha körbenézek, akkor bizony rá kell jöjjek… már semmi sem lesz a régi. Ahogy megtörtént ez az egész dolog, idegesítő módon azonnal eltudtam hinni és eltudtam fogadni a helyzetet. Megbékéltem a mostani állapottal és nem kételkedtem magamban. Most az egyszer mindenben biztos voltam. Legfőképp abban, hogy ha nem megyek vissza ODA, akkor meghalok… pillanatokon belül.
 
- Jönnek… közelednek. Hallod őket? – Nick szembefordult velem és a szemembe nézett. Álltam a pillantását, aztán meghallottam az első éhes sikolyokat.
 
- Na, akkor nekem asszem… - feltápászkodtam, és vigyorogva megtettem az első lépést az egyik, még el nem barikádozott ablak felé -, ideje búcsúznom.
 
- Biztos ezt akarod? – Cassiopei könyörgő szemekkel fürkészte az arcomat, de engem nem tudott eltántorítani.
 
- Jobban, mint bármi mást! – Magabiztosan ráléptem a párkányra, aztán megtapogattam futólag a zsebemet, hogy megvannak a e tele tárak. Minden ott lapult. Indulásra készen.
 
- Meg ne ölesd magadat, te idióta! – szólt utánam Nick színtelen hangon. – Mert ha…
 
Komótosan felé fordultam, még utólag végigmértem őt, aztán elvigyorodtam.
 
- Te csak maradj Casszal, neki sokkal több szüksége van most rád. Én megyek, megkeresem Leonékat. Ha csillapodott valamelyest odakint… akkor gyertek LE. Megvárunk…
 
Nem vártam meg a válaszát. Nem fordultam vissza, mereven elbámultam a kinti sötétségbe. Nem bírtam volna Cass könnyektől maszatos arcára pillantani. Kirázott a hideg, de nem tőle, hanem az éhezők fájdalmas, egyre közeledő vonyításától.
 
- Ed, vigyázz magadra! – Odabiccentettem Nicknek, aztán magabiztosan szembenéztem a végzetemmel.
 
Öklömmel átütöttem az üveget, aztán kivetődtem az éjszakába.
Csak az eső halk neszezését hallottam, amikor földet értem, és a hűvös cseppeket az arcomon. Azonnal felpattantam. Rohannom kellett, futni, szaladni, menekülni, minél gyorsabban. A lőszer máskorra kellett, nem hagyhattam, hogy a nyomomba eredjen a számtalan kiéhezett pokolfajzat.
 
Szorosan markoltam a fegyver agyát, lövésre készen, aztán futásnak eredtem.
 
Lépteim cuppogtak a sárban, ennek egyáltalán nem örültem. Meghallhatnak. Nem lenne szerencsés, ha elvezetném az ellenséget a sajátjaimhoz.
 
A cél a szemem előtt lebegett. Minél előbb meg akartam őket keresni. Leont, Jameset, Lorát… és Messt. Legfőképpen őt… de mindenki fontos, akárki él. Segíteni kell nekik!
 
Istenem. Csak add, hogy Melissa éljen!
 
Ugyan – nyugtattam magamat -, ha Leon ott van, semmi baja nem eshet. Vagyis… éppenséggel ez a baj, hogy ott van Leon!
 
Erre most nincs idő! – figyelmeztettem magamat, aztán hátamat nekinyomtam egy nyirkos fának.
 
Két lény lépkedett tőlem észak felé. Éppenséggel nekem pont arra kellett mennem. A mostani helyzetemet tekintve, nagyon úgy tűnt, kénytelen leszek mégis csak tűzharcba keveredni velük…
Nem adom magamat ilyen könnyen, nyugodt fejjel szépen végiggondolok mindent.
 
A szívem hirtelen felgyorsult, ahogy meghallottam a fülemtől alig pár centire azt a morgós, éhes hörgést.
 
Hasra vágtam magamat, aztán átfordultam a hátamra, és elborzadva figyeltem a lényt, ahogy lekúszik a fenyőről, aminek nekitámaszkodtam az előbb.
Csupasz végtagjait lomhán vonta maga után, közben élesen rikoltott. Vérhabos nyál fröcskölt az arcomba, aztán megrántottam a ravaszt. A homloka közepén kaptam el. Rám zuhant.
 
Nyögve lerúgtam magamról, de feltápászkodni se volt időm, a hangjára, és a Berettám dörrenésére oda csoportosult a többi is. Dögletes bűzök elbódította az agyam, s bár lett volna időm, nem bírtam feltápászkodni. Remegett a lábam a láztól és a rémülettől, ami a szívemet szorongatta.
Zsibbadt a karom, azonnal LE kell jutnom, különben úgy végzem, mint ezek… a valamikori osztálytársaim!
 
Mereven belebámultam a felém mászó, kopasz, vak lény arcába, és megdöbbentett a felismerés.
 
- Harley… - nyögtem elfúló hangon.
 
Ez volt az a pillanat, amikor nagyapám szavai újra eszembe jutottak: Edward, fiam! Jól jegyezd meg! Aminek jönnie kell, jönni fog, és ha itt az idő, szembe kell nézni vele.
 
…
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: élni

Angels

2008.10.12. 13:49 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

Egy lány, egy kamasz lány, aki eddigi élete során sohasem volt boldog, akinek eddigi élete során sohasem voltak barátai, aki eddigi élete során mindenhol volt, csak 'otthon' nem. Akinek a szülei fontos emberek, és akik évente változtatnak lakóhelyet.
De vajon, ezennel, mikor a család Los-Angelesbe költözik, talán minden megváltozik?
És vajon, milyen új, és boldogságot sugalló meglepetéseket tartogat ez az: Angyalok vársa néven emlegetett Észak-Amerika település?
Ki is az az angyal, aki segít?

(saját DC!

 
 
1.
 
Unalmasnak tartottam a színházat, főleg, ha a szüleimmel kellett menni. És mellette még meglehetősen kellemetlennek is, hiszen akármi történhet, akárki megláthat velük, éppen elég bajon volt így is a gimnáziumba. De szerencsére azon az estén semmi szokatlan nem történt. Szépen felvettem azt a fekete csipkés estélyit, amit még anyám vett nekem éppen erre az alkalomra a múlt héten, hozzá valami kényelmes cipőre vágytam, de azt várták, hogy ragyogó és hibátlan legyen a megjelenésem, ezért kaptam mellé egy pár magas sarkút is. Anyámék azok a fajták voltak, akik nagyon adtak a megjelenésre, apámmal mindketten, éppen emiatt nem szerettem velük mutatkozni. Kicsit régimódiak is voltak, képmutatóak, és meglehetősen idegesítők, amikor másokat szóltak meg, akik mások voltak, mint ők. Nem voltunk gazdagok, nem tartoztunk a felsőbb tízezerhez, de szegények sem. Ha kértem valamit, vagy elküldtek dolgozni, vagy azt mondták, hogy jó majd. És amikor már nem kellett vagy már megvettem, akkor megkaptam. Nálunk általában így ment, és ezt el kellett fogadnom. És ha ők úgy döntöttek, hogy nekem most színházba kell velük mennem, akkor az úgy is lett.
Alig bírtam menni abban a cipőben, majdnem elbotlottam. Lépten-nyomon vagy beakadt a sarka, vagy kibicsaklott a bokám. Hát, viccesen festettem. Ezért szerettem egymagam mászkálni, mert akkor úgy öltöztem, ahogy akartam, és senki nem szólt érte, hogy mit veszek fel, és hogy hogyan indulok el otthonról. Induláskor rögtön az jutott eszembe, hogy remek, megint egy dögunalmas este, amikor nézhetem, hogy a sok marha, odalent a színpadon idióta harisnyában ugrál, és énekel, valami iszonyat szomorú dologról, miközben az öreg hölgyek zsebkendővel törölgetik a szemüket és színpadiasan zokognak. Apám összeszorított fogakkal, fapofával nézte végig, közben a meghatott lelkű anyám vállát paskolgatta megnyugtatásként. Én meg csak ültem ott, mint egy zsák és imádkoztam, hogy vége legyen. A cipő nyomta a sarkam, talán fel is törte, igen biztosan, éreztem, ahogy belehasít valami, mintha kést forgatnának benne. Én meg a szememet forgattam meg. A páholyban, persze ahol leszünk, biztosan lesz majd egy-két idegesítő öreg is, akik folyton pusmognak, és ha megmozdulok, vagy elköhintem magamat, akkor lepisszegnek.
A színházba érve, leadtuk a kabátjainkat a ruhatárba, majd, mivel volt még bő tíz perc az előadás kezdetéig, vártunk, hát mit tehettünk volna.
Ideje bemutatkoznom, mivel már kemény fél oldalon keresztül hallgatod a siránkozásom kedves olvasó. Én egy történetet mesélek most el neked, ami rólam szól, és arról, hogy hogyan lett egészen más az életem. Hogy hogyan kezdtem és végeztem, és biztos vagyok benne, hogy vagy döbbenten olvasod majd, vagy megkönnyezed a végét. Mert ez a történet más, mint a többi. Mondhatom igen, hogy ez a történet az én történetem, de ez annyira sablonos. De ez az igazság, ez az én történetem, rólam szól és a sorsomról, meg a dologról, amire azt hittem, hogy soha nem kapom meg. Vegyük úgy, hogy igazából megtörtént, és én nem egy kitalált személy vagyok. Vegyük úgy, hiszen ki tudja, lehet, hogy mind igaz, amit elmondok, erre nincsen bizonyíték. Egyet tudok tanácsolni: higgy, mindig csak higgy. Ennek az ellenkezőjébe estem én is, mert… majd olvasd el, jó?
A nevem… a nevem az… az… most így visszagondolva, nem nagyon emlékszem, hogy mi lehet a nevem, de felidézem, csak neked. Adelina, már emlékszem rá. Csak simán Adelina, nem bíróság ez, ahol minden más dolog kell mellé, vezetéknév, második név, satöbbi. Semmivel nem tűnök ki a többiek közül. Kissé alacsony termetem, gyermeteg arcom, barna vállig érő, hullámos hajam és barna szemem van, rövid szempillákkal körülölelve. Persze néha az arcom nagyon beesett és sápadt, ilyenkor mindenki mindig aggódni kezd, hogy beteg vagyok, de egyáltalán nem szoktam beteg lenni. Ha nagy ritkán is elkapok valamit, az is csak a nátha, torok- és fülfájás lehet. Nem vagyok különösképpen semmiben sem tehetséges. Néha eljárok templomba, de nem szívesen teszem, távol áll tőlem a dolog, már vagy öt éve nem gyóntam, és sajnálnám szegény gyóntató atyára rázúdítani a gondokat. Meg különben is, én úgy vagyok vele, még most is, hogy aztán mi van, ha az, akinek elsírom a bánatok és meghallgat, aztán meg feloldozást ad, az ezerszerte sokkal bűnösebb, mint én? Hát kell nekem egy ilyen oltalma, és bűnbocsánata? Nem. Majd ha én meg tudok magamnak bocsátani és hányinger nélkül, bele tudok nézni a tükörbe, akkor Isten is megbocsát. A templomosdit meg nem kell erőltetni. Pedig szüleim örülnének neki, mindketten lelkes katolikus hívők, heti több alkalommal elmennek misére, vasárnaponként meg két, három órán keresztül is ott vannak, dicsérni a magasságost. Mondjuk itt Amerikában annyiból jobb a szentmise, mint Európában, hogy a mise közben nem a megszokott kórus énekel, hanem fekete bőrűek. Sokkal élvezhetőbb és vidámabb így, mint ott térdelni a padban és szüntelen csak, miatyánk ki vagy a mennyekben skandálni órákon át. Néha azt is meg kell tennem, hiszen szüleim, mondtam már, ragaszkodnak az európai tradíciókhoz, mivel angolok vagyunk, csak pár éve költöztünk át ide, a nagy kontinens északkeleti csücskébe, Skócia, szintén északi részéről, Aberdeenből, ide Concord citybe. Csupán röpke kétszázharminc kilométer választott el a civilizációtól, azaz New Yorktól.
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: angels

A Mechnair-módszer 2.0

2008.10.12. 13:44 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

A Mechnair-módszer (másféle)
Igazából ugyanaz lenne a lényege a történetemnek, csak előzményt írtam hozzá.
Ez egy férfi rettenetes sorsával kezdődik: Jasont ártatlanul börtönbe vetik, mondján, hogy ő a titokzatos darabolós gyilkos. Csak hogy ez nem igaz. Rosszkor volt rossz helyen, és ezzel mindenki tisztában van. Minden a közjó érdekében történik.
Levezetik a titokzatos földalatti börtönbe, ahonnan nincsen már visszaút számára.
Búcsút kell mondania addigi életének, szerelmének...
De mi történik, amikor öntudatlanul is,(megint rosszkor van rossz helyen)belecsöppen egy élet-halál jáékba. És amikor felismeri, hoyg az őrült gyilkos, aki áldozatait szedi a titokzatos útvesztőben, az, azaz ember, aki miatt neki bűnhődnie kell... akkor Jason vajon mit tesz?

 

Egy – az ítélethozatal -
 
Reszketve ébredt, verejtékező testtel és kiszáradt szájjal. Rekedt volt a hangja, mikor szólni próbált, hogy hol van, mi történt. Aztán ráeszmélt, ahogy elmerengett az ablakon legördülő cseppekben, hogy otthon van. Görcsbe álltak az izmai, ahogy felült, szeme azonnal a bőröndjére esett, és balsejtelem fogta el. Ez nem olyan volt, mint mikor tudatában van annak, hogy elfelejtett valamit, hanem olyasfajta, mikor érzi, hogy elfelejtette, de nem tudja pontosan, hogy mit. Pedig olyannyira tudatában volt annak, mint mindenki más ebben a helyzetben. Elfelejtett élni, addig, amíg megtehette volna. Most meg, hogy erre rájött, már minden hiába valónak tűnt, mivel meg volt pecsételődve a sorsa. Mások tettek arról, hogy vele mi legyen, hiszen meg sem kérdezték, hogy mit akar, vagy hogy egyáltalán akarja-e ezt az egészet, és ha igen, hogyan. De semmi, a kérdéseire sem kapott választ, és, bár bízott benne, hogy a segítségére siet valaki, a remény hamar szertefoszlott, és megbizonyosodott róla, hogy magának kell válaszok után kutatnia, és rájönni az igazságra. Csak, mire eljutott volna a nyomokig a sorsa máshogy alakult. És itt találta magát, az Otthonnak nevezett helyen, ami idegen volt számára, és ez a szó, hogy Otthon, csak azt suttogta neki, hogy innentől minden más lesz majd. Nem olyan, mint eddig, mert ez az Otthon, idegen kifejezés számára, mely hiányzik a tudatából. Mert neki sohasem volt ilyen. Ő olyanok között nevelkedett, akik a szeme előtt mindig tovatűntek és lett helyettük más, nem volt olyan számára, hogy megszokott, vagy állandó. Mindig máshova került, másokkal körülvéve, de legalább akkor még minden a helyén volt, úgy ahogy. Mostanra viszont ezek az idegen falak, melyeket a sors kegyetlen fintora állított köréje, elszigetelték őt a jól megszokott, és ismert világtól, csak azért, hogy egy újba csöppentsék, egy olyanba, amiből egyáltalán nem kért. Agyában ugyan végigpörgette az eseményeket, hogy milyen úton, s meddig tartott ide eljutnia, de nem tudott a végéig érni, mert túl sok olyan emlék merült fel az agyában, ahol meg kellett torpannia, és a dolgok mögé nézni, egyre mélyebbre, hogy aztán nem tudott tőlük szabadulni, és következőleg ugyanez történt, csak más emlékkép felvillanásakor. Tudatában volt annak, hogy el kell tudnia fogadni a múltját, mert, anélkül nem tud tovább lépni, és újra és újra meg fog torpanni, akárcsak egy-két percre, hogy aztán újra festhesse az egészet az emlékei között. De néha az emberéletben fáj a múlt elfogadása, és mégjobban a felidézése. A múlt múlandó, de a lélek örökké őrzi, élteken át, ahogy érik a tudásra, ahogy elveszti az újjászületéskor az evilági dolgokat, úgy viszi magával azt, amit egykoron megszerzett, a tudást, és a megfoghatatlan tapasztalatokat, hogy következőleg – talán tanulva – ne kövesse el újra. Rizsa.
Torkában az édeskeserű érzést próbálta azzal megszüntetni, hogy szüntelenül köhögött, de aztán rájött, hogy hiába, mert ez nem a testéből, hanem a közérzetéből származik. Volt egy sebe, mely régóta vérzett, és érezte, hogy most is felszakadt, mikor megízlelte a szájpadlásán keletkező fémes ízt. A vér, nyállal keveredve a padlóra került, aztán rajta landolt a takaró, végül, ő maga is felállt az ágyból. Nem volt ereje nyújtózkodni, sorvatagnak, és nyomoréknak érezte magát, főleg, hogy megsebezték, és elátkozták. Neki vége, és ezzel tisztában volt, és teljességgel hitte, hogy most már semmi nem segíthet rajta. Ott lebegett előtte az a kép, mely a jövőjét ábrázolta, egy ablaktalan kis cellában. Életfogytiglan. Ennek keserű tudatában, elbotorkált az ablakpárkányig, és a kancsóért nyúlt. Nem bíbelődött azzal, hogy kiöntsön magának, úgy itta a jeges vizet, ahogy volt. Megtehette, ennél rosszabbat úgysem tehettek vele. Kézfejével letörölte a hűs cseppeket a mellkasáról, aztán halk sóhaj kíséretében köpenybe bújt, és megragadta a bőrönd fülét. Most szépen fogja a kis cókmókját, és elmegy a hatóság kiküldött embereivel, akik bezárják őt, és viszlát világ. És el kell tűrni, mert ha nem, akkor megkínozzák, és ítélet nélkül vetik börtönbe. Pedig az ítélet már meg volt, de ha az esküdtszék mégis máshogy döntene a szoros határidőn belül, akkor még van remény, hogy újra tárgyalják az esetet, és hogy fény derüljön az ártatlanságára. Eléggé naivan kezelte a dolgokat, de megtehette, mert mint ember, teremthetett magának reményt, mely addig a szívében égett, amíg az ítélet tüzes vasával ki nem égették belőle.    
S mintha csak egy idegen erő megérezte volna, hogy a férfi készen áll az indulásra, feltárult az ajtó, és egy tagbaszakadt alak lépett át a küszöbön, harmadmagával. Mind ugyanolyan bizalmatlan tekintettel fürkészték az elítélt arcát, közben mintha savanyú mosolyra húzódott volna ajkuk.
- Indulni kell – mondta barátságtalanul, hangjában némi éllel a tagbaszakadt alak.
- Nahát, öregem, nem hittem volna, hogy ide jutunk… - dünnyögte a bajsza alatt az egyik tiszt, miközben rákattintotta a bilincset a férfi csuklójára. – Sajnálatos, az ítélet teljes egészen kimondja, hogy én most kísérjelek téged végig, és zárjalak be. Köteles vagyok megtenni, különben bűnrészes leszek, és engem is melléd csuknak, emellett még…
- Emellett, fel nem foghatjuk, mi késztetett téged erre, hogy meg tedd – fejezte be a bajszos másodtiszt helyett a segédje. Mindannyian, régről ismerték az elítéltet, jó viszony fűzte őket hozzá, és képtelennek tartották, hogy képes lett volna ilyenre, amíg a saját szemükkel meg nem látták a bizonyítékot. Azonfelül, tartottak a férfitől, a tiszt is reszketeg kezekkel rakta rá a bilincset, és a harmadik, eddig szótlan alak, továbbra is eléggé ódzkodva nyúlt a fogolyhoz. Mintha tartott volna attól, hogy annak bőre, vagy ruhája fertőzött, és egyetlen érintés miatt leprás lehet. És az ítélethozatal után, a férfi biztos volt abban, hogy ez így lesz. Hogy a barátai, hogy pontosabban fogalmazzunk a volt barátai, akik a barátjának mondták magukat, és nem néztek a háttérbe, meg fogják őt gyanúsítani, és elítélik, ugyanúgy, ahogy a bíróság is tette három nappal ezelőtt. És az ő Lorájától még el sem tudott köszönni. A lány, nem inkább nő, már nő, messze volt tőle, ahhoz, túlontúl messze, hogy megtudja, hova tűnt el a férfi napokra, s biztos volt abban, hogy most már nem fogja megtudni soha, hogy mi lett vele. Hacsak nem közlik a híreket, márpedig, ha egy olyan gonosztevőt, mint őt, a hatóság kézre kerített, minden bizonnyal el fog dicsekedni azzal, hogy megszerezték a hiányzó láncszemet, most már békében alhatják álmukat az emberek, annak teljes tudatában, hogy elfogták, megvan, most már nyugodt szívvel engedik útnak, egyedül gyermeküket. Csak hogy arra senki nem gondolt, hogy a milliónyi bűnesetből, az elfogott most valóban igazat vall és hamisak azok a vádak melyeket kihallgatás nélkül, tekintve a véres valóságot és a körülményeket, ráaggattak, ostoba elképzelésekből. A bizonyítékok mind arra mutattak, hogy ő volt, ő tette, ő végzett velük, ő darabolta fel őket, azután ő evett a húsukból, majd ő nyúzta le, majd vart maszkot az arcukból. És persze ebben az esetben az ember nem tud épeszűen gondolkodni, csak azon jár az esze, hogy minél előbb és minél hamarabb kézre kell kerítenie a gyilkost, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót, hogy a nemzet lenyugodjék. És ez a férfi éppen kapóra jött, mert rosszkor volt rossz helyen. S hogy kiválthassa magát, vállalnia kellett ezt, vagy ez, vagy halál. Mindemellett, a hatóság amellett vall, hogy ha sikerül neki megszöknie, akkor nem keresi senki, szabad lehet. De oda, ahova kerülni, onnan soha, senki nem szökött még meg. Az ilyen esetekben pedig, senkit nem érdekel, hogy bűnös e vagy sem, ameddig a „gyilkos” elfogásával a közjót szolgálja.
A szakadó, szürke fénnyel borított utcára lépve, nem érzett magában késztetést arra, hogy visszanézzen az Otthona felé, hiszen tisztaszívből gyűlölte. Lora nem lehetett vele, ő messze volt, és módja sem volt annak, hogy üzenhessen neki. Ő már elveszett ember volt. Ha megszökne is onnan, ami persze lehetetlen, és még annál is lehetetlenebb, akkor se lehetnének már együtt, hiszen a nő rokonai, s legfőképp a férfi, akinek odaígérték, óvnák őt tőle, óvnák az igazságtól, és eltiltanák. Annak meg semmi értelme nem lenne, hogy, reményekből építsen várat, hátha, hátha talán…
Lábfeje bokáig merült a sárban, amikor a három tiszt, a tagbaszakadt alak vezetésével keresztülvonszolta őt egy esőtócsán. Ez volt a legkisebb gondja akkor. Most olyanok között lesz bezárva odalent, akiktől egész életében rettegett, s próbálta megóvni azokat, akiket szeretett, például őt, Lorát is. Lelke színes váltakozásával, és teste minden erejével küzdött a züllöttek ellen, s most lássunk csodát, ő maga is köztük végzi, kilométer mélyen, ahol nem hallja senki, ha segíteni kell.
És már nem csak a lelke mélyén, hanem a felszínen is hallotta a suttogó szavakat, melyek ajaktalanul a semmibe azt formálták, itt a vége, most már senki nem segíthet, mert nincs aki segítsen, mert ezek után, nincs, aki hinne benned.
Értelme persze mindig van annak, hogy a szabályok ellen cselekedj, de ő, akkor és abban a pillanatban egy olyan dolgot sem tudott felhozni, amely célként lebegett volna szemei előtt, melyet el kell érnie. Egyszerűen, semmi nem lesz már a régi, mert ő így járt, s vészesen közeledett az az idő, amikor kimondják rá a végítéletet. A barátai, a nő, akiért élni tudna, egyik sem lesz ott, hogy támogassa őt. Magányosan és megfáradva kell beletörődnie a sors fintorába, majd odabent a sötét és magányos cella mélyén, amely élete végéig elkíséri, hiszen az lesz az új Otthona.
Emlékezett még tisztán, hogy egyszer még réges-régen, ezt is, mint minden emlékét, az agya legmélyéről hívta elő, s akkor tudatosodott benne, hogy valóság, mikor tizenhatodik születésnapját érte, aznap látta először a lányt.
Az égen tündöklött a Nap, aranyos fénybe vonta a kellemes kis kertváros, nyugodt és takaros lakóházait. A szél susogott, alig rezgette meg a páfrányok és kis kerti fenyők gyenge ágait. Borostyán futott végig a kerítéseken, leveli alatt oltalmat nyújtva madaraknak, és rovaroknak. A levegő méz és akác illattól pezsgett, melyet a szellő egykettőre felkapott a magasba tovaröpítette a tenger habjai felé. A kertekben fecskefarkú lepke szálldosott. Az avarban kivehető volt a fák lombaja közt beszűrődő csalfa égitest játéka. A harmatcseppeket bíborlila, karmazsinvörös és akáczöld színekben pompáztatta. Igazán, minden nyugodt volt.
-   Jason! – hasított bele pár pillanat alatt egy nő hangja a délutánba. Nem érkezett válasz. – Jason! Fiam! – Lábdobogás hallatszott az emeletről, aztán elhalt a hang, és a gazdája megérkezett az alsószintre, a szalonba.
-   Miss Wandokemp – nézett be a konyhába, egy magas, izmos, feketehajú, rosszarcú fiú. Egészen helyes volt, fiatal korához képest, csak kicsit sok sár volt a füle mögött.
-   Végre. Eredj, öltözz át, és gyere vissza. A vendégek hamarosan megjönnek! – adta ki az utasításokat a nő.
-   De… mért nem vagyok jó így? – fogta az inge szélét a fiú a mutató és a hüvelyk ujja közé. – Hiszen ez még tök tiszta, csak teg…
-   Azt mondtam, hogy…
-   Jól van…
A fiú sietve átöltözött, közben magában szapulta a missist, meg magát, amiért ennyire engedelmes lett vele szemben. Mikor lett ő ilyen? Mikor változott meg ennyire? Hiszen életében ez a nő az, aki vagy hatodszorra fogadta őt örökbe, az Áldott Szeretet Otthon „oltalmazó” kezei alól. De hálás is volt neki, ugyanis ez a nő volt az, aki kimentette az Egyház karmai közül Jasont. Ha nem érkezik érte időben, hogy felfogadja a házába, mint személyzetet, akkor minden bizonnyal már egy papneveldében lenne. Az meg nem lenne túl jó. Főleg, hogy Jason cseppet sem hitt Istenben. Ha lenne Isten, márpedig biztos, hogy nincsen, akkor segített volna rajta, hogy ne erre a sorsra jusson. Hogy legyen rendes családja, hogy úgy éljen, mint a többi vele egykorú kamasz, ne keljen nélkülöznie, és hogy szeressék. Tipikus rosszfiú megjelenésével első látásra mindenkiben azt a benyomást keltette, hogy vigyázni kell vele, de valószínűleg pont ez tette vonzóvá a külsejét mások számára. Mélybarna szemei melegséget sugároztak, ugyanakkor megálljt is. Éppen ahogy más otthonban, és szeretetben, ő nagyrészt az utcán tanult meg élni, és talán ennyiből nézte úgy, hogy jobban járt, mint más, mert életre kész volt, napról napra élt, nem volt úgy vele, hogy most akkor eltervezi, és akkor annak úgy is kell lennie. Mindenre fel volt készülve, és képes volt azokért harcolni, akik vagy amik közel álltak hozzá. De eddigi élete során egyetlen egy dolog volt, amihez így viszonyult volna: saját maga. Életben akart maradni, ameddig csak lehetett, ezért kibírta. Már tíz évesen elég sok dolgot élt meg. Egy németországi nevelőintézetben lakott éppen, amikor egyszer egy új gyerek érkezett. Mondták róla, hogy furcsa volt, és hogy féltek tőle az eddigi szobatársai. Eléggé szarkahajlamú fiú volt, Jason és még egy másik fiú lett a szobatársa. Jason még kisebb korában, emlékezett rá, hogy ellátogatott az otthonba egy kedves arcú hölgy, és adott neki valamit. Mostanra nem tudja felidézni, hogy mi lehetett az, talán egy üveggolyó, vagy gumilabda, de mindenesetre akkor, féltve őrzött kincse volt. Napokig volt úgy, hogy minden reggel, mikor felébredt, meggyőződött róla, hogy megvan a kincse, s kiszaladt a hallba, és beült az ablakmélyedésbe, nézni, hogy a hölgy mikor tér vissza. De az idegen soha többé nem ment vissza. Mondták akkor, hogy magával vitt egy kisfiút, de senki sem tudta biztosan. Ez amolyan gyermeteg pletyka volt, a kicsik között.
Az új fiú eléggé szótlan volt, alig evett, viszont társasági lénynek sem volt a legjobb. Egyik éjszaka, Jason mélyen aludt, addig a fiú, elvette tőle a kincsét. Másnap reggel Jason, mikor felébredt, és megtapogatta a nagypárna alatt, hűlt helye volt. Azt hitte, rögtön bolondot kap, ha nem kerül elő a golyó azonnal. A veszteségéről senkinek nem szólt, akkor tíz évesen, eldöntötte, hogy visszaszerzi azt, ami az övé. Teltek a napok, csak nem sikerült nyomra akadnia, hogy ki lophatta el a kedves hölgy által adott ajándékát. Aztán az egyik nevelő rajtakapta az új fiút, amint lopkodja az evőeszközöket étkezés közben. A fiú nem volt hajlandó beszélni. Napokig faggatták, hogy miért, hogyan, csinálta, de nem jutottak semmire, a kisfiú makacs volt, és konok, nem volt hajlandó megszólalni semmi pénzért. Már éppen kezdték azt hinni a nevelők, hogy valóban néma, mint ahogy azt mondta az ifjú, aki behozta őt ide, de aztán megeredt a nyelve. Napok múlva megtört és elmondta, hogy azért lopott, mert szüksége volt pénzre, hogy elküldhesse a családjának, akik ott élnek a város nyomornegyedében de nagyon-nagyon szegények.
-   De ezt nem szabad így csinálni – mondta neki kioktatólag az egyik nevelőnő. – Nem szép dolog lopni, ezt jegyezd meg. De szép, hogy bevallottad. Nem is tudtam, hogy van csalódod.
-   De van – bólintott a kisfiú – nagyon szegények, és három kishúgomat nevelik. Szükségük volt pénzre.
-   Ezért hoztak ide be téged? – faggatózott tovább az idős hölgy.
-   Így rám már nem volt gond.
Napok múlva a kisfiú visszakerült a családjához, a törvény az apát két év börtönbe csukatta, lopásért, és csalásért és az állam egy kisebb összeget adományozott a családnak.
Micsoda szemét igazság. Gondolta magában Jason, miközben feltette a csokornyakkendőt. És micsoda szemét ruha.
Egyetlen dolog volt, amit ezeknél a hülye ruháknál jobban utált. Az öreg, minden lében kanál nevelőnőket.
-   Jason, kész vagy már? Hát mi tart eddig? – hallotta ismét azt az idegesítő sipítozást a szalonból.
-   Kész! – Ha belegondolt abba, még ez az Otthon volt eddig neki a legjobb. Itt nem dolgoztatták agyon, volt saját szobája, viszonylag normális ruhákba járt, és nem került naponta bajba. Persze csak akkor, ha nem magának kereste azt.
-   Siess, vidd ki a kertbe ezeket az asztalokra – mutatott a nagy étkezőasztalokon feltálalt salátástálakra és húspástétomokra a miss. Jason nem értette, hogy a vendégek ezeket mért nem tudják bent megenni, miért jobb odakint. Hiszen ha unják magukat odabent, akkor kimennek és kiviszik magukkal, nem de? Nem volt annyira nagyon intellektuális alkat, mint azok az urak és hölgyek a vendégek között, de voltak dolgok, amit még így sem értett az emberi természetben. Na nem butaságból, hanem csak szimplán, nem tartotta normálisnak. Mint például, évekig utálsz valakit, aztán elmész egy partijára, eszel az ételéből, iszol a borából, és mindenközben kedvesen mosolyogsz rá, mintha semmi sem történt volna, mert az etikett így tartja helyesnek. Egy meghívást fontos mindig elfogadni, s ha mégsem jó, akkor őszinte okot, vagy valami könnyen hihető kis hazugságot kitalálni, amivel könnyen be lehet etetni a házigazdát.
Ahogy sorjában kivitte a poharakat, azután nem volt mit tennie, nekitámaszkodott a kerítésnek és az árnyékból figyelte a sok képmutató sznob felnőttet. Egyet megfogadott, hogy ő a világ minden kincséért nem lesz soha ilyen. Eldöntötte, hogy ő ritka példánya lesz azoknak, akik normális felnőtteknek tartják magukat, és akik, ez meglepő talán, tisztességes felnőttként kívánnak meghalni, hogy majd úgy emlegethessék őket: nézd csak apa, ő volt közületek a legnormálisabb.
Amíg ezen és ehhez hasonló dolgokon törte a fejét, észrevett egy lányt, aki magányosan ácsorgott a fenyők tövében, a ház sarkánál, s közben unottan nézegette a virágoskertet. Vállig érő, aranybarna haja volt, háromszögletű arca, és kedves, barna szeme. Jason fontolgatta, hogy megszólítsa, de aztán vállat vonva, hogy semmit nem veszthet, odasétált hozzá, de a lány nem vette észre. A fiú a háta mögé lépett és belesusogott a fülébe.
-   Üdv! – A lány meglepetésében nagyot ugrott, majd megpördült, így szembe találta magát Jasonnel. 
-   Te ki vagy? – kérdezte barátságtalan hangon, és meghátrált egy lépést, de közben észlelte, hogy tiltott terepen tartózkodik. Gyorsan elvette a lábát, s szomorúan látta, hogy ahol az előbb cipője sarka pihent, ott most egy tövestül kifordult margaréta díszelgett.
-   Vigyázhatnál jobban is… - morogta Jason, majd lehajolt és a helyére tette a növényt.
-   Hé, te ijesztettél rám. Te… - a lány hangja elakadt, s egy pillanatig farkasszemet nézett a felegyenesedő fiúval. – Te…
-   Jason O’neel.
-   Te, Jason O’neel! – hadarta dühösen a lány. Jason meggyőződött róla, hogy egészen jól áll neki, ha dühös.
-   Igen, és neked mi a neved? – tudakolta higgadt hangon.
-   Laure White. De szólíts csak Lorának – nyújtott kezet a lány egy barátságos mosoly kíséretében.
-   Lora… - viszonozta Jason, közben finoman ízlelgette a nevet. Lora, Lora… - És mondd, hogy kerülsz te ide?
-   Ők… - bökött a lány a fejével a társaság sűrűje felé. – Valahol arra, ők ott a szüleim. Hát elhoztak magukkal egy ilyen partira, de én ki nem állhatom az ilyet. Sok képmutató sznob, akik…
-   Egyet értek veled – bólintott Jason. Egy darabig csendben álltak egymással szembe, aztán mikor kínosan érezték a csendet, egyszerre akartak megszólalni.
-   És te…
-   Merre fele…
-   Jaj, bocsánat, mondjad csak – mosolygott le a lányra a fiú.
-   Kösz. Szóval te, ki vagy itt?
-   Csak egy felszolgáló, semmi több.
Jason tisztán emlékezett arra a ragyogó délutánra. Kicsivel később arrébb mentek a fűben és leültek a ház mögé a verandára, ahol nem találhatták meg őket egykönnyen, egy tölgy takarásában.
-   Érzed ezt az illatot? Akác… - szagolt bele a levegőbe Lora, majd álmatag hangon hozzá tette -, nagyon finom…
-   Igen érzem… - Jason akaratlanul is észrevette, hogy ha a Nap rásüt a lány hajára, olyan mintha arannyá válna a barna. Annyira csodálatos! – A hajad…
-   Mi van vele? – kapott a kezébe egy hosszabb tincset Lora.
-   Semmi csak… olyan mintha a Nap… arannyá változtatná – Talán ott és akkor nagyon gyerekesnek hangzott, de nem tudta volna máshogy elmondani azt, amit akkor érzett. És ez volt az a pillanat, amikor a szíve hatalmasat dobbant és akkor és ott, azonnal beleszeretett, teljes és tiszta szívéből Laure Whiteba. Érezte, ahogy megdobbant a szíve, aztán azonnal felgyorsult. Látta, hogy a lány elvörösödik és hogy mozognak az ajkai… azok az ajkak… de nem hallott semmit, nem tudta ép ésszel felfogni, ami körülötte zajlott. Pillanatok alatt odahajolt Lorához és a lány ajkaihoz érintette a sajátját. Még soha nem csinált ilyet, de érezte, hogy nem is olyan nehéz. Lora kicsit bátortalanabb volt, de aztán gyengén viszonozta. Végül zavartan elváltak, s mindketten elnéztek az ellenkező irányba.
-   Én még… soha… - dadogta zavartan a lány, közben beharapta az alsó ajkát.
-   Még én se. Igazából nem is gondoltam, hogy valaha is fogom, de most itt van. Ha így belegondolok, az eddigi életem csak a verekedés tette ki. De most, hogy te itt vagy…
-   Én… - nyitotta szóra a száját a lány, de a háttérben felcsendült egy ideges női hang.
-   Jason! Hol bujkálsz? A vendégek várnak az italokra!
-   Ajaj! – ugrott fel Jason, majd megragadta Lora kezét. – Látlak még?
-   Minden bizonnyal – bólintott pirulva Lora, majd lábujjhegyre állt és csókot nyomott Jason arcára. – Vigyázz magadra!
-   Te is!
Aztán Jason gondolkodott még, hogy mondjon e valamit, ahogy a napsugárban futó, távolodó tünemény után nézett.
-   Lora! – Megvárta, amíg a lány, szalagos, kék ruhájában megfordult, aztán elkiáltotta magát: - Szeretlek! Nem is hiszed, mennyire!
És az volt az első alkalom, amikor kimondta azt, amit érzett. Azt, hogy szeretlek. Az addigi élete során végre rájött, hogy van kiért élnie. És felmerült benne, a tudatában mélyen, hogy alig három hete volt az utolsó alkalom, mikor ajkai utoljára érintették a lányét, s mikor utoljára ejtette ki azt, hogy szeretlek.
Éveken keresztül, amíg együtt voltak, tervezgette, hogy mikor befejezi az egyetemet, elveszi feleségül és akkor boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De nem így alakult. Jason egyik gyerekkori bunyós barátja, felkereste őt a minap, hogy üzletet kössenek, mint régen. Jason természetesen ebbe azonnal belement, ha így segíthet barátján. Aztán, mikor a dolgok rosszra fordultak, minden jel arra mutatott, hogy sikkasztásért és egy nagyobb összeg eltékozlásáért bírságot kell fizetnie. Rengeteg félretett pénze volt, de azt arra szánta, hogyha elvenné Lorát, legyen miből megélniük. Ehelyett elment erre. Azután jött ez a másik eset, ez a darabolós gyilkos. Megint csak rosszkor volt rossz helyen, mint általában. A rendőrség azonnal ott termett és ott találták őt, böllérkéssel a kezében. Minden jel arra mutatott, hogy ő a tettes. És akkor összeomlott benne egy világ, mikor egy Fred Hopkins nevű ismerőse tudatta vele a hírt: Lora megházasodik. Már nem volt miért élnie, nem volt cél, ami a szeme előtt lebegett volna. Beletörődött abba, hogy el fog kárhozni a sötétben, magányosan, s a múltját elfogadva, lezárva ott, hogy három hete elvált a lánytól, új életet kezd, ha valami folytán sikerül kiszabadulnia. És akkor elmegy, és felkeresi Lorát, és megbizonyosodik róla, hogy valóban igaz e az, ami vele történt. Hogy valóban elfeledkezett róla és a közös jövőjükről és férjhez ment egy fejeshez, vagy még mindig hűségesen vár rá, ahogy azt hetekkel ezelőtt ígérte, és ez csak egy buta kitaláció a „támogatóitól”. Talán csak ez volt az az örökké égő láng, amely az egész mivoltát mozgatta, tettre bírta, és beleágyazta a lelkébe a reményt, hogy talán, mi van ha…
De ahogy tekintete a sápadt napkorongra vándorolt az égen, s ahogy balkezéhez bilincselt jobb kezével végig simított a borostán, már tisztán látta, hogy ha a fene meg is eszi, ott fog megrohadni, lent a föld alatt. Nem lesz se szabadság, se Lora, se semmi. Mert innen már nem menekülhet. És az a legszomorúbb, hogy nem csak ő, de mások is tudják, hogy ártatlan. De akkor is, valakinek bűnhődnie kell, s míg ő itt szenved ártatlanul egy elmebeteg gyilkos odakint kannibalizmushoz folyamodik, mert már nem tudja feltalálni magát, hogy miképp váljon híressé.
Jason O’neel átkozta ezt a november kilencedikét, amikor is elvezették az Otthontól és bilincset tettek rá. A föld alá vezető lift előtt világosan közölték vele, hogy mindez a közjó érdekében történik és majd ő is megérti. Aztán tompa ütést érzett a tarkóján, végül a semmit. Itt végleg elbúcsúzott eddigi életétől, és az elkövetkező „új” élete végéig a Naptól is. Légy átkozott mindörökké Jonny Mechnair, hogy ezt tetted velem!
 
Kettő 
 
A nap vörösre festette a látóhatárt, ezzel jelezve az időt az indulásra. A novembervégi eső szemerkélt, közben a szürke fellegek beborították az eget.
- Ilyenkorra tervezni… - morogta bosszúsan egy lány, aki minden erejével azon volt, hogy kofferjét a többiekére ügyeskedve, a busz csomagtartójába tegye. – Szakad az eső, minden tiszta sár…
- Na szia – fogta be valaki a lány szemét – mi ez a rosszkedv?
- Jake, ne játssz az életemmel, könyörgöm – sóhajtott fel a lány fájdalmasan, és ellökte magától a fiút. – Hagyj békén, menj vissza a hülye haverjaidhoz!
- Hát de, minek? – A lány nem felelt a kérdésére, hanem oldaltáskájával jókorát sózott a srácra. – Te mekkora egy hisztis pi…
- Ezt vond vissza, vagy kiverem a fo…
- Nem vonom!
- Akkor…
- Gyere, és üss meg, még egyszer…
- Mazohista disznó! – érte még egy csapás a fiút, de most a változatosság kedvéért a tarkójára mérték az ütést.
- Ti mind hülyék vagytok! – farkasszemet nézett a lánnyal, azután sértődötten otthagyta őket.
- Kösz, Ellie, legalább rád számíthatok… - vette vissza a táskát a vállára a lány.
- Hát Alisa, szívem, éppen jó időpontra tették ezt az osztálykirándulást ahhoz, hogy titeket, kettőtöket összeboronáljunk…
- Hagyj békén azzal a hülyével! – húzta fel az orrát Alisa, és kiengedte a copfba fogott haját. – Ne emlegesd előttem Jaket, tudod, hogy ki nem állhatom…

- Persze, persze… - somolyodott el negédesen Ellie, mire Alisa szemforgatva fellépkedett a buszra, előtte másik barátnőjével, egy hosszú, feketehajú lánnyal, Vanessával. Ők hárman már évek óta jóban voltak, és most a gimnázium második évében sem lett ez másképp köztük. Ellie volt a fiúk kedvence, szőke, nagyszájú, kissé alacsony, de a baráti támogatásra mindig számíthatott az, akivel jóban volt. Kedvenc elfoglaltsága a mozi volt, már nem egyedül, általában fiúval, vagy fiúkkal járt el, ha tehette, és mindig volt jelentkező. Alig egy hete volt, hogy szakított negyedik barátjával. Négy fiúval járt már év eleje óta, pedig alig voltak a harmadik hónapban. Köztük kettő ebből az osztályból.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: mechnair módszer2

A Mechnair-módszer 1.0

2008.10.12. 13:33 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

  A Mechnair-módszer 1.0
Adott egy osztálykirándulás, és adott egy lány. Ő lesz a főszereplő.
Vajon mi történik akkor, mikor eltérítenek egy búszt, ahol a diákok már eleve stresszben vannak, mivel kirándulni éppen abba a városba/faluba indulnak az isten hátamögé, ahol a hirhedt darabolós gyilkos szedi áldozatait.
És mi van akkor, ha levezetik őket egy földalatti börtönbe, egy labairintusba, hogy itt kell élet-haláűl harcot vívniuk, és csak egyikük élehti túl? Ráadásul nem elég, hogy meg kell ölniük egymást, még menekülni is kell. De nem csak egymás elől, hanem az eszelős gyilkos elől, akit beengednek a gyerekek közé...

(saját DC!)

EGY
 
Alicia Beaker szépen sorjában bepakolta a csomagjait a busz csomagtartójába, ugyanoda, ahova Ellie West, és Vanessa Evans.
Aznap mentek kirándulni. Az egész tizedik évfolyam. E osztályig. Ők, ások, Texas keleti részére készültek, egy kis városba ellátogatni. Már hetek óta készültek erre. A tanárok elől, megfelelő alkohol és dohány mennyiséget eldugdosták a táskák titkos zsebeibe és az üléshuzatokba. A diákok egy kisebb csoportja, még előző nap éjszaka elintézte. Szerencsére külön buszuk volt, nem volt nehéz nem megismerni a sajátjukat, a nagy, rikító neonzöld felirattal, mely a tanulók véleményét tükrözte iskolájukról. Na jó, nem ezek a tanulók csinálták, semmi közük nem volt hozzá, pedig az A-ba is elég sok zűrös gyerek járt. Mondjuk ott volt elsőnek Justin, a züllött bandavezért. Justin Holmes volt a teljes neve, maga erős, izmos, magabiztos, egoista fiú volt, viszont kevésbé jóképű. Vörösesbarna haj, amiről mindig gondoskodott, hogy égnek álljon, zselét sohasem használt, acélkék szemek, kissé szeplős arc. Ravasz tekintet, sunyi pofa, mintha csak egy rókáról beszélnénk. Hát, nem sok hiányzott hozzá, hogy annak nézzék. Aztán utána közvetlenül ott volt a legjobb barátja: Troy Carton. Amolyan öleb típus volt. De bátor, merész, magas, fekete hajú, és meglehetősen jóképű. Általában ő végezte el a piszkos munkát Justin után. A múltkor is bajba keveredtek, aztán akkor barátkoztak össze egy alsóbb éves sráccal: Braddal. A srác vezetéknevét nem tudták, csak azt, hogy rettentő agyafúrt, és ügyes.
Egyik délután Justin edzésről sietett visszafele az öltözőbe, amikor belekötött, egy pár hete legyőzött, tizedik dés srác. Ez még nem is lett volna baj, csak hát, harmad magával volt. Justin érezte, hogy semmi esélye, de mikor a srác erőből vállon boxolta, nem futamodott meg, hanem a szélsőnek kirúgta a lábát, majd egy balegyenessel leterítette padlóra a másikat. Aztán ütést érzett a gyomrában, cipőtalpat a háta közepén, és az, hogy valami meleg, fémes íz önti el a torkát. A srác szó nélkül megragadta Justin kezét, a középső ujját a Martens bakancsa alá szorította és kettétörte az ujjat. Justin ilyen fájdalmat még sohasem érzett. Azután szépen sorjában megismételte ezt a fiú bal kezén található ujjakkal. Egy ízben érezte, hogy hüvelykujja csontja, és porcai szilánkokká morzsolódnak össze.
-          Kérsz még? – lépett el előle a srác, Justin pedig könnyes szemmel felpillantott.
-          Hagyjatok békén…
-          Tudod, fiú… az ujjaidban található csontok pótolhatóbban, mint mondjuk egy kettétört sípcsont, vagy ha szépen bezúznánk a koponyádat, pihenhetnél… ismerős helyzet, nem?
-          Hagyjatok békén… - lihegte dühében és fájdalmában Justin.
-          Nem hagyunk! – vágott vissza egy másik fiú, és egy zsebkést rántott elő a kabátja zsebéből. Justin szemébe egy pillanatra félelem suhant át, azután nemtörődöm módon elfordította a fejét, és halványan elvigyorodott.
-          Úgy sem mered…
-          Hogy?
-          Mondom… - ekkor volt az a pillanat, amikor a magas, szőke srác, hátraarcot csinált, és szembe találta magát, az értetlen tekintető Braddel. Mit mondhatnánk, a kissrác elintézte egymaga a négy semmirekellő suttyót, azután felsegítette Justint, és ellátta a sérüléseit, a tornaszertárból szerzett egészségügyi dobozzal.
Kettejük barátsága itt kezdődött. Justin bevette Bradet a csapatba, így a fiú is őt szolgálhatta, akárcsak Troy. Aztán még nem is említettük a banda további, két utolsó tagját, azaz Edward Fordot, és Naomi Kristent. Edward volt a csapat esze, általában ő volt az, aki a háttérbe húzódott, míg a többiek laposra verték a náluk kisebbeket és hátrányos helyzetűeket. Egészen átlagos srác volt, hosszabbra növesztett szőkés haj, mélybarna szemek. Naomi vele ellentétben igazi sportember volt, rendszeresen járt kendozni, illetve nagybátyja kardforgatást tanított neki. Naomi félig japán volt, édesanyja ágáról. Kisebb korában került még be a csapatba, olyan tizenhárom éves lehetett. Egy nap, iskolába menet, pontosan éppen akkor volt a hetedik iskolaév szeptember elseje, mikor két rosszarcú suttyó megtámadta. Egyik késsel ment neki, és követelte, hogy adja neki minden vagyonát, azaz az anyjától kapott ebéd pénzt, meg még amilye volt. A másik közben ott maradt és elállta a lány menekülőútját. Naomi nem rettent meg, sírni kezdett, aztán kihasználva a két felsőbb éves srác döbbenetét, helyből elintézte őket. Profi mozdulattal kirúgta a nagyobbik kezéből a zsebkést, majd hátracsavarta a fegyvertelen fiú csuklóját és fülsértően rossz, de precíz mozdulattal, egy rántással eltörte azokat. Szerencsétlen támadó társa csak pislogott, és mit sem törődve barátja segélykiáltásával ott hagyta őt a fenébe. Ennek a jelenetnek szemtanúja volt természetesen Justin is és Troy is. Még aznap beszéltek a lánnyal és bevették a csapatba. Naomi is tök átlagos volt, barna haj, fekete szem, kissé ferde, de kettős szemhéjjal, mint az európaiak. Arca kerekded, de szigorú, általában játszotta a csapatba a szemérmes, és tudatlan kislányt, ha úgy alakult, hogy ezzel le tudja foglalni az „ellenséget”, különben meg még a fiúk se próbáltak vele megmérkőzni. Hiszen lány, és Troy biztos volt benne, hogyha karddal menne neki, semmi esélye nem lenne. És a lány profi volt.
Aztán ott volt még a hírhedt klik: Nina és Dina Keys, és a hozzájuk csapódó, Jessica White. Nina, és Dina ikrek voltak, magasak, szőkék, kék szeműek, fölöttébb idegesítők. Általában az új divat szerint öltözködtek, szívesen vágtak fel náluk sanyarúbb sorsúak előtt, mivel szüleik újgazdag amerikai polgárok voltak, mindenre tellett, még arra is, amire nem.  Jessica apja titkár volt a minisztériumban, anyja fodrász. Nekik sem ment rosszul, valószínűleg ezért vették be az ikrek a csapatba. Ha esetleg valaki a tegnapi divat szerint öltözött, például lila felsőhöz, pink kirakású strasszköves gyűrűt hordott, az eláshatta magát előttük. Sőt, egyáltalán ki hord itt strasszkövet? Minimum gyémánt. Vagy Briliáns. És az iskolában féltek tőlük a többiek, de ez a félelem töredéke volt annak, amit a Holmes-család iránt éreztek. Ők öten és ezek hárman a leghírhedtebbek voltak az iskolában.
És végül pár ember még, akiket említeni lehetne: Haruka Majumi, az egyetlen japán lány, Naomi legjobb barátnője, bár kevesebbet voltak a „család” miatt együtt, de szerették egymást. Josh Storne, egyik legjobb tanuló, emellett egész helyes, csak ne lenne az a vastagkeretes szemüvege, James Stiler, majdnem olyan, mint a díler, Daniella Springs, szőke, göndör, babaarc, kissé pufók, de osztályelső, tipikus tanárok kedvence, diákelnök, mi kell még? Kim Willson, eléggé erőszakos természetű lány, amit akar, megszerzi magának minden áron, Melani Johns, Kim barátnője, pulikutya, fekete göndör haj, ellenszenves tekintet, erős vállak, negyvenkettes cipőméret. Luis Craig, kedves srác, mondhatni még a legnormálisabb az osztályban, erősen visszahúzódó, általában kimarad a balhékból. Benne van a suli vízilabda válogatottjában, de ennek ellenére azért van egy kis hasa. Steve King, hatalmas egóval megáldott gyermek, a maga százötven centijével, és nem csak a termete kicsi… a lányok szerint. Aztán Miky Montgomery, kissé infantilis, nőcsábász, ugyanakkor az osztály arca. Ő viszi általában a bulikra a piát, és ha fedezni kell, hát őt kérd. Thomas Podolski; félig német származású, csak kilencedikbe érkezett az iskolába, addig a szüleivel Németországban élt. Meg látszik rajta, hogy bajor, szinte majdnem tejfölszőke haj, kék szem, tipikus „olyan” tekintet, ami csak egy igazi, vérbeli német srácnak lehet. Talán ezért is szeretik őt annyira a lányok.  George Mc’Freeze. Tudom, a neve rögtön egy Mc’Donaldsos kaját juttat az eszetekbe. És éppen ezért, pont neki találták ki ezt a neve. Olyan kövér ez a gyerek, hogy olyan nincsen a világon még egy. Trevis Freund, egy kutyaképű srác, megrögzött: védjük a bolygónkat, és óvjuk a környezetünket a hulladékoktól – pluszba még a szülei eléggé vallásosak. És végül, az új fiú: Jake Marsh. Osztálykirándulás előtt, alig egy héttel érkezett, szótlan, de okos, tekintete azt sugározza: én mindent tudok, mindenről. De nem fogok megszólalni. Még nem. Majd.
És már az elején említett trió: Alicia Beaker, Ellie West, és Vanessa Evans. Ötödik óta legjobb barátnők, elválaszthatatlanok, eléggé ritka az ilyen, mivel egy lány-lány barátságban általában ketten mindig jól megvannak, s bekerül a csapatba egy harmadik fő, akkor kezdődnek el a bonyodalmak, hogy éppen kit utáljunk ki, miért, aztán a másik megsértődik. Tiszta cirkusz. De ők mások. Ők már évek óta ismerik a másik legféltettebb titkát, és itt vannak, megvannak. Halni tudnának egymásért, de nem is, ők igazán szeretik egymást, és az emberiséget is, inkább élni.
Alicia szeret gitározni, már egészen nyolc éves kora óta tanulja, emellett, dalszövegeket is ír, vagy fordít, és kottákat jegyez le. Ellie megrögzött táncmániás, mindene a rap, hip-hop, funky! Három éves kora óta tanul, azóta versenyszerűen űzi, álma, hogy egyszer világbajnok legyen. Vanessa kissé egoista, de alapjába véve jófej lány, nincsen igazán hobbija, talán szeret vásárolgatni és pasizni. De ez tök normális. És egyébként egyikük sem tanul valami jól. De ráérnek, hiszen az egyetemeken csak a harmadikos és negyedikes osztályzatokat nézik. Akkor meg minek most hajtani?  Egyébként még Vanessának sosem volt igazi barátja, csak szeretné. A hármójuk közül, aki eddig úgy ahogy, járt sráccal, az Ellie volt. Alicia mélységesen megvetett a férfi nemet, egyetlen szerelme volt: a rock ’n’ roll gitárja. Ellie most lábalt ki egy eléggé húzós kapcsolatból, és így utólag, Vanessa és Alicia sokat próbálgatták az öklüket, de nem hiába.
Visszakanyarodva az indulásra. Mire mindenki bepakolt, elrakták a csomagjaikat, elfoglalták a helyüket a buszon, az elindult, és felkanyarodott a tömött sorokba rendezett kocsik közé, az autópályára. Órák kérdése és Texasba érnek. A busz nem megy tovább, a városka határán kiteszi őket, azután másnap, értük megy, hogy elszállítsa őket a hírhedt, földalatti börtönvárosba, amit hamarosan úgyis szétrombolnak, mert olyan régi, és omladozó, hogy félő, hogy beomlik a dolgozók nyakába, aztán annyi. Meg hát, a tervrajzok alapján eléggé labirintusszerű, egy könnyen, ha valaki meg akar szökni, nagyon nehéz kijutni onnan. Még néha a betanított turistavezetők is elvesztették a helyes irányt, aztán kóborolhattak órák után. Többször próbáltak persze szökni, de sokra nem mentek. A város olyan hatalmas, sötét, és útvesztős, hogy mire végre megtalálná a kiutat, éhen veszne.
Sötétedett, mire elhagyták Dél-Carolina határát, és mire Alabamába értek, már feltűntek a szmogtól vörös égen az első ezüstpettyek.
Alicia végig tekintett osztálytársain, majd álmosan ásított egy hatalmasat. Justin csapata középtájon ült, halkan sugdolóztak, közben néha odaszóltak a túloldalon ülő Naomi-Haruka párosnak. Naomit ez meglehetősen bosszantotta, percenként tépte ki a füléből az iPodja fülhallgatóját és szakította félbe kedvenc Dir en Grey számát. Végül a srácok dühös tekintete és remegő keze láttán, békén hagyták őt. A lánynak az övére egy bicska volt csatolva, nem akartak közelebbről megismerkedni a tizenöt centis acélpengével. Mert volt már rá alkalmuk, egyszer régebben. De most ebbe nem mennék bele, majd máskor. Majd ha elaludtak.
Alicia tekintete előrébb futott a társaságot kikerülve és megállapodott az alvó ikreken. Ninának a nyála folyt. És most nincsen fényképezőgép kéznél. Fenébe. Mellettük közvetlenül Luis és Miky nevettek valamin, mögöttük meg egy ideges Steve püfölte az ülést mérgében. A sofőr még régebben lekapcsolta a lámpákat, hogy a tanulók tudjanak aludni, így néha a lelkes csacsogást és veszekedést megtörte egy-egy felhorkoló valaki, de hamar elhallgattatták egy oldalba rúgással. Ellie és Vanessa egymás vállára illetve Vanessa Ellie vállára, Ellie pedig Vanessa fejére bukott fejjel csendesen szendergett. Alicia nem tudott aludni, izgatott volt, mindent látni akart, pedig sejtette, hogy, megfogja bánni még ezt nagyon, másnap, mikor majd nem bírja nyitva tartani a szemét, odalent a föld alatti városban.
Hajnaltájban, Alicia szemei felpattantak, és megakadtak a buszba szerelt tévé képernyőjén. Reggel hat körül lehetett, éppen a híradó ment. Álmosan nyújtózkodott, majd laposakat pislogva meresztette a szemét, és hegyezte a fülét, mert a tv monoton zúgását, és a híradós pasi szövegelését, elnyomta a monoton horkolás.
-          Ma reggel kaptuk a hírt, hogy a Fővárosi Állami és Szigorúan őrzött Fegyházból megszökött a hírhedt, Johnny Mechnair nevű, darabolós gyilkos, mely életfogytiglant kapott, két éve elkövetett, brutális mészárlásáért, miszerint is, egy henteskéssel és sertésvágó bárddal felaprította, majd elfogyasztotta áldozatait. Trófeaként csak az arcukat hagyta meg, melyeket, mint holmi farsangi maszkokat, falba vert szögekre aggatott, a szemüregüknél fogva. Mások állítása szerint a vérükben fürdőzött, és a két éve megtörtént kihallgatáson a kormány nem egy tagja kérte, a villamosszékben való kivégzést. A hatóság nem engedélyezte, minekutána élve szenvedni fájdalmasabb, mint az őrült számára a megváltó halál.
Majd mutattak egy képet, mely egy komor tekintetű, negyven év körüli férfit ábrázolt, enyhén kopaszodott, foghíjas szája lekámpicsorodott, zöldeskék szeme vizesen meredt a kamerába, rothadó körmeivel maga elé tartotta az azonosítóját: 2#770482. Ha az ember jobban megnézte, látni vélte, hogy az orrából és fülcimpájából fél darabok vannak kiharapva. Aliciának rögtön az jutott eszébe, biztosan az áldozatok küzdöttek utolsó vérig ellene, de nem sikerült. Félelmetes, mik vannak, reméli, nem hozza vele össze a sors soha. Hideg rázta őt az ilyen alakoktól. Az ilyenekről, mint az a fazon, az a Texaszi Láncfűrészes jutott eszébe, mint a filmben. Úristen, mi van, ha van közte összefüggés? Oké, lehet, csak ne legyen közöm hozzá. Mért pont Texaszba kell mennünk?
-          Mi az, csak nem berezeltél… Beaker? – Alicia felkapta a fejét, és megpillantotta az előtte lévő ülésen térdelni Troyt.
-          Mi akarsz, seggarcú? – húzta össze mérgesen a szemét Alicia, ugyanakkor érezte, ahogy a hideg futkos a hátán.
-          Félelmetes, nem? Azt mondják, megölt egy Alicia nevű nőt is. Nem szereti a nőket, főleg nem az ilyen barnahajúakat…
-          Barom! – éppen készült volna neki behúzni egyet, amikor a busz hatalmasat fékezett, Troy eltűnt az ülés másik oldalán, Alicia feje pedig hatalmasat koppant az ülés fejtámlájában. Ellie és Vanessa szeme azonnal felpattant, és ijedten kapott a legközelebbi szilárd dolog után, ami megmenthette őket a zuhanástól: azaz Alicia karjába és hajába.
-          Állatok! – kiabálta le azután a fejüket a lány, mire a jármű visszatért a rendes állapotába és gurult tovább az aszfalttal borított sztrádán.
-          Mire készülsz? – fordult oda Aliciához Ellie, mikor látta, hogy a lány sután átpillant az előtte lévő ülésre.
-          Itt volt az a majom… megint idejött cseszegetni… - sziszegte dühösen a lány.
-          Esküszöm, még a kirándulás alatt összehozlak titeket… annyira, de annyira jó lenne, ha végre leszállnátok egymásról, vagyis hogy…
-          Hogy mit akarsz? – visította kikelve magából Alicia, és Ellie haja után kapott.
-          Álljatok már le! – vetette oda lesajnálóan Vanessa. – Komolyan úgy érzem magamat veletek, mintha bolondokházában lennék. Itt van ez a sikoltozó idióta – bökött Aliciára -, és az idegborzoló folyton be nem álló szájú szőke…
-          VANESSA! – Aztán a lány kénytelen volt befogni a száját, mert felcsendült az osztályfőnökük vidám, ám álmatag hangja.

 

 

 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: mechnair módszer1

A jobbik küldetés

2008.10.12. 13:30 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

A jobbik küldetés
Egy katona lány, és két társa feladatot kap: meg kell védeni egy férfi életét. De ez nem olyan könnyű, sőt eljutni se odáig.
A lány, aki kicsit eszelős, a csapattársa, aki egyben a legjobb barátja, nem éppen ura önmagának, egy olyan alak, még egy egyszerű kézigránáttal se boldogul, és akkor még ott van a harmadik, az a titokzatos fiú, aki eldöntötte, hogy bérgyilkos lesz, ha felnő...

(saját DC!)

 

 

 

-          Laure, igyál egy pohár teát, hidd el, megnyugtat – nyújtott felém Margeret egy bögrét. Túlságosan dühös voltam, hogy sikerüljön magamat megfékezni, nehogy kiverjem a kezéből. Végül sikerült.
-          Menj a fenébe a teáddal! – rúgtam ki magam alól a széket.
-          Nyugalomra lenne szükséged, ne húzd fel magadat, csak idd meg – esdekelve a szemembe nézett, én meg szemforgatva összefontam a karomat és a kabin ajtaja felé pillantottam. Legszívesebben fogtam volna a pisztolyomat, és a falhoz szegeztem volna. Hát nem értik meg, hogy ezt nekem nem ilyen egyszerű feldolgozni? Vagy csak azt, hogy hagyjanak békén, legalább egy órát.
-          Margeret… - sziszegtem türelmemet vesztve, és már fontolgattam, hogy lecsapok az asztalon lévő kézigránátok egyikére, és a teájába hajítom.
-          Oké – végül leejtette a kezét, és ő maga itt ki a teát. – Egyedül akarsz maradni? – Nem feleltem. Kíváncsi volta, sikerül e neki egyből felfogni, hogy a válasz: Igen. – Oké, akkor én… - Nem néztem feléje. A szeme sarkából észleltem, hogy valami mutat, de aztán feladta, megtörölte a száját egy zsebkendővel és elhagyta a helyiséget. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy meghallottam, hogy tűsarkai egyre távolabb kopognak. Oly messze, hogy nem kell magamat tűrni miatta, hogy esetleg visszajönne idegesíteni. Éppenséggel elég bajom volt ezenkívül is. Kezdetnek a küldetés, amiben nem vehetek részt. És mellette az a másik… öhm… küldetés. 
Margaret volt az osztagunk egyik agya. Azért fizette a katonaság, mert kellett nekünk egy ilyen Margaret. Sokáig töprengtem, hogy nekem, vagy a társaimnak vajon milyen hasznom származik a jelenlétéből, de végül arra jöttem, hogy csak idegesít, a csinos pofijával és a vigyorával. Soha nem volt igazi bevetésen, csak a háttérből nézett minket, és okoskodott. És, sajnos, vagy szerencsése, általában sikerült, és megmenekültünk. De akkor is, sokkal meghittebben el tudtam volna fogyasztani azt a teát. Mondjuk nem vele, mondjuk egy kád forró vízben, aztán bebújni egy kényelmes ágyba, az egyetlen olyan dologgal, amivel megosztom az ágyamat: a fegyverem. A törött-szárnyú lepke. Hatalmas a lövő ereje, egy golyó és az agyvelőd a plafonon köt ki. Nem szabadna használnom, de amiről nem tudnak, az nem árthat.
Inkább kapnának el, hogy használom, vagy küldenének terepre. De ehelyett, újabb kiképzésen kell, hogy részt vegyek. Hónapok óta készültünk a csapattal erre a fontos stratégia problémára, küldetésre, vagy mi a franc ez. Afganisztánban a terroristák rettegésben tartják a népet. Nekünk, az Osztagnak, lett volna az a dolgunk, hogy elmenjünk oda és kompromisszumot kössünk a háborúskodó felekkel. Én a béke nagy angyala. Nevetséges, de meg kell tenni. Ehelyett mi van? Engem és két társamat mégis máshova küldenek. Még két hét kiképzés, mehetünk vissza a laktanyára, aztán irány Amerika északi része. Ha pontosabb akarok lenni, azt mondom New York. De nem erényem a pontosság.
Bemutatkozom. A nevem Laure O. Kennedy. Az O. a második nevem, amit semmi pénzért nem árulnék el senkinek, mivel nevetségessé tesz. Családi hagyomány, hogy a leánygyermeknek hülye neved adnak. De nem ez az egyetlen ok, amiért tizenhat éves koromban megszöktem otthonról. Senki nem szólít Laurénak, simán csak Lora. Egyenlőre újonc vagyok, ez azt jelenti, hogy mindenki, aki nem újonc, kedvére ugráltathat, és nekem meg kell tennem. Nem lenne jó, ha az első itt ötlött héten ellenszegülnék a parancsuknak. Esetleg, rossz színben tüntetnek fel, majd a következő megbízóm előtt.
Nem rég helyeztek át ide, az Atlanti-óceánra, a habokat szelő tengeralattjáróra. Alig egy hete vagyok itt, és máris hiányzik az én édes otthonom, Tokyo. Igaz, a csalásom eredetileg amerikai és ott is éltem egészen ezelőtt három évig, de aztán besokalltam, és eljöttem az unokatestvéremékhez, ide Japánba. Csodálatos ország, megvan a kultúra, a tradíciók, jókedv, technológia, zene, és minden más. Tökéletes hely, egy ideálisan jó életre. Bár azért már valahol sejtettem, hogy jutok vissza egyhamar. Vagy, talán már soha. Nem tudhatom, az ellenségnek nem e törött-szárnyú lepkéi vannak. Akkor aztán nagy szarban leszek. Márpedig mért ne lehetne? De gondolom, azért van a törött-szárnyú lepkéknél rosszabb. Kicsit nehezen tudtam elképzelni. 
Gondlom csodálkozik az ember, hogy hogyan lehet valaki tizenkilenc évesen katona. Méghozzá, meg kell mondanom, lassan ugyebár hivatásos. A szökés után, nem tudtam mit kezdeni az életemmel, hát besoroztattam magamat. Mindig is ki akartam magamat próbálni egy ilyen szerepben. Vonzott a fegyverek hangja, a háború, a harc és hát, a vér. Nem voltam pszichopata, vagy valami ilyesmi, csupán csak felettébb érdekelt a háború a küzdelem, a fájdalom, életre-halálra. És mert tehetetlen voltam, és nem tudtam elképzelni magamat, mint orvos, vagy tanár, vagy kőműves, ezért inkább emellett döntöttem.
Nagyon sokoldalú állás, tényleg. Megtanítanak lőni, védekezni, logikusan, okosan dönteni, gyorsnak lenni, vagy észrevehetetlennek, növeli a harc az adrenalin szintet, meg tudod tőle őrizni a hidegvéred, és életben tudsz maradni, ha nem fogyatékosnak teremtett a jóisten. De gondolom, azért aki fogyatékosnak születik, nem megy katonának. Hála az égnek, simán átmentem a pszichikai vizsgán, semmi agyi rendellenességet, se őrült szikrát nem vettem bennem észre. Egy fogyatékos nem tudná megválaszolni a kérdéseket. Meg azért, remélem még ez a világ nem süllyedt olyan mélyre, hogy válogatás nélkül, minden harmadik elmebeteg kezébe gépfegyvert nyomjon. Nem elég nagy így is a bűnözések száma. De itt vagyunk mi, ez a több milliárd fős alakulat, szerte a világban, akik őrzik a rendet és a fegyelmet.
Bár, kicsit furán hangzik, de én mindig is a rossz oldalhoz vonzódtam. Sosem szerettem a tündérmeséket, amikben mindig az volt, hogy megmenekül a királykisasszony, és akkor jön a lovon a szőke herceg, megcsókolja, elpusztul a gonosz, és boldogan éltek, amíg… Hülyeség tudom, főleg így, hogy katonaságnál szolgálok, de mi lenne, ha egyszer a gonosz győzne? Vagy győzött. Attól függ, hogy ki a gonosz. Ha ezt az elméletemet egy Margaret-féle pincsinek mondanám el, akkor biztosan szörnyülködne, hogy milyen borzasztó dolgok is jutnak az eszembe. De hát isten vizuális típusnak teremtett. Teremtett. És ha akarja, ezt bármikor visszavonhatja.
Vannak bolond óráim, amikor senkit nem akarok látni. Például, mint most. A harc, igaz, az edzette a testem, és némiképp a lelkemet is, de a düh képes mindent elnyomni és új érzéseket felszínre hozni. Például ebben a pillanatban gyűlöltem itt lenni. Miért? Mért pont engem választottak ki? Hiszen ott volt még az a maradék… hatvan ember. 
Nem is említettem a külsőm. Meg a társaimról se meséltem.
Nem lehetne bumbi frizuránál hosszabb a hajam, de megígértem a felettesemnek, Jamisonnak, a szakaszvezető tisztnek, hogy felkötöm. Bár sokszor látom rajta, hogy legszívesebben végigszaladna rajta egy cuki kis nullásgéppel, de ez ütközik az elveimmel, miszerint én, még ha nem is mutatom, de nő vagyok. Valamennyire, azért remélem, ez látszik még. Így is alig ért lejjebb a vállamnál. Szóval nem olyan vészes. Sárszínű barna, talán egy picit olyan réz színű árnyalat van benne, persze ha nem vér meg sár mocskolja be. Ritka esetek egyike például a három naponta történő alapos hajmosás, vagy éppen naponta, attól függ, az ember feje mennyi idő alatt retkes a kosztól, amiben egész nap csúszik-mászik.
A szemem is barna. Azt gondolnám, semmi extra, teljesen normális génjeim vannak, de szüleimre kell gondolni és elfog a kétségbeesés, hogy vajon tudok e magamnak hazudni. De lényeg, hogy én normális vagyok. Meg cseppet aprócska. Olyan százhatvan-hetven környékén lehetek, és a többiekhez képest, ez eléggé aprócska. De legalább mindez ahhoz előny, hogy mivel kisebb vagyok, könnyebb rejtekhelyet találnom és úgy céloznom az én lepkémmel.
Két idősebb fiúval osztottak be. Az egyik Jake, a másik Ronnie.
Jake magas, fekete hajú, szintén tiltakozott a hajvágás ellen, így neki is jóval hosszabb volt, mint a megengedett három miliméteres. Ragyogó zöld szeme, színeváltóan ült a gödrében, kedvtől és hangulattól függetlenül. Volt mikor olyan mély tónusú lett, mint a legmélyebb, feneketlen kút, vagy olyan ragyogó zöld, mint egy mesés késő őszi rét. Jake igazi keményfiú volt. Pár hónapja volt húsz. Volt egy mini-uzija, és eleinte nem hittem neki, de mindig azzal hencegett, hogy csak a bérgyilkosok tartanak ilyet. És kiderült, hogy igen. Ő maga, az akart lenni. Szép jövő, jól keres, és ha jó, akkor sokat. Csak majd lesz egy kis gondja a törvénnyel, de kinézem belőle, hogy majd elsimítja ott is a dolgokat. Aztán a végén, maga az elnök béreli majd fel.
Magasabb volt, mint én, ennél persze nem nehéz. Izmos termet, van vagy száznyolcvanöt centi magas. Irtó jól áll rajta az egyenruha. Be nem vallanám, nem alacsonyodok le egy Margeret Campler színvonalra.
Ronnie a haverom. Együtt jöttünk ide a főiskoláról. Pár centivel magasabb csak nálam. Nem mondanám, hogy valami izomember, ő inkább abba a kategóriába tartozik, akire ráillik a mackó becenév.
Szőkésbarna haj, meleg-barna szemek. Nincsen semmi bajom a pocakjával. Pár hónappal idősebb nálam, hamarosan ő is húsz lesz. Kedves arca van, és karakteresebb orra. Ő sem híve a nullásgépnek.
De Jamison szakaszvezető hadnagy szerint, magunk szívjuk meg, ha nem teszünk eleget a parancsnak, nekünk lesz kellemetlen, mert szopatni fog. Állok készen.
Hallottam, hogy nyílt az ajtó, és bizonytalan léptek zaja ütötte meg a fülemet. Akárki is volt az, jobban tette volna, ha lelép. Eléggé nevetségesen festhettem ott, egy rakás kézigránát között, miközben tenyerembe temetve az arcomat, könyökölök az asztalon. Ez érdekelt a legkevésbé. Bal kézfejem a kilenc miliméteresem markolatára csúszott. Lusta voltam felpillantani, hogy ki az. Ha támad, lelövöm.
-          Arra semmi szükséged nem lesz – hallottam meg egy, kedves-nyugodt hangot. Felpillantottam, és Ronnieval találtam szembe magamat. – Peggy mondta, hogy itt vagy…
-          Milyen Peggy? – nyögtem unottam, közben elővettem a pisztolyt, és az ingem ujjával megtörölgettem a csövét. Nem volt elég fényes. Bár gondolom, a csata hevében az ember nem azzal foglalkozik, hogy a pisztolya csöve elég fényes e. De sejtitek, fontos az első benyomás. Van, aki az alapján ítél. Bár, szerintem ezerszer többet számít a célzási pontosság, és a töltény. Meg hogy jó legyen a fegyver. Ezért szeretem én annyira a törött-szárnyú lepkémet. Toshija nagybácsitól kaptam. – Ki a fene az a Peggy?
-          Margaret – ejtette ki a hangjában valami bujkáló kétségbeeséssel. Utáltam, ha az emberek hülyének néztek. Volt egy szabály: amíg én azt gondolom valakiről, hogy normális, és rendelkezik annyi szellemi tudással, hogy ne lője agyon a vele szembe jövőt, akkor másik is érezzenek így irántam, és legyenek előzékenyek. De ahhoz még mindig kétség sem fért, hogy rengeteget kell még tanulnom.
De az sem fért a fejembe, hogy hogyan lesz a Margaretből Peggy. Vagy a Peggyből Margaret. Ezért volt jobb Japánnak lenni. Legalább annak több értelme volt, hogy a Takujából hogy lesz Taku.
-          Ja – próbáltam úgy tenni, mintha teljesen természetes lenne. Mintha csak azért jött volna, hogy kölcsön kérjen egy kézigránátot. Bár azért jött volna, de tudtam, hogy más dolga volt velem. – Fogd rövidre Ronnie, eléggé ideges vagyok. Ez a Peggy rátett még egy plusz lapáttal…
-          Megbántottad, tudod? Nagyon kedves nő. Csak teát akart neked adni, hogy lenyugodj. Különben is, a parancsnok helyettes szerint is kell neked egy kis önkontroll…
-          Azért jöttél, hogy ezt megoszt velem, vagy van más is? Mert mára elég volt a fejmosásból. – Tudtam, hogy szemét vagyok, és megint nagy a pofám, de ideges voltam, és a legkisebb rezdülésre ugrottam. De szegény Ronnie mégsem tehetett semmiről.
-          Margeret különben is, nagyon kedves… és…
-          És tíz évvel öregebb, mint te, úgyhogy tégy le róla – Mai nap először vigyorodtam el, de aztán eltűnt a mosoly az arcomról. – Bocs – megrántotta a vállát, és leült velem szembe.
-          Te nem vagy ideges a dolog miatt? – szólt végül. Keresztbe fektette az ujjait az acéllap tetején, és tekintete elidőzött a kézigránátokon.
-          Nem. – Halványlila gőzöm sem volt, hogy milyen dologra céloz, de úgy is mindegy, mert egy olyan lány, aki a Kennedy nevet viseli, nem lehet ideges.
-          Mert én rohadtul parázok. Elvégre újoncok vagyunk, és máris ilyen nehéz feladatot kapunk.
-          Mért, ha az afganisztáni támaszpontra utaztunk volna, és a két szemben álló terrorbrigáddal dacoltunk volna, az jobb lett volna, mint ez? – Lassan leesett, hogy a New York-i küldetésünkre céloz.
-          Egyszerűen annyi, hogy nem bízok Jakeben. – Fura volt ezt tőle hallani, sülve-főve együtt hülyültek, de valamennyire tényleg megértettem. Jaket, még nálam is jobban vonzotta a veszély.
-          Ronnie, te miért is lettél katona?
-          Fogadásból. Aztán megszerettem.
-          Aha. – Én önszántamból jöttem, de nem bántam meg. Soha. Ő fogadásból. Jake meg azért mert… rádöbbentem, hogy erre a kérdésre nem tudtam válaszolni.
-          De neked mondta, hogy bérgyilkos akar lenni, ugye? – Aprót bólintottam, de nem vette észre, ezért megismételtem.
-          Engem az jobban aggaszt, hogy miért éppen minket hármunkat választottak ki… hogy vajon az a sok okos odafönt mi alapján döntötte el, hogy pont mi… - ujjaimmal egy gránátot piszkálgattam.
-          A helyedben nem tenném. Még a végén mellé nyúlsz, és mind meghalunk.
-          Ronnie, nem vagyok szőke! – csattantam fel. Felnevetett. Hangja őszinte volt, és felvidítót. Amikor hallottam, mindig boldogság öntött el. És éreztem, hogy olyankor sosem vagyok egyedül. Nem tudom, mi lett volna, ha a főiskolai évek után elválnak útjaink. Talán…
-          Látod, Lora, csak ennyi és… - véletlenül mellé nyúlt és leszakította az egyiknek a gyűrűjét. Füst tört elő, ami marta a torkomat és könnyeket csalt a szemembe. Be kellett hunynom, úgy tapogatóztam el vakon az ajtóig. Akkor azt sem tudtam, merre vagyok. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy ha kinyitom a szememet, lehet kimarja ez a szar. Beleütköztem valami keménybe, aztán éreztem, hogy valaki elkapott.
-          Ronnie, te pancser… - hörögtem, miután hátunkat neki vetve a kabin ajtajának, kivetődtünk a folyosóra, és szuszogva szívtuk be a puskapor és katonai bakancs illatú levegőt. 
-          Azt hittem, te fogsz mellé nyúlni… - nyújtotta rám a nyelvét. Legszívesebben bemutattam volna neki, de barát ilyet, baráttal nem szívesen tesz.
-          Az a szerencséd, hogy csak füstbomba volt, és nem robbantottál minket darabokra…
-          Csak nem hagynak elől ilyen gyilkos játékokat.
-          Persze, mert már ismerik a magad fajtát – vigyorogtam rá.
-          Kösz – viszonozta.
-          Nagyon szívesen.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: a jobbik küldetés

BOYS LIKE GIRLS - 7.

2008.10.12. 13:08 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

VIII. Fejezet: A második nap – A sirály haverom tehet róla…
 
Az ébrenlét elmosódó határán jártam. Ott, ahol az ember tudja, hogy nem egészen alszik, de felébredni sem akar. Csak sajna, erről bizonyos Lilyan Evans mit sem sejtett. Vagy pedig csak pofátlanul nem akarta tudomásul venni, hogy marhára nem érdekel engem a szerelmi élete, se semmi, ami ilyen fontos azért, hogy felkeltsen hajnali… fél hétkor. Hát megáll az eszem!
Álmosan felemeltem a fejemet, ami időközben eggyé vált a párnával, és kábán próbáltam belőni, hogy barátnőm az ágyam szélére egyensúlyozza magát, és nekem suttog. 
Nyitva volt az egyik ablak, még éreztem a hajnal ízét. Meg tudtam volna forgatni a számban. Olyan nyúlós volt, és semmi hűs szellőt nem ígérően fülledt. Nem próbáltam meg csodálkozni, errefelé iszonyú idétlen és kiszámíthatatlan az időjárás, tegnap még esett, ma meg sunsine. 
-          Összejöttünk! – ujjongott Lily boldogan. Ujjongani csak úgy lehet. Nekem ez még így reggel magas volt. Az agyam akkori kapacitása képtelen volt felfogni ezt a dolgot, amit hajnalok-hajnalán rám zúdítottak. 
-          Kivel? 
-          Hát Perselusszal!
-          Hát persze – motyogtam Aztán jutott csak el a tudatomig, amit mondott. Azonnal felültem. – Na még egyszer, mintha nem hallottam volna jól…
-          Össze… jöttem… Perselus… Pitonnal! – a végén már kiabált, de nem érdekelt már nagyon. Fület akartam mosni, illetve jól megverni Lilyt és megrugdosni a srácot. Hogyan tehették? Hamarosan úgyis szétmennek, és akkor majd én leszek az, akit mindenki nyaggat a problémáival. Na nem! Nyugi, Bennett, ne légy vészmadár! Engem ugyan nem fognak nyaggatni, van anélkül is éppen elég problémám. Ami azt illeti, erősen szükségesnek tartom, minél hamarabb keríteni egy problémamegoldó alakulatot, vagy alapítani. Fenekestül felfordult az életem, és nem látom a fényt az alagút végén, a sok feltornyosuló probléma között. Mondjuk, lehet nem is baj, legalább nem gázol halálra a szembe jövő kocsi. Bár… ma kibuszozunk a tengerpartra. Ennél már nem lehet rosszabb, úgy érzem. 
És akkor reggel, félálomban, nyűgösen és fájó fejjel, azt kívántam, bárcsak bekerülnénk egy Battle Royaleba. Az esélyt adna arra, hogy megoldódjon az összes eddig felgyülemlett problémám. 
 
A fürdő eléggé tágas volt ahhoz, hogy ketten is elférjünk benne. Nehezteltem Lilyre, amiatt, amit tett. Éppen fogat mosott, nagyban habzott a szája, én pedig pont akkor léptem ki a zuhany alól. A hajamból csepegett a víz, végigszántva mesztelen vállaimon. Gyorsan magam köré tekertem a halványlila fürdőlepedőm, és Lilyhez fordultam. 
-          És, baszélgetettetek? – kérdeztem, kivételes komolysággal. Megrázta a fejét, aztán kiköpött. Zöld hab fröcskölt minden felé. Aztán felegyenesedett, és öklével letörölte a szája szélét. 
-          Mért van olyan érzésem, hogy egyáltalán nem örülsz ennek? 
-          Mondtam én egy szóval is ilyet? – De ő csak állt, és nézett utánam, kezében a halványzöld fogkefével. Mosolyogva vállat vontam, aztán kinyitottam a bőröndöm, és a fürdőruhám után kezdtem kutakodni. Egyszerű fekete, kétrészes darab volt, francia bugyival és szimpla felsőrésszel. Semmi extra, nem voltam az a csapodár stílus, inkább hátra maradtam, ha tehettem. Eddig bejött. 
Egyedül voltunk a szobánkban, a társaink, gondolom, rég tömték magukban a reggelit, de mi Lilyvel úgy döntöttünk, hogy ma kihagyjuk. Nem akartam, hogy a reggeli a gyomromban kavarogjon, miközben nyelem a sós tengervizet. 
Mindketten fekete farmer és fekete felső mellett döntöttünk. Pont indulásra értünk le, odakint meglepően meleg volt. Csodálatos. Még egy ürügy, hogy irány a tengerpart. Pedig semmi kedvem nem volt, hogy strandoljak. Sokkal inkább maradtam volna a fenekemen, olvastam volna, vagy akármi. Bármi jobb ennél. Főleg, hogy Lily azonnal lecsapott Perselusra, engem hátrahagyva. Én cipeltem a strandcuccát. Ott a pasija! Mért engem csicskáztat?! Amúgy is rengeteg szeméttel pakolta tele, nem értettem a lényeget, nálam csak naptej, meg törülköző volt. Mi kell még a strandra? 
 
Napszemüveg. Jutott eszembe, miután végig mezítlábaztam a dög meleg homokban, míg a bokám nyaldosták a kékeszöld hullámok, míg a nap kisütötte a szememet. Hát mondja meg nekem valaki, hogy mi ebben a jó!
Alig egy órája értünk ki, és Blacknak hírét se láttam, mióta leszálltunk a buszról. És sajnos Lilynek se. Meg Perselusnak sem. Ennek nem örültem, magyarán, egyáltalán nem voltam feldobva. Úgy tudtam, hogy ez lesz a vége, hogy magamra maradok, de ugyanakkor meg mindenki halál boldog. Legalább Black zaklatna! Addig se unnám magam halálra. Nem hallok jól… az előbb Blacket említettem? Ráadásul a mai nap már másodszor? Édes Istenem!
 
A fürdőlepedőket, és a táskákat lepakoltam egy viszonylag árnyékosabb helyre, aztán kibújtam a papucsomból, és futva elindultam a habzó óceán felé. A hullámok a partra mostak sok kis apró, színes kagylót. Leguggoltam, és belemarkoltam a hófehér homokba. Ahogy felegyenesedtem, akaratlanul is elszégyelltem magamat. 
Mégis hogyan gondolhattam, hogy egyedül vagyok, amikor minden hemzseg körülöttem az élettől? A levegő, a víz, a föld… sosem vagyok egyedül. 
Mélyet szippantottam a sós-tenger illatból, amikor nagy nyugalmamban fejbe talált valami. Egy focilabda volt. A fejemről a homokba pattant, onnan pedig a habokba. Lehajoltam érte, és felvettem, aztán szembe találtam magamat Potterrel. Támadt egy ötletem.
 
- Bocs, visszaadod? – kérdezte kedvesen vigyorogva. Nem értettem, hogy Lily mért gyűlölte ennyire, Blackkal ellentétben, most tök normális volt. Bár ha belegondolok, engem is idegesít az a majom, lehet hogy Lily meg éppen Blackkal van így, mint én Potterrel. Nem, az teljesen kizárt. Hiszen Lilyan Evans gyűlöli az összes Mr. Tökélyt. 
- Aha, de csak ha beszélhetek veled – nyögtem ki végül, és mikor felvont szemöldökkel bólintott, visszaadtam neki a labdát. 
Elindultam a part mentén, úgy, hogy a víz éppen csak érje a lábam. Ő sötétzöld fürdőnadrágban volt, lelógott a térdéig. Felzárkózott mellém, és lépést tartott velem.
Rikoltozó sirályok húztak el a fejünk felett, de én töretlenül csak haladtam előre, némán, miközben ő követett. Kicsit sem voltam zavarban, magamban éppen próbálgattam, hogy hogyan is kezdjem el neki mondani azt, amit akarok. Elértünk egy csendesebb partszakaszra. Itt csak az óceán moraját hallottuk, a víz zúgása elmosta a társaink önfeledt kiáltozását, és nevetését. 
Itt tökéletes lesz. Döntöttem, aztán megtorpantam. Potter beleütközött a hátamba. Szembe fordultunk egymással, és egyszerre szólaltunk meg. Zavartan elnevettem magamat, ő is ezt tette. 
- Mondd te! – mondta végül, ahogy levegőhöz jutott. 
- Lilyről akartam veled beszélni – mondtam ki végül. Összevonta a szemöldökét, és csak bámult rám.
- Akkor üljünk le – indítványozta végül, és kicsit távolabb, a homokos part felé bökött. Arrébb sétáltunk, és egy hatalmas, lapos kőnek vetve a hátunk, leültünk a homokba. Oda, ahol elért minket a víz, körülöttünk ezer színes, apró kagylóval. Szórakozottan beletúrtam, közben ő letette maga mellé a focilabdát, és türelmesen várta, hogy belekezdjek. 
- Tudod, Lily olyan dolgot tett, amiért nagyon neheztelek rá.
- Micsodát? – Ő még biztosan nem tudja. Jaj, drága James, most összetöröm a szíved. De muszáj lesz megtennem. A te és Lily érdekében. 
- Éjjel összejött…
- Igen?
- Perselusszal. – Fájó volt a közénk beállt csend. Csak a természet hangjait hallottam, pedig Potter ott ült mellettem. Most ő kezdte el turkálni a homokot. Egy apró kagylót löktem felé, mire visszaküldte nekem. Éppen szólni akartam, amikor ő törte meg a csendet végül. 
- Hayley, te leszel az én… barátnőm?
Felnevettem. 
- Gondolod, Potter, hogy ebbe belemegyek? Csak azért, hogy ezzel megszerezd magadnak Lilyt? Sajnálom, a válaszom negatív.
- Miért? – most rám meredt, egyenesen az arcomba. – De hát te sem támogatod ezt a kapcsolatot, akkor meg… had érezzük már jól magunkat.
- Nem. Pot… James. Nem értesz. Nem leszek féltékenységed tárgya, nem fogok Lilyvel játszani, mert szeretem… nem, nem ÚGY! Hülye vagy – intettem le, mikor nagyban vigyorogni kezdett. – Csak tudod, érzem, hogy ennek a dolognak, csak rossz lesz a vége. És azt akarom, hogy előbb ráébredjen, mielőtt butaságot csinálna. 
- Mit? Hogy összefeküdjön azzal a halálmadárral? – elmosolyodtam rajta. 
- Például. 
- Na ne. 
- Hát igen, úgy tűnik, egyezik a véleményünk – mondtam végül. Felbámultam az égre, és úgy folytattam. – Segíteni akarok neked, hogy összejöjjetek. Annyira szeretném.
- Miért?
- Ne idegesíts! – csattantam fel. – Azért, mert a barátnőm, és azt akarom, hogy boldog legyen, és ne csessze el az életét. 
- Nagyon önzetlen vagy.
- Hát igen. De tehetek mást?
- Persze, van választásod.
- Csak tudod, nem akarom, hogy se Lily, se Perselus rajtam vezesse le a keserűségét. Mert ha ezek szétmennek, akkor én leszek a kettejüket összetartó egyetlen kapocs. És tudom, hogy ritka szar lesz az, az időszakom. 
- Értem én. – Aztán megint nem szólt egyikünk sem. Magamban adtam Jamesnek egy hatalmas piros pontot, hogy milyen nyugodt maradt egész végig, hogy nem kezdett el pattogni és csapkodni. – Te, Hay…
- Hm? – kaptam fel a fejemet elmélázásomból. 
- Tisztában vagy vele, hogy milyen jó csaj lettél?
- Mi? – egészen elvörösödtem. Na nem, tuti nem vesz le a lábamról. – Mire gondolsz?
- Hát hogy… - és egészen pontosan bizonyos testtájaimra bökött. – Már régebben feltűnt…
- Régebben?
- Jó, pár napja. 
- Mikor Blacknek is?
- Később. 
- És erre hogy jöttetek rá? Blacknek nem volt már más numerája, aki ne adta volna oda magát?
- Mondjuk úgy, hogy igen. – Nem tudom, miért, de akkor is szíven ütött a hír. Szóval így kezdődött minden. 
Blacknek mindegy, csak legyen egy csinos test, elviselhető pofival. Ezért hajtogattam én folyton, nem hiába, hogy Cam, Kim, Melani és a többiek menjenek csak hozzá, azt sosem értettem igazán, hogy Lily hogyan mászkálhatott el velük mindenhova. Mi van, ha titokban ő is a nyáláét csorgatta, csak előttem játszotta meg a hűvös kislányt? Nem fér a fejembe. 
Felpattantam, mert nem akartam tovább Potterrel dumálni. Egyedül akartam lenni, messze a többiektől, hogy megérthessem azt, amit eddig nem sikerült. A lelkemben kavargó legtöbb kérdés így kezdődött: Miért? 
- Most meg hova mész? – ugrott fel utánam, és a kezem után kapott. 
- El. Sétálok.
- Nem jössz be úszni egyet? 
- Bocs, most nincs kedvem – mondtam savanyúan. – Menj csak. 
Már éppen indultam volna, mikor eleresztette a karom, és csak ennyit mondott:
- Tudod, egész jófej vagy.
- Kösz – mondtam végül. – Te is. – Aztán elfutottam. Mi a jó fene üthetett bele James Potterbe? Ráadásul, képes voltam jó párszor Jamesnek hívni? Jéusmáriaszentjózsef! 
 
Olyan, délután négy fele járhatott, mikorra lassabb tempóban elértem egy sziklafalhoz. Egészen addig csak ugrándoztam a bokámat nyaldosó tengervízben, és azon törtem a fejemet, hogy vajon hova tűnhetett el Lily, meg Black. Lily jobban izgatott, de ha belegondolok, hogy biztos Perselusszal van, akkor egy cseppet máris érdektelenné válik. Az ő szemében meg én válok, érdektelenné. Narcisszával már nem is foglalkozom, neki ott a leendő férje, csak igazából az bánt engem, hogy én mindig mellettük voltam és leszek is, ők pedig itt hagytak engem, csak úgy. Felfoghatatlan. Le a pasikkal! Ők minden rossz okozói! Biztos vagyok benne, hogy Éva is csak azért ette meg a tiltott gyümölcsöt, hogy imponáljon Ádámnak… De álljunk csak meg egy percre! Az alapműveltségen kívül ugyebár, amibe beletartozik a Biblia részleges ismerete, mit foglalkozok én isten dolgaival? 
 
Megtorpantam az előttem húzódó sziklatömb tövénél, és akaratomon is kívül éreztem, ahogy beleng körülöttem mindent a tömb és az óceán kézzel foghatatlanul egybefolyó sós illata. 
Ujjaim végighúztam a repedések mentén, miközben egyszer-kétszer megfordult a fejemben, hogy felmászok a szikla tetejére, és megnézem, ellátok e Amerikáig. Ha igen, integetek Davidnek. De persze ez lehetetlenség. Csak úgy, mert mókásnak tűnik. Aztán meghallottam a hangokat. Egy kopasz sirály körözött felettem, és amikor hátrébb húzódtam, és megkerültem a tömböt, aztán lábujjhegyre álltam, és felnéztem, egészen a perem felé, megpillantottam két alakot a szirt szélén. Csak üldögéltek. Szóval… szóval megvilágosodtam afelől, hogy Black hova tűnt el egész napra. Valaki volt vele… és ez a valaki, természetes, hogy Blaise volt. Hát ki más? 
Hátulról, ha nem ismerem őket, azt mondtam volna, hogy ikrek. De komolyan. Ugyanolyan hosszú fekete haj, izomzatra egyező testalkat, csak a fürdőnadrágjuk színe volt más. Blacknek fekete… milyen kreatív, Blaisenek kék. Legalább, mindkettőnek megy a szeme színéhez. 
Beszélgettek. 
Jöttem rá azonnal.
Méghozzá.
Rólam. 
Na álljunk csak meg! Ez érdekelne…
Közelebb lopakodtam, és úgy kuporodtam le a homokba, hogy semmilyen szögből ne lássanak. Úgy nézett ki a szituáció, hogy én üldögélek a fal tövében, amíg ők ketten, a sziklaszirt szélén ücsörögnek, és Rólam beszélgetnek. Ebben csak az a megdöbbentő, hogy mióta is érdekel engem, hogy mit csinál Black, és hogy egyáltalán mit mondd rólam? Felfoghatatlan.
 
-          Szóval… képes voltál tegnap este dobni Cameront… mesés – morogta Blaise. 
-          Cameron egy ribanc. Egy gonosz ribanc. Hiányzik, mint púp a hátam közepére… - Ez miden bizonnyal csak Black lehetett. Ha csak, Blaise nem magával beszélget. Atya ég, még a hangjuk is hasonlít! 
-          Hát, azért elég jó csaj… 
-          Csak belül üres. És azért igazából köztudott, hogy szinte mindenkivel dugott már… 
-          Inkább azokat vegyük számba, akikkel eddig nem. 
-          Annyira nem érdekel a téma… 
 
Az óceán hullámai néha-néha odacsaptak a partra, miközben hallgattam a csöndet. Fenének kellett nekem idejönni hallgatózni, most cinkes lesz, hogy visszamehessek. Megláthatnak, ha visszafelé futok. 
Hülye, hülye, nagyon hülye vagy, Bennett!
Ujjaimmal egy fésűs kagylót markolásztam, mikor újra felcsendült Blaise hangja. 
-          Hanem, sokkal inkább Bennett? – Hangjában maró gúny volt. Black egyelőre semmit sem válaszolt, csak hallgatott, végül, kinyögte, hogy.
-          Ja. 
Blaise képes volt kiröhögni. Miattam. Ha nem kellett volna bujkálnom itt lent, akkor biztos, hogy leverem onnan. Hülye, egoista majom! 
-          Le akarod fektetni?
-          Egyszer igen. 
-          Egyszer?
-          Jaj, tudod hogy értem…
-          Tudom. Azt hiszem te… belezúgtál Bennettbe! – Blaise megint vihogott, de aztán Black is bekapcsolódott. 
-          Azt hiszem, igen!
És csak röhögtek tovább. Én pedig ott kuporogtam lent, és magam elé meredtem. Nem, ezt nem bírtam felfogni. Ne már!
-          De tudod… - mondta aztán lihegve Black. – Hay, öt éven keresztül beléd volt zúgva… 
-          Belém? – Blaise hangja egyszer csak komoly lett. Olyan hirtelen, mint ahogy ebben a pillanatban a napot is eltakarta egy felhőfoszlány. Köszi, Black, ez volt az égés!
-          Bizony. Teljesen oda meg vissza volt érted – Oké, Sirius Black most vallotta be, hogy „valamit” érez irántam, erre közli a volt szerelmemmel, hogy belé voltam zúgva öt évig, és mindezt olyan nyugodt és színtelen hangon, hogy meg tudnék tőle őrülni. – Múltkor is miattad bőgött… én vigasztaltam – Ne, ezt neee… Tenyerembe temettem az arcom, és magamban halkan szitkozódtam. Mennyi az esélye, hogy beteget jelentek, és apám megmenekít egy gyors fuvarral ebből az égően abszurd helyzetből? Annyi, minthogy holnap reggel felébredek, kezemben egy shotgunnal, és azt a feladatot kapom, hogy lőjem le Camet. – Azt mondta, fellöktétek, és megaláztátok…
-          Emlékszem. Utána fel is vettem msnen, és ezt bocsánatot kértem tőle. – Kösz, ki voltam ám segítve!
-          Igen, de Graham is felvette…
-          Mi?
-          Tudod, felvette a csajod, és…
-          Honnan tudod?
-          Ő mondta nekem.
-          Ti beszéltek?
-          Igen…
 
Ez enyhe túlzás. Ő zaklat engem, én pedig kénytelen vagyok válaszolni. 
Black, még mondott volna valamit, de aztán azt nem hallottam. A saját üvöltésem elnyomta. 
Az a sirály, ami felettem körzött, egész utamon, ezt a pillanatot választotta, hogy lecsapjon rám. Már idefele jövet fura volt, hogy ennyire a nyakamban liheg az, az állat. 
Szóval, egyszer csak azt vettem észre, hogy valami, kedvesen pislogva lekukucskáltam odafentről, a fal tetejéről. Félrefordította a kis buksiját, aztán elrikoltotta magát, hogy: Víííí! És lecsapott! Én pedig felordítottam, mire Black és Blaise felugrott, és odarohant. 
Kezemmel elhessegettem a madarat, és futásnak eredtem, mielőtt a két srác felfoghatta volna, hogy itt voltam, és nagyjából mindent hallottam. 
 
-          Hayley! – Valamelyikük utánam ordított, aztán hallottam, ahogy a nyomomba eredtek. Csak rohantam, egészen végig a parton, ahogy a lábam bírta. Ez nagyon ciki! Ez most annyira úgy vette ki magát, mintha érdekelne valamelyikük. Gyorsan egy ásót, had ássam el magam! 
 
Perceken belül lelassítottam, és megtorpantam. Már láttam a többieket, Potter és Peter a vízben játszottak, ők voltak hozzám a legközelebb. Belegázoltam a tengerbe, és már az sem érdekelt, hogy csurom vizes leszek. Csak Black ne találjon rám. Nem akarom. 
 
Körülöttem hirtelen csend lett. Mindent körülölelt a víz halk pulzálása, és az a túlvilági csend. Leláttam az óceán aljáig. Csodálatos fehér homok, kagylók mindenütt, és apró ezüstös halacskák. Prüszkölve levegőért mentem a felszínre, amikor éreztem, hogy valami nagy test elhúzott alattam. Megmerevedtem, és lebámultam. Nem láttam semmit. És még időm sem volt, hogy meg forduljak, amikor éreztem, hogy lehullok a fürdőruha felsőm. Mielőtt odakaptam volna, a következő dolog, amit észleltem, az két kar volt, ahogy a mellemre fonódott, és egy izmos has, ami a hátamnak tapadt. 
Előttem Cameron állt, arca valahol a vicsorgás és a vigyorgás határán, amit, az én melleimet tapogató Sirius Black látványa azonnal lehervasztott az arcáról. 
 
-          Mégis mit képzelsz magadról, Sirius? – csattan fel egyszer csak Cam. – Mért fogdosod ezt… amikor itt vagyok én is?
-          Takarodj innen – mondta halkan Sirius. – Tűnj el…
-          Na de…
-          Veszíteni, tudni kell – motyogtam magam elé. 
-          Menj – bökött oldalra Black. – Azonnal. Indulj! 
 
Cam nem nézett vissza, füstölögve elsétált mellettünk, és még azért annyit odavetett, hogy nyugodjak meg, ennyivel nincsen letudva. Ez még csak a kezdet. 
 
-          Jól vagy? - kérdezte aztán Black, még mindig engem fogdosva. 
-          Elengednél? 
-          Persze – mondta aztán vigyorogva. Lassan elhúzta a kezét, mire rajtam volt a sor, hogy összefonjam a sajátjaim a mellem előtt. Nem mertem vele szembe fordulni, ezért ő került meg. Nem mertem ránézni, elfordítottam az arcom, pedig láttam, hogy keresi a pillantásom. Lehajolt hozzám, aztán megszólalt. 
-          Gondolom, mindent hallottál. Én nem fogok semmit se letagadni, minden igaz, amit mondtam rólad… és tudnod kell, hogy… nem, nem is. Már azt hiszem, mindent tudsz, amit tudnod kell…
-          Visszaadnád a felsőmet? 
-          Nincs nálam – hazudta.
-          Tudom, hogy nálad van – mondtam, konokul a vizet bámulva. Nehéz úgy keménynek lenni, hogy közben nem bírunk, vagy éppenséggel nem nézhetünk bele, az ellenségünk szemébe. 
-          Nézz rám, és visszaadom. 
-          Nem. 
-          Csókolj meg, és a tiéd.
-          Nem. 
-          Akkor én csókollak meg.
-          Nem! – csattantam fel. – Nem kötök veled egyességet. Ha nem adod vissza, akkor így megyek ki. 
-          De így mindenki látni fogja a…
-          Na és? Akkor mi van? – azzal elindultam, hogy szerezzek egy száraz, vagy vizes, nekem tökmindegy milyen állapotú, törülközőt, de Black visszarántott a könyökömnél fogva. 
-          Nem mehetsz így ki! – emelte fel a hangját.
-          Nehogy már te mondd meg, mint csinálhatok és mit nem. – Láttam, hogy felemelte a jobb kezét, ami eddig a víz alatt volt, és felemelte a fekete bikini felsőm. Tudtam, hogy nála van. Megint csak szívat, és zavarba ejtő helyzetbe hoz. 
-          Már pedig, nem fogsz így kimenni. 
-          Ha nem kapom vissza, akkor… hé! És mért nem? – képedtem aztán el. Most már kíváncsi voltam, hogy mik az indokai. Okai. 
-          Csak mert… addig nem láthatja más őket, amíg én sem. És nem akarom, hogy mások lássák, hogyha nekem nem mutatod meg, mert én… - odaléptem hozzá, és lekevertem neki egyet. Aztán kihasználva a döbbenetét, kitéptem a kezéből a fürdőruhafeslőmet, magamra cibáltam, és ott hagytam. 
 
Ekkora egy… ekkora egy… mekkora egy egoista, öntelt, undorító, perverz, szemét… utálom! 
Visszamentem és átöltöztem, aztán nem sokkal később indultunk is vissza. Lily, naná, hogy Perselus ölében üldögélt, így én beültem a helyünkre, feltettem az mp3at, és magamban füstölögtem. Visszafelé is jó három óra lehetett az út. A mai napra elegem volt, és az még csak tetőzte a hangulatot, hogy Jane néni, alias utálatos osztályfőnök, kijelentette, hogy holnap egy igazi csemegével szolgálnak nekünk. És mikor valaki megkérdezte, hogy mi lesz az… csak nevetett, és azt mondta, hogy elégedjünk meg annyival, hogy két fős csapatokba leszünk osztva, és reggel indulunk a Szent Akármi szigetre. 
Erről tényleg a Battle Royale jutott eszembe, és egészen másnap reggelig imádkoztam az én ateista istenemhez, hogy történjen meg, és lőjenek le, vagy akármi, csak éljem ezt túl. 
És Camnak igaza volt, teljes mértékben. Mindketten tudtuk, hogy a java még csak most kezdődik. 
 
Ahogy a nagynénikém mindig mondani szokta: Aminek jönnie kell, jönni fog… és ha itt lesz, szembe kell nézni vele.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: boys like girls

BOYS LIKE GIRLS - 6.

2008.10.12. 13:04 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

 

VII. Fejezet: Az első nap – avagy Lily és Potter eget rengető ötlete
 
-          Hay, már megint rajzfilmet nézel? – hallottam meg anyám kiáltását a konyhából.
Fejjel lefelé lógtam az ágyamon, és a távirányítót szorongattam. Igen, anya, megint rajfilmet nézek. Mint mindig, ugyebár megszokhattad volna. 
Mandy éppen nagyban osztotta a kis Billyt, miközben a Kaszás kedvesen nevetett a gyerekeken, ujjal mutogatva, teli torokból. Imádtam ezt a rajzfilmet. Billy és Mandy kalandjai a Kaszással! Azt hiszem, soha nem növök fel. 
-          El fogsz késni! Apád kivisz kocsival, gyere már le, szívem!
 
Nyögve feltápászkodtam, a géphez lépkedtem, és egy rúgással leállítottam. Megfogtam a bőröndöm fogantyúját, és húzni kezdtem magam után. Lezúgott az egész a lépcsőn, én meg zsebre dugott kézzel, vigyorogva üdvözöltem álmos képű húgom, aki ekkor dugta ki az arcát az ajtaján, hogy szép szavakkal dicsérje meg tettem. 
-          Hello, Dais, vasárnapra itthon leszek – köszöntem neki, és mielőtt még bevághatta volna az orrom azelőtt az ajtót, gyors csókot leheltem a homlokára. Aztán, bamm, és kizárt a saját kis, privát világából. Mindig ilyen morcos görény reggel. Szerintem fel sem fogta, hogy elmegyek, de majd csak feltűnik neki estére, hogy a nővérkéje nem jött haza. 
Gyorsan elbúcsúztam anyámtól, aztán fél fülembe beledugtam az mp3at, és követtem a fatert a kocsihoz. Még mindig az a sokat megélt BMW volt. Persze mit is várok, ez egy igazi műalkotás, és kincs. Mondja ezt apám… szerintem meg egy roncs, amit csak a jóisten tart össze. Meg az a rengeteg belefektetett pénz, amiért hetente hordja apám a műhelybe. Ennyi erővel, vehetne egy újat is akár… 
Beszálltam, bevágtam az ajtót, és elhelyezkedtem apám mellett, az ülésen. 
 
Álmos voltam, és nyomasztott ez az egész kirándulás dolog. Na meg Black sms-e, amit még szombat este írt. Valamiért be voltam tőle parázva, mert fenyegetésnek éreztem, hogy a mai naptól nem fog leszállni rólam. Miért én, miért pont én? 
Ha nem lett volna kötelező, szerintem el sem megyek! 
Dugóba keveredtünk, mire sikerült felébrednem teljesen, megértettem, hogy apám mért szekírozott, hogy induljunk el korábban. Hiába dudált, csak ránk ordítottak szépen, kedvesen, hogy: hé, öreg, engedd el azt a kibaszott dudát! Ilyenkor mindenki ideges, nem is értem mért… egy röpke pillanatra meg apámra néztem, és láttam, ahogy idegességben lüktet a nyakán az ütőere. És ahogy görcsösen szorítja a kormányt, belefehéredtek az ujjai. 
A vállára tettem a kezem, de aztán le is ejtettem, mert elindultunk végre. Hátradőltem az ülésen, és kényelmesen elhelyezkedve hallgattam a zenét. 
Negyed óra múlva megérkeztünk a gyülekező helyre. Ránéztem az órámra, és láttam, hogy hétóra, negyven perc van. Még senkit nem láttam odakint, sőt egy darab buszt sem. Egy darabot sem! 
-          Apa, biztos, hogy jó helyre hoztál? – tettem fel a költői kérdést. 
-          Biztos, ez van itt, az ofőd is ezt mondta – mondta nekem egy ásítás közepette. Kiszállt, kinyújtózott, kiadta a bőröndöm a csomagtartóból, aztán gyorsan csókot dobott, és elsietett, otthagyva egyedül. 
Mivel főorvos a St. Patrick kórházban, sietnie kellett, hogy nyolcra odaérjen. Anya ma szabadnapos, a húgom meg már biztosan lent parádézik a konyhában, hogy juj, el fog késni a suliból. 
 
Magam után húzva a bőröndöm, elindultam a megálló felé. Ott volt egy pad. Szépen lepakoltam magamat, és csak vártam, vártam, hogy jöjjön valaki, de senki nem volt sehol. Kezdtem pánikba esni, hogy itt vagyok a külvárosban, egyes-egyedül, és elkések, eltévedtem, rossz helyen vagyok. De aztán feltűnt Lilyék kocsija, és még vagy három másik utánuk. 
Lily gyorsan búcsút vett a szüleitől, aztán a bőröndjét cibálva, futni kezdett felém. Két puszi az arcra, plusz egy ölelés. Aztán lehuppant mellém, és kényelmesen kinyújtotta elzsibbadt végtagjait.
-          Nem is tudtam, hogy a többiekkel jöttél együtt… - jegyezte meg.
-          Hát mert nem is.
-          Pedig nézd, mindenki most érkezdett.
 
Az ofőnk, mint mindig, csak két percet késett. Ő mindig késik. Lilyék után közvetlen Cam és a tesója, Judy szálltak ki a merciből, utánuk másik pár évfolyamtársunk, és utolsónak az ofő. Ahogy elnéztem a kilencfős társaságot, arra gondoltam, van még kikre várunk. 
Lily kellemetlenül felsóhajtott, és a vállamra dőlve bevágta a szunyát. 
Negyedkilenc volt, mire megérkezett a buszunk, és mire az utolsó emberek is ide értek. Utolsónak természetesen kik érkeztek? Hát a Tekergők. Malfoy Honda terepjárójával jöttek. Malfoy idén töltötte be a tizennyolcat. Tavaly bukott le hozzánk. Le a metakkal!
A kocsiról szépen sorban leugráltak a fiúk, Peter cipelte az erősítőket, Black nyakában két gitár is lógott, Malfoy szépen elcsomagolta a dobszerkóját, mondjuk alig bírta el, de odacipelte a többi motyóval együtt a busz csomagtartójához. Először azt hittem, nem fog elférni, de aztán beügyeskedték a sofőrrel. Úgy tűnt, ismerik egymást. Vigyorogva nevetgéltek, miközben kidobálták a mi cuccainkat, hogy az ő halálfölösleges felszerelésük beférjen. Csodás!
És akkor lepődtem igazán meg, amikor utolsónak, Narcissza szállt ki a terepjáróból. Elkezdett felénk rohanni. Lily nagyot ugrott, aztán felordított, és elkezdte a kezével csapkodni Cisszát, hogy mi a fenét keresett a fiúkkal. 
-          Tudjátok, mint Lucius jövendőbelije, ragaszkodott hozzá, hogy kihozzanak. Amúgy meg nagyon kedvesek… tényleg – ezt úgy tette hozzá, mintha bizonygatni akarna. 
 
Akaratomon kívül is előre néztem, és megláttam Blacket, ahogy engem bámul. A hideg végigfutott a hátamon. Csak egy pillanat volt, aztán elfordult, és nem fordított rám több figyelmet. 
Jól van, akkor szálljuk fel arra a buszra! De ez sem volt ám olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Illetve sikerült felnyomakodni, csak hogy közben az ember nem tudta, hogy éppen kinek a keze fogdossa a hátsóját. Mondjuk én nem estem ebbe a hibába, ilyenkor mondom, hogy áldás a tudatlanság. Black állt mögöttem, kezét a seggemen pihentetve. A vállam fölött hátra néztem, de nem szóltam neki semmit. 
-          Tapmancs, mozdulj már! – lökte valaki őt hátba. Eliszkoltam a társaságtól, és Lily mellé rohantam. Foglalt nekem helyet, sajna, csak leghátul volt, alig pár méterre, attól a négyestől, ahol a fiúk terpeszkedtek, illetve Narcissza, Malfoy ölében. Luciuséban. Ő már Lucius. Kiérdemelte. 
 
Benyomakodtam az ablak melletti ülésre, és összehúztam magam olyan kicsire, amennyire csak tudtam. Pont Black ült mögöttem, puff nekem. Teljesen becsúsztam az ülés alá, hogy ne lásson. Megszorítottuk egymás kezét Lilyvel, és azt suttogtuk egyszerre: - csak éljük túl ezt a hetet!
Mondjuk az ő közelébe Potter szombat óta nem is ment, még meg volt a monoklija. De csak halványan látszott, fenébe, holnapra biztos nem lesz már meg. Biztos Potter-mama jól lejegelte neki, vagy valamelyik szőkeség ellátta a srác sebeit rendesen. 
Mindenesetre biztos voltam benne, hogy Lily kész újra felvenni a harcot a saját szörnyetegével. Míg nekem itt van Black. 
Hallgattam a zenét, miközben néztem az elsuhanó tájat, megmozdulni is alig mertem, nehogy észrevegyen és zaklasson. Aztán mégis meg kellett mozdulnom. Feljebb ültem, de szerencsére nem vett észre. A hátunk mögött gitároztak Potterrel. És persze megint PONT ugyanazt a számot! Potter még énekelni is kezdett. Sajnos, Lilyvel egymás kezét szorongattuk, és teljesen hangerőn hallgattuk a lejátszót, de még ez sem segített. Aztán próbáltam nem rájuk figyelni. Csak azért csinálták, hogy bosszantsanak. Áh!
-          Lily, sütöttem sütit – szedtem elő a kaját a táskámból. 
-          Nahát, én is! Tudnád tegnap mennyit tököltem vele… jaj, hol van már? – Lily nekem dőlt, és tudtam, hogy ez nem önszántából történt. Két lány szökdécselt oda a fiúkhoz. Az egyik Cameron volt, a másik Gaby. Cam belehuppant Black ölébe, átölelve a srác nyakát, míg Gaby megkörnyékezte Pottert. Peter magányosan gitározgatott, és dúdolt hozzá, Lucius Cisszával volt elfoglalva. Amúgy igaza volt Cisszának, látszott rajta, hogy szereti a lányt. Cissza esetében meg tudtam, hogy mi az igazság. 
Hallottam a cuppogó hangot a fülembe, és megint azon voltam, hogy mp3azzak, de aztán összenéztem Lilyvel, és dühösen a számba tömtem egy marék aprósüteményt. 
Lelki szemeimmel láttam, ahogy Black szájában mászik a csaj, és ő még ráadásul élvezi is. Mindegy, gondoltam mellé gyorsan, addig se engem zaklat. 
-          Hú de jó, legalább nincs olyan érzésem, hogy a nyakamba liheg az a lúzer… - Potterre célzott. – Mert más nyakába liheg…
Elnevettük magunkat, aztán megettük a maradékot, és azt hiszem, elaludhattunk. Esett, be volt minden borulva, kíváncsi lettem volna, hogy vajon milyen a tengerpart arculata, de aztán unalmamban és zaklatottságomban elnyomott az álom. Barátnőmmel, egymás vállára bukva aludtunk el. 
 
Arra ugrottam fel, és pattantak fel a szemeim, hogy Lilyan, mellettem vihog. VIHOG! Lily sosem szokott csak ÚGY vihogni! Sőt, ő nem az a vihogós fajta. Elnéztem kábultam jobbra, és megláttam, hogy Perselusszal beszélget. Mi beszélget, jól érzi magát. Perselus Piton, alias régi jó barátom, alias egy ritka nagy görény, a szemközti ülés karfájának dőlve, szórakoztatta mosolyogva Lilyt. Már akkor gondoltam, hogy lesz itt valami. A barátnőm és a görény, régebb óta ismerték egymást, mint én Perselust. Csak Lily ízlése sokban eltért a srácétól, ezért egy időben én lógtam vele sülve-főve. Amúgy már régóta tudom, mondhatni elég régóta, hogy Perselusnak bejön Lilyan. 
Mondjuk most eléggé gonosz voltam, de csak így belülről. Arra gondoltam, hogy segítség, Lily nehogy összejöjjön a sráccal, mert akkor én egyedül leszek, és ez azt jelenti… hogy nem bújhatok senki háta mögé el, ahol nem lát majd meg Black. Mi a fenéhez fogok én egyedül kezdeni? Reggel azért imádkoztam, hogy ne legyen ramatyabb a helyzetem… úgy érzem, elindultam lefelé azon a bizonyos lejtőn. Most akkor tényleg nincs isten, vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen? Éljen az ateizmus!
Azon gondolkodtam, hogy vajon hány kilométerre lehetek otthonról (de ezt is csak amiatt, hogy visszafelé milyen gyorsan tudnám lefutni, ha úgy adódik), amikor megéreztem, hogy valaki bámul. Nem tudom másképp leírni, de bizsergett a tarkóm, és csak azért is mereven előre bámultam, hogy nehogy valami fizikai, vagy mentális kapcsolatban kerüljek Blackkel. 
Aztán hiába tettem ott magamnak az ártatlan hülyét, egyszer csak valami koppant a fejemen. Magamban a már jó régóta betanult és megfogadott szöveget mondogattam, mint valami mantrát: Nem lát, nem hall, nem pofázik. De nem vált be.
Miután másodszor is fejbe vágtak, kénytelen voltam hátrafordulni. Az a lehetőség csak később jutott a kis eszembe, hogy lejjebb csússzak, hátha akkor több az esély arra, hogy leszállnak rólam. Ügyes vagy, Bennett, gratulálok, megint nagy szarban vagy, mint mindig!
Mikor érzem, hogy rezeg alattam a léc, vagy mikor tudom, hogy előbb cselekszem, mint gondolkozom, akkor általában megszólal bennem a rejtett valóm, és veszekedni kezdünk. Inkább kíváncsi sem vagyok arra, hogy a tekintetemen lejátszódó érzelemváltakozás milyen gondolkodásra készteti a többi embert, aki ilyenkor engem bámul. Körülbelül azt mondatják rám, mint Perselus Piton: Fogyatéééék!
 
-          Szia, miben segíthetek? – bámultam rá térdelő helyzetből a mögöttem vigyorgó Blackre. A kedvességem valahonnan tavaly nyárról származott. Akkoriban diákmunkát vállaltam, kíváncsi voltam, miféle az. Egy Mc’Donaldsban kaptam állást, ott aztán minden a vendégé. Hogy a fenébe ne! Ki is léptem egy hónap után, nem bírtam, sok kövér, hülye ember, akiknek nagy a pofájuk, és vigyorogni kell rájuk, akármekkora parasztok is. Ez nekem nem ment. Black az más tészta. Vele úgy kell bánnom, mint egy kölyökkel. Türelem, Bennett, meg tudod csinálni…
-          Csodálkozom rajtad, mi üthetett beléd, eddig még nem ordítottad le a fejemet… - Ezt most komolyan úgy mondta, mintha egy mazohista szadista ember lenni, aki szereti, ha ütik. 
-          Mivel még csak kommunikációs kapcsolatba sem kerültünk – Még ez a szerencse! Tettem hozzá magamban.
-          Nem válaszoltál az üzenetemre… pedig vártam.
-          Ugyan, mit írhattam volna arra? Ne… ne, Black, hagyjál mááár! – behúztam a nyakam, és visszaültem rendesen az ülésre. Elkezdett zaklatni a gitárjával. Ütögetett vele. 
-          Bocsi, sajnálom, ugye nem fájt? – hallottam, hogy a hangjában nevetés bujkál. A fene egye meg a fajtáját!
-          Nem – mondtam durcásan. – Kérlek, hagyj élni!
-          Ezt kéred tőlem? Élhetnénk esetleg együtt? 
-          Black, ne…
-          Sirius! – Á, ez az, Cam visszatért kedvese ölébe, ennél több nem is kell. Mérgesen rám nézett, de aztán vissza fordult Blackhez, és birtokba vette a száját. Nem bírtam tovább nézni őket, kissé feszülten összegömbölyödtem az ülésen, és néztem ki a semmibe. Tiszta köd volt minden, és megállás nélkül esett. Embere, ezt nevezik nyárnak, itt Angliában!
 
Az ofő bejelentette, hogy hamarosan megérkezünk, és nekem akaratlanul is olyan Battle Royal-os* hangulatom lett. Szinte már vártam, hogy mikor állunk meg, mikor tűnnek föl azok a katonák, mikor nyomatják e nekünk az altatót. Már éppen azon törtem a fejem, hogy ha kapok, milyen fegyvert fogok kapni, és hogy kivel fogok végezni legelőször, amikor megálltunk. Zúgolódás támadt, hogy mért történt ez, de aztán azt mondták, hogy uzsgyi, megérkeztünk. 
Lily összenevette Perselusszal, aztán kikászálódott, és boldogan kinyújtózott. 
- Össze fogtok jönni? 

- Csak idő kérdése, és igen. Azt hiszem, szerelmes vagyok – mondta ábrándozó tekintettem barátnőm.
-          Potter mérges lesz.
-          Érdekli a nyavaját! – Láttam Lilyn, hogy megbántottam, hogy nem kezdtem el sikoltozni és ugrálni örömömben, de egyszerűen előző okokból kifolyólag nem tudtam örülni, másrészt, úgy gondoltam, hogy egy ilyen hosszú, szinte már gyerekkorba nyúló barátságot, kár elbaltázni egy kapcsolattal. Mindig is utáltam az ilyesmit. Remusszal tök más volt a kapcsolatunk, belé soha nem lettem volna szerelmes, és ő se belém. Csak barátok voltunk, akármilyen hihetetlen, de igenis mi bebizonyítottuk, hogy létezik még fiú-lány BARÁTSÁG!

És biztos voltam abban is, hogy nem lesz hosszú távú. Lily és Perselus… ezer és ezer dologban különböznek. Bár mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de szerintem ez csak részben igaz. Lily túl pörgős, Perselus pedig túl rossz. Nem hinném, hogy Lily benne lenne a kis bandában és akkor közösen élnék ki szerencsétlen csöveseken a piromániájukat. Milyen kegyetlen dolog ez! Most hogy így ez eszembe jut, arra gondolok, hogy ezek mellett, Black egy szent! Basszus, nem! Black egy görény!
De mindazonáltal… cseppet sem akarom, hogy az ÉN Lilym összejöjjön az egyik legjobb haverral. Nem, elrontanának mindent. De én most nem állhatok közéjük. És valahogy, én kezdettől fogva támogattam a Ptter-Lily szálat. Talán… ha ezek összejönnek, segíteni fogok Potternek, hogy beteljesüljön a sorsuk. Vagy, ne kavarjak bele? Fenébe, tanácstalan vagyok! Hol egy fal, hadd verjem bele a fejem! Vagy Lilyét!
 
-          Hay, ma chérie, megmozdulnád? – hajolt oda valaki a fülemhez. Éretem, hogy Black mellkasa a hátamhoz tapad, éretem, ahogy veszi a levegőt. Megrémültem.
-          Persze. Mi ez a francia cucc már megint? Nem vagyok a kedvesed!
-          Te is találj ki nekem valamit! Csak hogy lássam, te is milyen leleményes vagy, mint én – baromi büszke volt magára. Úgy lefaragnék egy kicsit egójából, talán akkor emberibb formákat öltene. 
-          A…hm – úgy tettem, mintha elgondolkodnék, és közben eszembe jutott, hogy Lilyt mindig úgy szólítottam franciaórán, hogy: -, mon amie? 
-          Mi? Nem vagyok a barátnőd! – nézett rám felháborodva Black.
-          Sajnálom, mon amie, ez lesz az új neved.
-          Mozduljatok már meg! – hallottam meg Lucius felháborodott hangját. – Elálljátok az utat, ne itt romantikázzatok!
-          Tudod, nem itt szándékozunk – vágott vissza Black. – Hanem egy sokkal meghittebb helyen.
És amíg ők elveszekedtek egymással, gyorsan magamhoz vettem a táskámat, és leléptem, amíg még nem késő. 
 
-          Ja nee! – sírt hangosan Cameron. Az ofő, alias Jane néni, mert a nevét még nem említettem, éppen akkor jelentette be, hogy este tizenegykor ágyban van mindenki. 
Úgy terveztük az első napot, hogy az ofő, és Mr. Vaughan, a néger csóka, a kísérőtanár, ő volt az öreg Mrs. Vaughannak – a nőgyógyásznak -, az egyetlen fia. Rajztanár. Még elég fiatal, csendes, de Jane néni majd elpátyolgatja. Szerencsétlen ember! 
Na, szóval az első nap ki volt nekünk adva, hogy ismerkedjünk a tereppel, fedezzünk fel mindent. Először csodálkoztam is, hogy mi a fene, semmi unalmas városnézés? Egy várba se térünk be tárlatvezetésre? Aztán vállat vontam, és Lilyvel együtt örültem. Egészen addig, amíg meg nem láttam a szállást.
-          Mi ez? – kérdetem elmerengve az évszázados falakon, ahogy néztem a lőréseket, s ahogy a tekintetem végigfutott az ódon kastélyon.
-          A Christ Church College**. Itt fogunk megszállni!– tárta ki a karját az a nő. Őrült! Hova hozott minket? Biztosan telis-tele van pókkal! A fene vigye el!Meg szellemekkel. Lilyvel egymásba kapaszkodtunk, és csak tátogtunk, mint a halak. Aztán Black megadta a kezdő lökést.
-          Király! Tök király ez a hely, nem Bennett? – Na mi az, most már Bennett?
-          De, nagyon állat – préseltem ki a fogam közül. 
-          Na, akkor majd fogócskázhatunk. De, csak ha te is akarod – kacsintott rám vigyorogva.
-          Azt felejtsd el…
Először azt hittem, le akar smárolni, de csak a fülemhez hajolt, és belesuttogott valamit. Inkább nem mondom, hogy mi volt az. Így is, ahogy ott hagyott, belevörösödtem. Szemét!
-          Ezt pedig végképp verd ki a fejedből… - Édes Istenem, mi a fenét keresek még mindig itt?!
-          Bemegyünk? – rántott vissza a valóságba Lily.
-          Menjünk. – Vontam vállat. Nem láttam más lehetőséget. 
 
 
Hatalmas tölgyfa ajtók vezettek az épület belsejébe. Egy szigorú tekintetű nő állt az ajtóban, ajkai vékony vonallá préselve, haja szigorú kontyban, és valami iszonyatosan furcsa ruhát viselt. Olyan volt, mint egy talár, mint azokban a régi boszorkányos filmekben. Eljön a banya és magával visz… kíváncsi voltam, a seprűjét, hol rejtegeti.
-          Legyenek üdvözölve, a mai naptól, egy héten keresztül ez lesz az otthonuk. Az én nevem, Minerva McGalagony***. És mielőtt belépnének ezeken az ajtókon, tisztázzunk pár dolgot, szabályokat, amelyeket kötelességük lesz betartani. Ha pedig nem teszik meg, akkor nagy bajba is keveredhetnek. – Összehúzta a szemét, és úgy méregetett minket, mintha biztos lenne benne, hogy az én kézitáskámban kézifegyver van, Lily hátizsákjában egy fél tucat kézigránát, és mintha Black egy vadászpuskát, vagy motoros fűrészt rejtegetne a bőröndjében. Bár, mondjuk nála, sohasem lehet tudni. Az is lehet, hogy a fogócskát úgy értette, hogy életre-halálra. Hogy majd ő kerget a fűrésszel. 
-          Szóval ő a házinéni – súgtam bele halkan Lily fülébe. – Fura egy osztálykirándulás de, hallod, megint nagyon megszívattak minket, de csak azért, mert túl naivak voltunk. 
-          Bizony. Megint kifogtuk a legjobbat. Hol a fenébe van itt tengerpart? – És Lily úgy tett, mintha azt keresné. Ide-oda kapkodta a fejét. – Sehol az égvilágon. 
-          Parancsol, kisasszony? – emelte fel a hangját a nénike. 
-          Semmi, asszonyom, csak…
-          Örülnék, ha nem szakítana félbe. Nos, igen… amit kellett, azt tudattam magukkal, aztán nehogy rám fogják azt, hogy nem voltam következetes, ha bajt okoznak. És most, legyenek szívesek követni! – azzal hátat fordított, és suhogó talárral elindult. Egy lökéssel kitárta azokat a hatalmas, tömör és nehéz ajtókat, mi meg követtük, mint a kiskutyák. 
-          Tiszta zizi a nő – lépett mellém Black. – Biztos agyára ment a magány…
-          Több tiszteletet, fiatalember. Hallom ám! – szólt hátra sem nézve Minerva McGali. 
-          Mi a fa…
-          …sz? – torpantunk meg Blackkel együtt. – Ezt hogyan csinálta?
-          Biztosan poloskákat tett ránk! – és elkezdte magát fogdosni. A homlokomra csaptam, hogy nem bírom tovább. A sor elején a nő felnevetett.
-          Minden esetre, félek az öregtől… - motyogtam savanyúan. – Milyen hátborzongató alak, és milyen hátborzongató kastély.
-          Csak nem félsz? – kérdezte kajánul tőlem a srác, azaz Black, mire leakadta a saját magát fogdosás dologról. 
-          Be vagyok szarva – jelentettem ki színtelen hangon. Minek hazudni, ha mondatok az életben egyszer igazat is?
-          Biztos elég szélesek az ágyak ahhoz, hogy együtt aludhassunk. És akkor majd gondoskodom, hogy…
-          Aludjon veled a halál, Black, ezt most komolyan mondom. – Azzal ott hagytam őt, miközben végig kísért az utamon a gúnyos nevetése. 
 
Hamarosan felzárkóztam Lilyhez. A nénike éppen azt magyarázta, hogy hát választási lehetőségünk van, hogy hol akarjuk felverni a sátrunk. Ezt persze képletesen. Két véglet volt: Torony, vagy Pince. Én utáltam a föld alatt lenni, ezért választottam a tornyot. Lily jött velem, illetve, ahogy Black tudomást szerzett afelől, hogy magaslatra vágyunk, ő is emellett döntött, meg Potter, meg Peter, és a rajongói tábor, az ikrekkel az élen: Cam és Judy.
Lucius mindenképp Blaise-vel akart menni, és mindketten pince mellett döntöttek, Narcissza sajnálkozva mondta, hogy baromira sajnálja, de inkább megy Malfoy után, mert ő a leendőbelije. Bella csatlakozott a húgához, aztán hozzájuk csapódott Perselus is, Lily legnagyobb bánatára, és az én legnagyobb örömömre. A többiek nem érdekeltek. Bár többen döntöttek a Pince mellett, mint az emeleten. Mondván, hogy sokat kell lépcsőzni. Hát az már biztos, de rám fér. Ezt Lilyvel is közöltem, és majdnem bemosott egyet, hogy mit akarok én az ötven kilómmal. 
 
Körbevezettek minket az ebédlőben, a NAGYTEREM nevet kapta, gondolom azért, mert nagy volt a terem. Baromira logikus. 
Hatalmas helység volt, szépen kivilágítva, hatalmas tölgyfa asztalokkal, fényesre sikált asztallappal. Belülről nem is volt olyan félelmetes, és ódon. Kezdtem magamat úgy érezni, mint egy kis varázslótanonc, aki belecsöppent egy izgalmas kalandba. Mármint a hely nekem ezt súgta. De ez is csak egy kastély volt a sok közül. 
Aztán ketté vált a csoport, minket McGalagony vezetett fel, míg a pincelakókat egy eléggé komor és barátságtalan férfi, Frics úr*, a gondnok igazított útba. Alacsony emberke volt, folyton a kezét tördelte, morgott, és hadonászott azzal az egy szál partvissal a kezében. Úgy érezem, jobban jártunk, hogy a házinénit kaptunk, mint ezt a jóembert. Nem hiányzott cseppet sem, hogy leverje a vesém azzal a bottal. 
 
Számtalan lépcsőfokon másztunk felfelé, nyakunkban és kezünkben a csomagok iszonyat nehezek voltak, minden lépés után. Lily egyszer a hónom alá nyúlt, hogy el ne taknyoljak. Bizony, nehéz volt felmenni, és mikor végre elértük a célt, lenéztem, és azt hittem, megőrülök. Leettünk, vagy kismillió mérföldre lentről. Az idegen vezetőnk egész idő alatt úgy siklott végig a fokokon, mintha csak egy laza séta lenne. Még csak nem is lihegett, mire felértünk. Megáll az eszem! 
-          És itt volnánk – mutatott egy festményre, amely, egy meglehetősen jó húsban lévő hölgyeményt mutatott. Hatalmas, rózsaszín csipkés ruhája ugyan elrejtette az alakját, de olyan volt, mint egy hatalmas sertés. 
Nagyot nyeltem. Mit kell ezzel csinálni? Keresztülmászni rajta? 
- Most pedig, megmutatom, hogy működik az ajtó. – Azzal odalépett a portréhoz, és kitárta. Csak ekkor vettem észre a kép szélén a kilincset. Belestünk a válla fölött, és megláttuk, hogy az elénk tárló helység tiszta vörös. Először pislognom kellett, mert nagyon tömény volt a szín, de aztán ki tudtam venni a többit is, ami a helységből kilátszott. 
 
Vörös bársonnyal borított ülőgarnitúra, kandalló, vörös-arany színben játszó falikárpitok, és egy galéria rész, ahogy egy lépcső vezetett fel, ami középtájon kétfelé ágazott, és két felirat hirdette: balra – FIÚK, jobbra – LÁNYOK. 
-          Azta… - füttyentett mellettem Potter. – De marha jó! 
 
-          Innen gondolom, már elboldogulnak egyedül is. Hétkor jelenjenek meg lent, a vacsora akkor lesz tálalva. És csak egy percre fordultam el és McGalagony néni már sehol sem volt. Az utolsó ember becsukta maga után a portré-ajtót, és egyedül maradtunk a toronyszobában. 
 
Ledobtam magam mellé a csomagokat, és mélyet szippantottam. Közben láttam a szemem sarkából, hogy Cam és a sleppje felfelé igyekszik. Megragadtam barátnőm kezét, és mondtam neki, hogy igyekezzünk, nehogy már a libákok happolják el előlünk a legjobb helyeket. 
Végül csak úgy tudtuk megoldani, hogy egy szobába kerültünk Alice nevű évfolyamtársunkkal, és Andreával. Barátainak csak Andy. 
Négy ágy állt a szobában, és Blacknek igaza volt, mindegyik olyan széles, hogy két ember bőven elfért volna rajta. Bele sem akarok gondolni, hogy miket fog az rajta művelni. 
Lilyvel két ablak mellettit választottunk, aztán szépen felhordtuk a holmikat és kipakoltunk. Aztán átöltöztünk. És még csak délután fél négy volt. Hát gyorsan telt az idő. Alice és Andrea egy szó nélkül elhúzott kastély-felfedező kőrútra, Lily meg ott hagyott engem egyedül, mert meg akarta keresni Perselust, hogy baszélgessenek… Nagyon mérges voltam, ahogy elment. Reméltem, hogy semmi nem lesz köztük. 
 
Odakint még mindig megállás nélkül esett, kénytelen voltam lemondani arról, hogy kimenjek egy nagy sétára. Feltéve, ha letalálok. Végül végignyúltam az ágyon, lerúgtam apacsom, és csak feküdtem ott, a baldachinos ágy mennyezetét stírölve. 
Hallottam, ahogy kopog az eső az ablakon, s éretem azt a kellemes szantál illatot, ami belengte a szobát. Kellemes félhomály, csend és nyugalom… magával ragadott álmaim édes világa. 
 
Nem sokkal később, legalábbis nekem csak pár percnek tűnt, arra ébredtem, hogy Lily finoman ébresztget. Engem. Azonnal felültem, és a telefonom kijelzőjén azonnal megnéztem az időt. Háromnegyed hét. Szóval akkor ezek szerint, egészen ez idáig senki sem keresett? Még Black sem? SZUPER!
-          Vacsoraidő! – rikkantotta el magát Lily.
-          Na, mi volt? – kérdezte egy ásítás kíséretében. 
-          Még semmi. Meg sem csókolt… de csak beszélgettünk… - kicsit letörnek tűnt. Nem sajnáltam, inkább örültem, hogy Perselus Piton barátomnak több esze van, mint ennek az egy szem lánynak itt előttem. 
-          Baszélgetettek? – húztam vigyorra a szám.
-          Nem. Beszélgetünk. Csak semmi baszélgetés. Egyelőre.
-          Aham…
Magamra kaptam egy katicákkal díszített, kapucnis pulóvert, meg a tornacsukám, és loholtam barátnőm után, aki nem először tudatta velem, hogy mennyire de nagyon éhes. 
 
Lily hanyatt feküdt az ágyán, és énekelt. Én még mindig magamban füstölögtem, mert Black le-emosozott. Csak azért, mert katicás a pulcsim. Potter egyet értett vele, de Lily megpörgette két ujja között a kést, és elhallgatott. Tudott rá hatni. Jó, mondjuk Lily nem teszi jól, ha kést pörget az ujja között, mert megint szaladhatok vele az orvosiba. Egyszer már volt szerencséje, hogy beleállt a kis kezébe. 
-          Te, Hay! Támadt egy ötletem!
-          Jaj – ültem fel én is. Lily úgy pattan ülő helyzetbe, mint aki megvilágosodott. – És mi lenne az?
-          Felelsz, vagy mersz? – villantotta ki a tökéletesen szabályos, és fehér fogait mosolygás közben.
-          Na ne… - húztam el a szám savanyúan. – Blacken múlik, tuti megszívom… nem akarom. – És így is volt. Illetve, Black… hm… igenis, meg nem is. Vészcsengő! Megint hallottam!
-          Hát nem érted? Majd mi becumiztatjuk őket… - kacsintott Lily.
-          Szerintem e nem jó ötlet, mi van, ha visszafelé sül el? 
-          Jaj, ne aggodalmaskodj már… ha olyat kérnek, max kiszállunk. Nyugi. Megyek is, szólok nekik! – aztán gonosz kuncogás kíséretében eltávozott. De alig telt el tíz másodperc, azonnal jött vissza, és meglepő módon ugyanolyan vidor volt, mint mielőtt elment. 
 
-          képzeld, útközben összefutottam a nyomi Potterrel, nekik is épp e jutott az eszükbe, és jött, hogy szóljon. Azt mondtam neki, öt perc, és lemegyünk a nappaliba. 
Nappali, értsd: az a helység odalent. 
-          Rossz érzés kerülget… - és tényleg nyomasztott a gondolat, hogy mi van, ha megszívatnak? Elvégre, Black azt írta, hogy nem száll le rólam. Istenem! Illetve, ha van ateista isten, akkor segítsen rajtam!
 
 
Levettem a pulóveremet, és felvettem egy rövidnadrágot, meg egy fekete toppot. Egyszerű öltözék, és különben is, meg lehetett fulladni odalent. A házinéni jött, begyújtott nekünk, és távozott. Május vége volt, elméletileg hamarosan nyár. Minek ide kandalló? 
Camék már odalent gubbasztottak a földön, volt, aki térdelt, volt, aki t
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: boys like girls

BOYS LIKE GIRLS - 5/2

2008.10.12. 13:00 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

ITT A MÁSIK FELE:

-          És nem hittem volna, hogy Black ennyire otthon van a hörgésben. 
-          Hát meglepődtem.
-          Én is. 
-          Álmos vagyok.
-          Én is.
-          Jó éjszakát.
-          Neked is, Lily, neked is. 
 
Lily pillanatokon belül elaludt, de nekem nem jött a szememre álom. Feküdtem csak ott mellette, mozdulatlanul, nyitott szemekkel, és nem tudtam kiverni a fejemből azt a képet, ahogy Sirius Black nézett le rám, ugyanis jó másfél fejjel volt csak nálam magasabb. A fekete póló, a feltűrt ujjaival, kiemelte az izmait, szabadon hagyva a bicepszét és egyéb szépségeket. A nyakában lógott az a csodálatos, polírozott, metálosan csillogó elektromos gitár. A szemébe hulló, éjfekete hajfürtök, amik a vállát is ellepték, és azok a fekete szemek… basszus ne már! Megszólalt a vészcsengő a fejemben, hogy ezt nem szabad. De furcsa mód, nem akart elhallgatni. 
Aztán pár perc után rájöttem, hogy csak sms-t kaptam. Annak a csengését hallottam a fejemben újra és újra lejátszva. 
 
Lily kómásan felemelte a fejét. Lefejelte az ébresztőórát, nem volt teljesen magánál, de azonnal vissza is hanyatlott a párnára, és újra elaludt. 
Odaléptem, az ablakmélyedésez, mert ott hagytam az övtáskámat. Közben még mindig nem voltam túlságosan álmos, úgy döntöttem, felülök a párkányra, és nézem a holdat, miközben kíváncsian elővadásztam a mobilom, és megnéztem az üzenetet. 
 
Most itt ülünk egy kocsmában, nem messze a hatvanas úttól. Úgy szeretném, ha idejönnél. Evans nem érdekel, és James sem. Csak te gyere. Kérlek.
 
Black nem írta alá, ahhoz már lusta volt, vagy túlságosan is józan. 
 
Nem lehet. Már éppen aludtunk. Én most itt vagyok Lilyéknél. Nem megy, Black, kérlek, hagyj békén. Hayley
 
Eltettem a telefont, arra gondolva, hogy erre biztos nem ír vissza semmit sem. Pedig visszaírt. 
 
Emlékezz rám, mikor fúj a szél, emlékez, mikor minden véget ér, nézz rám, fogd meg a kezem, szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem.
 
Ismertem a dalszöveget, és nem haboztam neki visszaírni a folytatását: 
 
Emlékezz, mennyire szerettél, mennyire fájt, mikor elmentél, nézz rám, fogd meg a kezem, szorítsd bátran, míg lehunyom a szemem. 
 
Erre már tényleg nem tudott volna mit visszaírni, és már éppen bújtam volna vissza az ágyba, amikor megint kaptam egyet. 
 
Rendben. Most békén hagylak, de hétfőtől nem foglak hagyni. Azért sajnálom, hogy így alakult az este…
Az arizónai haverodat illetőleg, meg ismerem, csak hogy megnyugtassalak. David Kennedy. Nagydarab, verekedős, aki utálja a punkokat. Tavaly ott volt a koncertünkön a baráti körével. Vele ne fenyegess, sőt semmivel sem. Jó éjt!
 
Kicsit ledöbbentem, talán sikerült megsértenem. De aztán nem írtam vissza neki. Legyen csak rossz napja. Nem vagyok hajlandó előtte megalázni magamat, sőt senki előtt sem. Tudok magamra vigyázni. Azt hiszem, ezt ár mondtam. De érdekel is engem. Majd akkor talán beadom neki a derekam, ha Lily Evans elkezd járni James Potterrel. Különben meg soha. 
Azért egy kicsit szíven ütött, hogy ismeri Davidet. Most kivel fenyegetem halálra? 
Viszont ha igazat beszél, akkor hétfőtől bujkálni kényszerülök. Nem az, hogy félek a fajtájától, csak zavar. Irritál. Mit tehetnék? De ugyanakkor meg… Egyáltalán ezt sem tudom, mit akar tőlem! Illetve vannak tippjeim, de azok meg olyanok, hogy, magamnak is szégyellek róla beszélni… Hát még hogy azokon filózzak!
 
Aztán kikapcsoltam a telefont, mint éjszakára mindig, fülembe dugtam az mp3at, és feltekertem teljes hangerőre azt a számot, amit elénekeltek. Amit mindennél jobban szerettem. Amivel kellemes meglepetést okoztak… főleg Black. És elalvás előtt, az jutott eszembe, hogy hé! Mért nem ugrott be félmeztelenül a közönség közé?
 
 
[:.……………………………….:]
*franciául: Soha, kicsim? Soha? (Remélem franciául is így van:P)
** Tarja Turunen – Nightwish egykori énekese.
*** Matthew Tuck – Bullet for My Valentine énekese.
**** Bullet for my Valntine – Tears Don’t fall
*****Axl Rose – Guns ’N Roses énekese.
 
 
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: boys like girls

BOYS LIKE GIRLS - 5.

2008.10.12. 12:57 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

VI. Fejezet: A Kárhozottak Cirkuszában történt…
 
Kéthavi zsebpénzem, plusz a csillagok az égről… ez volt az ára annak, hogy Lily fedezzen, hogy náluk alszom, és hogy el is kísérjen a Cirkuszba. Csak az úton jutott eszembe, hogy vajon miért is áldoztam be ennyi mindent, csak azért, hogy elmehessek Blackék idióta koncertjére… Miért is csináltam? De hiába erőltettem meg magamat, nem bírtam épeszű kifogást, vagy indokot találni.
Lily úgy nézett ki, mint mindig. Semmi extra, csak a szokásos, elegancia, üdeség, és a csillogás. Én pedig, hát, ahogy megérkeztünk a szórakozóhelyre, próbáltam minél inkább eltűnni a frissen mosott hajam mögött.
Bár Lily szoknyát vett föl, én azért inkább a rövidnadrág mellett voltam kénytelen dönteni, mert utáltam a szoknyákat, és mindig eszembe jutott a felvágott nyelvű nagynénikém –ami a szívén az a száján-, figyelmeztetése: aztán vigyázz kedvesem, nehogy az ilyen absztrakt helyeken alád nyúljanak. Régen prüszkölve kinevettem, akkoriban olyan tizenkét éves lehettem, de mostanra belátom, valamelyest tudhat valamit. Elvégre Black… profi a lányok szoknyája alatt nyúlkálásban…
Barátnőm útközben rágyújtott egy szálra, de nekem nem adott. Illetve kérni se akartam, de amikor a táskájában volt derékig eltűnve, hallottam, ahogy magyaráz nekem, hogy ne is álmodozzak arról, hogy ő segít nekem a nikotin utáni szükségleteim kielégítésében. Nem szoktat rá, elég, ha ő romlott, és hogy azt akarja, hogy belőlem egészséges, ártatlan nő legyen.
Szóval cigivel a szájában, kimérten végigmérte a helyet, aztán zöldre festett körmű kezét, a kezembe csúsztatta, és beléptünk a kárhozottak közé.
 
Tágas előtér fogadott, baloldalt egy ruhatárral, jobboldalt pedig egy nem túl kedves emberrel, aki karba tett kezével, és tar kopaszra nyírt arculatával csak állt ott, és mereven bámulta a beáramló tömeget. Úgy festett, mint valami agyontetovált, izomagyú vadbarom, akinek ha füttyent az ember, azonnal ugrik, hogy a bajbajutott kisasszony segítségére siessen. Jó tudni! Ha Black túlságosan beleélné magát abba, hogy megóvjon… hát itt van Terence (mert így hívták a jóembert), aki kemény kint a kő, és hideg, mint az acél. De sötét, mint az éjszaka. Pont ilyen alak kell Blacknek. És a gumibot az övébe csatolva olyan barátságosan kacsintgatott rám…
-          Én ezt nem értem… minek ide ruhatár, ha nyár van? Ki a franc jönne nagykabátban ilyenkor? – hallottam meg Lilyan sopánkodását, ami visszarántott a valóságba.
-          Hát csak nem bonthatják le nyárra… csak, mert nyár van – vontam vállat, aztán felnevettem, ahogy rájöttem, hogy megint sikerült nagyon értelmeseket mondanom.
Lily közben jegyet váltott, aztán feltették a karszalagokat, ilyen semmi extra dolog, fekete, kb. ilyen lehet, amit a halottakra tesznek a hullaházban… vagy… nem nekik a lábujjukon van. Hát tudom is én!
Beljebb lépve megcsapott az alkohol bűze, és tömény cigaretta füst. Mélyet szippantottam és már rögtön tudtam, hogy nem kell az embernek se innia, se cigiznie ahhoz, hogy függő legyen. Kárhozattal terhes levegőben szinte vágni lehetett a füstöt.
 
-          És most mit csinálunk? – törtem meg a némaságot, amíg befelé araszoltunk. Lily fogta a kezem és vezetett maga után, soha sem voltam még itt, azt sem tudtam, mi hol van.
-          A koncert kezdetéig keresünk egy szabad asztalt, rendelünk valamit, összefutunk ismerősökkel… és… elkerüljük a Potter féléket! – nézett át a válla fölött, egyenesen a képembe, dühös arccal.
-          Úgy van! – helyeseltem.
-          És ha elkezdődik a koncert, akkor megpróbálunk minél messzebb állni a „Tekergőktől” – Lily furán gesztikulált, és behajlította két ujját, hogy idézőjelet mutathasson nekem. Némán bólintottam, mire menetiránynak arccal fordult, és felvezetett egy lépcsőn. Így közvetlen a Vip részlegre kerültünk, mely egy hatalmas terasz volt, ami benyúlt egészen a színpad fölé.
 
A Tekergők, szerintem határtalanul idióta név volt a bandának, de a tagjai is határtalanul idióták voltak. Már jó pár éve együtt voltak, szerintem lehettek tizenkét évesek, mikor összehozták ezt a cirkuszt együtt. Akkoriban Remus volt a basszeros, tudott játszani a fiú, csak aztán megváltoztak a baráti viszonyok, Remust kirúgták a csapatból, és bevették a helyére Petert, egy rocker srác a D-ből.
Black volt a sztár, a gitáros, mindig hallottam, ahogy a lányok ömlengtek, hogy mekkora nagyokat tud alakítani a koncerteken. Mikor félmeztelenre vetkőzve beveti magát a közönségbe, és hagyja, hogy tapogassák, meg nyalogassák, meg… ááá érdekel is engem.
Potter kornyikált, Malfoy meg dobolt. Eddig egy számot sem hallottam tőlük, de tudtam, hogy ilyen elmebeteg, elvont szövegük van. Egy csomó lány ismerősöm folyton jön, hogy belőlük még sztár zenekar lesz. Csak nehogy aztán ebből a kis punkos közegből felcsapjanak emoba, és akkor aztán sírdogálhatnak, meg vagdoshatjuk egymás ereit egy tompa fakéssel. Ha a generációnknak ez kell! Kell a ráknak… bár Black néha végighúzogathatná a csuklóján azt a fakést…
 
-          Itt jó lesz – torpant meg aztán Lily, mikor elértük a helység egyetlen üres asztalát, ami a legtávolabb volt így is a korláttól, egészen bent a sarokban, s ha mondhatom így, akkor ide annyira nem jutott el a hang. Annyira.
Lepakoltam magamat a székre, csak egy övtáskám volt, Lilynek egy retikülje.
-          Mit kérsz inni?
-          Talán egy… van itt alkoholmentes cucc? – húztam el a számat. Hallgattam, ahogy felszűrődik a zene, a monoton dübörgés a színpadról. Most játszott Regulus Black kis goth metál bandája. Ők voltak a „Halálfalók”, ahogy hívták magukat, de a banda a „Children of Voldemort” nevet viselte. Narcissza nővére, Bellatrix énekelt, Regulus dobolt, ha jól tudtam, és volt még két másik srác, akik gitároztak. Az egyikük Blaise… a másiknak nem tudtam a nevét. Regulusszal járt egy osztályba, valami magas gyerek, hosszú hajjal. Ilyen újgazdag ficsúr.
Lily közben jóízűen felnevetett.
-          Kapsz egy kólát, jó? – ugrott fel vigyorogva. – Mindjárt jövök, kihozom, várj itt.
-          Ugyan, hova a fenébe mehetnék? – vakartam meg a fejemet. Csupa ismeretlen emberke, cigivel, vagy alkohollal a kezében. Na jó, mind az én sulimba jártak, esetleg csak pár külsős fordult meg itt, akiket magukkal hoztak a vendégek, szórakozni kívánó fiatalok, akik mint kíváncsian várták az est fénypontját. Azon filóztam, hogy Narcisszával vajon mi lehet, miért nem jött le, amikor egy érintés rántott vissza a valóságba. Kissé majdhogynem felkenődtem az asztalra ijedtemben, de aztán Blackre bámultam, aki széles, elégedett vigyorral álldogált mögöttem, teljes lelki nyugalomban.
-          Áh, Bennett, örülök, hogy eljöttél – nem zavartatta nagyon magát, leült Lily helyére. 
-          Az ott a barátnőm helye – mondtam neki lassan, minden szót megízlelgetve. Így úgy tűnt, mintha eldadogtam volna neki a mondatot. Felvonta a szemöldökét, de aztán csak ingatta a fejét, hogy felfogta, de nem kíván a ténnyel foglalkozni.
-          Láttalak ám, nehogy azt hidd, hogy nem vártalak estére.
-          Mily meglepetés – sóhajtottam fel, és közben azért imádkoztam némán, hogy Lily igyekezzen vissza, ne hagyjon már a vadállattal egyedül.
-          Azért remélem, majd az első sorba álltok be, tudod, a mai koncerten majd felhívunk pár lányt a színpadra… szeretném, hogy ha te lennél az a lány, akit én hívhatok fel – és mellé megpróbált kedvesen mosolyogni, de elnéztem a válla fölött, a lépcsők felé. Gyere már, Lily!
-          Felejtsd el! – ráztam meg a fejemet. – Erre nem veszel rá, soha.
-          Jamais, ma petite? Jamais?*
-          Megmondtam, hogy ne hívj így, Black. És igen, soha.
-          Sajnálatos, de azért reménykedek.
-          Reménykedj csak, azt szabad, csak kár, hogy a remény egy hazug kurva…* - sóhajtottam fel színpadiasan.
-          Húha, felidegesítettelek?
-          Nem, csak épp kedvenc könyvemből idéztem…
Végignyújtotta a kezét az asztalon, én pedig próbáltam minél gyorsabban elhúzni az enyémeket, de megragadta, és nem engedett el.
-          Én úgy szeretném, ha…
-          Kímélj, könyörgöm! Majd felmegy hozzád Kim, vagy Melanie, vagy akárki, csak engem ne zaklass. Olyan keveset kérek?
-          Igen. Nehezemre esik.
-          Fogyaték.
-          Erre most nem szolgáltam rá…
-          Black, ha az este folyamán, akármi is történni fog, ami számomra, vagy Lily számára kínos és zavarba ejtő lehet, esetleg olyasmi, ami egyikünknek sincsen ínyére, akkor pokollá teszem az elkövetkező életedet. Arizónában élnek bizonyos ismerőseim. Nos kérlek, ha bármivel is próbálkoztok, felhívom a drága black metálos unokatesóm és minden héten, elmegyünk hozzád, azzal a szándékkal, hogy becsöngetünk, és amikor te ajtót nyitsz, úgy tökön kap az acélbetétesével, hogy belekékülsz. És mikor térdre rogysz, és azt üvöltöd: MIÉRT? Ő majd vigyorogva azt válaszolja: Tudod te mért!*
-          Nem vagy semmi, Hayley… ezt egyedül sikerült kitalálni?
-          Igen, igazából idefele jövet agyaltam az egész szövegen. Csak hogy tudd, megtenném, minden további lelkiismeret furdalás nélkül. És utána nyugodt szívvel feküdnék le.
-          Kivel?
-          Hát… nem VELED!
-          Pedig biztos vagyok abban, hogy közeleg az idő, amikor sikerül téged becserkésznem – és rám vigyorgott az asztal fölött. Aztán elengedte a kezemet, és az öklére támaszkodva, csak nézett rám.
-          Bocs, de nem óhajtok egy lenni a többi trófeád között.
-          Te nem egy lennél, te lennél ez egyetlen.
Felnevettem, mire csalódott képet vágott. Lily pont ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen. Hálás voltam neki.
-          Őőő, csak nem megzavartam valamit?
-          Ó, dehogy, Black éppen távozni készült… igaz? – kérdetem az említettől élesen.
-          Persze, mindjárt kezdünk – kacsintott rám. – Kérlek…
Figyeltem, ahogy elhúzta a csíkot. A tömeg, ami az asztalok között gyűlt fel, szétnyílt, hogy utat engedjen neki. Mintha csak egy király lett volna! Hát megállt bennem az ütő. Milyen idegesítő egy alak.
-          Mi a fenét akart? – kérdezte értetlenül Lily, miután letörölte Black utána a székét, majd az asztalt, és lerakta elém a kólámat, míg ő egy Margarétát kezdett el szürcsölgetni. Felötlött bennem, hogy vajon így adták neki, vagy ő rendezte, hogy a zöld szívószál passzoljon az imidzséhez?
-          Hát csak hogy álljunk előre, hogy felhívhassanak Potterrel a színpadra minket koncert közben… - hadartam, és gyorsan belekortyoltam a kólámba. Lily félrenyelt, köhögött, aztán egyre vörösödő fejjel kinyögte.
-          Remélem, nem egyeztél bele.
-          Hát nem.
-          Nincs az a pénz, hogy leégessem magamat velük.
-          Nekem se!
Na, ebben egyet értettünk!
 
A COV utolsó száma, egy Nightwish szám átdolgozása volt. Bellának marhajó hangja volt, lassan úgy tűnt, vetekedhet Tarja** hangjával. Na, azért túlzásokba ne essünk, de annyi igaz volt, hogy félelmetesen hasonlított az együttes egykori énekesére. És ahogy egyre felnőttebb lett, nőiesebb, tényleg egy fiatal Tarja Turunent láttam benne. Vérvörös ajkak, fekete haj, sápadt bőr. Az összhatás, mint egy isteni vámpíré. Ha pasi lettem volna, beleszeretek. De mivel lány voltam, és nem pasi, nem szerettem belé.
-          Odamegyünk Camhez és a többiekhez? – bökött Lily pár perccel később a fejével egy csapat ácsorgó lányra. Vállat vontam. Igazából nekem olyan mindegy volt, mert én egyikükkel sem voltam valami jóban.
Bennem Cameron és a többi lány a tömör ellenszenvet testesítette meg. Péntek délután plázába járás, vásárolgatás, közben csorgatjuk a nyálunk a Black-félék után. Lily néha velük ment, de tudtommal, soha nem csinálta azt, amit ők. Remélem. Engem sosem hívtak, de ha hívtak volna is, akkor is nemet mondtam volna. Ez nem az én világom.
 
Lily szépen elcsevegett a többiekkel, én pedig csak ácsorogtam ott, és a tömeget kémleltem, hátha feltűnik valaki ismerős. A Halálfalók éppen pakolták össze az erősítőket, és a hangszereket, aztán megpillantottam az erkély lépcsőjén bámészkodni Bellát. Odasúgtam Lilynek, hogy egy pillanat, de szerintem rám sem hederített, éppen valamin nagyban nevettek Cammel és Judyval.
-          Szia, Bella! – kiáltottam oda a lánynak.
-          Á, szia Hay, mizujs? – fújt képen a füsttel, miközben újabb szálat dugott a szájába. – Jaj bocsi… eléggé betett az egész estés kornyikálás…
-          Nagyon jók voltatok, hallottalak.
-          Kösz, a dicséret mindig jól jön. – Rám se nézett, csak el a vállam fölött, mintha valaki mást bámult volna mereven, pedig csak a tömeget kémlelte. Vagy várt valakire.
-          Egyébként azért jöttem ide, hogy megkérdezem, mi van Cisszával. Mért nem jött le?
-          A húgom most állati boldog, mondjuk anyám meg apám le sem engedte, volna. Vigyázni kell a gyerekére… - mondta némi gúnnyal a hangjában. – Jó, mondjuk, mondtam is neki, hogy vigyázhatott volna jobban… nem eszetlenül mindenkivel… főleg úgy, hogy tablettát sem szed. Ez a betegség dolog meg megrémített… először azt hittem, Aids… Most gondolj bele, egy olyan beteggel együtt élni. Bah! – Megint szippantott egy slukkot, de most vigyázott, hogy ne rám fújja. – Utána enni, inni… ha Narcissza elkapta volna azt, akkor tuti, hogy elköltöztem volna otthonról.
Tekintetem az ezüstkeresztre tévedt, ami a nyakában lógott. Innen láttam, hogy nem gagyi hamisítvány, hanem színezüst ékszer. Amivel a régi filmekben a vámpírokat ijesztgették. Eszembe jutott a vallás dolog a családjukban, ami nyílt titok volt, és arra gondoltam, hogy ha Narcissza Aidset kapott volna el, akkor biztos, hogy Mr. És Mrs. Black elvitte volna a legközelebbi templomba, hogy kiűzzék belőle, illetve kiűzessék belőle egy pappal, mint az ördögöt. Rituális-vallásos szarság. Talán ezért vagyok ateista, túl magas nekem az a van isten, nincs isten cucc. Amíg isten nem jelenik meg előttem, és nem mutatkozik be, addig ragaszkodom a beton kemény elveimhez.
-          Ez annyira kellemetlen… mármint, hogy a szüleitek ennyire vallásosak.
-          Tudom, de nekem már csak egy év. Hidd el, mást se várok jobban. Na de, most mennem kell, kicsi lány, vigyázz magadra, jó volt dumálni. Lesz még egy koncertünk hajnalban, a Szanatóriumban, ha gondolod, nézz be. Mondjuk nem sok újdonság lesz, csak… na sietek, még meg kell keresnek Reget. – Azzal egy gyors puszit nyomott az arcomra, és lerohant a lépcsőn. Fekete, csipkés goth ruhája hullámzott utána, mint egy palást, ahogy végigsuhant az emberek között. Aztán azonnal eltűnt a tömegben.
A Szanatórium egy másik lebuj volt, a város másik végén. Lepukkant környék, igazi csöves hely, egy füstös kis kocsma. A Cirkusz amellett kész bálterem. Egyszer voltam csak arrafelé, de akkor is nappal, betértünk apámmal egyszer inni valamit, még tavaly év elején, mikor jöttünk haza a nagyitól. Eléggé…khm…lefárasztott mindkettőnket. Akkor láttam apámat először alkoholt inni. Szépen két vodkanarancsot legurított egymás után. Öröm volt nézni.
 
Éppen igyekeztem a tömegen átvágva, vissza Lilyhez, amikor nem néztem rendesen az orrom elé, és beleütköztem valakibe.
-          Elnézést, én csak…
-          Hello, Hay! Hogy s mint? – kérdezte tőlem a fölém magasodó Perselus Piton. Csak hápogni tudtam, földbegyökerezett a lábam. Hiszen őt utoljára pár hónapja láttam, szintúgy, mint Blaiset. El is feledkeztem róla, hogy ő is hazajött, csak úgy, mint a haverja, abból a cseresuliból. Ugyanis csak próbaidőre mentek ki. Lemertem volna fogadni, hogy elégedetten sütkérezett arcom döbbenetében. A szemét, haverok vagyunk, mi az, hogy nem szólt, hogy hazajött? Egyébként, mi az, hogy elfeledkeztem róla? Áh, igen, Black. Így már minden tiszta és világos.
De nem hőbörögtem le az arcát, csak néztem rá, nagy kerek, barna szemekkel, aztán éreztem, ahogy elvigyorodok, és a nyakába vetem magam.
-          Jézusom, te seggfej, hát…
-          Megfojtasz te fogyatééék! – kiáltotta nekem nevetve, és lettet a kezében lévő üveget az egyik asztalra, hogy aztán megölelhessen, és felkaphasson-. Alacsony voltam, termetemnél fogva, százhatvan akárhány. Asszem ez így is marad egy darabig. Én voltam az a lány, akinél mindenki magasabb. Már eléggé kezdem megszokni ezt a kisebbségi komplexust.
Ezt a fogyaték kifejezést sikerült elsajátítanom tőle. Perselus Piton és az ő rossz hatásai.
Még mindig hosszú, fekete haja volt, igazi kemény arc, a bakancsával, és a hollófekete cuccaival. A földet söprő bőrkabáttal, a feketére festett körmökkel. A fiatal Matt Tuck***. Olyan fura, a mai nap hajlamos vagyok hírességekhez hasonlítani az ismerőseim. Na jó, ne essünk túlzásokba, Black senkire sem hasonlat… elég belőle egy is.
Aztán Perselus letett, és én amikor megéreztem a talpam alatt a talajt, elvigyorodtam.
-          El is feledkeztem rólad. Nem is írtál, pedig megígérted – néztem rá szemrehányóan. Megrántotta a vállát.
-          Elfelejtettelek…
-          Mért, volt kint valami lány?
-          Voltak lányok, de hű maradok a hazaiakhoz. – Cigit dugott a szájába, de ki kaptam tőle, és a tömegbe hajítottam.
-          Mellettem te ne dohányozgass! – ripakodtam rá. Haverságból tudnia kellene, hogy utálom, hogy roncsolja magát. Lilyre már csak azért nem ordítok rá, mert hangosabb, mint én, és ha egyszer rákezd, nem felejt, és nehezen akad le a témáról.
-          Jössz nekem egy szállal!
-          A nagy lószart! Le kell szoknod, ha nem akarsz tüdőrákban meghalni.
-          Látom, nem sokat változtál.
-          De te sem. Ugyanolyan kedves vagy, mint régen… - meg sem várva válaszom, azonnal fölpillantott, és vigyorogva közölte, hogy mennie kell, Regulusszal tart a sarki kocsmába, ott azért jobba társaság, és nem kell az idióta Sirius Black és haverjai vinnyogását, és moslék, minőségen aluli zenéjét hallgatni, fülrepesztő hangerővel.
Nem kérdezte meg, hogy velük akarok e tartani, ő az a fajta ember volt, aki nem fecsérelte ilyenekre a drága idejét. Inkább ment Belláékkal gyújtogatni, és tönkretenni a földet. Romlottak!
Aztán még odabiggyesztette a mondata végére, hogy majd találkozunk, reméli. Aztán lesietett az emeletről, és eltűnt a szemem elől. Tudtam, hogy ahogy a látókörömből kikerült, cigit dugott a szájába. Menő.
 
-          Mennünk kell – lopakodott be mögém, aljasul Lily. Egy pillanatra kihagyott a szívem, levegőt se kaptam. Mért mániája ma mindenkinek rám hozni az infarktust.
-          Oké. Hol hagytad a sleppedet?
-          Benyomultak az első sorba… megemlítettem nekik ezt a dolgot, hogy a srácok lányokat hívnak fel. Cam teljesen oda meg vissza volt.
-          Jellemző – jegyeztem meg cinikusan, aztán követtem Lilyant, le a csigalépcsőn, a nézőtérre, illetve a terem hátuljába.
Lilyn láttam, hogy el akar rejtőzni Potter szemei elől, de sajnos nehéz dolga lesz, ugyanis ebben a párszáz fős társaságban nem sok vörös hajú lány van rajta kívül.
Potter épp a mikrofonba röhögött, és egyéb állathangokat adott ki, mi meg Lilyvel a fejünket fogtuk a sarokban. Black és Peter az erősítőkkel vacakolt. Peter kétszer átesett Black lábán, kirántotta a zsinór végét a gitárjából, aztán összekeverte melyik melyikbe való, és lassan ott tartottunk, hogy Lilyvel sírva nevettünk, Black pedig majdnem fölrúgta a srácot. Malfoy unottan bámészkodott a két dobverővel a kezében, pörgette, letetette, újra kézbe vette, aztán csak révedt maga elé, kifejezéstelen tekintettel. Látszott rajta, hogy kegyetlenül türelmetlen. Izompólóban volt, de biztos voltam benne, hogy tovább fog vetkőzni, hiszen gyorsabb számokat játszottak, képtelenség, hogy ne izzadjon meg. Szőke haja egy szalaggal volt hátrafogva, szürke szemeiben kétségek ezrei sorakoztak.
Black hagyta lógva a fekete haját, hagyta, hogy a szemébe és a vállára hulljon a haja, Peternek tar kopaszra volt nyírva az egész, olyan volt, mint egy kövér skinhead. Potter szokásos, jófiús imidzs, szemébe lógó, féloldalas frufruval. Már hirtelen hiányérzetem támadt, hogy hol marad, a „szeretlek mami” tetkó a felkarról, amikor felvillant valami Blck karján. Egy piros valami volt. Gondolom szív. Vajon ezt tetováltatta bele, hogy „I love my Mom”? Vagy valami mást…?
 
A falnak vetettem a hátamat, miközben Lily remegő kezekkel egy újabb szálra gyújtott. Alapból dohányzás ellenes voltam, de ha megkínáltak volna, nem utasítottam volna vissza. Magamtól viszont nem fogok kérni.
És elkezdődött. Lekapcsolták a világítást, csak a színpadon égtek a reflektorok, és onnan hátulról, a hatalmas világsztárokból csak annyit láttunk, hogy ott áll négy alak, háttal a közönségnek, illetve csak ketten, Potter ott virított középen, Malfoy mozdulatlan a doboknál. Aztán Black elkezdett csendesen gitározni. Peter megfordult, és nagy terpeszben elkezdte nyűni a gitárját. Aztán felcsendült Potter hangja.
-          Kedves, drága egybegyűltek, öröm nektek újra zenélni, és hú mi lesz még itt. Ma este egy kis finomságot tartogatunk számotokra. A koncert közben én, és drága Tapmancs barátom… - itt szünetet tartott, mert elöl a lányok, elkezdték kántálni a Tapmancs, Ágas neveket. Kiélvezte a kis kretén a rivaldafényt. – és jómagam, felhívunk két csodálatos lányt közületek ide hozzánk. Na ki szeretne jönni? – Egyhangú sikítozást hallatszott, és valami olyan hang, mintha veszett vadak cincálnák egymást ott elől.
 
-          Édes istenem – sóhajtott Lily, miközben mélyen letüdőzte a cuccot. – Csak kezdjék már el…
Osztottam a véleményét. Körmeim véres árkokat martak lassan a tenyerembe a feszült várakozást. Na lássuk, Mit hoznak össze a Tekergők!
Aztán egyszer csak elállt a lélegzetem, és mereven előre figyeltem.
Meghallottam azokat az akkordokat, ahogy finom ujjak pengetik, és ahogy lágyan végigsiklanak a húrokon. Magamban végigfutottam gyorsan a kottán, és mire meghallottam Pottert, a jégtömb lejjebb csúszott a mellkasomban. Honnan szedték pont ezt a számot? Imádtam. Mondhatni, ez volt a kedvencem.
És akkor Potter elordította magát:
 

 

Let’s go!
 
Peter is beletépett a húrokba, úgy zúztak odafönt Blackkel mind a ketten, mint az eszelősek. Félelmetesen hasonlított az eredeti előadóéhoz. Black arcából semmit sem láttam, eltakarta szemébe hulló fekete lobonca, ahogy headbangeltek mind a ketten.
Aztán felhangzott Potter simogatóan, lágy hangja.
 
With blood shot eyes, I watch you sleeping
The warmth I feel beside me is slowly fading
Would she hear me, if I called her name?
Would she hold me, if she knew my shame?
 
Éretem, tudtomon kívül is, hogy ellököm magamat a faltól, és éretem, ahogy Lily megfeszül mellettem, és ahogy kiesik a cigi a kezéből. Azért erre nem számítottam. Hogy ennyire… ennyire profi munka lesz. Összenéztünk, és hallgattuk a mámorító dallamot, amikor Black odaugrott Potter mellé, és átvette tőle a dallamot. Hörögve kezdte a következő mondatot. Hangja nem fúlt el, magabiztos volt, miközben Potter a rekedten hadarása mellett, énekelte tovább a magáét. 
 
There's always something different going wrong
The path I walk is in the wrong direction
There's always someone fucking hanging on
Can anybody help me makes things better?
 
Aztán Black visszaugrott Potter háta mögé, beindultak a füstgépek, ahogy Peter rákezdett a basszeros résre. Aztán Potter hozzálátott a refrénhez. Teljesen el voltam ájulva. Teljesen. Lily mancsát markoltam, és elkerekedett szemekkel, bámultam előre. Előttem vagy hatmillió sikoltozó alakkal. 
 
Your tears don't fall, they crash around me
Her conscious calls, the guilty to come home
Your tears don't fall, they crash around me
Her conscious calls, the guilty to come home…****
 
Teljesen el voltunk pilledve a szám végére Lilyvel, szóhoz sem tudtunk jutni… Visszavánszorogtunk a falhoz, és lerogytunk a tövébe. Csak bámultunk magunk elé, amikor Lily egyszer csak megszólalt. Túlüvöltette az ovációt, tapsvihart, az ujjongást. 
-          Ezt nem hittem volna. Még cigizni sincs erőm. Megdöbbentem, Hay. Megdöbbentem…
-          Én is, Lilykém. Honnan tudták, hogy…
-          Biztos csak véletlen.
-          Nem tudom. Nem hiszek a véletlenekben. – Megvonta a vállát, azt hiszem, osztotta a véleményem. 
 
Aztán következőleg egy saját számmal jöttek, valami szabadságra vágytak, meg szeretni akartak valakit, aki elérhetetlen, aztán a végén már tényleg tiszta emo volt. Utána jött egy old school szám, Potter próbált Axl Rose-san***** énekelni, de nem ment neki. Azért van olyasmi, amire a király maga sem képes. 
Végül bejelentette a frontember, hogy itt az ideje lejátszani az utolsó számot. Csak hogy, eljött annak is az ideje, hogy felhívjanak két tetszőlegesen választott lányt a színpadra. 
Lilyvel egymásra mosolyogtunk, és már előre hallottuk, ahogy a sok izgatott test megfeszül, és a sok éhes száj egyszerre ordítja a bandatagok nevét, egyéb igékkel és szavakkal kibővítve. Mint a: Sirius Black, tiéd az életem, tégy a magadévá. Vagy: James Potter, te vadállat, szakítsd le a virágom, önként jelentkezem. De volt olyan is, aki Malfoynak kiabált. Ő látszólag nem volt elragadtatva. Unottan ücsörgött hátul, semmiaktív életjelet nem mutatott felénk. Viszont a tömegben egyszer sem hallottam meg azt, hogy valaki annyira elvetemült volna, hogy Peter nevét kiáltsa bele az éjszakába. Na azt már nem. Az túl durva lett volna. És mi még nem múltunk el tizennyolcak. 
 
Kaparta a torkom a füst, aztán Lilyvel elnevettük magunkat. Felálltunk, hogy megnézhessük, kik lesnek a „szerencsések”, amikor felcsendült ismét az énekes hangja: 
-          Hogy mi? Szeretnétek ti feljönni? Ám, mi…
Black odaugrott a barátja mellé, nyakában a gitrájával, feltűrt ujjú fekete pólóban, haja az izzadságtól a tarkójára és a vállára tapadt. 
-          Úgy gondoltuk, hogy két, számunkra már előre kiválasztott személyt szeretnénk felhívni a színpadra. 
-          És az első, azaz az én választottam – húzta ki magát önelégülten Potter -, a csodálatos Lily Evansra esik. Evans, ha itt vagy, kérlek, gyere fel közénk.
-          Én pedig szeretném, ha hozzám Hay Bennett jönne. Hé, Bennet! Várok rád! 
 
Zúgolódás támadt a tömegben, mindenki forgolódott, s többen idegesen kiabáltak, hogy ki a csoda az a Lily Evans meg a Hay Bennett. Amúgy is, a nevem Hayliy, seggfej. De ez most mellékes. 
Megragadtam Lily karját, és magam után rántottam. Futni kezdtem kifelé, ki a klubból, nem hiányzott ez az egész estés megalázás, a fél életem előtt. 
Lily felzárkózott mellém, és már majdnem elértük a kijáratot, amikor valaki elordította magát. 
-          Ott futnak! 
-          Gyerünk, már csak pár méter! – húztam bele, ám valaki elkapta a karom, és elszakított Lilytől. Barátnőm kirohant az éjszakába, és nem hittem, hogy önszántából visszajön értem. Talán megvár valamelyik távolabbi sarkon. 
 
Le akartam magamról rázni az illetőt, aki belekontárkodott a személyes aurámba, amikor megláttam Blacket. Ő állt, és fogta a karom, a tömeg mögötte. Eléggé visszariasztott a sok arc, mindnek a tekintetét a semmi jót nem ígérő grimasz. 
-          Eressz el – sziszegtem, de nem figyelt rám. 
Vigyorogva odavont magához, és a tömeg felé fordult. Közben láttam a hátunk mögött a mozgást a szemem sarkából. Terence pozíciót váltott, és ellentétesen rakta karba a kezét a mellkasa előtt, amíg ment a cirkusz. 
-          Black, ne tedd ezt velem… - könyörögtem, és próbáltam elrángatni a karom, de nem engedte. Ha nem égett volna az arcom, és nem lett volna halál ciki, akkor simán tökön rúgom és elfutok. De nem tehettem. 
És nem szólt semmit csak állt ott, és vigyorgott, miközben ölelt magához, és Potternek ingatta a fejét, hogy rohanjon Evans után, most, vagy soha. 
És akkor megláttam a karját. A szívet, meg a nevemet, ami bele volt tetoválva. 
-          Te idióta! – ordítottam rá. Azonnal elengedett. Azt hittem, a nyakába vetem magam, és addig ütöm, amíg komolyabb baja nem lesz. De aztán meggondoltam magam, és ránéztem. Közvetlen a biztonsági őr, kidobó fiú mellett álltam, és farkasszemet néztem a sokasággal, legfőképp a a vadállattal. 
-          Black, emlékezz arra, amit koncert előtt mondtam. Siralmas nyarad lesz. 
-          Mért, elhagysz?
-          Mit csinálok? 
-          Elhagysz? - kérdezte meg újra, közbe pofátlanul vigyorgott rám. Rájöttem, hogy csak játszani akar. Hát akkor játszunk!
-          El!
-          Komolyan?
-          Emberek, ez egy szemét tapló, fűvel, fával megcsalt. Ezennel vége, elhagylak Sirius Black!
-          Nem teheted ezt velem, Hay!
-          Hayley! – javítottam ki.
-          És a Ma petite-hez mit szólsz, kedves?
-          Megmondtam, amit… megmondtam – Na, ennek fussunk neki még egyszer. – Szóval emlékezz a szavaimra. Hamarosan meglátogatlak az arizónai haverommal. David a neve. Csak hogy tud, ki segített abban, hogy impotens légy, és soha ne lehessenek idióta kölykeid!
Aztán fogtam magamat, és kirohantam. Útközben összeütköztem Potterrel, bocsánatot kért, de futólag láttam, hogy egy nagy lila folt éktelenkedik a bal szeme alatt. Lily nem lehet messze, Potter pórul járt. Lily elemében volt. És Lily régen karatézgatott. Sejtette, hogy valamikor még hasznát veszi.
 
-          Szép ütés – kortyoltam bele a kakaóba, mikor már pizsamában feküdtünk Lilyéknél. Nagy volt az ágya, kétszemélyes, boldogan elfértünk egymás mellett is. Már sokadjára végigmondattam Lilyvel a történetet. 
-          …és akkor utánam jött, elkezdett taperolni, és kedves savakat suttogott a fülembe franciául. Mivel németes vagyok, rák tudja, hogy mit jelentettek, biztos valami perverz szarság. Lényegtelen, ellöktem őt, aztán könyörögni kezdett, aztán meg akart csókolni, én nem hagytam, belemászott a képembe, és kénytelen voltam gyorsan lekaratézni. Aztán elfutottam. 
-          Csodás – paskoltam a meg a fejét. – Jól tetted, kár, hogy én nem tudtam megütni Blacket. 
-          Mért?
-          A fél suli a hátunk mögött állt.
-          De szar… - Lily a feje alá tette a karjait, és mereven a plafont kezdte bámulni. Közben bevackoltam magamat mellé. – Azért, azt a számot elég derekasan eljátszották. 
-          Tudom. Potternek meglepően, jó volt… a hangja. 
-          Igen
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: boys like girls

BOYS LIKE GIRLS - 4.

2008.10.12. 12:49 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

IV. Fejezet: Zambini, Black, Narcissza és megint Black
 
Másnap, iskolába menet is épp azon törtem a fejemet, hogy mi a francért csókolt engem homlokon előző nap Black.
Aznap, mármint péntek reggel, nyár elejéhez méltóan, elég meleg volt, hogy szoknyát vegyek fel, és egy ujjatlan toppot. Otthon csak hátamra kaptam az oldaltáskát, illetve ez esetben az oldalamra, eltűztem a hajamat, feltettem a sminket, papucs, és suli.
A húgomat apu vitte be, pedig sokkal közelebb volt a sulija hozzánk, mint az enyém, de a jó kislányoknak kiváltság jár. Csak én mehettem péntek reggel is tömegközlekedéssel.
Eléggé elvette a kedvem az egész ’szoknyát viselek’ dologtól az, hogy a metrón csak három faszi, a buszon meg vagy öt, állt úgy mögöttem, hogy a hátsómon pihentette a kezét. Annyi helyem sem volt, hogy odavághassak, pedig higgyétek el, megtettem volna, nagyon, de nagyon szívesen.
Aztán ha lehet így mondani, az aznap reggeli csapások nem értek itt véget. Nem. Naiv lennék, ha ezt feltételezném, de nem vagyok naiv.
Szerencsésen becsöngetés előtt sikerült befutnom pár perccel, amikor beleütköztem egy széles, és kemény hasfalba. Vagy mellkasba. És ehhez tartoztak még vállak, meg lábak, és megcsapott az a bizonyos illat. Aztán első megdöbbenésemre csak a fekete hajat láttam, és azokat az éjszínű szemeket. Na meg a lányokat a srác mögött.
Már éppen ment fel bennem a pumpa, hogy leordítsam Black fejét, amikor az hozzám szólt.  
- Hello, kislány! Atyaég, de rég láttalak… - és csak ekkor tűnt fel, hogy a srác nem Black, hanem Blaise. Elolvadok. Másfél hónapja utaztak el az unokatestvérével egy külföldi iskolába, csak próbaidőszakra. És ő pont ezt a májusvégi, idilli pénteket választotta, hogy hazaérkezzen.
Mellesleg ő volt az, akit Remuson kívül a keresztnevén szólítottam. Viszont az a tény számomra, is megdöbbentő volt, hogy ugyanolyan illata van, mint Blacknek. Biztos puszipajtások…
 
- Szia, Blaise… - mondtam ledöbbenve, közben alig mertem ránézni.
- Nézd már, Bennett hogy elvörösödött… - hallottam meg egy szöszi hangját a háta mögül.
- Nem igaz! – vágtam vissza, közben próbáltam keresztülnézni Blaisen, aki édesen vigyorgott, zsebre tett kézzel. – Fogd be a pofád, Graham, mert belelépek…
- Jujuj… - sipította valamelyikük, aztán előrébb lépett, és karját átfonta Blaise karján. Hozzádörgölőzött a fiú mellkasához, mint egy undorító pincsi, és sajnos engem is sikerült zavarba hozni. – Nem megyünk órára? – kérdezte nyafogva Zambinit.
- De… menjünk – csókot nyomott a lány arcára, aztán még rám nézett. – Hello, Haylin… jó volt újra látni – azzal rám kacsintott, és elvonult mellettem, karjában a ’szeretett’ lányéval.
- Szállj le róla – sziszegte a fülembe a lány, ahogy elsétált mellettem. Aztán lökést éreztem a vállamon, majd még egyet, és még egyet. Aztán valaki nekilökött a szekrényeknek. Csattanással értem földet, Blaise hátrafordult, és felvonta a szemöldökét.
- Jól vagy?
- Persze – ugrottam fel gyorsan. A lányok, akik ugyebár lökdösődtek velem, most épp a tenyerükbe röhögtek. Kaptam még egy gonosz pillantást, az éppen aktuális barátnőjétől, aztán Blaistől egy elnéző mosolyt, és eltűntek. Ennyi volt, a mai reggeli sokadik megaláztatás, hölgyeim, és uraim.
 
Azt hittem, hogy ott helyben menten felrobbanok. Égett az arcom a szégyentől, a könnyek csípték a szememet, és legszívesebben üvöltve bőgtem volna, de nyilvános helyen voltam.
Ő volt az a srác, aki egészen ötödik osztály óta tetszett, lassan már több mint, öt éve. És ő tudtam, és mindig csak olyan lenézően mosolygott rám, néha megölelt, de más lányokkal is ezt tette. Ilyenkor persze boldog voltam, és reménykedni kezdtem, de sosem történt semmi sem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszer majdnem megcsókolt. Osztálykiránduláson, részeg volt… Szóval az ilyesmi nem számít.
 
Aznap Lily sem jött iskolába, mert ma délelőttre kapott az édesanyja időpontot a nőgyógyásznál, és Lilynek oda kellett menni, kivizsgálásra. Mert bevallotta otthon, hogy együtt volt Potterrel, és nagyon sajnálja. Az apja iszonyú mérges volt, az anyja meg sokkot kapott, és azonnal időpontot kért. Szóval aznap senki sem volt, akinek el tudtam volna sírni, hogy mi bánt.
 
Tíz perc késéssel értem be történelemórára, ahol már bent ült az egész osztály. Hát mondanom sem kell, el kellett kezdenem magyarázkodni… illetve kellett volna, de nem szóltam egy szót sem a tanárhoz, csak elnézést kértem és leültem. Összeszűkült szemekkel méregetett egy darabig, aztán beírta a késést, és visszatért az óra anyagához.
Egyedül ültem, és hálát adtam az istennek, hogy Black is jó messze elkerülte a helyemet… Vagyis… itt kaptam kisebb sokkot. Black Blaise mellett ült, és éppen jót mulattak valamin. Rémülten nyitottam ki a könyvemet. Ha ezek ketten összehaverkodnak… na akkor lesz vége a bennem évek alatt felépített világnak. Ha Blaiseből is olyan sötét paraszt válik, mint Blackből, akkor öngyilkos merényletet követek el ellenük. Blaise a jó kisfiú, és nekem így tetszik, és tetszett is világéletemben.
Aztán eszembe jutott, hogy még a nevemet se tudta rendesen. Végiggördült az arcomon jó pár könnycsepp, és alig vártam, hogy kicsöngessenek, hogy rohanhassak sírni a mosdóba, de Black a nyugodt sírásba is közbe avatkozott.
 
Szünetben azonnal a harmadik emeleti lányvécébe futottam, mert oda nem sokan jártak be, mivel használni azt nem lehetett, de ilyen lelki szemét ürítésére tökéletesen megfelelt.
Lekuporogtam a sarokba és tenyerembe temetve az arcom, sírva fakadtam. Hátamat a hideg falnak nyomtam, miközben meztelen lábam magam alá húztam, és csak zokogtam. Annyira szerettem volna, ha Lily, vagy Cissza itt lett volna most, hogy együtt sírhassunk, vagy hogy meghallgathassanak. Én nem sokszor szoktam rájuk zúdítani a lelki mocskomat, általában én vagyok az, akinek sírhatnak. De most nekem lett volna szükségek rájuk, és egyikük sem volt itt. Azt akartam, hogy valaki megöleljen, hogy az ölében ringasson, mint egy kisgyereket, hogy letörölje a könnyeim, hogy… 
Aztán valaki tényleg megölelt. Én pedig csak térdeltem ott, megszeppenve, csurgó könnyekkel, döbbent arccal, és Blackre meredtem, aki engem szorongatott.
De aztán már nem érdekelt. Belekapaszkodtam, és újra bőgni kezdtem, nem érdekelt, hogy ő Black, csak kellett valaki, aki meg vígasztal. Aki letörli a könnyeim, aki ott van, amíg bőgök. És ő jött, és átölelt.
 
Mikor kellőképp lehiggadtam, és csak hüppögtem, zavartan ellöktem őt magamtól, pedig láttam rajta, hogy még ölelt volna. Már ez fura volt akkor. A karjait alig akarta levenni rólam, aztán, miközben én összeszedtem a táskámat, addig ő felállt, és lazán nekidőlt az ajtófélfának. Karba tett kézzel figyelte, ahogy a mosdóhoz lépek, és megmosom az arcom. Szétkentem a szemfestéket, és éppen papír zsebkendő után kutattam, hogy megtörölhessen a szememet, amikor odalépett hozzám, elővett egyet a zsebéből, és ő kezdte el törölgetni az arcom.
Még soha nem láttam ilyennek a tekintetét. Aggódónak, és törődőnek… Olyan fura volt. Én ezt nem akartam. Ez a Black számomra annyira idegen volt. Hol maradt a nagypofájú, szlenges, fellengzős stílus? Mi ez az új, érzékeny énje? És mért tetszik ez nekem annyira?!
 
- Így – mondta mosolyogva, miközben összegyűrte a zsebkendőt, és belehajította a szemeteskukába. – Most már nem látszik annyira, hogy sírtál.
- Kö…köszönöm – motyogtam magam elé meredve.
- Elmondod, hogy miért sírtál? – kérdezte kedvesen. Döbbenetes volt, hogy mennyire másik Si… Black állt előttem.
- Reggel… - Azon gondolkodtam, hogy elmerjem e neki mondani, hogy Blaise miatt sírtam, mert ha jóba vannak, akkor biztosan ez nagyon cikin fog visszajönni hozzám. Ha Blaise megtudja, hogy miatta bőgtem. – Igen? – kérdezett vissza türelmesen.
- Szóval… reggel, mikor találkoztunk, Ő még a nevemet sem tudta rendesen, aztán fellöktem, és és ő… - nem bírtam befejezni, mert rettenetesen szégyelltem magamat, ezért inkább elfordultam, hogy ne lássa, hogy csorog az orrom, meg folyik a könnyem.
De nem érte be ennyivel. A karomnál fogva, maga felé fordított, és megemelte az állam.
- Ki bántott?
- Graham, és a többi lány… - sírtam el magamat. Nem szólt egy szót sem. – És még a nevemet se tudta! – Dörgöltem meg a szememet, aztán megint megengedtem a csapot, és legszívesebben, ha egyedül lettem volna, aládugtam volna a fejemet, hogy lehiggadjak. De így nem tehettem, ezért csak a tenyerembe vettem a vizet és szétdörgöltem az arcomon, hogy lemossa a sós-nedves könnyeket.
- Szemét… - hallottam meg végül a hangját. Mély volt, és indulatokban gazdag. Nem mertem ránézni a tükörben, így is éreztem, hogy ott áll mögöttem, és az én arcomat figyeli. Minden kis rezdülésem, minden egyes pillanatom…
- Sirius, te sem tudtad még három napja… - mondtam végül.
- Te… Siriusnak hívtál? – kérdezte döbbent csend után.
- Bocsánat – mondtam gyorsan.
- Azt hittem, már sosem érem meg ezt… - mosolyodott el, ahogy megfordultam, és a szemébe néztem.
Visszamosolyogtam rá, aztán lehajoltam a táskámért, mert az előbb is sikeresen ott hagytam, ahol eddig hevert.
- És, miért jöttél utánam?
- Gondoltam, szükséged van valakire, akin bőghetsz…
- Black, az igazat! – néztem azokba az örvénylő fekete szemekbe.
- Hát… - kezdte zavartan mosolyogva, és gondoltam, hogy ennek már itt nem lesz jó vége. – Ő mondta, hogy Graham eléggé megbántott. Aztán a lányok szemetek voltak veled. Én meg mondtam, hogy biztos ki akarsz menni bőgni, és mondta, hogy utánad jön… de aztán én mondtam neki, hogy majd én… és…
 
Nem tudtam, hogy ordítsak e vele, vagy hogy a nyakába vessem magamat. Legszívesebben ütöttem, és vertem volna, a fejét a falba, mert nem hagyta, hogy Blaise jöjjön utánam. Viszont hálás is voltam neki, és akkor… akkor, ha nem jött volna utánam, nem láttam volna, ezt a másik, sokkal emberibb oldalát. Ezt az érző lényt, ezt az aggódó, gondoskodót… és ez most mindennél többet jelentett.
 
- És? – kérdeztem cincogva, miközben éreztem, hogy az összes vér az arcomba tódul. A közelsége zavarba ejtett, na meg az, hogy nem szólt többet, csak nézett le rám, miközben az érzés mindkettőnket arra sarkallt, hogy egyre közelebb hajoljunk a másikhoz. Megint megcsapott az illata, az az illat, ami Blaisen is ugyanilyen jól áll. Az az illat, amely előcsalja az érzékek mélyéről a szenvedélyt, amely forrón ott vibrál a levegőben, ha…
A homlokomhoz nyomta az övét, miközben a bal kezével a vállamra hulló, hullámos tincseket simogatta, a jobbal pedig átfogta a derekam, hogy ne bírjak menekülni előle. De most az egyszer nem is akartam.
- Sirius… - leheltem az arcára finoman, miközben ő játékosan az arcomnak dörgölte a borostáját. Elnevettem magamat, és a csengő itt vetett véget a kétszemélyes műsorszámunknak, és szerencsére eddig még semmi sem történt. Történhetett volna, de a csengő jelzés akart lenni.
Mosolyogva puszit nyomott az arcomra, aztán elengedett.
- Mennünk kell – mondtam gyorsan, és már ott sem voltam.
Na akkor ezek után meg pláne nem fogok tudni még ennyire se a szemébe nézni. Futottam órára, és némán beültem a padba, egy kedvesnek tűnő lány osztálytársam mellé, és próbáltam nem megfulladni a melegtől, amikor belépett Potterrel, és Malfoy-val a terembe.
Nem nézett rám, és én sem őrá, illetve csak akkor, amikor belépett, hogy lássam őt. Nem kifolyó okokból, mert én ezt akkor még nem is tudtam, hogy miért akarom látni. Csak nézni szerettem volna. Annyira hasonlított Blaisere, de mégis, annyira különbözött tőle. Ez az új… számomra ismeretlen oldala. Több mint fura, de ott, akkor franciaórán ülve arra gondoltam, hogy ha ezt az oldalát mutatja, és mindig ilyen lesz, akkor meg akarom őt ismerni…
 
Arra kaptam fel a fejemet, hogy padtársam, Trisha, a könyökével bökdös.
- Ms. Bennett, megismételné franciául, amit a táblára írtam föl? – A tanárnő, csípőre tett kézzel meredt egyenesen a képembe, és azt akarta, hogy egy halál bonyolult mondatot mondjak neki el franciául. Rá se nézve a táblára, egyenesen a hölgyre meredtem, és szóra nyitottam a számat.
- Nem tudom, tanárnő, elnézést kérek.
- Egy elégtelen fejébe megbocsátok – azzal fogta magát, és bekanyarította azt az egyest. – Legközelebb figyeljen jobban! Mr. Black, ha kérhetem…
- Un peu… tu me fais craquer… - akkor néztem a táblára, és döbbenten próbáltam felfogni a mondat jelentését: ’Egy kicsit… összetöröd a szívem’.
- Köszönjük, Mr. Black, és most, nyissátok ki a könyvet a…
 
*
 
Lilyék konyhájában ücsörögtem, és limonádét kortyolgattam, meg sütit rágcsáltam, Cisszával együtt, amit Lily dobott össze. Ők nem rég értek haza, Cissza és én már egy órája vártuk őket, itt a ház előtt, és csak egy fél rója érkeztek meg. Megvárták az eredményeket, miszerint, Lily teljesen egészséges, nem vár gyereket, és nincsen semmi baja. Narcisszára néztem akkor, és nyugtalanul láttam, hogy dühöt látom az arcán átsuhanni, no meg irigységet, de csak egy röpke pillanatig.
Cissza nem volt hajlandó addig egy szót sem szólni, amíg Lily haza nem érkezik. Gondolom nem akarta ugyanazt végigmondani kétszer.
 
Aztán mikor Lily átöltözött, és rendbe szedte magát, elindultunk, hogy valahol, a szabadban tudjuk megbeszélni ezeket a fájó gondokat. Olyan helyen, ahol csak mi magunk vagyunk.
És mikor kiértünk a parkba, Cissza neki kezdett. Én pedig ott álltam, sötét képzelet pokla mélyén, és nem akartam meghallani a szavakat, amiket nekem mondott.
- Lucius, és én… összeházasodunk – mondta ki nyugodtan a szavakat, úgy, mintha csak azt mondta volna, hogy holnap elutazik. Semmilyen érzelmet nem tudtam felfedezni a szavai mögött, nem láttam a sorok közé. Pedig úgy szerettem volna.
- Hogyan? – kérdezett vissza Lily. Én magam szólni nem tudtam. Teljesen letaglózott a hír.
- Bizony. Anyám és apám belement abba, hogy ha elvesz feleségül, ha hajlandó engem feleségül venni, akkor nem kell zárdába vonulnom, és a gyermeket is megtarthatom. Lucius pedig belement, és megkérte tegnap a kezemet.
- Komolyan? – vigyorodtam el. Hiszen ennek örülni kell, ez jó!
- Igen.
- Ez fantasztikus! – vetettük Lilyvel mindketten Cissza nyakába magunkat. – Látod, minden jóra fordul…
- Most szedjük a tablettákat, és úgy néz ki, hamarosan elmúlik a baj is… - pontosan tudtam, hogy mit ért a baj alatt. Nehezére esett kimondani. – És, olyan boldog vagyok. Szeretem őt…
- És ő is téged? – kérdezte meg óvatosan Lily.
- Azt hiszem. Tegnap mondta, hogy szeret. De tudjátok, milyen Malfoy… olyan fura. Ritkán mondja ki, hogy mit érez…
- Én nem ismerem – tettem fel a kezemet.
- Hát majd a jövőben megismeritek – villantott ránk egy csupa szív mosolyt Cissza. Most perpillanat azért imádkoztam, hogy valóban így legyen, és boldogok legyenek. De már nem is mondtam nekik, hogy én mit várok az élettől. És mikor megkérdezték, hogy mi volt ma a suliba, semmit nem mondtam nekik, csak a franciaórás malőrömet, de azt is egy kicsit másként. Az érzéseimről, Siriusról és Blaiseről meg végképp nem beszéltem. Csak megdorgálnának érte, meg különben is az én dolgok. Tudok magamra vigyázni.
 
*
 
Este fél kilenckor estem haza, még világos volt egy cseppet, de amilyen meleg volt a reggel, és a délelőtt, a délutánról nem is beszélve, ahogy jött az alkony, lehűlt a levegő, és én a karjaim dörzsölgetve vetődtem be a házunk előszobájába, kizárva magam után a hideget.
A húgom a szobájában volt az egyik barátnőjével. Mára rendezett egy pizsama partit, ami annyiból állt, hogy Silvi átjött hozzám és megnéztek két filmet, miközben kifestették egymás körmeit. Túl csajos…
 
Én ahogy beléptem a szobámba, ledobtam a cuccaim, és leültem a számítógépem elé. Már jó pár napja, hogy be sem kapcsoltam, kíváncsi voltam, történt e azóta valami érdekes dolog.
Az elmúlt napokban kedvem sem volt hozzá, hogy felmásszak msn-re, vagy hogy megnézzem a leveleim.
 
Aztán mikor bejelentkeztem, láttam, hogy többen is felvettek. Hárman.
 
blaisee@hotmail.com bejelentkezett.
blondbaby007@hotmail.com bejelentkezett.
És végül…
siriusblack@hotmail.com bejelentkezett.
 
SB. üzenete:
Szia
 
Haylin – ha már így ismertek üzenete:
Szia
 
SB. üzenete:
mit csinálsz holnap?
 
…
Azt hiszem, tartozom egy vallomással. Még egyszer régen, persze, alig pár napja, azt mondtam, az az sms indított el minden balszerencsétlenséget. Hát tévedtem, azt hiszem, ez az msn beszélgetés volt az, ami mindennek a kezdete volt. És nem kizárt, hogy ez a minden éppenséggel nem is olyan rossz dolog…
 
Ashley – ceretlek cuncihús! Nagyon(L) üzenete:
Csá! Felejtsd el Blaiset, ha jót akarsz, ribanc!
 
Nem küldhet üzenetet Haylin –ha már így ismertek nevű partnerének, mert letiltotta önt.
 
Blaiseee – Ash, kérlek üzenete:
Szia, bocsánat a maiért.
 
Haylin – ha már így ismertek üzenete:
Hello. No problem. Most viszont mennem kell.
 
Blaiseee – Ash, kérlek üzenete:
Tényleg sajnálom. Szia.
 
Haylin – ha már így ismertek kijelentkezett.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: boys like girls

BOYS LIKE GIRLS - 3.

2008.10.12. 12:48 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

III. Fejezet: Mért nem mondtad el, ha tudtad?!
 
Mint már említettem, ahogy hazaértem, apám és anyám haragjával találtam magamat szembe. Vagy nem említettem? Hát jó. Nem hogy végigszenvedtem egy egész napot azzal a félőrült Blackkel, még otthon sem hagytak nyugodni.
Elmesélem.
 
Ahogy beléptem az ajtón, már szokatlanul furcsálltam a csendes. Olyan anya mellett nőttem fel, aki kóros beszélhetnékben szenvedett, ezáltal soha, de soha nem fordult az elő, hogy nem csiripelt volna, mikor hazamegyek. Ma mind ketten éjszakások lesznek, mivel tegnap a hosszabbik műszakban dolgoztak. Egyébként apám égési sebész volt, anya pedig az asszisztense. Olyan vicces, mert mindkettejük legelső munkanapján is így volt, amikor még nem is ismerték egymást. Aztán összejöttek, és én meg a húgom vagyunk a szerelmük bimbózó gyümölcsei.
 
Szóval először arra gondoltam, hogy esetleg családi nagy bevásárlás, ezért nem hallom anya hangját, vagy esetleg elaludt, de aztán elvetettem, mert a múlt hétvégén voltunk közösen vásárolni –amit mellesleg nagyon gyűlöltem-, és anya meg nem az a fajta, aki délutánonként bevágja a szunyát.
Levettem a tornacipőmet, és ledobtam az oldaltáskám mellé. Aztán kíváncsian elindultam a konyha felé.
Anyám és apám egymás mellett ültek, a húgom a konyhakövön térdelt, és ahogy beléptem, mind a három szempár mereven rám szegeződött.
 
- Sziasztok – köszöntem bizonytalanul, de csak Daisytől kaptam egy halt sziát. – Ööö… valami gond van? – próbálkoztam meg egy óvatos kérdéssel. Először azt hittem, hogy arról van szó, hogy a hugi beköpött anyáéknál. De nem, más valami miatt voltak mérgesek rám.
- Mért nem mondtad el, ha tudtad?! – kérdezte tőlem apám egyszer csak szemrehányóan.
- Micsodát?
- Na ne játszd a hülyét!
- De hát ha… - fogalmam sem volt, hogy mire gondolhatnak.
- Tudtad, hogy Cisszával mi történt… - kotyogta közbe a húgom, de a szüleim lehurrogtál.
- Daisy! – pirított rá anyám. – Magától is tudta volna!
 
Annyira megkönnyebbültem, hogy azt el nem lehet mondani. Már azt hittem, hogy valami egetrengetően hatalmas bűntettet követtem el, amiért ezer és ezer évig kell lakolnom, valahol a világvégén. De bár ott kéne, ha kéne… félek a családom haragjától!
- Ja, hogy az. Én… én csak tegnap tudtam meg, és…
- Anyád ma beszélt Mrs. Blackkel, és ő mondta. És Narcissza említette az anyjának, hogy te és Lilyan is tudtok róla. Mért nem szóltál? – kérdezte újabb szemrehányással apa.
- Hát én… igazából csak tegnap este tudtam meg… - odasétáltam a pulthoz, és nekidőltem, úgy, hogy anyámék szemébe tudjak nézni.
- Szóval semmilyen történelemlecke nem volt, mi?! Megint hazudtál! – ha a pillantással gyilkolni lehetett volna, apám már hatszor-hétszer keresztüldöfködött volna vele. Anyám meg csicseregve adta volna meg a kegyelemdöfést.
- Én csak... Apám, értsd már meg, hogy nem akartam belefolyni! – csaptam egyet mérgesen a pultra ököllel. Daisy és anya összerándultak, apám viszont felemelkedett a székből, és egyenesen felém indult.
- Kíváncsi vagyok, akkor is így gondolkodsz majd, ha megtudod, hogy mi történt még…
Cseppet sem volt bizalomgerjesztő a szituáció. A szívem megint lüktetni kezdett a mellkasomban, rohadtul kíváncsi voltam, hogy mit forgat a fejében.
- Mi… mikor mit szólok? – kérdeztem tőle dadogva. Hajlamos voltam a dadogásra, ha féltem, vagy ha túlfűtöttek az indulatok.
- Clamydia!
- Ő kicsoda?! – kiabáltam apára ugyanolyan hangerővel, ahogy ő üvöltött rám. Először azt hittem, hogy ez a Cla… akármi lesz az új becenevem. Ha mostanában visszagondolok erre az idilli családi délutánra, elsápadok, és hányingerem támad.
- Mi az, hogy kicsoda?! Ez egy nemi betegség!
- Miért?!
- Mit miért? – torpant meg apám értetlenül. – Azért mert így nevezték el! És a barátnőd sikeresen elkapta!
- Narcissza?! – kerekedett el a szemem.
- Sőt, lehet, hogy Lilyan is! – szúrta közbe anyám. – És lehet, hogy te is!
- Micsoda?! – szóval az egész erre ment ki. Most azt hiszik, hogy én is olyan vagyok, mint a többiek. Pedig nálam ártatlanabb kislányt még nem hordott a hátán a föld. És ezt most komolyan mondom.
- Holnap jössz velünk be reggel a korházba. Ms. Vaught megvizsgál…
- Az a néger banya?! Soha!
- Hayley!!
- Oké-oké… de anya, nekem még sosem volt…ő…
- Ne aggódj, nem fog fájni… - mondta aztán anyám megenyhülve, és apa is visszakerült a székre, ahonnan támadást intézett felém, nem is olyan régen.
- Az most nem érdekel. De anya, nekem még barátom sem volt. Még csak… még csak nem is csókolóztam! – fakadtam végül ki. Daisy belekuncogott a tenyerébe, engem meg elkapott a hév, és legszívesebben felrúgtam volna. A kemény tizennégy évével, ne nevessen ki engem! 
- Nem?
- Ártatlan vagyok! Higgyétek el, ha valami gáz lenne, szólnék, már csak az egészségem miatt is! Kezeljetek már felnőttként! – fakadtam ki. Aztán fogtam magamat, és feltrappoltam a szobámba. Alig csuktam be az ajtót, már nyílt is, és anya surrant be rajta.
 
- Sajnálom, kicsim, hogy ilyen badarságokat mondtunk apáddal, csak tényleg aggódunk érted. És ha nem akarod, akkor nem kell Ms…
- Komolyan? – kaptam fel a fejem. – Nem akarok! Dehogy akarok!
- Akkor, ígérd meg, hogy vigyázol magadra, és tényleg szólsz nekünk, ha valami gond van.
- Megígérem. Nem teszek semmi olyat, amit később megbánnék. Tudok vigyázni magamra!
 
*
 
Másnap péntek volt, és úgy indultam el iskolába, hogy imádkoztam, hogy ne hozzon össze a balsors Blackkel semmiféle formában.
Hát nem így lett.
Már eleve az, hogy az emberek összesúgtak a hátam mögött, vagy a képembe röhögtek, esetleg pár csaj… enyhén szólva körbeköpködött, kicsit fura volt így nekem reggel első óra előtt.
Narcissza aznap sem jött be, így Lilyvel cuccösszeszedés után, vettük a fáradtságot, és órára indultunk.
Szerencsétlenségembe a mai nap ilyen központi felméréssel kezdődött, és nekünk B-seknek az Á-sokkal együtt volt megtartva. Hát megint a legjobbat fogtam ki, amikor bekerültem a vadállat mellé.
Erről is csak anyám tehet. Fenéket kellett hozzámennie egy BENNETT vezetéknevű férfihoz.
Lilynek csak az volt a szerencséje, hogy E-betűs volt, Potter meg P-s. Malfoy nem volt iskolában, meg ha lett volna, se kerülök vele semmiféle kapcsolatba.
Szóval Black bezuhant mellém, én meg próbáltam tőle a legmesszebb elhúzódni, kisebb-nagyobb sikerekkel.
- Szevasz Bennett, szép napunk van, mi?
- Kurvára.
- Milyen bőbeszédű vagy ma… - jegyezte meg közelebb csusszanva hozzám.
- Minekutána tegnap leribancoztál? Mért, mit vársz, mit mondjak? – motyogtam rá sem nézve, teljes érdeklődést mutatva a feladatlapon leírtak iránt.
- Ja, hogy amiatt. Tudod mit, felejtsük el.
- Hogy te mekkora egy érzéketlen tahó vagy! – csattantam fel, de aztán a felügyelő lepisszegett. – Bocsánat – kértem elnézést, miközben a többiek körberöhögtek.
- Nem is vagyok tahó – hajolt még közelebb Black, mikor a tanfelügyelő hátat fordított, és nekiállt felírni a táblára az időpontot, hogy meddig írhatjuk. – Sőt szerintem…
- Ne gyere közelebb –húzódtam még távolabb tőle. – Ne közelíts…
- Miért ne? – Hallottam, ahogy a mögöttünk ülő két szöszi osztálytársnőm összesúg. Ez érdekelt a legkevésbé, azok után, hogy a vadállat alig tíz centire a személyes aurám külső sávjától, az arcomba liheg. Jócskán közelebb hajolt, mint azt szabadott volna, de visszavonulót fújni eszébe sem volt.
- Black…
- Had csókoljalak meg… - aztán már be is hunyta a szemét. Engem meg elkapott a hányinger. Az egész osztály tanúja volt az aznapi nagyjelentnek.
Már majdnem az ajkaimhoz ért, amikor rájöttem, hogy nem tudok tovább menekülni, és késő volt ahhoz, hogy kapcsoljak. Kizuhantam a helyemről, és seggen kötöttem ki a földön.
Mindenkiből kiszakadt a röhögés, a felügyelő pedig ekkor fordított hátat a táblának, és csak annyit látott, én a földről kaparom fel magamat.
Black belenevetett a képembe, de időm sem volt arra, hogy visszaüljek mellé, kiküldtek rendetlen viselkedésért.
 
Kifele menet nem néztem semerre, de magam előtt láttam Lily ijedt, és Black csalódott tekintetét. A fene egye meg!
Csillapodj! Csillapodj!! Mondogattam magamban, magamnak, de legszívesebben szétvertem volna valakinek a fejét.
Aztán ahogy tenyerembe temetve arcom leültem egy padra, ami a legközelebb esett a tanteremhez, időm sem volt, hogy megnyugodjak, valaki megszólított.
- Hay? Te mit keresel itt kint?
- Szia, Remus – emeltem fel eltorzult arcom a tenyeremből. – Minden Black hibája. Folyton kínoz, már nem bírom!
- Mit csinált?
- Hagyjuk. Te mit keresel itt?
- Lyukasórám van…
- Hogy-hogy?
- Tudod, mi C-sek csak utánatok írjuk a felmérőt, nekünk elméletileg első két órában otthon lehetne maradni.
- Akkor minek jöttél be?
- Gondoltam, hogy tudunk egy keveset beszélgetni Olyan régen láttalak már.
- Hát akkor jól kifogtad… és azt mondd meg nekem, hogy mért súgnak össze a hátam mögött a többiek? Mi történt, amiről nekem tudnom kéne? – meresztettem rá nagy szemeket.
- Gondolom Black megint kifundált valamit, a kis pajtásaival – húzta el a száját. – Vigyázz vele Hay, féltelek. Ne engedd magadhoz közel, tudom, hogy neki nehéz ellenállni…
- Na álljunk csak meg egy kicsit. Ezt most úgy mondod, mintha szerelmes lennél belé! – nevettem fel.
- Ne butáskodj – mondta gyorsan. – Csak egyszerűen volt idő, hogy kiismertem őt, és az ember egy év alatt csak akkor tud megváltozni, ha nagyon akar. Blackben egy cseppnyi akaraterő sincsen. És ha bántani mer, akkor gondoskodom róla, hogy soha többet ne forduljon elő.
- Köszönöm.
- És ezen kívül, jól vagy? – terelte másra a szót.
- Persze. És te?
…
 
*
 
Lilyvel délután egy Mc’Donalds előteraszán üldögéltünk, és csokis fagyit ettünk, mert a csokiban boldogsághormonok voltak, és nekünk szükségünk volt ezekre a hormonokra.
Éppen azt ecsetelte, hogy Potter aznap elfeledkezett róla, és békén hagyta. Ha nem ismertem volna a barátnőm, azt hittem volna, hogy csalódott. De nem, Lily boldog volt. Teljes mértékben.
De nem sokáig lehetett az, ugyanis megjelent mindkettőnk kevésbé áhított személye, csakhogy ők nem vettek észre, mert éppen háttal nekünk ültek le.
Lilyvel épp el akartuk lobbyzni a tálcánkat, amikor meghallottam valamit, ami maradásra bírt.
- Nekem kell Evans! – Bődült egyszer csak fel Potter. – És nem értem miért, de kell! És még nincsen itt az ideje, hogy feladjam, úgy érzem, ha még van egy cseppnyi remény, akkor is megéri teperni egy ilyen lányért… - Megragadtam Lily karját, mert úgy tűnt, ha nem kapom el időben, odamegy hozzá és arcon csapja a tálcánkkal. Ezt nem akartam, mert kíváncsi voltam a továbbiakra.
- Szar ügy – fejtette ki véleményét, könyökére támaszkodta Black. – Még hogy te, James, valaha is szerelmes legyél… ez nevetséges.
- Mi az, hogy nevetséges!? Ha egyszer megtörtént! És igenis az vagyok, képzeld el! – tajtékzott James ezerrel.
- Csillapodj, öreg! – szólt rá Black. – Én sem őrjöngök Bennett miatt.
- De te nem is szereted. Csak az undorító játékodat akarod űzni vele…
- Hallgass… - mordult fel Black. – Úgy mondod, mintha te régen nem ezt csináltad volna!
- De megváltoztam, érted?! Hála annak a csajnak…
- Na várj csak… - gondolkodott el Black. Úgy megnéztem volna az arcát, vajon mennyire esik nehezére ez a tevékenység. – Mióta is, hogy nem csajozol? Egy hete?
- Valahol el kell kezdeni… - mondta komolyan Potter. Lilyvel majdnem felröhögtünk, de aztán visszafogtuk magunkat, és csendben visszaültünk a padra, hogy hallhassuk, mit mondanak még.
- Sőt neked sem ártana, ha komolyan akarsz valami Hay Bennettől…
- Szakadj már le a témáról! Nem komolyak a szándékaim… - hallottam meg Black sejtelmes hangját.
- Jó-jó… - Pici csönd állt be, aztán Potter ismét megszólalt. Hallottam a hangján, hogy vigyorog. – Csak tudod, olyan jó lenne, ha én összejönnék a suli legszebb, legokosabb, és legaranyosabb nőjével, és te pedig az ő barátnőjével, aki…
- James, ne csöpögj, és ne álmodozz ilyen badarságokról. Ez faszság, körülbelül annyi ennek az esélye, minthogy holnap lefektetem azt a bizonyos barátnőt.
 
Felvont szemöldökkel Lilyre néztem, és néma szavakat formáltam felé: És ez zaklat engem…
Fintorgás volt a válasz, aztán feszült figyelemmel tovább hallgattuk, az érdekesnek tűnő párbeszédet.
- Neked csak ezen jár az agyad! – csapott az asztalra Potter, a hirtelene támadt csöndben azt hittem, ott halok meg szívrohamban. – Próbáltál már a lányokra úgy gondolni, mint érző lények?
- Nem – hangzott a válasz kis gondolkodás után.
- Pedig ideje lenne. Lassan nagykorúak leszünk, meg kell komolyodni, nem tehetjük ezt velük…
- Ezt csak azért mondod, hogy bevágódjál Evansnál, és megint megdönthesd..
- Sirius te akkora egy…
- Jó oké, leállok, értettem.
A csönd, ami rájuk telepedett eléggé nyomasztott minket, és már megint indulni késültünk, amikor Potter ismét felszólalt.
- Tudod Sirius, ha te ekkora állat vagy, akkor inkább szállj le Bennettről, és hagyd a francba. Ma is mi volt? Mindenki előtt leégetted szegény csajt. Szerintem ő jobbat érdemel nálad, úgyhogy ha szükségleteid vannak, menj egy már jól ismert exedhez vissza, és elégítsed ki vele… és tudod mit? Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd a csajt, és hogy csak játssz vele!
- Mi van? Belezúgtál a csajba? – meg sem várva barátja válaszát azonnal hozzátette -, ja nem, bocs… milyen kis okos vagy. Mert asszed, hogy ha ilyen lovagiasan viselkedsz, akkor majd Evans a karjaidba borul…
- Pöcsfej!
Black felnevetett, én meg már nem bírtam tovább, és muszáj volt odamennem, hogy tegyek valamit. Most, vagy soha alapon.
Lily vissza akart rántani, de nem sikerült időben elkapni a karomat. Oda trappoltam ahhoz a bizonyos asztalhoz, és úgy képen töröltem Sirius Blacket, hogy olyat még a világ nem látott.
Mondani is akartam neki valamit, de hiába kutakodtam, nem jutott eszembe semmilyen ráillő, személyesnek szánt trágár kifejezés.
Potter ijedten fordult hátra, és nézett farkasszemet, egy ledöbbent Lilyvel.
Black pedig csak ült, fájó arcát taperolta, és a szemembe nézett éjfekete szemeivel. Egy darabig csak álltunk ott, mérhetetlen utálattal pillantva a másikra, aztán azt vettem észre, hogy Lily finoman megfogta a karomat, és gyengéden elvont a társaságtól.
Aztán ahogy kiértünk az étteremből, azonnal futásnak eredtünk, kéz a kézben. Egyikünk sem szólt egy árva szót sem, mert nem tudtunk mit.
 
És otthon is, egész éjszaka, sőt az aznapi otthon tartózkodásom nagy része alatt, alig beszélgettem valakivel. Csak feküdtem, és leckeírás után, némán merültem gondolataimba, amíg álomba nem ringatott.
 
Május volt, ami azt jelentette, hogy hál istennek, hamarosan vége van az évnek. De mondjuk ez cseppet sem nyugtatott meg, mivel hátra volt még az itt eltöltött életemből két év, amit kénytelen vagyok olyan emberek társaságában leélni, akik pokollá teszik mindennapjaim. Na jó, pokollá azért nem, de ha így folytatjuk, vészesen haladunk afelé.
Mint például az a bejelentés másnap az osztályfőnökünktől.
Azt hittem lehidalok.
- Osztálykirándulás?! – kérdeztem felpattanva harmadmagammal.
- Igen. A szép idő, az év vége, és a vizsgák miatt, a tanári kar úgy szavazott, hogy évfolyamonként, külön mennek kirándulni az Á-sok, B-sek, és a C-sek, D-sek. Hát nem nagyszerű? – vigyorodott el hőn utált ofőnt.
- És hova megyünk? – kérdeztem végül.
- Hát a tengerpartra!
Jaj ne! – de ezt csak magamban gondoltam. Egy hétig összezárva olyan emberekkel, akikből egy nap kitesz egy évet? Ne már!
- És kötelező! – vigyorgott még mindig a tanár. – Mivel az iskolai alapítvány támogatja, ezért semmibe sem fog kerülni. De a megjelenés, kötelező!
Ezzel a bejelentéssel sikeresen odalett az aznapi ’víg’ hangulatom, és éppen azt ecseteltem Lilynek nagyszünetben, hogy ha a mai nap Black, vagy Potter, vagy akárki megpróbál az idegeimre menni, akkor azt lelövöm, amikor megérintette valaki a vállam.
Hátra néztem, de nagyon kár volt.
- Na húzz el innen! – ordítottam Blackre. - Nem vagyok kíváncsi a hülyeségeidre!
- Hallgass meg, nagyon kérlek…
- Akkor nyögd ki végre, hogy mit akarsz!
- De, ezt négyszemközt szeretném, úgyhogy, Evans létszi…
- Lily itt marad! – ragadtam meg barátnőm karját. – Vagy mi az, már férfi sem vagy, ha közönség előtt kell bocsánatot kérned?!
- Honnan veszed, hogy bocsánatot akarok kérni?
- Azt gondoltam…
- Nem, mért kérnék? Elkövettem valamit? – Igen! A képébe akartam vágni, hogy igenis hatalmas bűnöket vétett! De nem vágtam. Én és az a végtelenül nagy türelmem.
- Akkor meg mit akarsz?
- Luciusról lenne szó, és Narcisszáról. Segítened kell.
- Mért nekem?
- Mert te a barátnője vagy.
- Lily is ugyanúgy a barátnője…
- De ő annyira utál minket, hogy…
- Nem utálok senkit, Black, egyszerűen csak undorodom a képetektől.
- Na látod, Evans, most megnyugtattál, de a te segítségedből nem kérek.
- Tahó! – vetette oda Lily, aztán fogta magát és ott hagyott vele. Utána akartam menni, de Black finoman a csuklómra kulcsolta az ujjait, és nem engedett.
- Mit akarsz, hogyan segítsek?
- Igazából sehogy sem, csak le akartam rázni Evanst. – Hát leszakadt az arcom, ez már a pofátlanság netovábbja!
- Na felejtsük el egymást! – rángattam meg a kezemet, de nem engedett.
- És tényleg bocsánatot akartam kérni.
- Én meg komolyan mondom, hogy ha nem engedsz el, akkor leharapom a kezedet…
- Csak gyerünk, harapj meg!
- Te mazohista állat! – És csak álltam ott, egyenesen a tekintetét fürkészve, de semmit se bírtam belőle kiolvasni.
Aztán az egyik pillanatban még a karomat fogta, a másikban viszont éreztem, ahogy megsimítja az arcom, és finoman kisepri a homlokomból a barna hajtincseket, hogy aztán homlokon csókolhasson. És mire feleszméltem, csak állt ott velem szembe, hatalmas vigyorral a képén, miközben rám megint rám jött a hiszti, és az arcom megint olyan érdekes fintorban festhetett.
- Hozzám ne érj még egyszer – motyogtam végül neki indulatosan.
- Pedig azt terveztem…
- Fura, tegnapelőtt még hozzám se akartál érni…
- De most már szeretnék, mindennél jobban.
- Fogdosd magadat, Black! – És ez volt a végszó, ami kirántott abszurd helyzetemből, és erőt lehelt a lábaimba. Futni kezdtem, és nem jött utánam.
 
Lily a tornaterem melletti folyosón ücsörgött, tenyerébe temetve arcát. Először azt hittem sír, de mikor odaléptem hozzá, és leültem mellé, nem láttam sem vörösnek, sem könnyesnek a szemét.
- Utálom Blacket! – fakadt ki végül -, És Pottert is!
- Én is! Én is utálom őket, és nem fogok velük kibírni egy hetet, teljes mértékig összezárva… - sóhajtottam fel.
- És mit akart tőled?
- Bocsánatot kért…
- Mi? Ez most komolya…
- Kamu – mondtam fásultan.
- Amúgy írt egy sms-t, Cissza. Találkozni akar velünk, lenne valami, amit el kell mondania…
- Igen? És mikor?
- Holnap este…
- Jaj ne! Az még tök messze van, addig még végig kell szenvednem a holnapot. Szerencsére péntek, remélem semmi nincsen betervezve a hétvégére, mert pihenni akarok! – nyavalyogtam hatalmas átérzéssel.
- Csak el ne felejtsd, hogy hétfőn utazunk!
- A büdös pi…
- …csába… - mondtuk egyszerre Lilyvel, és így is gondoltuk. Akkor azt hittem, hogy ez a kirándulás lesz az, ami pontot tesz majd addigi életem végére. Igazából így is volt, csak másféleképpen tette oda azt a bizonyos pontot, mint ahogy arra számítottam.
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: boys like girls

BOYS LIKE GIRLS - 2.

2008.10.12. 12:47 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

 

II. Fejezet – Bonyodalmak
 
Anyuék negyedtizenegyre értek haza. Láttam az ablakomból az öreg BMW fényszóróit, ahogy begördült a garázs előtti felhajtóra.
Addigra már három üzenetet is kaptam Siriustól. Azt akarta, hogy én döntsem el az időt, a helyet viszont ő akarja kitalálni. Legnagyobb problémám így is az volt, hogy hogyan adom be anyáéknak. Nem sokszor fordult elő, hogy elengedtek, de akkor sem egy tizenhét éves fiúval.
Én magam még nem voltam tizenhét, tizenhat is alig múltam, és nem volt barátom se. Csak azok a hülye plátói szálak.
 
Valaki kopogtatott.
-          Gyere csak!
A húgom volt az, Daisy.
-          Gyere le, telefonod van Hay, Cissza keres. – Azonnal megköszöntem Daisnek, és lerohantam.
A húgom csak két évvel volt nálam fiatalabb, és eléggé jóba volt a barátnőimmel. Nem tudom, hogy mi lehetett olyan egetrengetően sürgős, hogy ilyenkor hívjanak.
 
Lerohantam a lépcsőn, és mire a telefonhoz jutottam, a lihegésemtől alig bírtam kinyögni valamit.
-          Mi… mi a probléma? – kérdeztem elcsukló hangon. Közben hallottam, hogy Cissza visítva próbál valamit a tudtomra adni a vonal másik végéről. – Mi? Terhes vagy? Nem vagy terhes?! Most akkor… létszi ne üvölts, nem hallok semmit…
-          Kimaradt, érted? És az utolsó, akivel voltam az a szemét Malfoy! Ha ezt a szüleim megtudják, akkor nekem… én… - és sírva fakadt.
-          De legutóbb nem négyesben voltatok? – halkítottam le magamat.
-          Jézusom, de igen! AKKOR NINCSEN KIZÁRVA, HOGY… - itt olyan hangot hallottam, mintha a falhoz csapkodta volna a telefonkagylót.
-          Cissza, jól vagy? Mi történik? Narcissza, mit csinálsz?!
-          Itt vagyok… – mondta elfúló hangon. Hallottam, ahogy sír.
Hát igen, eléggé furcsa szülei voltak. Eléggé mélyen vallásosak, szóval, ha Mrs. Black megtudja, akkor biztos vagyok benne, hogy apáca neveldébe vagy valami bentlakásos borzalomba küldi. A szülei olyan tudatlanságban élnek, hogy lányuk tizenhat és fél évesen, ártatlan szűzi életet él. Na igen, pont ellentéte Narcissza unokatestvérének, Sirius Blacknek. És most úgy tűnik, hogy Narcissza terhes. Csak imádkozni tudok, hogy ne legyen igaz. Vagy ha igen, akkor is Malfoytól, ne már a saját…
-          És most mi lesz? – nyomtam ezerrel neki a fülemnek a kagylót.
-          Fogalmam sincsen. Elvetetetem… azt fogom tenni.
-          Szerintem az a rosszabbik eset. Mert ha a szüleid megtudják, akkor még gyilkosnak is titulálnak. Jobb, ha elmondanád, mert azzal…
-          De nem fogják megtudni! Érted, NEM FOGJÁK! - sikította bele a kagylóba, aztán lecsapta. Én meg csak álltam ott, még mindig azt a vackot szorongatva, miközben csak úgy kavarogtak a gondolatok az agyamban. Mit kéne tennem?
-          Hayley, mi a baj? – lépett mellém apám. – Ki volt az ilyenkor? – kezdte el gyanakodva méregetni a telefonkagylót a kezemben, aztán a pillantása a döbbent-töprengő arcomra tévedt. – Csak nem egy fiú? – kérdezte kimérten.
-          Neeem – ráztam meg a fejemet szaporán -, csak Cissza hívott a történelem lecke miatt…
-          És miért vagy ennyire kétségbeesve? – kérdezte még mindig gyanakodva.
-          Mert rájöttem, hogy még nekem sincsen készen… - hazudtam vigyorogva apának.
-          Akkor siess, csináld meg aztán aludjál. Holnap iskola – azzal letudta a beszélgetést. Ezt a holnap iskola dolgot úgy mondta, mintha én magam nem lettem volna tisztában vele.
 
Engedelmeskedtem neki, aztán elköszöntem tőle és anyától is, és felmentem a szobámba. Legnagyobb meglepetésemre Daisy ott ült az ágyamon és a mobilomat szorongatta. Megállt bennem az ütő.
-          Te meg mért vagy itt? – kérdeztem tőle kicsit durván. Nem utáltuk egymást, csak meg volt az a rossz szokása, hogy minden dologba beleütötte az orrát. Főleg olyan dolgokba, amikhez nekem volt közöm. Vagyis az én dolgiamba! Hosszútávon nagyon idegesítő, főleg mikor zsarol, hogy elmondja anyuéknak, ha nem csinálom meg helyette a mosogatást, vagy nem takarítom ki a szobáját. 
-          Ki ez az esbé? – nézett rám gyanakodva. Elég volt mára ebből a tekintetből!
-          Egy évfolyamtársam… - mondtam gyorsan, színtelen hangon.
-          És mért ír neked olyanokat, hogy alig várja, hogy közelebbről is megismerhessen? Hogy a szemedbe nézhessen, megérinthessen?
-          Mi?! – ugrottam oda hozzá, és kitéptem a kezéből a telefonom. Elképedve olvastam. Tényleg ezt írta… Hirtelen tanácstalan voltam, hogy mit hazudhatnék a húgomnak.
Szerencsére nem ismerte Blacket, mert egy lányiskolába írtatták be a szüleim. Szerencsés húgom volt, a történteket tekintve, inkább mentem volna én is oda.
-          Szóval? Ő a barátod? – nézett rám komolyan.
-          Daisy… - gyorsan behúztam magam után az ajtót, és leültem vele szembe a földre. – Ő nem a barátom. Ő csak egy idióta évfolyamtársam, aki valószínűleg éppen sokat ivott…
-          Mért, ma is buli van?
-          Igen – hazudtam gyorsan. – Csak engem nem hívtak meg.
-          Hát, ezen nem csodálkozom – sóhajtott aztán fel -, eddig se mentél el egyikre sem.
És nem is szándékozom. Tette hozzá magamban.
-          Nem is hiányzik – vontam aztán vállat.
-          Hát remélem is, hogy nincsen köztetek semmi. Tudod, hogy anya nem örülne, apa meg teljesen ki lenne bukva.
-          Tudom bizony – hagytam rá, mert mondjuk így is igaza volt. – Addig jó, amíg látják, hogy apa lánya vagyok.
-          Úgy ám! – Dais fölállt, és megragadta a kilincset. Már éppen lépett volna ki, amikor megtorpant, és még utoljára a szemembe nézett. – Jó éjszakát.
Próbáltam valamit kiolvasni a tekintetéből, de nem ment. Mondani akartam neki így búcsúzásképp, hogy ne kutakodjon a dolgaim között, mert idegesítő, de aztán mégsem mondtam. Akkor biztosan lett volna mi miatt gyanakodnia.
-          Neked is – mondtam végül, aztán megvártam, míg becsukja az ajtót, és végignyúltam az ágyamon.
 
Te nem vagy normális!
 
Küldtem el az üzenetet Blacknek. Alig telt el két perc, jött is a válasz.
 
Hát persze hogy nem vagyok normális. Te teszel azzá (és egy vigyorgó fej).
 
És erre már végképp nem tudtam mit visszaírni. Csak fogtam a telefont, és kikapcsolva letettem az éjjeliszekrényre.
 
Fürdés után hiába forgolódtam, nem bírtam elaludni. Sehogy sem sikerült. Túl sok minden történt a mai nap.
 
Tegyük fel, hogy tetszem Blacknek. És akkor mi van? Ő nem ismer olyan érzelmeket, hogy szeretet vagy törődés. Ő csak kihasznál. Ráadásul, ha anyámék megtudják, hogy ki hívott el egy randira, biztos vagyok benne, hogy nem engednének el, mivel meg van a véleményük a szüleiről.
Blackéket, - persze Cisszát, a nővérét Bellát, és az ő szüleiket, tehát négyüket kivéve -, anyámék mind messze próbálták elkerülni. Az anyjuk, most nem jut eszembe a neve, mindegy, eléggé korán szült, az elsőszülött fiúk Sirius, és az öccse, ő egy évvel fiatalabb nála, Regulus. Mindketten, mióta az eszüket tudják, nem tudják, hogy mi az, hogy szeretni valakit valamiért. Meg nem is volt kitől megtudniuk.
Az apjuk ott hagyta őket, mikor Sirius tíz, Regulus pedig kilenc éves volt. Meghalt, nem mintha azelőtt marha sokat törődött volna velük.
Anyáméktól tudom, hogy ő és a felesége nyílt kapcsolatban éltek. Eléggé érdekes volt. Talán most már egy ok, hogy miért ilyen Sirius, amilyen.
Az anyjuk meg túl fiatal ahhoz, hogy foglalkozzon a fiaival. Meg ők eléggé gazdagok. Szóval a nő partikra és ilyen sznob helyekre jár, közben a fiait hagyja a sorsukra, ők pedig jól el vannak így. Legalábbis látszólag.
 
Amíg Sirius nőzik, addig Regulus sikeresen rossz társaságba keveredik, és ezt mindig apától tudom, hogy hetente köt ki az őrsön bolti lopás vagy erőszak miatt. Szóval, ha választanom kéne kettejük közül, akkor inkább felkötném magam.
Talán azt kellett volna tennem. Felkötni magam. Okosabb lett volna.  
 
Aztán, végül is ezt, ahogy végig gondoltam, arra jutottam, hogy a fenébe is, nem megyek én Blackkel sehova. Ha tetszem neki, harcol értem.
És fogtam és az összes rohadt, nyálas sms-ét kitöröltem. Meg a válaszokat is.
Én nem esek bele abba a hibába, mint Cissza. Én okosan csinálom.
 
*
 
Másnap reggel, frissen mosott hajjal szedtem össze a többieket a suli előtt.
Lily szóvá is tette, hogy milyen jó így, hogy ki van festve a szemem. Na persze azt is odabiggyesztette a mondata végére, hogy: nagyban remélem, hogy mindez nem Black miatt. Nem kezdtem el neki magyarázkodni, azt mondtam, hogy nem. Azt ő meg hagyta a fenébe a további mondókáját. Ugyanis aznap Narcissza nem jelent meg.
- Téged is hívott tegnap este? – kérdezte a szekrénye mélyéről Lily. Éppen előszedegette a testnevelés cuccait, ugyanis azzal kezdtünk.
-          Persze… majd kiszakadt a dobhártyám – újságoltam cseppet sem izgatottan -, teljesen ledöbbentem. Mi van, ha Blacktől van a…
-          Kizárt. Akkor védekeztünk… - Nem tudom hogy mért, de egyszerűen megkönnyebbültem. Szörnyen önző voltam, de ez a kijelentés Lily szájából újra visszaadta az életkedvemet.
Úgy gondoltam, hogy egyenlőre, nem említem meg neki a tegnap este velem történteket, hagyom a fenébe, úgy sincsen nagyon jelentősége.
 
Végigszenvedtünk egy kevésbé kellemesnek mondható testnevelés órát, és sajgó izmainkat nyújtóztatva üldögéltem kettesben a lányöltözőben Lilyvel, alig másfél órával később. Éppen azt vitattuk meg, hogy mi legyen Cisszával. Erős késztetést éreztünk mindketten, hogy elmondjuk a szüleinek, de féltünk, hogy emiatt tönkremenne a barátságunk. Azt pedig semmi pénzért nem akartuk.
Így hát nem volt mit tenni, kénytelenek voltunk megvárni Narcissza döntését.
 
Már teljesen fel voltunk öltözve, és épp csak Lilyre vártam, amikor egy gazdátlan focilabdát pillantottam meg elgurulni az öltöző előtt.
- Figyelj csak… - mutattam oda, mire elsápadt, magára rángatta a tornacipőjét, és karon ragadott.
- Sürgősen húzzunk el innen! – és futni kezdett kifelé, kezében a bal karomat markolva.
 
De sajnos nem jutottunk messzire, mert az isten tudja csak, hogy honnan, de két alak termett előttünk a semmiből. Meresztettem a szemem, és nyújtogattam a nyakamat, némi menekülőút után kutatva, de reménytelen volt.
 
- Evans beszélhetünk? – nézett egyenesen barátnőm rákvörös arcába Potter.
- Nem! Takarodj az utamból!
- Kérlek, Evans…
- Potter! Húzz el!
- Lily…
- Ne hívj Lilynek! – visította Lily, és átgázolva Potteren, szépen nőiesen távozott köreinkből.
Potter fogta magát, is Lily teljes nevét kiáltozva utána ment.
Csak ekkor eszméltem fel, hogy szerencsésen kettesben hagyott a vadállattal.
 
- Szevasz, Black. Viszlát Black – indultam volna el én is felfelé a lépcsőn, amikor karon ragadott, és nem hagyott menekülnöm.
- Szóval, mikorra iktassuk be azt a randit? – kérdezte vigyorogva.
- Ereszd el a karom… - kértem türelmesen.
- Nem.
- Ereszd el a karom! – ordítottam rá váratlanul.
- Oké, oké… - emelte maga elé a kezeit. Talán arra számított, hogy rávetem magam, és kikaparom a szemeit? Hát megérdemelte volna.
- És a randit meg felejtsd el… te arrogáns kis köcsög, soha nem kapsz meg! – Rohantam felfelé a csigalépcsőn, miközben ő meg üvöltözve rohant utánam.
- Fogadjunk, hogy két hét múlva megleszel. És te fogsz azért könyörögni, hogy megdughassalak! Te ribanc!
- Anyád a ribanc! – síkoltottam.
- Oké, nem vitatkozom – lassított le az egyik lépcsőfordulóban. Én magam egy emelettel fölötte jártam, és onnan néztem rá lefelé, arcomon mérhetetlen gyűlölettel.
- Tudd meg Black, hogy én soha, egy ujjal se érnék hozzád!
- Nem mintha nekem nagyon akaródzna bárhogyan is hozzád nyúlni! – üvöltötte fel, olyan hangerővel, hogy lassacskán kétemeletnyi izgatott diák minket kuksolt.
Erre már nem mondtam neki semmit sem, csak fogtam magamat és futásnak eredtem. Közben utat kellett magamnak törni, a gratuláló, szerencsétlenül járt lányok között.
- Mi van, mit nézel? Nem láttál még ártatlan kislány?! – kérdeztem villogó szemekkel egy alsós fiútól, aki éppen az orrom előtt nézett rám döbbent arccal, és meg sem próbált elállni az utamból. Hát ellöktem, és a mosdó felé vettem az irányt.
 
Ahogy benyitottam, azonnal meghallottam Lily zokogását az egyik fülkéből. Lehajoltam, és meggyőződtem róla, hogy balról a harmadikban bújt el.
- Lily – kopogtattam, mire kisebb várakozás után halkan kattant a zár, és ott ült ő, immáron felhúzott lábakkal, a sírástól bevörösödött szemekkel. – Lily, Lily! – gyorsan megöleltem, aztán kirángattam magammal, hogy mossa meg az arcát. Alig pár perc volt a matekóra kezdetéig.
- Az a szemét megint jött és érzelgősködött. Azt mondta: ’Én úgy érzem, hogy mióta együtt voltunk, te vagy a minden. Más lányra rá sem tudok nézni…’ – direkt James Potteres-re változtatta a hangját, hogy hitelesebb legyen. – Annyira elegem van.
- A te eseted még mindig jobb… - azzal beszámoltam neki Black aznapi húzásáról.
 
- Sajnálom – makogta Lily zavartan. – Bocs, megint önző voltam, és csak a saját buta gondjaimmal foglalkoztam. Rád nem is gondoltam…
- Semmi baj. Mondtam, hogy nem hagyom neki. Én megmondtam… Nem hagyom magam.
- Ne is! Nem szabad. Akármit csinál, akármivel jön, ne engedd neki, hogy a közeledbe férkőzzön. Ne a szíved vezessen, hanem az eszed. Vagy ha valamit akar, akkor szólj nekem, majd én okos leszek helyetted – nevetett rám, miután már a folyosókat róttuk futva, hogy a tanár előtt beérhessünk órára.
- Megmondtam, hogy tudom, hogy mit csinálok. Engem nem érdekel Black… teszek rá. Higgyen, amit csak akar, engem nem paliz be!
 
De végül is bepalizott. De ez egy másik történet.
És délután kiderült, hogy Narcissza mért nem jött iskolába. Mert a szülei megtalálták a terhességi tesztjét, ami pozitív lett. Az anyja semmiképp nem engedni elvetetni a gyereket.
Narcissza sorsa úgy néz ki, ezzel megpecsételődöt: ő maga zárdába vonul, a gyermeke pedig egy árvaházba.
Idióta döntés, Cisszát ismerve egy adandó alkalommal megszökik onnan, amit megteheti. És a szülei arra meg végképp nem gondolnak, hogy milyen lesz majd a gyermekének anya nélkül felnőnie. Buta, ostoba felnőttek!
 
Suliból hazafelé sietve, véletlenül elkalandozott a tekintetem, és a kerítésen keresztül is akaratlan a focipályára adott rálátást. És ki más állt ott éppen, mint aktuális kapus: Siriu Black.
Mintha megérezte volna, hogy nézem, hátra fordult, és a szemembe nézett. Volt valami iszonyatosan zavaró a tekintetében. És James pont ezt a pillanatot választotta, hogy belebikázva a focilabdába gólt lőjön.
 
Potter és csapat őrjöngött a pillanat miatt, Sirius viszont elég szép fejmosást kapott a hangokból ítélve, a figyelmetlenségéért.
Magamba szépen kiröhögtem, aztán folytattam utamat hazafelé. És ekkor még nem sejtettem, hogy otthon mekkora cirkusz lesz…
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: boys like girls

BOYS LIKE GIRLS

2008.10.12. 12:46 | Lady_Lora | Szólj hozzá!

(sablonszöveg: MINDEN SZEREPLŐ jkrÉ, KIVÉVE AKIK NEM. DON'T COPY, ÉS EZ CSAK EGY FANFICTION, JÓ OLVASÁST!)

BOYS LIKE GIRLS
                       
I. Fejezet – A randimeghívás
 
Elég fura iskolába jártam, már ha nevezhetem így. A diákok eléggé öntörvényűek voltak, a tanárok ritkán tudtak fegyelmet tartani, meg igazából sok volt az olyan gyerek, akiknek a szülei elég tehetősek voltak, így az ifjabb korosztály eléggé elkapatott is lett, meg elkényeztetett, kiállhatatlan, félelmetes. Legalábbis én volt mikor fülemet-farkamat behúzta siettem haza, mert nem akartam semmibe se belefolyni.
 
Igazából a mostani gimiben, amibe jártam, volt pár eléggé nagy vezéregyéniség, akik eléggé uralmuk alá tudták vonni a többieket. Például ilyen volt James Potter-Lucius Malfoy-Sirius Black trió is.
Róluk olyan hírek terjengtek, hogy minden héten más barátnőjük van, de mi persze mindig tudtuk, hogy ki az éppen aktuális. Náluk nem lehetett hosszúban gondolkodni. Miután a csaj odaadta magát – ez általában már az első randin megtörtént -, utána való nap, csók-puszi és jöhet a következő. 
Lassan már a barátnőimmel – Lilyvel és Narcissával, olyan hosszú listát vezettünk, hogy a vége már így is lassan kilógott a szekrényemből.
 
Lily nemrég volt meg Potternek, de a fura mégis csak az volt, hogy miután Lily bőgve felhívott, hogy az a szemét állat csak kihasználta, rögtön az utána való nap Potter odament hozzá és szerelmet vallott neki. Persze Lily elutasította és mindenféle csúnyaságnak lehordta mindenki előtt. Azóta Pottert nem nagyon látni a haverjaival. Mintha nem is mutatkozna. Főleg nem csajjal.
 
Narcissza két napja feküdt le Malfoyeval. A barátnőm már lassan ötödik éve rajongott a srácért, pedig szerintem ő az a tipikus pasi, akihez soha, egyetlen újjal se érnék hozzá. Nem bírom ezeket a szőke bájgúnárokat.
Na igen, aztán Lily és Narcissza elmentek egy buliba, ahol a fiúk is ott voltak. Engem is hívtak, de anyám és apám… hát szóval ők eléggé féltenek, és nem engedtek. Aznap azt az estét Remusszal töltöttem. Tudjátok amolyan gyerekkori jó barát. Nagyon szeretem. Még Lilynél és Narcisszánál is jobban.
Remus régen jóba volt Blackkkel és Poterrel, de mióta… mióta is? Azt hiszem pár éve, mikor kinyílt a fiúk csipája, azóta elpártolt tőlük és nyíltan utálták egymást. Kölcsönösen.
 
Na igen, szóval abban a buliban. Mire kezdett eldurvulni, Potter és Black egy kicsit jókedvükben találta Lilyt és Cisszát. Bár annyira nem lehetettek rosszul, mert öntudatuknál voltak. Lily mesélte el nekem bőgve az egészet.
Hogy is volt? Igen. Szóval az a két farok felrángatta a barátnőimet az emeletre, ők persze nem ellenkeztek. Aztán mindkettőnek megvolt mindegyik. Felváltva, vagy hogy a fenébe.
Franc tudja mi volt, igazából nem is érdekel. Én biztos nem esek bele ebbe a csapdába. Az ilyen bulik. El se megyek. Túl irtózatos. Kell a ráknak!
 
Bár az tagadhatatlan, hogy mióta megláttam Sirius Blacket, kell nekem. De ez hülyeség. Ő egy öntelt egoista görény, akinek csak addig kell a csaj, amíg meg nem dugja, aztán lepasszolja, esetleg még egy hármas a haverral. Aztán fogja a kis listáját és kipipálja rajta a csaj nevét. Már nem vagyunk sokan. Engem eddig például még egyik sem kérdezett meg. De ha megkérdez, akkor is mi van? Passzolok. Én nem vagyok OLYAN lány. És nem is szándékozom az lenni…
 
*
 
Egy osztálytársam, Kim Nelson, szőke, okos lány, éppen három napja, hogy beadta a derekát Blacknek, és még mindig együtt voltak. Éppen ültem a folyosón, és ezen szívóztam, amikor Lily jelent egyszer csak meg a semmiből, és levetette magát mellém.
Láttam, hogy sírt.
-          Mi a baj?
-          Tudod Hayley, csak az, hogy az a szemét Potter megint zaklatott a hülye érzéseivel, miközben tudom, hogy csak a dolog viszket a lába között, hogy megint meg… megtegye azt a borzalmat velem! – Magamban nagyot mosolyogtam rajta, mert tudtam, hogy Lily csak csinálja itt nekem a cirkuszt és azt várja, hogy megnyugtassam. Ehelyett:
-          Kisanyám, tudod, mi van? Belezúgtál a bájgúnárba – néztem rá hatalmas vigyorral az arcomon.
-          Dehogyis! – Aztán tovább sírt.
Csak ültem ott mellette, és átöleltem a fél karommal, miközben az egyik kezemmel egy vállamra lógó sötétbarna hajtincsem csavargattam. Mindig ezt csináltam, ha tanácstalan vagy ideges voltam. És most mindkettő. Nem tudtam, hogy mi a franc ez a szúró érzés a szívemben. Hogy mi a büdös nagy franc ez az érzés a SZEMÉLY iránt, miközben az magasról tesz rám, vagy ha nem is akkor is éppen aktuálisnak tűnök. Igazából akkor még nem gondoltam normálisan végig a dolgokat. És nem láttam a szívemtől, ó én barom.
 
Ebédszünetben éppen siettem a menzára, miközben cipeltem Cissza és a saját könyveim, mert ő éppen úgy gondolta, hogy leáll egy sort Roddal veszekedni – ő volt Cissza aktuális barátja -, amikor is belerohantam valakibe a sarkon. Aztán orra buktam, és minden szanaszét ejtettem a suli folyosóján. Térdre estem, de valaki az utolsó pillanatba, karon ragadott, és megakadályozta, hogy ebből egy hatalmas pofára esés legyen.
-          De béna… Áucs. Az arcom…
-          Lúzer! – hallottam meg két ismerős hangot. Hát persze, ki ne ismerné már fel őket hangról? Potter és Malfoy. És hol a harmadik?
-          Tűnjetek innen, menjetek az orvosiba – ütötte meg a fülem valakit suttogása, mire a két fiatalság megrontója eltávozott köreimből.
Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam, hogy ki a kar tulajdonosa, aki a karomat szorongatja, hogy álljak végre talpra.
Sirius Black. Ki más.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesen, miközben talpra állított. – Nem ütötted meg semmidet sem? Sajnálom, figyelmetlen voltam… - villantott meg felém egy bűnbánó mosolyt, amiben körülbelül annyi megbánás volt akkor, mint egy kölyökkutyában, aki kikészítette a gazdáját totálisan. De akkor túlságosan is a szívemet követtem, nem az eszemet. Még nem sejtettem semmit sem. Hogy mennyire fog ez fájni.
-          Semmi gond – aztán nem mertem a szemébe nézni. Éreztem, hogy ég az arcom, gyorsan a könyveimért nyúltam, de ő is lehajolt, és segített felszedni. A kezünk egymáshoz ért véletlenül, ahogy a történelem tankönyvet próbáltuk visszaügyeskedni az ölembe.
Én rántottam el először, ő pedig fogta és a kezembe adta azt is, aztán a többi tankönyvet, és jegyzetet is.
-          Kösz a segítséget – motyogtam, és gondoltam eláll az utamból, de nem így lett. – Létszi…
-          Haylin…
-          Hayley – segítettem neki.
-          Oké, Hayliy… - nem esett zavarba, hogy nem tudta a nevemet. Még csak meg sem remegett a hangja. – Egy olyan kedves lány, mint te, ugye eljössz velem egy randira holnap este? – Nem bírtam az arcára néni. Álltam ott azt a húsz kiló könyvet ölelgetve és mereven a padlót bámultam.
-          A…A holnap nem jó – nyögtem ki végül reszketeg hangon.
-          És a ma este?
-          Nem hiszem! – mondtam kicsit hangosabban. Még mindig nem mertem rá nézni.
-          Pedig olyan szép szemed van. Úgy szeretnék közelebbről is belenézni… - és csak vigyorgott levakarhatatlanul, én pedig félrelöktem az útból, és futni kezdtem. Egészen az ebédlőig.
Volt még tíz percem becsöngetésig.
 
-          Hol voltál Hay? Mi tartott eddig? – szegezte nekem a kérdés Cissza.
Kihozták nekem az ebédem, csak épp az egész hideg volt. Amúgy sem bírtam egy falatot se enni a történtek miatt. Felfordult a gyomrom. Fenekestül. Mint az életem. Attól a perctől kezdve, hogy segített nekem összeszedni a könyveket. Minden a fejetetejére állt.
-          Én… engem randira hívott Sirius Black – suttogtam nekik szégyenlősen.
-          Ez várható volt – pörgette meg a kését Lily két ujja között. – Nem sok lány maradt, aki nem volt meg annak a szemétnek. Már csak olyan lányok vannak, akikhez pasi nem merne hozzányúlni. Meg te.
-          Köszi Lily, kedves vagy.
-          Jaj, nem úgy értettem. Mindegy. Csak…
-          Nehogy belemenj! – szólt közbe Narcissza. – Nem szabad. Csak ki fog használni, megkefél és eldob.
-          Akkor ti mért mentetek bele?
-          Hülyék voltunk. De neked még barátod sem volt. Mi csak meg akarunk óvni. Hidd el, tanulj a hibáinkból. Csak játszani fog veled, és tönkretesz, aztán eldob.
-          Oké, nyugi, tudok magamra vigyázni – emeltem fel a kezemet.
-          Te csak azt hiszed. Az ujja köré fog csavarni, mint engem az a szemét, nyomorék, utálatos, undorító… faÁÁÁ - Cisszaával mindketten sikítva ugrottunk fel. Lily elkalandozott, és Potter szapulása közben sikeresen beledöfte a tenyerébe a kését.
-          Jézusom Lily!
-          Karold át, visszük a gyengélkedőre! – sipította Cissza.
-          Nem, majd én elkísérem – mondtam gyorsan, miközben letéptem egy darabot az asztalterítőből, és Lily kezére tekertem. – Te itt maradsz a cuccainkkal. Rajtad a sor… - azzal meg sem várva a válaszát, kisiettem az ebédlőből, miközben Lilyt támogattam, aki futás közben szaggatottan zokogott, és motyogott maga elé. Próbáltam megnyugtatni, de még a sokk hatása alatt voltam. A francokat! Ki voltam bukva! Elvégre egy kést szúrt bele a tenyerébe!
 
Beléptük az iskolaorvosiba és azonnal arcon csapott a fertőtlenítő szag. Legnagyobb meglepésünkre Potter feküdt a szemközti ágyon, feldagadt bal arccal. Focibaleset. Minden hónapban egyszer valamelyikük eljátssza. Mafoy szokott vicceset alakítani. Nagyon jó színész.
-          Lily, én azt hiszem, most kimegyek – azzal meg sem várva, hogy ellenkezessen, fogtam magamat, és szépen kisétáltam, becsapva magam mögött az ajtót, valakinek a személyes aurájába. Illetve mellkasába. Illetve nem tudom milyébe.
-          Ó szia Hayley – Black volt az. Hát ki más? Biztos jött a haverját ápolgatni.
-          Szia… Sirius – leszegtem a fejemet, megint csak nem bírtam az arcára nézni.
-          Nem gondoltad meg magadat? – kérdezte sejtelmes hangon, miközben egyik kezével neki támaszkodott a rendelő ajtajának, másikkal pedig az arcom felé kalandozott el.
Felemeltem a fejemet, és összehúzott szemekkel a képébe néztem. Elvigyorodott. Biztosan azon, hogy a bőgés kerülgetett. Remegett a szám, és éreztem, ahogy a szemembe könnyek tódulnak.
-          Még nem tudom – cincogtam.
-          Fenébe, nehogy elkezdj sírni – mosolygott rám édesen. – Valami rosszat mondtam?
-          Nem, nem.
-          Akkor?
-          Semmi bajom.
-          Na, szeretném, ha elmondanád…
-          Én viszont nem.
-          Akkor megadod a számod?
-          Igen. – Mi?? Mi mondtam?! És aztán mit volt mit tenni, megadtam neki. De azt hittem így leszáll rólam, és nem szekál többet. Hát fenéket. Továbbra is a képembe lihegett. És egyre közelebb, közelebb… amikor is kivágódott az ajtó. Engem szépen hátba talált, belelökött közvetlen Black karjaiba, így az akkor érkező, bepólyált kezű, tajtékzó Lily Evans, alias legjobb barátnőm, meglátott ebben a maga alkotta zavarba ejtő helyzetben.
Csak állt ott, és ledöbbenve nézett rám, miközben Sirius Black ölelgetett, aztán fogta magát és szó nélkül futásnak eredt.
Kitéptem magamat az ölelésből, és Lily után futottam.
-          Ne, kérlek, ne fuss el! Állj Lily, Lilykém! Félreérted!
 
És csak rohantam, rohantam, ahogy a lábam bírta, hogy minden megmagyarázhassak neki.
 
-          Azt csinálsz, amit akarsz, én nem szólok bele – mondta végül Lily hazafelé, ahogy utolsó óránkról, kémiáról elszabadultunk. – Csak aztán, nehogy fájjon.
-          Nyugodj meg, nem fogok belemenni a játékaiba. Tudok magamra vigyázni… Tudok magamra vigyázni.
 
És otthon is ezt hajtogattam folyton magamban, hogy tudok magamra vigyázni. De már nem tudtam, hogy mit akarok. Mi van, mi van, ha Sirius Black megváltozott, mint James Potter, és végre egyszer valamit komolyan akar? Ugyan már, hülyeségeket nem kell beszélni.
Itt álltatom magamat…
Csak feküdtem az ágyamon, és hallgattam, ahogy dobol az eső ütemesen az ablakomon. Elaludhattam, pedig még a leckém sem volt készen.
 
Nem sokkal később arra ébredtem, hogy megcsörren a telefonom. Felugrottam és azonnal utána kaptam.
Egy sms volt. Vajon ki küldte?
 
Szépszemű lány, én sosem adom fel…
Egy randit, velem?
SB
 
Akkor néztem csak meg, mennyi az idő. Féltíz volt. Anyáék még nem voltak itthon. Mindketten egy korházban dolgoztak, a munkaidő este tízig tartott.
Akkor követtem el az első hibát. Talán a legnagyobbat. Visszaírtam neki.
Azt írtam neki, hogy: Mikor?
 
És azt hiszem, ez indított el mindent.
 
Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0

Címkék: boys like girls

süti beállítások módosítása